Nagy Zsejke

SZÉP ERNŐ HÁROM KÖNYVTERVE

Szép Ernő kisméretű noteszekbe jegyezte le ötleteit, gondolatait, vázlatait (OSZK Kézirattár Fond 81/3), általában rövid címmel azonosítva, hogy milyen témakörhöz vagy melyik készülő művéhez tartoznak (például „Azra”, „Erdőváros” – ebből lett később az Emberszag –, „Nyomdaszag” – a későbbi Natália). A kézirattár Szép Ernő-hagyatéka őriz három terjedelmes, nem autográf tematikus összeállítást is, melyeknek előzményei részben megtalálhatók ezekben az évtizedeken át, „Halál”, „Zsidó”, „Én”, „Ember” stb. címen vezetett noteszbejegyzésekben. A hosszabb, kidolgozottabb szövegrészek forrása azonban ma már fellelhetetlen. A három, eddig kiadatlan kézirat közül kettő kézírásos, egy pedig gépirat.
A kézírás Szép Ernő húgáé, Szép Bertáé, ezt annak a kísérőlevélnek az alapján azonosítottam, amelyet a másik húg, Szép Anna visszaemlékezéseihez írt. Minthogy a gépirat hiányosságait, elütéseit is ő javította, sok helyen nem is tudva pótolni a hiányzó szavakat, ezek az összeállítások nagy valószínűséggel már Szép Ernő halála után készültek. Vagyis nem forgathatjuk megnyugtatóan hiteles és a szerző szándékait tükröző kéziratokként (a sokszor olvashatatlan noteszbejegyzésekkel egyébként is lehetetlen tételesen összevetni), és főleg nem megszerkesztett, lezárt művekként. De tekinthetjük előkészületeknek, hiszen a feljegyzésekből kiderül, hogy Szép Ernőt évtizedeken keresztül komolyan foglalkoztatta három nagy könyvtéma. Ezek közül az egyik a zsidósággal, a másik a halállal kapcsolatos gondolatait fejtette volna ki, a harmadikban az istennel folytatott volna párbeszédet különféle témákról.
Hatvany Lajosnak 1913 augusztusában írt leveléből tudjuk, hogy Szép Ernőt ekkor új könyvterv tartotta lázban: „Úgy szeretném neked elmondani ezt a könyvet, amelyet csinálok, s hál’ isten, egész belébódultam, mintha valami örök időkre s az egész világra szóló dolog lenne… a címe: Beszélgetés a jóistennel […]. A legfurcsább, legőszintébb, leggyerekesebb dolgok lesznek benne, egészen elárasztja a fantáziámat. Rengeteg sokat firkáltam össze már noteszekbe hozzá, meg vagyok rémülve tőle.” (Levelek Hatvany Lajoshoz. Szépirodalmi, 1967. 180.)
A Beszélgetések a jóistennel című kéziratban (Fond 81/547, 238 oldal) összegyűjtött feljegyzések 1913-tól kezdődnek, a legkésőbbi feltüntetett dátum 1936. A szövegek között találunk technikai megjegyzéseket is, amelyek a majdani könyv szerkezetére vonatkoznak, például: „Fejezetek: Isten – A világ – Az emberek – Én – A boldogság – Végtelenség – Halál” (57.). Könyvében tőle szokatlan módon mintha egyenesen a mindenséget akarta volna átfogni, vagy, ahogy egy későbbi levélben írta újra Hatvanynak: „a könyv az örökkévalóságnak készül”. (Levelek Hatvany Lajoshoz, 190.)
Talán ehhez a könyvhöz kezdett szintén 1913-ban feljegyzéseket írni a halálról; később azonban valószínűleg külön kötetet tervezett erről a témáról, 1952-ig folyamatosan bővítette anyagát, főleg kultúrtörténeti jegyzetekkel. A halálról összeállított kéziratban (Fond 81/555, 307 oldal) találunk is a könyvtervre utaló megjegyzéseket: „A Könyv: Utolsó szavak, Anekdoták, Esetek, Gondolatok” (304.); „Ezeket a halál szava felől való jegyzeteimet a háború utáni években ajánlottam kiadóknak, akik tőlem könyvet kértek (lehetőleg kissé erotikus regényt), s gesztálva tiltakoztak”. (47.) A zsidóságról szóló kéziratban pedig ezt olvashatjuk: „Először a boldogságról akartam könyvet írni. Azután a halálról, amit még az állatokkal is el akartam olvastatni.” (135.)
Hogy a zsidóságról is akart könyvet írni, ez kiderül a harmadik, gépelt kéziratnak (Fond 81/554, 355 oldal) az anyag megformálásával küszködő megjegyzéseiből: „Elmesélhetetlen gyötrelmeket szereztem magamnak avval az elszánásommal, hogy ezt a könyvet megírom. Tudtam, hogy kényelmetlennek, kínosnak, sértőnek és sebzőnek kell lennem.” (71.) A gépirathoz egy ceruzával írt, a kézírás szerint Szép Bertától származó címoldal tartozik: „E följegyzésekből tervezett könyvnek a címe ez lenne: Törjétek be a fejemet.” Akár Szép Ernő, akár a húga találta ki, a cím nyilvánvalóan a szöveg egyik mondatára utal: „Betörik a fejét, igazat se kell szólni néki.” (123.) Meglepő, milyen hosszan és sűrűn, 1928-tól szinte haláláig folyamatosan írta zsidó tárgyú feljegyzéseit, míg műveiben (az Emberszag-ot leszámítva persze, ahol más eszközökkel ugyanezt írja meg) alig egy-két ilyen témájú utalás található, igaz, azok sűrített megfogalmazásai a gépiratban kifejtett nézeteknek. Szinte mániákusan, új és új változatban adja elő életproblémáját: a fanyar hangú, mégis kétségbeesett tiltakozást a zsidó „beosztás”, az idegenné válás abszurditása ellen, vagyis Szép Ernő a korabeli magyar zsidóság megszenvedett és a szó szoros értelmében létkérdéssé vált identifikációs konfliktusát fogalmazta meg. A harmincas években írt feljegyzései arra utalnak, hogy fontolgatta az áttérést, és ehhez próbált valamilyen érvelést kidolgozni készülő könyvében. Ezekben a részekben különös módon megszólal valami tőle idegen, időnként meglepően szenvedélyes messiási hang, mintha a tisztánlátás kivételezettjeként kitérésre buzdítva akarná kivezetni a zsidóságot az értelmetlen szenvedésből.
Szerkesztetlenségük, vázlatosságuk és a sok ismétlődés megnehezíti, sőt lehetetlenné teszi, hogy feljegyzéseit összefüggő könyvekként olvassuk. Másrészt azonban a Szép Ernő jól ismert hangján megszólaló, de tőle talán szokatlan klasszikus elmélkedés műfaja nála éppen a töredékesség, esetlegesség és a zaklatott személyesség által válik izgalmassá. A szövegek hangütése megjelent művei közül leginkább a Bűneim-re (1924) emlékeztet, és kis karcolatgyűjteményeire. Az Új Időkben, a Pesti Hírlap Vasárnapjában vagy más korabeli lapokban talán rá is találnánk egyik-másik eszmefuttatás kidolgozottabb változatára; a Szép Ernő-publicisztikából válogatott 1992-es Kispanasz-ban olvashatunk is néhány hasonló, rövid írást. A feljegyzéseket leginkább nyersanyagként, fésületlen háttérjegyzetekként érdemes olvasni: ezeknek a gondolatoknak és ötleteknek egy részét kidolgozta és felismerhetően beépítette műveibe. Munkamódszerére jellemző és a Szép Ernő-kutatás számára fontos adalék, hogy időnként címlistákat ad meg, egy témához milyen könyveket olvasott vagy szándékozott felhasználni.
A kéziratokból Szép Ernő monográfusai, Purcsi Barna Gyula és Vida Lajos idéztek műveikben, Bárdos Pál pedig egy nagyobb lélegzetű válogatást közölt a 2000 című folyóiratban (Szép Ernő naplójából,1990/3.). Igyekeztem az általa választott részleteket nem újraközölni, de néhányról nem lehetett lemondani. A kéziratok összeállítói többnyire megtartották a forrásul használt, évszámokkal is ellátott noteszek kronologikus sorrendjét, a mostani válogatás sem változtat ezen.