Halasi Zoltán

RIMBAUD UKRAJNÁBAN, AVAGY A FRANCIA PAP

 

Collage à Patrick Desbois

Előjáték

„Öltél-e embert, nagyapa?”– „Soha.”
„A hadifogság milyen volt?” – „Nehéz.
Nem volt mit enni.” – „Ennyi az egész?”
– Karácsony, dió, fokhagyma, méz.
Julien térden lovagló unoka. –
„Másnak rosszabb volt a sora.”
„Mi volt a rosszabb? Ki az a más?
Hol az a Rawa Ruska, nagyapa?”
A válasz mindig: elhallgatás.

Végül is pap lett, nem matektanár.
Diploma után szembejött vele
a kétkedők szívós ellenfele,
a félüres helyett a féltele;
Bełz˙ec, Sobibór, Treblinka, Ponar;
kissé anakronisztikus habár –
fű közt jövőtlen vereség,
a földdel egytetejű ég –,
azóta ül szívén a nagy madár.

Ukrajna, nyomor, végvidék:
lökhárító nyugat-kelet között,
ima vágtat, fény mennydörög,
Julien pap civilbe öltözött;
detektor pásztázza, kameravég
a tömegmészárlás övezetét;
titok reped, tanú fakad.
A világnak nincs kora, csak
helyet változtat az emberiség.

Megőrölt csont az útalap,
üvölt a kút, a föld mozog,
cukorkát szopogató gyilkosok,
vékonyka lány, hullákon taposok,
határtalan part, Julien, a pap;
zúdítsd alá kedves hollóidat,
szakadt ruhák, őckölő kis kezek,
új virág, új hús, új nyelvezet,
az út sarába gyűrű, lánc ragad.

Platón imbolygó anyák, gyerekek.
Azt hittem, mágus leszek, és
ruhát bálázunk, bútorárverés.
Összhangzó önkívület, flóraprés;
szeder nőtt rajtuk, fenyőrengeteg.
Elnyomhatatlan elégtételek.
A test, a hang, a bőség eladó,
egy hét, az illat is szétszórható.
Temesd el képzeletedet.

Töltényhüvely, árulkodó.
Sugdos az égő pergamen;
itt nincs mennyország, Julien.
Úgy festünk mind egy reggelen,
ruháikban, mint megannyi zsidó.
Kismamának babával: egy golyó.
Anyám főzött, apám fuvart adott,
a többi őrködhetett, áshatott.
Üdv a jóságnak, elmosódni jó.

Fehér sugár, moll hangzatok,
dobpergés, opál vízmosás,
főtér alól három nap ordítás.
Mindenki ugyanaz, mindenki más.
Egy perc alatt kiirthatod.
Kitéphetsz pár ocsmány lapot.
Alkotás görcse elkerül.
Nemzetek örömtelenül.
Sűrítsük az erőszakot.