Papp Dénes

KILENCSZÁZNEGYVENNÉGY

Ötéves vagyok, tanyán élünk. Egyetlen
szomszédunk kakaskukorékolásnyira lakik,
tölgyfa szekrényükben kuporgok éppen.
Anyám állapotos, idegen katonáknak segít
otthonunkban odaát, utolsó levágott malacunk
még meleg belét mossa. A húgom arcába
lőpor robbant, egy orosz orvos mindennap
lenyúzza bőrét, ha túléli, valamelyest emberi
kinézete lesz. Engem átküldtek ide, de már
elfeledtem, hogy miért, egy kis résen bámulok
kifelé, pislogni is képtelen vagyok. Néhány
egyenruhás ismeretlen nyelven kiabál, nénémet
ököllel verik, letépik ruháját, őt az asztalra taszítják,
hajánál fogva többször odaütik, aztán sorban
egymás után szorosan mögé állnak, csípőjükkel
lökdösik, miközben fejét lassan felém fordítja,
az orra és a szája véres, üres tekintetével egyenesen
a szemembe néz, ahol születésem óta ott tombol a háború.