Németh Bálint

KOSZOSOK

Kések helyett lázmérőket szorongatva menetelünk
a kilúgozott falú ház felé, ahol évekig lakoztunk.
Ma éjjel győzünk, ha hipotézisünk helyes, bár kérdéses,
kitart-e a lendület, melyet most szerves álmok nyugodt
bomlása táplál. Hogy ősz van, épp ebből a nyugalomból
tudjuk. A villanydrót üres, a madarakra senki sem volt már
kíváncsi, hát sértődötten elvonultak, de a mi vonulásunk
jóval lassúbb, földhözragadtabb. Beesteledik, mire
a kapuhoz érünk az úttest túloldaláról. Tolvajkulcsunk,
amit tökéletesre csiszoltunk, mint egy nyelvet,
hangtalanul fordul a zárban, bejutásunk zökkenőmentes,
hiába vicsorog ránk a kerítés sorvadó fogsora. A kéményből
illatos füst száll, szimatunk egy fantázia égéstermékeit
érzi benne. És valóban, a toldozott-foldozott járdán ott áll
a fázós, álmatag kisfiú, akiről diagnózisunk szól. Érveink
súlya alatt talán ma meghajol, darabos önelégültsége
hátha lepotyog róla. Kosszal bevakolt arcunk látványa,
lázmérőink higanymozgása talán ráébresztik: ideje
a gyógyulás útjára lépnie. Költözzön el ebből a házból,
ne kelljen minden este visszajönnünk, vagy ha marad,
ha mégis marad, legalább ne féljen tőlünk ennyire,
hiszen miatta vagyunk itt. Hiszen miatta vagyunk.