Gálla Edit: BÖRTÖNVILÁG

Gálla Edit

BÖRTÖNVILÁG

Tóth Erzsébet: Kőrózsa
Nap Kiadó, 2012. 67 oldal, 2625 Ft

Tóth Erzsébet könyvheti kötete párhuzamos monológokból álló, összefüggő versciklus, a verses regénnyel mutat rokonságot. A versek nem csupán tematikusan függnek egybe: történet bontakozik ki belőlük, fő- és mellékszereplőket mutatnak be, társadalmi és korjelenségekre utalnak.
A verses regény és az integrált elbeszélésfüzér divatos műfajjá vált az utóbbi évek magyar irodalmában. Tóth Krisztina Vonalkód (2006) és Pixel (2011) című novellafüzérei, Térey János Protokoll (2010) című verses regénye, Dragomán György A fehér király (2005) című összefüggő novellagyűjteménye vagy éppen Kiss Judit Ágnes Irgalmasvérnő-versei (2006) mind azt a tendenciát mutatják, hogy a kötet az önmagukban is megálló műveket egy nagyobb egész részeiként láttatja. Ahogyan fotókból mozaikszerű képet lehet létrehozni elektronikus programmal, úgy lehet, ügyes írói szerkesztéssel, a visszatérő szereplőket, sorsokat mintázatba rendezni, mintegy kirakós játékot játszva az olvasóval.
Noha illeszkedik ebbe az irányzatba, Tóth Erzsébet kötete nem egy irodalmi trend eredménye, hanem hosszú és küzdelmes alkotói folyamaté. A Kőrózsa egyes versei már évekkel ezelőtt megjelentek folyóiratokban, és 2010-ben a debreceni Csokonai Színház társulata sikeres előadást komponált a jelen kötet és a költő korábbi verseinek felhasználásával.
A monológnak vagy szerepversnek a világirodalomban messzire nyúló hagyománya van. Az angolszász költészetben a nagy romantikus költők szélsőségesen személyes gondolati költészetére válaszul, elsőként Alfred Tennyson, majd többek közt Robert Browning és Christina Rossetti írt drámai monológot a XIX. század közepén: a legismertebb Browning Elhunyt nőm, a hercegnő Ferrara című drámai monológja. A két világháború között a modernisták folytatták ezt a költészeti irányzatot, mely lehetővé teszi a társadalomban elnyomott helyzetben lévő, a saját problémáik artikulálására képtelen rétegek megszólaltatását a magasirodalomban, egyben a lírai én háttérbe húzódását és a választott szereplő jellemzését – erre példa T. S. Eliot Átokföldje-versciklusa, mely számos szerepverset tartalmaz. Napjainkban Carol Ann Duffy brit koszorús költő a drámai monológ legismertebb művelője. A hazai kortárs lírában a drámai monológnak egyik első és kiemelkedő költője Rakovszky Zsuzsa Hangok (1994) című kötetével. Versei olyan nők és férfiak monológjai, akik a világgal haragban állnak, mert elesettek, szegények, betegek, öregek, kövérek, drogfüggők, őrültek, vagy csak egy félresikerült párkapcsolat nyűgét nyögik. A Hangok sok szempontból mintát adhatott a börtönnaplóhoz – eredetileg ezt az alcímet szánták a kötetnek. Rakovszky megjeleníti a női „sors” tragikumát is, de férfi szereplőit is mély együttérzéssel szólaltatja meg. Szembeszökő különbség, hogy a Kőrózsa-versekben két nő monológjait olvassuk, és a történet egyre részletesebben bontakozik ki, ahogy haladunk előre az olvasásban. A verseknek az a sajátossága, hogy csak női nézőpontokat láttatnak, azzal a veszéllyel jár, hogy a kötetet és szerzőjét a „nőirodalom” gettójába zárja majd a kritika. Ezt a könyv fülszövege is előrevetíti: „Ez a gondolat és érzésvilág a nőiség által kap különös színezetet.”
A kötet versei két-három versből álló kis ciklusokra tagolódnak. A kis ciklusok címei a bennük szereplő versekből kiemelt sortöredékből vagy a bennük előforduló lényeges szavakból állnak.
A tördelés szokatlan, a kötetet gerincével elforgatva lapozzuk, mint egy falinaptárat. A versek két szabálytalan oszlopból állnak, melyeket függőlegesen kell olvasni; a vízszintes sorok, melyeket tabulátorral választott el a szerző, nem függnek össze. Az egyik oszlopban többnyire a névtelen főszereplő, a fiatal lány, a másik oszlopban az idősebb nő, Vali monológját olvashatjuk, melyek reflektálnak egymásra. Ezek párhuzamos monológok vagy dialógusok. Előfordul azonban, hogy a vers mindkét oszlopában ugyanaz a személy beszél. Vannak a két hasábban átívelő sorok is, mikor az adott sor tördelés szempontjából mindkét oszlophoz tartozhatna, értelmileg azonban csak az egyik oszlopba illeszkedik – ilyenkor egy sor a másik oszlopból kimarad. A középre igazított közös sorok mind a két oszlopba beletartoznak.
A ciklusban Tóth Erzsébet eddigi költészetétől idegen témákat emel be verseibe, mint például a drogfüggőséget, a bűnözést, a börtönéletet, azt az örök kérdést, hogy a büntetés arányos-e a bűnhődéssel. A kötet versei egyértelműen az életrajzi éntől eltávolító szerepversek, ezért a főszereplők, a verset mondó személyek kiléte kulcsfontosságú az értelmezéshez. A költő „áttétet”, metaforikus gesztust hajt végre, mikor egyes szám első személyben a fiktív szereplő tudatába, testébe helyezi magát.
A versciklus színhelye egy magyarországi börtön, két főszereplője egy kamasz lány és egy idősebb nő, akik cellatársak. A fiatal lány vizsgálati fogságban tölti büntetését kábítószer-birtoklás és -használat, valamint lopás miatt. Gyakran vágyakozik – családos és hozzá hűtlen – szerelme után, akinek emléke folyton az eszében jár. A szeretett férfi feltehetően Szerbiában él, ahol a magyarok elleni erőszak, megveretés fenyegeti. Az iránta érzett aggodalom vissza-visszatér a versekben. A férfi évekig arra késztette a kiskorú lányt, hogy egy bűnbanda tagjaként autókat lopjon, a lány pedig az így szerzett pénzzel jutott kokainhoz. A tizennyolc év körüli fiatal nő nem végezte el a középiskolát, talán félig roma származású. Vér szerinti apját nem ismeri, anyja értelmiségi nő, talán író, akinek az önmegvalósítás fontosabb, mint a gyerekei. A lány rövid életében váltogatták egymást a nevelőapák. A testvéreivel is ambivalens a viszonya: öccse érzékeny kisfiú, aki önzetlenül próbál segíteni rajta, szereti, ragaszkodik hozzá, jónak tartja, bízik benne. Nekiadja a zsebpénzét, és biztató leveleket ír hozzá a börtönbe. A lány, szeretete ellenére, visszaél öccse ragaszkodásával: elkéri a kisfiú mobilját és pénzét a beszélőn. Csak gondolataiban félti, óvja, érez miatta lelkifurdalást. Nővérét álszentnek tartja, akinek csak a férje a fontos, és nem törődik a testvéreivel. A lányt kokainfüggősége is kínozza. Verset ír féltve őrzött füzetébe.
Vali, az idősebb hősnő, diplomás bölcsész, akinek sok művészbarátja van. Megelevenednek édesanyja szenvedései, húgával nagymamájánál töltött gyermekkori hetei. Felidézi a fojtogatás és megerőszakolás sokkoló tragédiáját. Húsz évvel ezelőtti vetélésének és szerelme elvesztésének emléke nyomasztja, ezért akar bűnhődni a börtönben, de fogva tartásának valódi oka nem derül ki. Börtönmagányában főleg szexuális vigaszt keres. A lánnyal – macska-egér játékukban – féltő-ingerlő kapcsolatba kerül.
A börtön lakóinak megszabják, mit ehetnek, mikor tisztálkodhatnak, mennyit sétálhatnak, kivel és mennyi ideig beszélhetnek, mit kérhetnek maguknak a küldendő csomagokban. Minden apró szükségletükért fizetniük kell. A külvilág apróságai, mint például az időjárás, a madárcsicsergés érdekes beszédtémává válnak, az álom pedig az egyetlen közeg, ahol embernek érezhetik magukat.
A címben szereplő kőrózsa jelkép. Az örökké megújuló, folyton hervadó-virágzó életé: Sempervivum, azaz örök életű. A kőrózsaszimbólum arra utal, hogy a két nő érzései, ha sorvadni kezdenek is a rideg börtönfalak közt, később újra kibontakoznak, tovább élnek, a legzordabb körülmények ellenére.
Valit tekinthetjük a fiatal hősnő érettkori tükörképének, állandó dialógusban ifjúkori önmagával vagy önmaga újjászületett másával. Monológjaiban feltűnnek Tóth Erzsébet korábbi köteteiből ismerős, jellemző hívószavak, mint például az argentin költő-filozófus neve: „én ha főztem is borgesszel mert persze volt / aki rávett hogy főzzek neki nem is egyszer / én abba belefőztem borges összes rózsáját” (Mikor a szív fáradt olaja zúg). Vali alakja áll közelebb az életrajzi énhez, az ő értékelése zárja a versciklust, melyben utal saját tükörképfunkciójára: „és tükörhöz való jogot is kérek / mert az ajándék faragott tükrömet / elkobozták hogy veszélyes / mert ha belenéznek az nyilván / katasztrófa de én igenis meg vagyok elégedve azzal / amit látok főleg félhomályban […] ezt az egyet már ne vegyék el tőlem” (Kérem drága ombudsz).
Fazekas Ibolya lényeglátó észrevétele szerint Tóth Erzsébet költészete társas líra, „azaz a megnyilatkozó érzések, vágyak, gondolatok és élethelyzetek csak mások viszonylatában értelmezhetők”. Így a lírai megszólalás mindig dialógusos helyzetben jön létre, mellyel a költő „egy folytonos létmagányt próbál oldani, amely érzés a teljes költészetét elárasztja” („Hatalmas havazásokban éltem”. Bárka, 2011/ 6.). A versek a társas líra és a tárgyias költészet vonásait egyaránt mutatják: a költő nem fedi fel, hogy az általa kifejezett gondolat, érzelem, létfelfogás a sajátja-e. Úgy tesz, mintha valaki másé volna, egyúttal jellemrajzot, életfilozófiát is közvetít.
A kötet két fő tematikai szervezője a magány és a szabadság problematikája. A magány központi életérzésként formálja a szöveget, hiszen maga az írás az elszigeteltségből való gondolati kitörés reményében jön létre: a hősnő a magány oldására kezd írni kockás füzetébe. A versek helyettesítik a távol lévő szeretővel és a családdal való kapcsolatot. A magányt csak a versben gondolkodás oldja fel. Talán a saját énhez való visszatérés, az önmagával való megbékélés, az azonosulás folyamatában is segít: „azt hiszem én is megembereltem magam / a lehetőségekhez képest / próbáltam mosolyogni is” (Beautiful).
Bár a fiatalabb hősnő lelki folyamatai alapvetően épülő, gyógyuló irányban változnak, az egész kötet életérzése mégsem a megbékélés harmóniája, hanem a mardosó magány. A versek dialógusos alaphelyzete a létmagány feloldására irányul, ennek eredményessége azonban csak látszólagos. A két cellatárs mindvégig saját lelki magánzárkájának foglya marad: a valódi párbeszéd, egymás megértése lehetetlennek bizonyul, mert összezártságuk ellenére is csak felületes kapcsolat jön létre közöttük: „lassan megszokom ezt a vali-filozófiát / olvastad kanttól az örök békét / hát persze mert még a gimnáziumot se fejeztem be / hiányzik is nekem az örök béke / az hiányozna hogy befogd a pofád / pedig már nem utálom annyira / lehet hogy nélküle megbolondulnék” (Cigizek naná).
A két nő közti viszony egyrészt azért marad felületes, mert összezártságuk ellenére elfordulnak egymástól, elmenekülnek a másik problémáinak megértése elől. Noha a mindennapok csip-csup ügyeiben együttműködésre kényszerülnek, érzelmileg elhatárolódnak egymástól. Tükörképnek, összehasonlítási alapnak használják egymást, képtelenek a másikat önmagában szemlélni: az életkorból és korábbi életkörülményeikből adódó különbségek elrejtik előlük alapvető hasonlóságukat. Mindketten az önbecsülés hiányától szenvednek, ezért képtelenek tartalmas emberi kapcsolatokra vagy rendezett életvitelre.
Másrészt azért nem alakul ki mélyebb kötődés köztük, mert a bensőséges érzelmeket a viszonzatlanul szeretett és eszményített férfi számára tartják fenn. Ezek az érzések egyoldalúak, és annak ellenére léteznek, hogy az imádott férfi következetesen megalázza és kihasználja őket. Mégis lényegesek a nők önképének, sőt életértelmének megalkotásában. A szeretőhöz fűződő „romantikus”, nosztalgikus érzések vigaszt és kapaszkodót nyújtanak számukra egy rideg, személytelen, ellenőrzött világban, ahol a szabadság visszanyerése csak távoli remény: „mindenkinek kell valaki akire gyöngéden / gondolhat aki elviselhetővé teszi az itteni életet” (Féderer).
Igazán az teszi szomorúvá a két nő szerelmi viszonyait, hogy a bizalom és önátadás, melyet ők szükségszerűnek éreznek a szerelemben, gyenge és kiszolgáltatott áldozattá teszi őket. Ugyanakkor a szeretetre való vágyuk olyan erős, hogy elfogadják az áldozatszerepet. A Kőrózsa világában – ne feledjük, a versciklus narratívája a magyar társadalomban játszódik – a férfiak kettős életet élnek: van „igazi gyűrűvel igazi feleségük”, „igazi házuk”, „igazi gyerekük”, másrészt van egy eltitkolt életük. Ebbe nemcsak a lealacsonyított, „gésácskámnak” csúfolt szeretővel folytatott viszony tartozik (Liliomos gésa), hanem az idegen nők ellen elkövetett erőszak is. A férfi, ha egy nőt „már hónapok óta figyelt nyilván iszonyúan / unt már és valahogy bosszút akart állni”,szerzett magának / egy kis öncélú élvezetet” a nő  bántalmazásával (Pluszmunka). A társadalom is felelős azért, hogy a férfi-nő viszonyban a párkapcsolat hatalmi játszmát jelenthet, ahol az érzékeny, szeretetre vágyó és szeretni képes nők alkoholizmusba, droghasználatba menekülnek. „…soha nem megyek férjhez […] hogy aztán elverjen / rászoktasson az italra de szerelem esetén / nem gondolkodik az ember ilyeneken / szeretek akit szeretek / és azt feltétel nélkül szeretem / mert ha nem akkor az csak alku / hozzádmegyek ha nem iszol és el tudsz tartani és megbaszol rendesen / ez nem szerelem ez csak piaci alkudozás” (Távolságtartási törvény).
A kötet másik tematikai szervezője a szabadság mint egzisztenciális probléma: a két nő valódi rabságba vetettsége nemcsak társadalmi vagy külső okokra, hanem saját belső bizonytalanságaikra, rossz döntéseikre is visszavezethető. A kinti „szabad” élet ambivalensen jelenik meg a versekben. A szabadság nem való mindenkinek: „imádkozzál hogy maradj még egy kicsit / ki ne vigyenek innen / mert akkor véged visszakerülsz az utcára / az ordasok közé […] félnótás vagy nem fogod fel a helyzetedet / felkap a szél mint egy falevelet / hidd el nekem te itt vagy biztonságban […] hidd el nekem a kinti életet ügyesebben kell megszervezni / mint egy szökést / könnyebb megszökni innen / mint odakint folytatni az életet” (Angyalpor).
Vali megszólalásából érezni lehet, hogy a többi embertől retteg („ordasok”), saját magát pedig erőtlennek érzi, céljaiban bizonytalan („a kinti életet ügyesebben kell megszervezni / mint egy szökést”). A börtön tehát metaforaként értelmezhető: aki nem tud élni szabadságával, az függőségbe menekül – a kétes szerelmi viszonyok, az alkohol, a drog rabságába. Előbb egyfajta belső szabadságot, az önpusztítás vágyától va-
ló szabadulást kell az egyénnek elérnie ahhoz, hogy külső kényszerek nélkül is, saját belső rendje szerint tudjon élni.
A testi érzékiségtől való függőségen kívül azonban egy másfajta rabság is megjelenik: a bűntudat bebörtönző lelkiállapota. Míg a kamasz lányt drogfüggősége juttatta a cellába, addig Vali egy régi bűne miatt vezekel, „gyerekgyilkosság” miatt: „…húsz éve / fáj bennem a kisbabám helye / nem múlik el ahogy megyek haza a májusi / orgonazáporban és csorog végig a vérem” (Féderer). A megbánás örökké kísérti. A gyermek iránti vágy, a felelősség, a bűntudat és a gyengéd szeretet ambivalens érzelmi elegyet hoz létre a két nő lelkivilágában. A fiatal lány számára öccse jelenti a gyermeket, akinek megható ragaszkodását képtelen teljes szívből viszonozni fogva tartott helyzetében. Óvni szeretné őt az ártó külvilágtól, amely sportolókat, akcióhősöket állít példaképül a fiúk elé. Mégis ő maga sebzi meg öccsét – a külvilágnál is súlyosabban – törvénysértő, zaklatott életmódjával, a velejáró szégyennel, a megbilincselés látványával. Börtönbe jutásával magára hagyja őt, amiért nem annyira az embertelen külvilág, mint inkább saját gyengesége a felelős.
A nők alapvetően megalázott helyzetét a versciklusban nem csak a két hősnő példázza. A börtönben a női foglyok gyöngyfűzéssel pénzt kereshetnek. A kitartó munka vállalását azonban nem egy egészséges jövőkép, hanem saját, árucikknek tekintett testük piacképessé alakítása motiválja: „mari azért gyöngyöz olyan lelkesen / nagyobb mellekre gyűjt hogy úgy állhasson neki /
a kinti életnek”
(Hímzek nekik egy disznófület).
A prostituálódás nemcsak az alacsony társadalmi helyzetű női rabokat érinti, hanem a képzett, értelmiségi, „szabad” nőket is: „…a pszichiáter […] vegyen magának még egy ostoba sálat undorító rúzst / azt hiszi nem tudom mit ért érvényesülésen” (Valinak nem lett igaza).
A Kőrózsa érzelmileg megterhelő, rendkívül nehéz olvasmány. Feldolgozhatatlan traumáktól gyötrődő hősnőivel nehéz azonosulni, nemcsak kiközösített helyzetük miatt, hanem azért is, mert dialógusuk olyan társadalmi, emberi jelenségeket tár fel, melyekről nem szívesen veszünk tudomást, nem tudjuk, nem akarjuk szenvedésüket igazán átérezni.
A hangnem hétköznapi, helyenként trágár, közel áll az élőbeszédhez. Rím vagy asszonánc nem mindig a sor végén, és csak elvétve fordul elő. Ahol igen, ott lendületesebbé teszi a gondolatfolyam-technikára emlékeztető szabad verset, és hangsúlyt ad a felbukkanó gondolatnak: „ellopja mindenemet / felőrlik lassan az idegeimet / itt az is megőrül aki teljesen normális volt valaha” (A bor nem az esetem).
A Kőrózsá-t közvetlenül megelőző gyűjtemény versei (Aliz már nem lakik itt, 2010), noha a korábbiakhoz hasonlóan hangnemükben közelítenek a mindennapi beszédstílushoz, még gyakran átcsapnak emelkedett hangvételbe.
Az Aliz-versekben a szerző gyakran használ olyan költői eszközöket a pátosz hangsúlyozására, mint a metafora, a megszemélyesítés, a metonímia, a felkiáltás. Időről időre pedig elővillan a költő magabiztos küldetéstudata.

„de néha aranypor szitál a sorokból,
néha megpihen egy márvány pillanatban.”
(Egy márvány pillanatban)

„a szegedi régi zsinagóga
falai évszázadokról mormoltak”
(Visszament angyalnak)

„egymásra dobált, még meleg férfitetemek vártak,
utolsó nyöszörgő szájak: Jaj, Istenem, édesanyám.”
(Katýn földjéből)

„A költő mosolyog, mert ő az idő kiválasztottja.
Szabadság, szerelem.
Mondja új nyelvén, amit még nem ért senki.”
(Költők, szegények)

Az Alizversekben még tetten érhető a népi-avantgarde hagyománya. Visszatérő mozzanat a született költő erkölcsi fensőbbségtudatának kifejezése. Mindkét vonás erőteljesen jellemző Tóth Erzsébet korábbi költészetére.
A Kőrózsa nem él ezekkel a költői-retorikai eszközökkel, vagy csak igen ritkán. Közelebb áll hozzá az álmok világa, a szürreális és bizarr képalkotás, mely mégis mindig egy valóságos, konkrét tapasztalatra épül: „a régi arcod eltűnik mint pohárból az arcod / mintha megittad volna” (Mégis anya volt). A mondatszerkesztés laza, a nagybetűk és írásjelek hiánya elbizonytalanítja a mondatrészek szerepét. Gyakoriak az áthajlások, illetve a mondat olykor hiányos vagy befejezetlen marad, akárcsak a köznapi beszédben. A szövegkörnyezetből mégis érthető: „ne haragudj de arra a kis időre amíg téged kiengednek / nem érdemes lelőnöm vagy elválni tőle meg a gyerekek is / na így jöttem vissza körülnéztem a világban” (Liliomos gésa).
Az első olvasatra egyszerűnek tűnő megfogalmazást többek közt a számos metapoétikai utalás teszi sokrétűvé. A gyakran idézett Petőfi mellett Balassi, Kosztolányi, József Attila, G. B. Shaw, Sylvia Plath sortöredékei bukkannak fel, valamint népdal- és zsoltárfoszlányok is. A szövegbe ágyazott idézetek ironikusan-humorosan reflektálnak a beszélők szabadságtól megfosztott és elszigetelt helyzetére. Mind Petőfi verseinek, mind Shaw Szent Johannájának megalkuvást nem tűrő szabadságszeretete a szereplők számára elérhetetlen életideálként jelenik meg: „…megkaptam amit / ő nem akart hogy ne lássa többet isten / drága napját ne beszélhessen / a kisbárányokkal akkor inkább a máglyahalál / nem tudnék bárányokkal beszélni ahogy / emberekkel se tudok a máglyahalál / felszívódott az emberi lehetőségek közül marad az élve rohadás / nekem kell gondoskodni a máglyáról is / a tűzről is a testről is ebben a kibaszott civilizációban” (Hímzek nekik egy disznófület).
Az idézett versek üzenete anakronisztikusnak tűnik Vali számára, aki részben a mai társadalmat vádolja a lelke mélyén követendőnek érzett ideálok elavulásáért. Azonban nemcsak a szabad élet az, ami szerinte „felszívódott az emberi lehetőségek közül”, hanem a természethez fűződő romantikus-panteisztikus lelki kapcsolat és a tudat mélyén őrzött gyermeki ártatlanság is. A természettel harmóniában létező belső gyermek lelki energiáját megrontja a posztmodern civilizáció, és a szexualitás hajszolásával helyettesíti azt. Ez a hiányérzet a fiatal lány monológjából is kiolvasható: „csak én tudom / hogy nincs mit föltárni / nincs már bennem gyermek / aki segíthetne rajtam / egyedül ő segíthetne […] kire borul most amikor szomjas / úgy borult rám szomjas szarvas / a szép híves patakra vagy hogy a francba / mondják szomjas volt ivott belőlem / és én belőle ittam” (Hát ha nagyon akarja).
Itt a panteisztikus vallásos érzést ábrázoló zsoltártöredék a nemi aktus allegóriájává fokozódik le, így a testi szerelem válik a lelki szükségletek letéteményesévé.
Ebben a versciklusban a költészet a szereplők számára nem rendelkezik azzal a kiváltságokkal felruházó, az élet méltatlanságaitól megvédő szereppel, mint a költő gondolatvilágát személyes hangon megszólaltató Aliz-versekben. A fiatal lánynak a vers romantikus gesztust jelent, reménytelen segélykiáltást, magányos gondolattöredéket, amely a másik ember érdektelenségébe és értetlenségébe ütközik: „aludj aludj álmodj szépeket nem lehetek veled / a kozmikus lepedőkön / honnan jutnak a drága kis agyadba / ilyen édes hülyeségek / felejts felejts felejts el egy lélekcsel / egy testcsel magam tisztára játszva / elzuhanok a sárba” (Repült felé a rózsa).
Megjelenik a kétely az irodalom társadalmi értékében: a költészetet nem becsülik, a költő nem tud verseiből megélni – ez a folyamat párhuzamos a szellemi kultúra leértékelődésével. [Vali] még mindig… beszél / még szerencse hogy / most nem a költészetről / hogy a költő barátjának nem adnak pénzt a verseiért / megbűnhődte már a versírást ő is / költő létére itt ül ő is a hűvösön” (Kultúra nyet).
Vali szerint a vers a valóságtól való elfordulás eszköze, ami az álom folytatását ígéri. Az álom költészete pedig az ösztönök és elnyomott vágyak kimondásához vezet, melyhez egyfajta vakmerőség kell: „olvastam egyszer / egy álomfejtés című könyvet / nagy baromság volt semmit nem értettem / belőle az álmot nem kell megfejteni / úgy jó ahogy van […] mit tudnak ők arról milyen / egész nap egy jó álomban szédelegni / visszaidézni lófaszt sincs azon mit / megfejteni csak élvezni kell élvezni” (Valinak nem lett igaza).
Ez a vakmerőség csak a kifejezésmód miatt tűnhet nemtörődöm szabadszájúságnak. A nyílt, közönségesnek tűnő megnyilvánulások mögött a beszélő türelmetlensége, sürgetettségérzése rejlik, melyet az élet, csakúgy, mint az álmok gyors elillanása indokol. A közönséges szóhasználat a szereplőt elnyomó, bebörtönző világgal szembeni düh hordozója is: Vali a társadalom perifériájára sodródott, megvetett emberek helyzetével azonosul, mikor magas műveltsége ellenére a kirekesztettek nyelvét használja. Vali példabeszéddé formálja a fiatal lány testi és szellemi „megzuhanásának” folyamatát. Rámutat arra is, hogy a lány elesettsége része egy általános társadalmi lecsúszásnak, igénytelenségnek: „…nem ismertem rá / az emberekre olyan lepusztultak / túlvilágiak voltak külsőleg és / mentálisan is megzuhantak / mentek maguk elé motyogva… […] csak magukban beszéltek mintha nem / lennének normálisak olyan bizonytalan volt / a járásuk is mintha mindenki megkattant volna és mindnél mobil / vagy a ruhájuk bűzlött és a szemükbe félelmetes belenézni / riadtság és fenyegetés van benne…” (Valami szépség).
A drámai monológok egybefüggő füzére egy ismeretlen, elzárt világot mutat be, amely mégis sok ponton érintkezik a jól ismert, köznapi, „szabad” világgal. Emlékeztet a versciklus Platón barlanghasonlatára, ahol az örök rabságban tengődő, megkötözött emberek egész életükben csak a hátuk mögött lobogó tűz által kísértetiesen megvilágított dolgok árnyképeit láthatják a barlang falán, és ezeket a sötéten remegő árnyalakokat fogadják el az egyetlen létező valóságnak. De ha eloldoznák kötelékeiket, vetik közbe a filozófust hallgató tanítványok, ha szembefordulnának a valósággal, akkor végre szabadok lehetnének… A hasonlat azonban nemcsak a barlangban fogva tartott emberekre vonatkozik, hanem a tanítványokat is érinti. Így Tóth Erzsébet börtönhasonlata is kiterjeszthető az egész társadalomra, ahol sokan nem veszik a bátorságot, hogy kiszabaduljanak szellemi és érzelmi rabságukból.