Csengery Kristóf

A FOTÓS AZ ERŐMŰ KÖRZETÉBE UTAZIK

Nincs menekvés: várakozás az élet.
Egy defektes busz koszos oldalának
dőlsz, guggolva, mint aki épp szaráshoz
   készül. A többi

is guggol. Fonnyadt mazsolácska szempár
sorvad álommal teli gödre mélyén,
fénytelen-meddőn. Sehová-tekintet.
   Nézd a sok embert:

csüggeteg bábuk. Cigarettavéget
morzsol elsárgult begyű ujjal egyik.
Földre ejti, rá se tapos. A csikk még
   füstölög, aztán

csendben elhamvad. Hamuvá enyészik
itt a vágy: nincs szív, amely élne még a
bordarácsban. Csak dobog. Ennyi telhet
   kedvből, erőből,

mert mióta volt az a robbanás, nincs
semmi itt. A Semmi van itt. A vásott
port a szél kavarja, terítve arcra,
   kézre, ruhára.

Még a nyálat is, ha kiszáradt szájjal
nyelsz, megérzed, por köti, mintha gipszet
rágna fáradtan az utas, miközben
   szürke kezével

szürke nadrágját lesimítja. Végre
túl leszünk lassan a kerékcserén is.
Már a szerszámot csomagolja el, és
   ül a volánhoz

a sofőr. Int, hogy mehetünk. Motorzaj,
indulás. Döccenve a sár s a kátyúk
közt, a busz fölmordul. Előtted ül két
   férfi, borostás

arcukon zsír csillan a fényben. Egyik
reszkető kézzel a szakadt szatyorba
nyúl, üvegből kortyol, a kézfejébe
   törli a száját,

s már a másiknál a palack. Beszélni
nincs miről, még össze se néznek. Izzad-
ság- s dohányszag. Hat tizenöt. Unottan
   kel a fakó nap.