Takáts József

KEMÉNY ZSIGMOND ÉS A RAJONGÁS POLITIKAI FOGALMA

Az utóbbi másfél évtizedben valószínűleg Kemény Zsigmond A rajongók című műve a legtöbbet értelmezett XIX. századi magyar regény. Az alábbi tanulmány nem kíván e tizenöt év interpretációival versengeni: nem a regény egészéhez, csupán a címéhez fűz magyarázatokat. Olvasva ugyanis A rajongók legutóbbi elemzéseit,(1 arra lettem figyelmes, hogy e tanulmányok szerzői azzal a kérdéssel nemigen foglalkoztak, hogy mit jelenthetett a rajongó, a rajongás fogalma Kemény és 1850-es évekbeli közönsége számára. E fel nem tett kérdésnek talán az lehet az oka, hogy maga a regény elégséges választ látszik adni a kérdésre, s a múlt évek interpretációs hullámát elindító tanulmányában Szegedy-Maszák Mihály ki is bontotta e választ; legjobb lesz hát az ő feleletétől elindulnom a magamé felé.
Bár a regényben legtöbbször a szombatos szekta tagjai neveztetnek rajongóknak, nem kétséges, hogy igaza van Szegedy-Maszák írásának, amikor hangsúlyozza, hogy „hiba volna azt hinni, hogy csakis rájuk vonatkozik e minősítés”.(2 Nem szombatos, hanem (akkori elnevezés szerint) evangélikus szereplők is rajongónak bizonyulnak a regényben (például Dajka püspök és Csulai udvari káplán), amint a gyulafehérvári evangélikus néptömeg is. A regény elejének kulcsjelenete, Dajka püspök „izgató” templomi beszéde hatásának leírása ismerteti meg az olvasót a rajongás mibenlétével. A beszéd felkelti a „szenvedélyes tömeg” képzelődését, mindegyikük más és másféle szörnyűséget vél látni: hitsorsosaik szenvedéseit, vallási ellenségeik gonoszságát. „Szóval a legveszedelmesebb démon, a bősz álmokat történetekké [értsd: megtörténtté] hazudó képzelődés, mely a néplázadás karvezetője szokott lenni […], s az aljasra az erény álarcát vonja – kezdé szemfényvesztő játékait űzni.– Le a képimádókkal [értsd: katolikusokkal]! Irtsuk ki a kananéusok hitetlen faját! Haljunk meg a lelkiismeret szabadságának védelmében! – hánytorgaták a dühös rajongók egyre-másra.”(3
Nem önmagában valamely konkrét teológiai álláspontból következik hát Kemény regényében a rajongás, hanem többféle felekezetet egyaránt jellemző, felfokozható, felfokozott vallási érzelmet vagy inkább lelkiállapotot jelent, „mely a hitújítás korszakának jellemvonásához tartozik”.(4 E lelkiállapotban a rajongó kétfelé, jóra és gonoszra (erényesre és bűnösre) osztja a világot, embertársait, saját felekezetét látva jónak, más felekezeteket gonosznak. A rajongás lelkiállapotában a képzelődés uralkodik el az emberen és közösségen, elvész a tények, az ésszerűség érzékelésének képessége. Szenvedélyes, erőszakra hajló lelkiállapot ez: a rajongó kész meghalni hitéért, s kész erőszakot alkalmazni a más hitűekkel szemben. Az olyan esetek, mint például Kassai Eleméré, akinek Pécsi Deborah iránti szerelme minősül a szövegben rajongónak, arra figyelmeztetik az olvasót, hogy e lelkiállapot nem csak a vallási hit terén nyilatkozhat meg. Ugyanakkor a regényben a magánérzelmekben jelentkező rajongás lényegesen jelentéktelenebb szerepet kap, mint a közérzelmek rajongása.
Egyszóval, úgy látom, Kemény művében jól kivehető körvonalai vannak a rajongás fogalmának – annyira, amennyire ezt a regény műfaja (a többszólamúság világa) egyáltalán megengedi. Nem látom tehát indokoltnak Szegedy-Maszák végkövetkeztetését a fogalom kétarcúságáról. Tanulmányában a regényből a balázsfalvi szombatos gyűlés jelenetét idézi fel, benne Pécsi Simon töprengését, aki korábban rajongónak nevezte a szombatosok papját, ám itt elbizonytalanodik, s felvetődik benne: hátha mégis látnok? „Az ő értékelése mutatja legjobban, mennyire lehetetlen véglegesnek mondani a címben szereplő szó jelentését. Mivel a jövő kiismerhetetlen, nem lehet eldönteni, őrült-e a rajongó avagy jós. Ma fundamentalizmusnak nevezzük azt a jelenséget, amelyet a regény kettős arcúnak tüntet föl” – kommentálja e részt Szegedy-Maszák.(5 Szerintem ez az eldönthetetlenség csak a szereplő akkori lelkiállapotát jellemzi, s nem a regény egészét vagy akár az elbeszélőt. Az olvasó nagyon is jól el tudja dönteni, látnoknak bizonyult-e a szombatos pap (nem bizonyult annak). S nem nehéz olyan részeket sem találni a regény narrátori szólamában, amelyek elhatárolódóan ironikusnak mutatják az elbeszélő viszonyát a rajongás jelenségéhez.(6
Kemény nagyjából olyan értelemben használta regényében e fogalmat, ahogyan a rajongást tárgyaló többnyelvű, XVI–XVIII. századi irodalom.(7 Persze, azt a jelenséget, amelyet Kemény rajongásnak nevezett az 1850-es években, a regény cselekményének idejében, a XVII. században, még enthusiasmusnak vagy Schwärmereinak nevezték. Magyar nevet vélhetően csak 1800 után kapott, amikor a német kifejezést előbb rajoskodásnak,(8 utóbb rajongásnak fordították. Az enthusiasmusnak / Schwärmereinak hosszú, bonyolult fogalomtörténete van. Kora újkori karrierje Luther szóhasználatával kezdődött, aki főként az 1520-as, 1530-as évek millenarista (Jézus ezeréves birodalmának földi megvalósulását váró) protestáns mozgalmait nevezte rajongónak. Ám a rajongás fogalmát a XVII–XVIII. században nemcsak vallási diszkurzusban használták, mert átkerült az orvosi, a politikai, a morálfilozófiai, később az esztétikai és a pszichológiai diszkurzusba is. Noha az eltérő diszkurzusokban valamelyest eltérő módon használták, a jelentése alapvetően negatív volt. „A rajongást fenyegetésnek tekintették a tekintélyre és a rendre, nemcsak a vallási mértéktelenség különféle formáiban, de világiasabb megjelenési formáiban is, mint amilyen a hiperracionalitás, a magába vonult szemlélődés, a tömeghez való hasonulás stb.”, amint egy, a rajongás és a felvilágosodás kapcsolódásait vizsgáló tanulmánygyűjtemény bevezetőjében olvashatjuk.(9
E kötetbe J. G. A. Pocock Enthusiasm: The Antiself of Enlightenment címmel írt tanulmányt, amely az 1650 és 1800 közötti angol nyelvű rajongásellenes irodalmat tekinti át, megismételve a szerző tézisét a felvilágosodásnak a vallásháborúk rémületes tapasztalatában fellelhető eredetéről s a (brit) felvilágosodás klerikális és konzervatív jellegéről.(10 Az általa elmondott hosszú történetből engem most csak a legvége érdekel, Edmund Burke fogalomátértelmezése Töprengések a francia forradalomról című 1790-es művében: „Burke, aki lényegében a felvilágosodás védelmezője volt, a felvilágosodás montesquieu-i formájáé Európában, anglikán és mérsékelt formájáé Britanniában… a rajongás egy formájaként diagnosztizálta a forradalmár hevületet”.(11 A XVII–XVIII. században a rajongás általában a babonával szerepelt párban, mint a túlzó, hamis vallási álláspont egyik fajtája: rajongással mindközönségesen a „hiteszakadt” protestáns felekezeteket vádolták, míg babonasággal a katolikusokat. E kétféle ésszerűtlenséggel szemben fogalmazódott meg az ésszerű, mérsékelt hit eszménye, s a „rajongás / babonaság versus mérséklet” e modelljét másfél évszázadon keresztül gyakorta használták különféle társadalmi és politikai konfliktusok magyarázatára.(12 Burke a francia forradalom interpretációjakor e magyarázó modellt vette elő s alakította át.
Burke átértelmezésében a francia forradalmárok rajongása analóg jelenség a millenarista vallási mozgalmakkal, például a münsteri anabaptisták egyenlősítő törekvéseivel, csak éppen ez az újfajta rajongás „ateista fanatizmus”. Ám az ateista fanatikusok írásai és szónoklatai ugyanolyan „sötét és vad kegyetlenséggel töltik el” a lakosság lelkét, mint az egykori vallási rajongók prédikációi. Míg korábban a térítés erőszakos szelleme gyakran a katolikus babonasághoz kötődött, most az „ateista fanatizmus” szellemével társul;(13 a brit szerző épp a forradalmi eszmék angliai terjesztése ellen írta meg a maga művét. Pocock így foglalta össze a konzervatív felvilágosodásról írott híres tanulmányában Burke teljesítményét: „A forradalmat a rajongás történetének fejezeteként, egyúttal a rajongás társadalmi karakterének teljes átalakulásaként értékelte. A magát inspiráció hatása alatt állónak érző elme önimádata többé nem mint vallási fanatizmus, s nem a köznépet rászedő próféták műveként nyilvánult meg. Most a gens de lettres – az értelmiség – műve volt… ”(14
Azért idéztem fel tömören a fenti bekezdésekben a rajongás XVI–XVIII. századi politikai fogalomtörténetét, a „rajongás versus mérséklet” modellt és Burke átértelmezését, mert úgy vélem, Kemény Zsigmond A rajongók című regényében s a rajongás fogalmát használó politikai röpirataiban e beszédmódra támaszkodott, e diszkurzushoz szólt hozzá, s értelmezte tovább újabb politikai jelenségeket tapasztalva. Hetven évvel ezelőtt Magyar viktoriánusok című nagyszerű eszmetörténeti esszéjében Halász Gábor már írt arról, hogy a „burke-i hagyomány, a harcos konzervativizmus… páratlan erejű lapokon elevenedik meg” Kemény két, 1850-es évek elején írt röpiratában.(15 Az azóta eltelt időben tudtommal nemigen vizsgálta senki, vajon valóban vannak-e nyomai a magyar politikai író 1850 utáni műveiben a Töprengések-nek. Én ilyennek vélem például a „karzat uralmának” témáját a forradalom dinamikája értelmezésében,(16 a gyakorlati kormányozni tudás és az elméletgyárnok politizálás szembeállítását(17 (amire Kontler László a Töprengések fordításában rá is játszott), a múlt iránti tiszteletre alapított politikai újítás eszményítését, illetve ellentétének elutasítását.(18 A legfontosabb nyom azonban a rajongás fogalmának (és a hozzá kötődő metaforakészletnek a) felhasználása – különösen a Forradalom után című írásműben.(19
Maga a kulcsfogalom az 1850-es röpiratban először is európai forradalmi jelenségként kerül elénk: „Semmi kétség, hogy az európai viszonyok, amint most átlyuggatva vannak, egy nagy rázkódás félelmében fogják még soká tartani a kedélyeket.” Az 1848-as forradalmak által kiváltott társadalmi élményt, lélektani és szellemi hatást igyekszik a szerző e szövegrészben megragadni. A nagy, földrengésszerű változás előérzetében „alig van már Európában higgadt politikai irány, mert az eszmék elvesztették súlypontjaikat, a szenvedélyek gőzköre nyomasztóvá lett”, írja. „És e veszélyesség, e demoralizáció gyökéroka, hogy azon rendezési ész és erő, mely eddig az állomány [értsd: az állam] megalkotására és naggyá emelésére fordíttatott, most többnyire e státus elleni mozgalmak organizációjára használtatik. | Az engedelmesség és kötelességérzet, mellyel eddig a társadalom rendelkezett, már a társulatokhoz kezd átmenni, s a rajongóknak – kiknek száma óránként nő – doktrínáikban van hazájok, honszerelmök pártbuzgóságból áll.”(20
Mindenekelőtt azt érdemes kiemelni a fenti idézetből, hogy a rajongók „száma óránként nő” Európában a szerző szerint. A röpirat egy későbbi szakasza ad magyarázatot arra, miért vélte így Kemény az 1848-as forradalmak bukása ellenére: „Az európai forradalmak egy ciklusa bevégeztetett. | Fegyverszünet van. | De az eszmeharc kezdetén vagyunk még. […] S mik a szélső párt jelszavai? | A szocializmus és a köztársaság. […] A kettő egyesítése végzi be, mint hiszik, a szegények harcát a gazdagok ellen, s kezdi meg az új civilizációt.”(21 A rajongás magatartása tehát nagyon is aktuális politikai jelenség Európában, főként a szocializmus hívei miatt. A rajongókról regényt írni az 1850-es években: aktuális téma értelmezése. A Töprengések híres, sokat idézett szavait idézi fel az olvasóban Keménynek az a megjegyzése, hogy a (mai) rajongóknak a doktrínában van a hazájuk; ez Burke-nél így hangzik: „felfegyverzett doktrína ellen viselünk hadat” a forradalmi Franciaországgal háborúzva. Azaz nem a háborúk jól ismert fajtájába, az országok egymás elleni hadakozásába tartozik a francia forradalmárok elleni küzdelem, mert itt nem egy ország az ellenfél, hanem egy doktrína felfegyverzett hívei.
A doktrína iránti elkötelezettség köré szerveződő rajongásnak kifelé (ez Burke szemszöge) a térítés, a terjesztés a következménye, befelé (ez Kemény szemszöge) viszont az, hogy a politikai lojalitás már nem a társadalom egészére, hanem egy meghatározott részére, a saját pártra irányul. Mindkét szemszögből nézve destruktív céljai és következményei vannak az újfajta rajongásnak (Kemény használja is e jelzőt az idézett szövegrész tágabb környezetében): kifelé erőszakos terjesztéshez, forradalmi háborúhoz vezet Burke szerint, befelé pedig „demoralizált helyzetet”, polgárháborús állapotot eredményez Kemény szerint. Ám az utóbbi szerzőnek ez az érvelése nem a magyarországi, hanem az európai viszonyokra vonatkozik; röpirata érve éppen az, hogy az 1848-as destruktív európai eszmék idehaza nem érvényesültek, s a magyar nemzet jelleme ki is zárja, hogy érvényesülhessenek, mivel ellenkező vonásokat mutat, mint az európai destruktív mozgalmak. A magyar nép karakterét ugyanis a nyugalom, a „józan értelem” jellemzi, „melyek őt visszatartóztatják a fanatizmus és hazafiság palástjába takart minden bűnöktől”.(22
A Kemény által írt „magyar forradalom elméletében” mégis alapvető szerepet kap a rajongás fogalma és a rajongás elleni irodalom szó- és érvkészlete. A Forradalom után ugyanis úgy igyekszik magyarázni a magyar 1848–1849 eseményeit, hogy azok egy, a „vallási és politikai álmodozók” fajtájából való ember, Kossuth Lajos és túlzó, rajongó híveinek hatására ment végbe, mely hatás időlegesen magával ragadta az épp ellenkező jellemvonású népet is. Nemcsak a politikai bűnbakképzés eljárása a figyelemre méltó Kemény röpiratában, hanem a szókészlete is. Amikor „a nép apostolainak” és „álomlátóknak” nevezi a szerző önnön 1848–49-es politikai ellenfeleit, a „tagadás szellemének” Kossuthot, rajongónak a radikalizmust bálványozó magyar közvéleményt, „fölhúrozott szenvedélyekkel” és „pártrajongással” jellemzi 1848 elejének politikai állapotát(23 – e szövegrészekben a rajongás elleni irodalom szó- és érvkészletét ismerhetjük fel. Ugyanakkor a szerző hangsúlyozza, hogy az 1848 előtti vagy alatti magyar radikalizmus nem azonos az európaival, s ennek megfelelően Kossuth sem olyan típusú doktrínarajongó, mint az európai szocializmusra és köztársaságra törekvő forradalmárok.
Kossuth – ahogyan a Forradalom után ’színpadra állítja’ – régi típusú rajongó, s nem az Edmund Burke által 1790-ben megfigyelt újfajta enthuziaszta. A kormányzónak
a hadsereghez való viszonyáról szóló részben ezt olvashatjuk: „A felső sereg fenyegetései a függetlenségnek – ha a ház [ti. a képviselőház] vonakodnék – a katonaság általi proklamálhatásáról csak Kossuth forró képzelődésében léteztek.A dolog menete ez volt: Kossuth, bár örökké bálványoztaték, szünetlenül féltette hatalmát és népszerűségét. Nem állítom, hogy e félelem nála az aljasabb nemű önzés ködébe burkolt rém volt. Sőt, hihető, miként magát a gondviselés eszközének tekintvén, kire egy nagy misszió van bízva, erkölcsi és vallásos kötelességének hitte, személyében, néha túlóvatossággal is, a hazát oltalmazni.”(24 Olyan politikai vezető volt tehát Kossuth a röpirat szerint, aki gyakran tévesztette össze a tényeket önnön képzelődésével, cselekvéseiben gyakran az utóbbi által vezettetett, s hiúsága abból a meggyőződésből táplálkozott, hogy magát a gondviselés kiválasztottjának tekintette – mint a rajongók általában. A röpirat szerzője saját politikai pozícióját és pártját viszont mérsékeltnek nevezi; a „rajongás versus mérséklet” modell a legtisztábban a röpirat Kossuth–Deák összevetésében nyilvánul meg.(25
Kemény politikai írásművei között van egy tisztázatlan státusú szöveg, amelynek megírása (már amennyiben egyáltalán hitelesnek tekintjük) csak néhány hónappal előzi meg a Forradalom után közzétételét. Nem a nyilvánosság, hanem vélhetően a nyomozó hatóság számára készült ez a Beksics Gusztáv által csak részleteiben közzétett s utóbb elkallódott feljegyzés az 1848–49-es eseményekről. Ha a rajongásdiszkurzus jelenlétének szempontjából vesszük szemügyre, arra juthatunk, hogy akiket a Forradalom után-ban majd rajongóknak nevez, azok itt a „szélsők”, „terroristák”, „exaltált párt”, a „radicalok”, „a francia őrjöngések majmolói” nevet kapják.(26 A rajongás, rajongó fogalma nem fordul elő a szöveg közzétett részében. Ám nem csak ez tűnik fel. A forradalom értelmezésében is eltérő modellt követ a Beksics-féle dokumentum, illetve az 1850-es röpirat: míg az előbbi az 1789-es francia forradalmat tekinti az események és politikai magatartás mércéjének – az 1848–49-es szereplők önértelmezéseihez is igazodva(27 –, addig az utóbbi (talán François Guizot friss, az angol forradalomról írott könyvének hatására, melyet a röpiratban hosszan idéz is) a XVII. századi angol forradalmat. Ám a rajongásdiszkurzus használatát nem Guizot művének ismerete indokolja, ugyanis a francia politikai író szövegében nincs nyoma sem a rajongás fogalmának, sem a diszkurzusának.
A Forradalom után-ban nincs Burke-hivatkozás. Nem azt akarom sugallni tehát, hogy Kemény a Töprengések hatására írta a fentebb idézett szövegrészeket, hanem azt, hogy e szövegrészekben a rajongásdiszkurzus nyelvét (is) beszéli. Elképzelhető, de nem bizonyos, hogy Macaulay Ánglia története II. Jakab trónralépte óta című művének megismerése befolyásolta Keményt e diszkurzus használatában. Macaulay angolul 1849-ben kiadott művét Kemény barátja, Csengery Antal fordította magyarra,(28 s a megjelenés évében, 1853-ban Kemény recenziót is írt róla. Nem tudom, mikor került először Kemény kezébe; mások már 1850-ben idéztek belőle magyar politikai szövegekben.(29 Mindenesetre Macaulay terjedelmes művének már az első kötetében is gyakran találkozni a rajongás fogalmával – melyet hol politikai, hol vallási szélsőségesekre alkalmaz – és a „rajongás versus mérséklet” modellel. A Kemény-szakirodalomban már régebben
is írtak arról, hogy A rajongók megalkotását befolyásolhatta két, az angol forradalomról írott mű. Nagy Miklós Kemény-kismonográfiájában Walter Scott Old mortality
(A puritánok utódai) című regényével állította párhuzamba A rajongók-at, megemlítve, ám ki nem fejtve, hogy „ösztönző előkép” lehetett számára Macaulay történeti műve is.(30 Az Ánglia történeté-nek a Kemény-regény szempontjából azok a legérdekesebb részei, amelyekben a puritán „különszakadtaknak”, az 1640-es évek rajongóinak a viseletét, viselkedését, lelki jellemzőit, szokásait, hanghordozását leírja.(31 Kis túlzással szólva, Macaulay művének e hosszadalmas leírásait – ha kicserélnénk a „puritánt” „szombatos”-ra – minden változtatás nélkül beilleszthetnénk Kemény alkotásába.
Az én szememben A rajongók kevésbé nyitott mű, mint ahogyan Szegedy-Maszák Mihály másfél évtizede írt tanulmánya sugallta,(32 s a rajongás politikai diszkurzusa felől szemlélve bizony tanító szándékot is lehet tulajdonítani a regénynek.(33 A rajongók ugyanis azt az újra és újra előálló politikai helyzetet modellezi, amelyben a vallási vagy politikai rajongás destruktív ereje kifejlődik, s elszabadulását megfékezi a fejedelmi hatalom. A Forradalom után alapkérdése – mint arra már sokan rámutattak – guizot-i: hogyan lehet befejezni a forradalmakat? A rajongók politikai alapkérdése ezzel szemben az, hogyan fejlődik ki a rajongás destruktív ereje, s mi kell ahhoz, hogy mégse vezessen forradalomhoz? A regény fentebb emlegetett angol párhuzamai talán némi jelentőséggel ruházzák fel a cselekmény kronológiai helyét is: 1638–39-ben, tehát az angol forradalom kezdete előtti évben játszódik. Mindez, azt hiszem, arra is ösztönözheti a regény jövendő magyarázóit, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a fejedelmi hatalom, a kormányozni tudás (tolerancia és erély egyensúlya) bemutatásának: hogy a regényből összeállítható „fejedelmi tükörre” is felfigyeljenek.

 

Jegyzetek


1) Hites Sándor: Apokalipszis és történetiség: a végidők nyelve „A rajongók”-ban. Filológiai Közlöny, 2008/1–2. 98–114.; Benkő Krisztián: Szinekdoché és önkívület: Apokalipszis-értelmezések Kemény Zsigmond A rajongók című regényében. Literatura, 2008/1. 7–19.; Bényei Péter: „El van tévesztve egész életünk!” Szubjektumfilozófia és történelmi regény. Kemény Zsigmond: A rajongók. = Uő: A történelem és a tragikum vonzásában. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2007. 318–366.; Balázs Mihály: Forráskezelés és esztétikum (Megjegyzések Kemény Zsigmond A rajongók című regényéről). Irodalomtörténeti Közlemények, 2010/4. 315–345.

2) Szegedy-Maszák Mihály: Az újraolvasás kényszere (A rajongók). = Irodalmi kánonok. Debrecen, Csokonai, 1998. 81–82. Ezt persze már mások is megállapították a szakirodalomban.

3) Kemény Zsigmond: A rajongók. Szépirodalmi, 1969. 22. k.

4) Uo. 14.

5) Szegedy-Maszák, i. m. 83.

6) Lásd ehhez a Balázs Mihály kiváló tanulmányában írtakat a szereplő Kemény János és az elbeszélő nézetazonosságáról: Balázs, i. m. 317.

7) Vö. Kisbali László megjegyzésével a Schwärmerei kifejezés magyar fordításáról Kant filozófiai írásaiban:
„A »Schwärmer« kötött jelentésű: eredetileg a vallási fanatikust jelöli (az enthuziaszta, a vizionáló stb. fogalomkörében), pontosan úgy, ahogyan Kemény Zsigmond használta a »rajongó« kifejezést.” Lásd: Lehetséges-e, és ha nem, hogyan? Kant történetfilozófiai írásairól. = Sapere aude! Esztétikai és művelődéstörténeti írások. L’Harmattan, 2009. 187.

8) Edvi Illés Pál: A Rajoskodásról. Felső Magyar Országi Minerva, 1825. október. 414–418. A szerző rendkívül szélesen fogta fel a rajoskodás fogalmát, idesorolva szinte minden, józanságon és mértékletességen túli cselekedetet a szodómiától a túl sok könyv elolvasásán át a misztikusságig és a politikai enthuziazmusig.

9) Lawrence E. Klein–Anthony J. La Vopa (szerk.): Enthusiasm and Enlightenment in Europe, 1650–1850. The Huntington Library Quarterly, Vol. 60., 61., 62. (1998) 1. – Köszönöm Kontler Lászlónak, hogy segített e kötetet megszerezni.

10) J. G. A. Pocock: Enthusiasm: The Antiself of Enlightenment. = Lawrence E. Klein–Anthony J. La Vopa (szerk.): i. m. (1998) 11.

11) Uo. 27.

12) Bővebben erről lásd Kontler László utószavát az általa szerkesztett Konzervativizmus: 1593–1872 című szöveggyűjteményben: Osiris, 2000. 576., 600.

13) Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról. Atlantisz, 1990. 252. k.

14) J. G. A. Pocock: Konzervatív felvilágosodás és demokratikus forradalmak: Amerika és Franciaország esete brit perspektívából. = Horkay Hörcher Ferenc (szerk.): A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe. Pécs, Tanulmány, 1997. 223–242., különösen: 226., 240.

15) Halász Gábor: Magyar viktoriánusok. = Tiltakozó nemzedék. Magvető, 1981. 96. k.

16) Például: Burke, i. m. 158.; Kemény Zsigmond: Forradalom után. = Változatok a történelemre. Szépirodalmi, 1982. 279., 289.

17) Például: Burke, i. m. 106., 149., 266. kk.; Forradalom után, i. k. 237.

18) Például: Burke, i. m. 115. skk.; Forradalom után, i. k. 184., 237.

19) Kemény politikai nézeteinek értelmezése röviden: Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Osiris, 2007. 55–60.

20) Forradalom után, i. k. 196.

21) Uo. 202.

22) Uo. 189.

23) Uo. 183., 233., 230. Keményhez hasonlóan Csengery Antal is a politikai rajongó Kossuthról írt 1850-es, ám csak évtizedekkel később kiadott jellemrajzában: Adalék Kossuth jellemzéséhez. = Történeti tanulmányok és jellemrajzok. Kilián, 1884. 411. sk.

24) Uo. 351.

25) Uo. 317. k.

26) Beksics Gusztáv: Kemény Zsigmond, a forradalom s a kiegyezés. Athenaeum, 1883. Lásd a könyv VII. fejezetét.

27) Takáts, i. m. 39. k.

28) Somogyi Sándor szerint igen felületesen: „a fordítás, fájdalom, égbekiáltóan pontatlan”. Lásd: uő: Gyulai és kortársai. Akadémiai, 1977. 448.

29) Két François Guizot-fordítás előszava idézte az angol szerzőt: Szabad Imréé (Monk) 1850-ben jelent meg, Somssich Pálé (Értekezés az angol forradalomnak története felett) 1851-ben. Szabad (valódi nevén Frereich vagy Frereych) Imre írásműve valószínűleg nem Magyarországon készült, hanem külföldön: a Gulyás Pál-féle nagy írói életrajzi lexikon szerint a szerző 1849-ben emigrált, s később sem tért haza. Somssich jóval nagyobb politikai jelentőségű előszavát 1850-re datálta.

30) Nagy Miklós: Kemény Zsigmond. Gondolat, 1972. 183. Még régebben, 1970-ben kiadott könyvében Barla Gyula azt állította, hogy már Kemény Gyulai Pál című regényében is a rajongás kérdése áll a középpontban: Kemény Zsigmond főbb eszméi 1849 előtt. Akadémiai, 1970. 114. skk. 

31) Macaulay: Ánglia története II. Jakab trónralépte óta. Második, átnézett kiadás. MTA, 1875. I. 84–86.

32) Szegedy-Maszák, i. m. 92. Szegedy-Maszák remek tanulmányának több állításával nem értek egyet. Ha a felvilágosodás alatt olyasmit értünk, mint Pocock, akkor szerintem nemigen lehet a felvilágosodás észelvűsége bírálatának tekinteni Kemény e regényét, mint ő teszi, s nem hinném azt sem, hogy látszólagosnak nevezhető a műben a rajongók és mérséklettek ellentéte.

33) Vö. uo. 91.