Szalai Sándor

Önéletrajz

1912. október 22-én születtem Budapesten. Értelmiségi családból származom: apám, Dr. Szalai Emil ügyvéd, a magyar szerzői jog kodifikátora, a Jogállam című jogtudományi folyóirat szerkesztője, számos jogtudományi munka szerzője, anyai nagyapám, Glasner Antal bányamérnök, a korszerű magyar kőbányászat egyik megalapítója volt. Családom tágabb köréből (másod-, harmad-unokatestvérek stb.) a magyar munkásmozgalomnak több ismert szereplője került ki: Friss István, Pikler György, Horváth Vera (Glasner Lotti), Schwarz György.
Iskoláimat a gimnáziumi érettségiig bezárólag Budapesten végeztem. Tudományos pályára készültem, elsősorban filozófiai és általános társadalomtudományi érdeklődéssel, amelyet a Horthy-Magyarországon nem elégíthettem ki, s az egyetemi munkalehetőség már csak a „numerus clausus” miatt is el volt zárva előlem. Így Németországba, előbb Lipcsébe, majd Majna-Frankfurtba mentem egyetemre, és ott végeztem tanulmányaimat, a doktorátust azonban – mivel Hitler uralomra jutása miatt el kellett távoznom Németországból – már Svájcban, Zürichben tettem le, kitüntetéses eredménnyel. Kettős doktorátust szereztem filozófiából és pszichopatológiából. E két tárgyon kívül az egyetemen orosz, angol, francia, német és klasszikus nyelvi tanulmányokat is végeztem, s az említett nyelveket jól bírom.
1931-től 1933-ig a frankfurti egyetem mellett működő Institut für Sozialforschungban végeztem társadalomtudományi kutatómunkát, ugyanakkor lélektani tanulmányokkal is foglalkoztam a hozzácsatolt Psychoanalytisches Institutban. Zürichben ugyancsak filozófiai, társadalomtudományi és lélektani tudományos kutatómunkát végeztem az egyetem kötelékében, ahol szemináriumi előadói megbízásom is volt a logika tárgyköréből. Emellett újságírói munkával tartottam el magam, azonban ekkor kezdtek megjelenni első tudományos közleményeim folyóiratokban, majd könyv alakban is.
Itt térhetek most rá arra, hogy 1930. szeptember első napjaiban (a nevezetes szeptember elsejei tüntetést követően és annak hatása alatt) léptem be mint frissen érettségizett diák a Szociáldemokrata Pártba. Néhány héttel később azonban egyetemi tanulmányaim miatt több évre külföldre távoztam, úgyhogy a pártban ekkor tevékenységet nem fejtettem ki, viszont Németországban a Sozialistischer Studentenbund keretében működtem, s egyébként a fentebb említett Institut für Sozialforschung volt egyike a Hitler előtti Németország kevésszámú intézményének, ahol szocialisták és kommunisták között – a pártharcok ellenére – szoros tudományos együttműködés és komoly antifasiszta együttműködés folyt; itt „nőttem fel”, s egyébként Frankfurtból származik Lukács Györggyel való kapcsolatom is, amely későbbi szoros együttműködésünk alapjává vált az 1946–1950-es években az egyetemi reakció ellen folytatott küzdelmekben. Svájcból 1935 végén – az akkor ott növekvő náci befolyásra – kiutasítottak, névlegesen azért, mert újságírói tevékenységemmel „jogosulatlanul munkát vállaltam”, a valóságban azért, mert az egyetemen hivatalos szeminárium mellett marxista olvasókört tartottam. Meg kell azonban mondanom, hogy noha tudományos és baráti körömben mindig sok kommunista volt, s Lenin műveit „szakmailag” is ismertem, és eredetiben olvashattam, a szociáldemokrácia balszárnyához tartozónak éreztem magam, és nem voltam kommunista.
Amikor 1935-ben kiutasítottak Svájcból, hazatértem Budapestre, ahol is mint a Pester Lloyd külpolitikai munkatársa, majd – a diplomáciai viszonynak a háborúval történt megszakadása idejéig – mint az angol Reuter távirati iroda, illetve a londoni Times tudósítója, végül 1944-ig mint a Dante Könyvkiadó irodalmi és tudományos vezetője tartottam fenn magam. Közben állandóan végeztem tudományos munkát is.
Mozgalmi vonalon az történt, hogy röviddel hazatérésem után kapcsolatba kerültem Mónus Illéssel, aki felkért, hogy külpolitikai és tudományos cikkíróként dolgozzam a Népszava számára, amelynek (-i.-r.) jelzéssel külső munkatársa lettem és maradtam is
a felszabadulásig. Tevékenyen részt vettem – körülbelül 1939-től kezdve – a pártoktatásban is, és a háború alatt a Munkásakadémián hosszú időn át én adtam elő a külpolitikát. A Népszavánál és az oktatásban végzett mozgalmi munkám során szoros baráti és elvtársi együttműködésbe kerültem ma vezető szerepet betöltő, illetve részben azóta mártírhalált halt kommunistákkal; ezek javarészt az ún. Népszava-csoport tagjai voltak, mint Kállai Gyula, Losonczi Géza, Gosztonyi Lajos, Kásztel András és mások. Az akkoriban emlékezetem szerint már illegalitásban lévő Kállai Gyula vagy Losonczi Géza Gosztonyi Lajoson keresztül engem kért fel, hogy a Békepárt két-három felhívását régebbi külföldi sajtókapcsolataim útján juttassam el a külföldi sajtóhoz, interveniáltam Földi Júliának, akkori munkásakadémiai tanítványomnak (ma Rajk Lászlóné) a pártból való kizáratása ellen stb. – ilyen és hasonló kapcsolataim voltak akkoriban, mint baloldali szociáldemokratának, kommunistákkal, anélkül azonban – mint ezt ismételten hangsúlyoznom kell –, hogy a szociáldemokrata pártvezetés balról való bírálatán és antifasiszta állásfoglalásomon túlmenően közeledtem volna a kommunista állásponthoz, még ha a kommunistákkal való együttműködést szükségszerűnek éreztem is, és a Szovjetunió iránt sok és nem is titkolt rokonszenvem volt is.
A háború alatti különböző munkatábori behívásokat követően a náci megszállás alatt a jugoszláviai Borba kerültem mint munkatáboros-kényszermunkás. Itt szabadítottak fel 1944 őszén a jugoszláv partizánok, akiktől rövidesen Romániába kerültem át, ahol is egy Magyarországra vonuló szovjet katonai egység tolmácsa lettem, és negyedévig – 1945 februárjában e katonai egységgel Budapestre való visszaérkezésemig – a Vörös Hadseregnél végeztem ilyen munkát.
1945 februárjától kezdve – egészen az 1948 nyarán bekövetkezett pártegyesülésig – a Szociáldemokrata Párt központjában dolgoztam, éspedig 1946 elejéig mint a külpolitikai osztály vezetője (emellett egy ideig mint a Népszava külpolitikai szerkesztője), 1946 elejétől 1948 elejéig mint a sajtóosztály vezetője, és 1948 elejétől a pártegyesülésig mint az értelmiségi osztály vezetője. Kezdettől fogva az ún. „baloldali frakció”-hoz tartoztam, és meglehetősen tevékeny szerepet vittem benne; legszorosabb és legállandóbb kapcsolatban Horváth Zoltán elvtárssal állottam, emellett Marosán György, Vajda Imre, Schiffer Pál, Vágvölgyi Tibor, Révész Ferenc stb. elvtársakkal, a párt vezetői közül főleg Szakasits Árpáddal, Dr. Ries Istvánnal és eleinte Bán Antallal. Ezzel szemben meglehetősen éles ellentéteim voltak – állásfoglalásomból érthetően – Böhm Vilmossal, Szeder Ferenccel, Kéthly Annával stb.
Úgy vélem, ez a rövid önéletrajz nem megfelelő keret arra, hogy a baloldali szociáldemokrata csoport politikai állásfoglalásainak és munkájának behatóbb ismertetésére és bírálatára kitérjek. A magam helyének megfelelően osztoztam e csoport minden hibájában – politikai és ideológiai hibájában egyaránt –, de azt is elmondhatom, hogy pozitív munkájából is kivettem a magam részét. Őszinte híve voltam az együttműködésnek és a Szovjetunióval való szoros barátságnak, mindkettőért harcoltam és kiálltam, ezzel szemben a csoportunk többi tagjához hasonlóan a fúziót távoli és nem konkrét perspektívának néztem, s mozgalmi és pártelgondolásom nem a lenini volt. Pártközponti osztályvezetői együttműködésem az MKP-beli párhuzamos osztályok vezetőivel meglehetősen súrlódásmentes volt, tudományos vonalon – elméleti kérdésekben – Lukács György, Rudas László és más elvtársakkal voltak folyóiratvitáim, amelyek azonban sohasem érintették a tudományos közéletben (egyetemen, tudományos intézményeknél stb.) folytatott együttműködésünket.
A fordulat a Szociáldemokrata Párt baloldali csoportjának állásfoglalásában 1947 folyamán érlelődött meg, s tulajdonképpen az 1947. évi őszi választások után a pártban élesen kifejezésre jutott jobboldali visszahatás, az egész év folyamán mindinkább érvényre jutott Labour-intervenció s nem utolsósorban a csehszlovák szociáldemokrácia brünni kongresszusának tanulságai érlelték meg valamennyiünkben, akik a pártközpontban többé-kevésbé vezető posztokon képviseltük a baloldal álláspontját, azt a politikát, amely azután az 1947. szilveszteri fővárosi végrehajtó bizottsági nyilatkozatban s az ezt követő akciókban (sportcsarnoki gyűlés, előzetes fúziós megegyezés stb.) kifejezésre jutott, s szociáldemokrata oldalról előkészítette a pártegyesülést. Magam a fúziós munkában mint az értelmiségi egységesítő bizottság (s egy ideig mint a sajtóegységesítő bizottság) szociáldemokrata tagja vettem részt; az MKP részéről Kállai Gyula (s rövid ideig Sala Sándor) volt a partnerem. Ezt a munkát lelkes odaadással és meggyőződéssel végeztem, aminthogy a továbbiakban is mint az MDP központi tudományos bizottságának tagja, a Tudományos Intézetek Pártszervezetének ügyvezető elnöke s végül a bölcsészkari professzoraktíva vezetője a magam képességeihez mérten hűségesen igyekeztem a pártot szolgálni a tudományos és oktatási vonalon (a Magyar Tudományos Tanácsban, az Akadémián, külföldi előadásokon, konferencián stb.), pártfőiskolai, MDP-akadémiai tevékenységemben stb. mindenkor tehetségem szerint szolgáltam, s amennyire tudom, 1950-ig, közvetlenül a letartóztatásomat megelőző időig, soha a Párt részéről kifogás ellenem nem merült fel.
Állami vonalon a felszabadulást követően a Bárdossy-per politikai ügyésze, a külügyminisztériumi fogalmazóképzés vezetője, a Külügyi Intézet vezetője, 1946 őszétől kezdve pedig a budapesti egyetem bölcsészkarán az egyik filozófiai (társadalomtudományi) tanszék vezetője, 1947-től kezdve akadémikus (akadémiai levelező tag) voltam, s már az MDP megalakulása előtt is, utána természetesen még szervezettebb egységben, részt vettem a politikai és tudományos reakció elleni harcban, elsősorban – szakmám szerint – tudományos és ideológiai vonalon. Természetesen itt is követtem el hibákat, részben az aktuális helyzetből, részben múltbeli kötöttségekből kifolyólag – egészen frissen is lettem egy marxista–leninista párt tagja! –, mindazonáltal (éppen mert addig a Párt részéről bírálatot vagy irányítást nem kaptam) egészen meglepetésszerűen ért, amikor 1950 tavaszán, közvetlenül letartóztatásomat megelőzően, pártutasításra felmentést kellett kérnem egyetemi előadásaim alól, és addigi tevékenységi körömből váratlanul a tudományos könyv- és folyóirat-kiadás akadémiai szervezéséhez irányítottak át, úgyhogy oktatói munkám – számomra akkor nehezen érthető módon, sőt általam akkor méltánytalannak érzett módon – megszűnt.
1950. június 14-éről 15-ére virradó éjszaka váratlanul, minden előzmény nélkül néhány ÁVH-nyomozó jelent meg lakásomon, és letartóztattak.
Az ÁVH Sztálin út 60. szám alatti központjának pincefogdájába szállítottak, ahol is 1950. október 24-ig (a Markó utcai fogházba a tárgyalás előkészítésére való átszállításomig) tartózkodtam.
A vizsgálat első időszakában kihallgatóm és ügyem előadója Kovács István ÁVH-főhadnagy volt, akinek nevét azonban csak most tudtam meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság előtti felülvizsgálati tárgyaláson tanúként vallomást tett ügyemről és megkínzatásomról.
Kovács először semmiféle konkrét vádat nem közölt velem, hanem csak sejtetésekkel, utalásokkal, majd fenyegetésekkel és kisebb bántalmazásokkal (pofozással, gumibotos ütlegeléssel, 36 órán át a pincében való állatással stb.) igyekezett rávenni arra, hogy „valljam meg hitvány hazaárulói tevékenységemet”. Itt-ott egy-egy kiszakított részt felolvasott mások által rám vonatkozólag tett, nyilvánvalóan teljesen abszurd vallomásokból, pl. Szakasits Árpádnak egy jegyzőkönyvéből, mely szerint Gedye angol kémügynök 1945 nyarán neki utasítást adott volna, hogy állapítsa meg számára a Magyarországon tartózkodó orosz katonai egységek pontos elhelyezését és létszámát, s ő – ti. Szakasits Árpád – engem bízott volna meg e feladat végrehajtásával. Mikor erre azt feleltem, hogy Gedye, a Labour Party lapjának, a Daily Heraldnak világszerte ismert politikai tudósítója, mint hivatalosan is megállapítható, először 1946 második felében volt Magyarországon, 1945-ben pedig már csak a közlekedési nehézségek és a szovjet biztonsági intézkedések miatt is lehetetlen lett volna, hogy én bejárjam az országot, és „felvételezzem” a szovjet csapatok elhelyezését és létszámát, nem is szólva arról, hogy nemcsak efféle bűncselekmény, hanem bármi más szovjetellenes cselekedet flagráns ellentmondásban lett volna egész múltammal és eléggé közismert politikai meggyőződésemmel és tevékenységeimmel – akkor újabb kényszerintézkedések és fenyegetések következtek ellenem. Így többek között a letartóztatásomkor terhessége kilencedik hónapjában volt feleségem letartóztatásával is fenyegettek, és azzal, hogy „kiverik a hasából a gyereket”. E fenyegetésekben több, általam nem ismert más ÁVH-tiszt is részt vett.
Néhány hétig tartott ez az „előzetes vizsgálat”, amelynek során Kovács technikája az volt, hogy az általam különböző eseményekről, személyekről, önéletrajzi tényekről stb. sorozatosan és ismételten íratott feljegyzéseket egyre fokozódó torzításokkal és „beleköltésekkel” átírta, majd – a dolog természete szerint – hol sikerrel, hol sikertelenül igyekezett aláíratni, elfogadtatni (felhasználva erre az említett kisebb bántalmazások, továbbá fenyegetések, a Pártra való hivatkozások s nem utolsósorban éjjel-nappali kihallgatások során a teljes testi-lelki kimerítés eszközeit) –, de semmiféle „összefüggő vallomást” nem tudott kihozni belőlem. Én kétségbeesett helyzetemben is meglehetősen kitartóan védekeztem, amit Kovács a Legfelsőbb Bíróság előtti felülvizsgálati tárgyaláson úgy jellemzett, hogy csak „részleges vallomást” voltam hajlandó tenni.
Ekkor történt azután, hogy Kovács átadott az ún. Prinz-csoportnak – Prinz Gyula ÁVH-őrnagy kínzócsoportjának –, amely (megint csak nem közölve velem semmi konkrét vádat) hosszan tartó, többturnusos tortúrának vetett alá, melynek egyes szakaszainál (nem mindig) Kovács is jelen volt, de a többi jelenlévőket Prinzen kívül nem ismertem és ma sem ismerem név szerint. Ezek a kínzások irtózatosak voltak. Gúzsba kötve fejjel lefelé lógattak órákon át, és közben gumibottal veséimet, heréimet verték; egy ízben egy turnusban száz gumibotütést kaptam ilyen helyzetben talpaimra, és Prinz saját kezűleg benzint öntött rájuk, amit pillanatokra lángra lobbantott. Maroknyi sóhoz némi vizet öntve a szájamba töltötték, majd egy napon át szomjaztatták sóval telített szervezetemet. Hátul összekötött kézzel, előredöntve és homlokomat egy hegyére állított ceruzával a falhoz támasztva állattak órák hosszat, ami repesztő fejfájásokat idéz elő már sokkal rövidebb idő alatt is. Végeredményben többszöri vesevérzés, talpaimnak üszkös elgennyedése, dinnye nagyságú heredaganat, többnapos vizelésképtelenség stb. révén olyan állapotba kerültem, hogy nyilvánvaló volt, ha nem történik változás, csak néhány napom lehet hátra az életből. Közben természetesen állandóan folyt a feleségem letartóztatásával, gyermekeim elvételével stb. kapcsolatos zsarolás is.
Végre azután Prinz Gyula kijelentette: „Most írja meg, hogyan kémkedett annak a Joszipovicsnak, piszok hazaáruló!” Megkérdeztem tőle, ki az a Joszipovics, mire azt felelte: „Az nekem mindegy, írjon be akármilyen jugoszláv nevet!” Ez volt az első konkrét „vád”, amivel megismerkedtem, mert addig csak Kovács „beleköltései” voltak ismeretesek előttem, amelyek szerint Edward Howe, a Reuter iroda budapesti tudósítója, akinek 1939–1940-ben legális sajtótudósítói munkát végeztem, „kémügynök, az IS embere”, aki „beszervezett” engem stb.
Agóniás állapotomban én most már hajlandó voltam magamra elismerni, sőt „tényekkel alátámasztani” kém voltomat, de mivel 1946 elején megváltam a külügyi osztálytól, nem voltak frissen emlékezetemben a „kém”-ként szóba jöhető diplomaták nevei. Erre Kovács cinikusan rendelkezésemre bocsátotta a Külügyminisztérium budapesti diplomatajegyzékét, hogy abból írjak „vallomásomba” neveket, amit meg is tettem olyanformán, hogy a fent említett „Joszipovics”-követelésre demonstratívan beírtam „kém-felsőkapcsolat”-ként a budapesti jugoszláv követség valamennyi tisztviselőjét, egy későbbi fázisban – amikor angol kémkapcsolatokat követeltek rajtam – vagy tizenöt nevet az angol követségről, és ezekből „válogatott” Kovács.
Ekkor került sor arra, hogy a fogdapriccsen Prinz Gyula jelenlétében egy ÁVH-orvos műtétet hajtott végre rajtam, amennyiben érzéstelenítés nélkül felvágta mindkét talpamat, és többszörös herepunkciót végzett rajtam. Itt jegyzem meg, hogy az ÁVH-n elszenvedett bántalmazások következtében jobb oldali heresorvadást szenvedtem, amelyért – visszatérő görcsök miatt – ma is kezelés alatt állok.
A Prinz-féle – s részben az orvosi – kezelés miatt több hétre mozgásképtelenné váltam, illetve csak hason kúszva vagy négykézláb tudtam közlekedni, olyannyira, hogy Kovács – e „közlekedés” körülményessége miatt – a pincefogdából felhelyeztetett szobája közelébe, ún. „írószobára”, és itt folytatta, ilyen állapotban, kihallgatásomat. Ellenállást önmagamat illetően ekkor már nem tanúsítottam, teljes reménytelenségben magamra vállaltam mindenféle legabszurdabb vádat, hogy a mind „komplettebb anyag”-ra törekvő és minden feljegyzést súlyos állapotomban is éjjel-nappal ötször-tízszer újraírató Kovácstól szabaduljak. Ő ekkor kezdte „egyeztetni” e vallomásaimat letartóztatásban lévő többi vádlott-társam (Horváth Zoltán, Schiffer Pál és mások) hasonló vallomásaival, és így jött létre az a fantasztikus koholt vádszövevény, amelynek egy rám vonatkozó, Kovács által sokszorosan átdolgozott és átírt alakja azután „záró jegyzőkönyvemet” alkotta.
Több héttel megkínzatásom fázisának lezáródása után ismét a pincefogdába helyeztek vissza Demeter Györggyel, a Rajk-per ún. „svájci csoport”-jának egyik tagjával közös zárkába. Demeter igen elvtársiasan és barátian ápolt; heteken át ő borogatta rettenetes görcseim közepette jégzacskóval heréimet – ekkor már engedélyezték ezt a fajta gyógykezelést –, egyben ő volt a tanúja annak, hogyan vállaltam el mind újabb „terhelő anyagokat”.
Az ilyen anyagok keletkezésére illusztratív példa, mint a Legfelsőbb Bíróság tárgyalásának anyagából ismeretes, az ún. „tudományos kémkedés” ellenem emelt vádpontja. Felszólításra írtam egy feljegyzést arról, hogy a magyar tudományos életben betöltött pozícióim (Magyar Tudományos Tanács tagsága, az egyetem gazdasági bizottságának elnökhelyettesi tisztje, a Párt Központi tudományos bizottságának tagsága stb.) révén a magyar tudomány milyen bizalmas, illetve titkos ügyeinek ismeretébe kerültem. Írattak velem egy másik feljegyzést is arról, hogy külföldi tudományos konferenciákon, látogatások stb. során mely külföldi tudósokkal kerültem szorosabb személyes kapcsolatba. E két feljegyzést azután az ÁVH-n összekombinálták úgy, hogy a külföldi tudósok némelyikét – így például Julian Huxleyt, a világhírű biológust, az UNESCO főtitkárát, akivel (mivel hivatalos minőségben Budapesten járt, velem is tárgyalt, s magam is kinn jártam Párizsban az UNESCO társadalomtudományi konferenciáján, ahol egy ízben vendége voltam) kollegiális kapcsolatom volt – kinevezték „kémügynök”-nek, s ehhez hozzákombináltatták velem azt, hogy a magyar tudománynak a másik feljegyzésben szereplő bizalmas és titkos ügyeit „kémanyagként” kiszolgáltattam neki. Ezt Hevesy ÁVH-őrnagy is igazolta a Legfelsőbb Bíróság előtt tett vallomásában.
1950. szeptember végén Hevesy őrnagy lett előadóm, de részéről semmiféle bántalmazásban már nem volt részem, sőt engedélyezte, hogy pár soros levelet írjak feleségemnek. Záró jegyzőkönyvem ekkor már készen állott.
1950. október 24-e táján, illetve talán már egy-két héttel előbb, Faludi Ervin ÁVH-főhadnagy lett az előadóm. Ő „készített elő” engem az Alapy Gyula főügyész által az ÁVH helyiségében tartott, egyébként teljesen formális ügyészi kihallgatásra azzal, hogy „akár itt, akár a tárgyaláson bárminemű eltérés a záró jegyzőkönyv anyagától öngyilkosságot jelent”, s e fenyegetéssel párhuzamosan cinikusan megjegyezte, hogy tudomása van a jegyzőkönyvben foglalt tényállások valótlanságáról, de ez a „politikai lényeg”-hez képest közömbös, ez felel meg a „pártérdek”-nek. Előszeretettel idézett példákat arra, hogy mi történhetik azzal, aki akár csak „egyetlen vesszőt” elvesz a vádiratból. Ugyancsak Faludi Ervin foglalkozott velem az ügyészi kihallgatás után, a Markó utcai fogházba történt átszállításomat követően, egészen a tárgyalásig; foglalkozása abban állt, hogy újra meg újra kihallgatott záró jegyzőkönyvem, illetve tárgyaláson elmondandó vallomásom előírt szövegének szó szerinti ismeretéből, s részben ígérgetésekkel, részben fenyegetésekkel igyekezett biztosítani a tárgyalás „sikerét”.
Itt jegyzem meg, hogy a Markó utcai fogházban zárkatársat is kaptam Földi Iván személyében, aki ugyancsak a Rajk-per svájci csoportjának egyik elítéltje volt. Hamis néven, mint Farkas Iván mutatkozott be előttem, sokat kérdezgetett arról, hogyan foglalok állást a peranyaghoz, mi a véleményem az ÁVH-ról stb., s Faludi Ervin „ígéretei” szellemében paradicsomi színben festette le előttem a váci fegyházban uralkodó állapotokat – őt magát, mint mondotta, Vácról hozták be bizonyos ügyben tanúskodni. Mikor másfél évvel később Vácott igazi nevén megismertem, megkérdeztem, miért mondott nekem hamis nevet. Azt felelte, hogy Faludi Ervin kérte fel erre. Ezek után felteszem, hogy velem folytatott sajátos beszélgetései és azok során tett meglehetősen megtévesztő közlései ugyancsak Faludi Ervin felkérésére történtek, mégpedig alighanem annak Földivel szemben alkalmazott fenyegetései és ígérgetései hatására, ami azonban nem menti szememben teljesen Földi magatartását.
A tárgyalásra magára nem érdemes sok szót fordítani; Jónás tanácselnök pontosan azokat a kérdéseket adta fel, amelyeket Faludi Ervin előre közölt, és az ítélet – úgy a magam, mint többi vádlott-társam esetében – pontosan az volt, amit Faludi Ervin cinikus fenyegetések és ígérgetések közepette előre közölt.
Életfogytiglani fegyházbüntetést kaptam, és így szállítottak ki Vajda Imrével, Horváth Zoltánnal, Ignotus Pállal, Gombosi Zoltánnal s a már másnap tőlünk elválasztott és máshová került Beöthy Ottóval és Dobos Istvánnal együtt Vácra, ahol az elsőnek említett négy vádlott-társammal együtt egy zárkába kerültem az úgynevezett „MZ”-ben, a magánzárka-épületben. Itt akkoriban és egészen 1952 tavaszáig, amikor is átszállítottak a Gyűjtőfogházba, hihetetlen terrorhangulat és a legembertelenebb ellátási, fegyelmi stb. viszonyok uralkodtak. A táplálkozás olyan volt, hogy egy év alatt mindenki 10-15 kilót fogyott, napirenden voltak a legcsekélyebb okokból kiosztott vasra veretések s ütlegelések, melyekben a fegyház vezetőinek különleges bizalmát élvező Bellák nevű nyilas tömeggyilkos borbély is részt vett az őrség tagjain és jelen levő politikai tiszteken kívül. Hosszú ideig visszhangzott az „MZ” a megkínzott, megőrült, majd később elpusztult Havas Endre vissza-visszatérő ordításától. Télen sokaknak elfagyott keze-lába, az akkoriban 600-700, nem csekély részben öreg és már régóta beteg fogollyal telezsúfolt fegyházrészleg számára hosszú-hosszú hónapokon át még csak egy aszpirint sem utaltak ki, a fehérnemű rongyokból állott stb. A hozzátartozókkal való érintkezésnek, panaszjognak stb. természetesen semmiféle formája nem létezett, az általános bánásmód is a lehető legdurvább volt.
1951 januárjában Horváth Zoltánnal, Ignotus Pállal és Pálóczi-Horváth Györggyel együtt beszállítottak az ÁVH új, Fő utcai központjába, ahol egy Szántó György nevű ÁVH-százados közölte velem, hogy „a Párt egy új, nyílt tárgyalást szándékozik ügyünkben tartatni, mégpedig válogatott vádlottakkal”, és erre a célra „hihetőbb tárgyalási anyagot kell összeállítani”, s az egész tárgyalási anyagot az „angol kémvonalra” kell összpontosítani, el kell hagyni mindent, ami „a kívülálló számára is szembetűnően valótlan”. (Ekkor már mintegy három hete közölték volt, hogy a fellebbezési bíróság jóváhagyta eredeti ítéletünket.) Szántó vagy két hétig fáradozott egy ilyen plauzibilisabb peranyag összeállításával, aminek során egészen nyilvánvaló volt, hogy tisztában van az összes vádak koholtságával; két hét után közölte, hogy a felsőbb fórum és a Párt egyelőre nem találta alkalmasnak az anyagot felhasználásra, s négyünket visszaszállítottak a váci „MZ”-re.
Itt most a többi fogollyal szemben valamivel kedvezőbb helyzetbe kerültünk, amennyiben az ÁVH-központ számára egy közös cellában nagy tömegben fordításokat készítettünk, s ezért – ha rendszertelenül és megszakításokkal is, de – némi cigarettát és némi élelemkiegészítést, negyed- vagy félévenként egy-egy alkalmi levélírási engedélyt kaptunk. Az ellátás még így, ebben a többi fogolyénál kedvezőbb helyzetben is olyan volt, hogy fokozatosan romlott egészségünk. Mintegy fél éven át maradtunk együtt, majd Horváth Zoltánt és engem különválasztottak, és ketten végeztük most már cellatársakként együtt – mindenki mástól elzárva – a kiadott fordítási munkálatokat (okmányok, szakkönyvek, iratok fordítását), tökéletes magányosságban és elkülönítettségben, minden emberi érintkezéstől megfosztva, előbb még a váci „MZ”-n, majd amikor 1952 tavaszán átvittek a Gyűjtőfogházba, ott is. Horváth Zoltán több mint három éven át volt zárkatársam.
A Gyűjtőfogházban 1952/53-ban talán még hihetetlenebb viszonyok uralkodtak, mint a váci „MZ”-n. Egy Bánkuti nevű ÁVH-százados igazgatása alatt estéről estére tízesével-húszasával ültek nevetséges vagy akár nem létező fegyelmi vétségek miatt súlyos, megkínzó módon vasra verve a foglyok a csillag földszinti folyosóján, és állandóan zengett a közben ütlegelt, összerugdosott emberek ordítozása, hörgése. Egy alkalommal, amit még évek múlva is „csillagtúra” néven emlegettek, Bánkuti harminc-negyven őrt állított fel, gumibottal felfegyverezve, a csillag folyosóján, s azok között kergettette végig ütlegelésekkel a csillagnak majdnem összes foglyait, és e vesszőfutás végén tisztjeivel együtt saját kezűleg verte őket még véresebbre. Egy gombüzemi konstruált fegyelmi ügy, az úgynevezett „káposztaügy” kapcsán, megint csak egy őrcsapat élén állva, 60-80 kiválasztott foglyot vert véresre, többek között Vajda Imrét is. Végül egy megkísérelt szökés alkalmából az összes fegyházi osztályokról lehívott fogoly-tanúk jelenlétében tisztjeivel és őreivel együtt saját kezűleg verte agyon a szökésből visszahozott foglyot, aki egy-két nap után pusztult bele sérüléseibe.
Jellemző eset volt Kémeri Dezsőnek, a csillag nagyon derék rab-orvosának esete is. Ő egy ízben az Irén nevű egészségügyi törzsőrmesternővel szemben fellépett egy súlyos beteg gyógyszerszükséglete érdekében. Büntetésből hat órára vasra verték, miközben a hatvan éven felüli ember szívrohamot kapott. Erre azután feloldották kötelékeit, s Kovács százados politikai tiszt jóváhagyásával büntetésből bedobták egy 2 x 4 méteres zárkába, hat tuberkulotikus beteg (köztük az akkor már megőrült Havas Endre) közé, és mintegy nyolc hónapon át tartották ott – nyilván fegyelmi büntetésnek szánva azt, hogy tuberkulózist kapjon, ami szerencsére nem következett be.
1952/53 telén Horváth Zoltánnal együtt tűrhetőbb viszonyok közé kerültem, amennyiben a csillagból áthelyeztek bennünket az újonnan berendezett gyűjtőfogházi „kisszálló”-ba, amelynek irodaszerű berendezése és felszerelése volt. Itt alakult meg végleges formájában az akkor már mintegy fél év óta fejlődőben lévő ún. „fordítóiroda”, s ennek Horváth Zoltán (később Balázs György) lett a vezetője. E fordítóiroda személyzete javarészt a Rajk-per és a szociáldemokrata perek ágazatainak külföldön járt, idegen nyelveket jól bíró, értelmiségi elítéltjeiből tevődött össze, s a munka – javarészt műszaki és politikai könyvek fordítása az ÁVH és más hatóságok, gyárak, exportvállalatok stb. számára – igen elvtársiasan folyt. Egymás között és az ugyancsak a kisszállóban elhelyezett mérnöki tervezőiroda rab-dolgozóival meglehetősen szabad érintkezésünk volt. 1953 telén elkövetkezett a fegyházviszonyok bizonyos mértékű enyhítése – levelezés és látogatás engedélyezése, a saját keresményből való (igen szerény mértékű) élelemkiegészítés stb. –, megszűntek a kínzó jellegű fegyelmi intézkedések és büntetések is, s azt lehet mondani, hogy 1953 végétől 1954 őszéig viszonylag normális, bár még mindig teljes létbizonytalansággal egybekötött fegyházviszonyok között éltek azok, akiknek szerencséjük volt a kisszállóban tartózkodni. Itt jegyzem meg, hogy a fordítási munkáért elvben fizetés is járt. Mindazonáltal csak néhányszor volt alkalom némi pénzt a család segélyezésére hazaküldeni, s a könyvelés olyan volt a fegyházban, hogy pénzek, jelentős összegek is, kézen-közön eltűntek, s nem is csak pénzek, hanem az általunk engedéllyel vásárolt élelmiszerkészletek is (50 kg-os cukortételek a kisszálló ellátására stb.). A kisszálló bevásárlási és ellátási ügyeinek intézése során az ott irányító szerepet játszott Őze törzsőrmester gesztióiról, valamint az összgyűjtőfogházi „spájzolási” rendszerrel kapcsolatban történt, és a foglyok anyagi érdekeit súlyosan sértő visszaélésekről, Vajda Imre és Horváth Zoltán nyújthatnak felvilágosítást, akikre Őze és mások az elszámolások összeállítását kiosztották. Általában a foglyok javai szabad prédát jelentettek az őrség számára. Őze törzsőrmester például egy hideg télen beszedette a kisszállóbeli foglyok minden meleg „külön-holmiját”, pulóvereit, érmelegítőit stb. A jobb darabok egyszerűen eltűntek, a nagy tömeget tavasszal egy ablak nélküli helyiségbe behányva találták meg, ahol tél folyamán befútta a hó, és tavaszra minden szétázott, szétrohadt. Közbevetőleg jegyzem meg itt, hogy számtalan írásbeli és kihallgatáson tett panasz, beadvány stb. ellenére mindaz, amit az ÁVH közegei, még letartóztatásomat hónapokkal követő „házkutatási” kiszállásokon is, elvittek lakásomról (értéktárgyak, ruházat, írógép, fényképezőgép, magam és feleségem, valamint családom fenntartásához nélkülözhetetlenül szükséges tárgyak s nem utolsósorban nagy értékű és részben pótolhatatlan tudományos könyvtáram túlnyomó része stb.), valamint mindaz, amit ruházati cikkekben vagy felszerelési tárgyakban feleségem az évek során át beküldött az ÁVH-ra, illetve a fegyházba, egyszerűen „eltűnt”, és szabadulásomkor gyakorlatilag kifosztva állottam itt.
1954 tavaszán mindazonáltal annyira enyhült a fegyházi terrorhangulat, amely addig a különböző kihallgatásokon, amelyek sohasem szakadtak meg teljesen, uralkodott, hogy gondolni lehetett valamiféle felülvizsgálati kérelem beadására. Már előzőleg, amikor fordítási munkák végzése miatt több ízben bevittek a Fő utcai központba, többször tettem kísérletet előadóknál arra, hogy feltárjam az ellenem hozott ítélet alaptalanságát és a vádak koholtságát, de vagy igen energikus és fenyegető visszautasításban részesültem a velem mint fordítóval szemben egyébként akkoriban ott gyakorolt jó bánásmód ellenére, vagy pedig azt a választ kaptam, hogy „tudjuk, tudjuk, de ennek még nem jött el az ideje!” Végre 1954 júniusában egy írásbeli beadványt intéztem a Legfelsőbb Ügyészséghez, amelyben nyíltan megmondottam, hogy kínzásokkal kicsikart hamis vallomás alapján és a legtörvénytelenebb eszközök alkalmazásával ítéltek el, ártatlan vagyok, és kérem ügyem felülvizsgálatát. (1953 előtt gondolni sem lehetett a saját ügyre vonatkozó, akár csak legcsekélyebb utalásokra sem a különböző kihallgatásokat végző előadók előtt. Már sokkal kevesebb, vagyis a saját ügyre vonatkozó „kémterminológia” mellőzése is provokációnak minősült, és megtorlásokat vont maga után.)
1954. október 25-én volt vádlott-társaimmal, Vajda Imrével, Horváth Zoltánnal, Ignotus Pállal és Gombosi Zoltánnal együtt beszállítottak a Belügyminisztérium vizsgálati főosztályára a Fő utcába. Itt Farkas Miklós főhadnagy-előadó megkezdte velem valósághű felülvizsgálati jegyzőkönyveim felvételét. Ez az eljárás azonban 8-10 nap után megszakadt, és mint Farkas Miklós közölte, felsőbb utasításra bizonytalan időre elhalasztódott lefolytatása. Ő maga – mint szavaiból kiderült – teljesen tisztában volt már akkor azzal, hogy az egész ellenem felhozott vád koholt, és engem rehabilitálni kell, rehabilitálni fognak; ezt a meggyőződését sem ő, sem más előadók, akikkel akkor és a továbbiakban beszéltem, nem titkolták.
Ennek ellenére további másfél évig tartott, amíg sor került szabadlábra helyezésemre, s e másfél év börtönéletemnek az ÁVH pincéjében töltött tortúrás időtől eltekintve legsúlyosabb ideje volt. Tizennégy hónapot – az 1954. október 25-től 1955. december 1-ig terjedő időt – töltöttem tökéletes elkülönítettségben magánzárkán, senkivel sem érintkezve, de tudva, hogy közben más, az enyémhez hasonló ügyekben folynak a felülvizsgálatok, felülvizsgálati ítélet vagy amnesztia alapján szabadulnak nagy számban olyanok, akik saját ügyemben „kém-felsőkapcsolatok”-ként szerepelnek, vagy hozzám hasonlóan ártatlanok, tudva, hogy a Legfelsőbb Ügyészség és a Belügyminisztérium már több mint egy éve tisztában van az ellenem emelt vádak koholt mivoltával (lényegében már több mint két éve, Péter Gábor letartóztatása óta). 1955 áprilisában a Fő utcából áthelyeztek a Gyűjtőfogházba, változatlanul megtartva a teljes elkülönítést, megvonva mindazokat a kedvezményeket és jogokat, amelyekkel a közönséges foglyok is rendelkeztek – ismét öt hónapon át nem volt szabad hazaírnom, minden hírtől, minden érintkezéstől, az otthoniaktól eltiltottak, megvonták az élelmezésfeljavítást, a cigarettát, korlátozták a sétajogot, orvosi kezelésemhez nem tudtam megfelelő gyógyszerhez jutni, és mindezeken felül egyetlen lépés nem történt immár több mint egy éven át felülvizsgálati ügyemben, melynek kezdetén is tisztában volt az előadó teljes ártatlanságommal, és a Gyűjtőfogházba kijáró Rózsa László főhadnagy nyilatkozataiból is nyilvánvaló volt, hogy mesterségesen tartják az ügyet függőben, s ő maga is tisztában van ezzel.
Ilyen körülmények között 1955 őszén két ízben folytattam huzamos éhségsztrájkot Vajda Imrével, Horváth Zoltánnal és másokkal együtt, akik hasonló helyzetben voltak, mint én. Az első éhségsztrájk hatodik napján kiszállt egy bizottsággal Farkas Szilárd főhadnagy, a büntetés-végrehajtó osztály vezetőjének segédtisztje, aki „kommunista becsületszavát” adta, hogy amennyiben abbahagyjuk az éhségsztrájkot, három napon belül orvosolják panaszainkat, többek között a minden fogolyt megillető jogok megvonását. Abbahagytuk az éhségsztrájkot, bízva ebben az ígéretben, majd amikor semmi sem valósult meg belőle, újra megkezdtük, és nyolc napon át, rendkívüli kényszerintézkedések alkalmazásáig folytattuk. Csak ezután rendeződött, hogy legalább a minden foglyot megillető elemi és minimális jogokat – levelezés stb. – megadják, és a fegyházi szabályokat reánk is alkalmazzák. Végül pedig 1955. december 1-én a teljesen értelmetlenül fenntartott 14 hónapos, legsúlyosabb fegyelmi büntetések számára sem engedélyezett tökéletes elkülönítésű magánzárkaidő letöltése után, ismét áthelyeztek fordítónak egy „normális” gyűjtőfogházi osztályra, ahol ismét együtt dolgoztam Horváth Zoltánnal és Vajda Imrével, s legalább a minimális létezési lehetőségek megvoltak.
Így is még teljes négy hónapig tartott, amíg azután 1956. március 29-én büntetésfelfüggesztéssel szabadlábra helyeztek, és szabadlábon lefolytatták felülvizsgálati, illetve rehabilitációs eljárásomat.
Hazatérve tudtam meg, hogy feleségemet, Dr. Szalai Sándorné Lukács Katalint, aki két pici gyermekkel állástalanul, fordításokból tartotta fenn magát e hat éven át, 1953. március 9-én az MDP II/3. körzetének fegyelmi bizottsága (Dr. Bencze Györgyné, Beck Andrásné) határozata alapján kizárták a Pártból, mert nem volt hajlandó tőlem elválni. Pártmunkája ellen soha kifogás nem merült fel, letartóztatásom után is folyamatosan jónak elismert pártmunkát végzett; kizáratása indoklásául az a körülmény szolgált, hogy a válás elmulasztásával lényegében a Párt ellen foglalt állást. Pártmunkájának jóságát, kifogástalan magatartását egyebekben semmiféle bírálat nem érte. Feleségem 1945-től letartóztatásomig a Külügyminisztériumban dolgozott mint miniszteri segédtitkár; letartóztatásom után eltávolították onnan, és állást többé nem kapott.
A súlyos megpróbáltatás ellenére, amelyen magam és az enyémek keresztülmentek, alapvető meggyőződéseim érintetlenek maradtak, ha sok mindent másként is látok, mint letartóztatásom előtt láttam, vagy akár börtönidőm alatti, a világtól való teljes elzártságomban láthattam. Ebben azonban, úgy érzem, nem állok egyedül, hanem ellenkezőleg: a XX. kongresszus és az azóta nálunk is bekövetkezett események éppenséggel megerősítettek, megszilárdítottak az alapvető meggyőződéseimbe vetett hitemben és a szocializmus ügyének teljes győzelmében való bizalmamban. E meggyőződéseimért kívánok küzdeni a jövőben is, éspedig elsősorban azon a téren, ahol erre leghivatottabbnak érzem magam, a magyar tudományos életben.

Dr. Szalai Sándor
Budapest, 1956. július 24.
Budapest II. Trombitás u. 30.
Telefon: 355-822