Szalai Júlia és Szalai Anna

SZALAI SÁNDOR SZABÁLYTALAN „ÖNÉLETRAJZ”-A ELÉ

Mikor a Gábor László gondos munkájával katalogizált kéziratdobozok lekerültek a polcról, hogy köztük Édesapánk születésének századik évfordulójára a sorsát jellemző, egyszersmind a személyiségét megjelenítő írást keressünk, két elrongyolódott papírdosszié közül egyszer csak kicsúszott az addig valahogy rejtőzve megbúvó, számunkra is a sokkoló meglepetés erejével ható, 1956. nyári keltezésű Önéletrajz. Rögvest tudtuk: ez a másolópapírra gépelt 11 oldalnyi dokumentum az, ami önmagáért beszélően valami lényegit mond el Apánk életéről és szemléletmódjáról, és ami érzékeltet valamit azokból az iszonyú szenvedésekből is, amelyeknek fizikai, szellemi és lelki következményeit egész életén át magával hordozta, de amelyekről közvetlen formában se nekünk, a gyerekeinek, se a tágabb családnak vagy a baráti körnek nemigen beszélt. A bori munkaszolgálatról és a Rákosi börtönében töltött hat évről néhány narratív „dobozkát” használt, inkább fanyarul humorosakat, semmint megrázóakat. Híres története volt például az a nyári nap, amikor a kis résre nyitott rácsos börtönablakon százával zúdult be a sáskahad, és megfelelő eszközök és „csapdosási hozzáértés” híján a kellemetlen látogatókat sehogy sem bírták kiűzni vagy agyoncsapni a tudós cellatársak, ő és Horváth Zoltán. De ha az ember a karjába sütött, ellipszis alakú bélyegről kérdezett, gyorsan másra terelte a szót. A börtönben szerzett heresorvadásáról pedig – aminek következményei nyilván nem múltak el kiszabadulása után sem – ebből az önéletírásból értesültünk először. A sok elszenvedett rémség tabu volt – tabu, amit töretlen dinamizmusa, a megkésettségtől is hajtott alkotási vágya, a sikeres külvilági beilleszkedéshez elengedhetetlennek ítélt optimizmusa és olykor a végletekig vitt jövőre orientáltsága nem engedett még a család nyilvánossága elé sem.
Az itt közölt Önéletrajz kísérőlevél és magyarázó jegyzetek nélkül pihent az egyéb írások – személyes dokumentumok, levélmásolatok, hivatalos feljegyzésekről készült másodpéldányok és néhány cikk elővázlata – között. Így akár rendeltetéséről, akár pontos címzettjéről csak feltételezéseink lehetnek. De a megfejtéshez adódnak azért fogódzók: egyrészt maga a szöveg, másrészt az ’56 nyarán újraszerveződő, de igazában csak az utolsó utáni percben, 1956. november 2-án újjáalakult Szociáldemokrata Párt történetéről fennmaradt néhány korabeli dokumentum.
Az utóbbiakból kiderül, hogy 1956 nyarán a jobb- és baloldali szociáldemokraták újradefiniálták viszonyukat egymáshoz és a Kommunista Párthoz. Az 1948-as pártszakadást a szociáldemokrata mozgalmat tönkretevő és annak csaknem teljes felmorzsolódásához vezető fejleménynek látták: hiszen az MKP-val való egyesülést annak idején támogató baloldaliak és az azt ellenző jobboldaliak 1949–50-ben egyaránt a börtönben végezték, a vezetőitől megfosztott szociáldemokrata munkásságot pedig megbénította az ezer rafinériával működő „proletárdiktatúra”. 1956-ban már senki számára sem volt tehát kérdéses, hogy az újjáalakuló SZDP csak belső egységét újrateremtve és a Kommunista Párttól való különállását világosan érvényre juttatva léphet színre. Ahogy a régi-új párt politikai helymeghatározásában, úgy annak elsődleges történelmi feladatában is nézetazonosság uralkodott. 1956 nyarán a mozgalom teljes vezetése úgy látta: az SZDP lehet az egyedül hivatott, hiteles politikai erő, amely a maga teljességében felgöngyölítheti a Rákosi-diktatúra és mindenekelőtt a kínzások, meghurcolások, sőt gyilkosságok tömegét eszközlő ÁVH ténykedéseinek történetét, majd a bűnösökre törvényes keretek között lefolytatott bírósági tárgyalások útján kellő büntetést eszközölhet ki – bárki is kövesse Rákosit és Gerőt a hatalmi csúcson. De az újjáalakuló SZDP vezetői – Kéthly Anna, Révész András és mások – azt is jól látták, hogy ’56 nyarának, őszének felforrósodott levegőjében minden előkerült adat olaj lehet a tűzre, és könnyen népi önbíráskodásnak, elszabadult lincseléseknek adhat tápot. Óvatos munkára és hiteles beszámolók összegyűjtésére volt tehát szükség, amit elsődlegesen a Rákosi-börtönt megjárt egykori szociáldemokrata vezetőktől lehetett várni. Minden valószínűség szerint az itt közölt Önéletrajz – részben legalább – az egymást újra megtaláló egykori szociáldemokraták informális beszélgetéseinek, latolgatásainak terméke: a baráti és családi szálakkal is átszőtt politikai „beszélgető kör” tagjai megállapodhattak abban, hogy valamennyien leírják és dokumentálják a velük történteket.(1 Erre látszik utalni, hogy az Önéletrajz afféle „orientáló” megjegyzéseket is tartalmaz: szerzője egyes kérdésekben egykori rabtársaihoz – Horváth Zoltánhoz, Vajda Imréhez – utalja az olvasót. De ezt a feltevést látszik igazolni az is, hogy a dokumentumban szokatlan módon rendre nevesítve vannak a kínzások elkövetői: Kovács István, Prin(c)z Gyula – sőt még az alacsonyabb beosztású tisztek és a verőlegények is.(2 Tekintettel arra, hogy jómaga kerülte még az emlékezést is, e nevek szerepeltetése inkább precíz adatszolgáltatóra vall, mintsem olyan ember „hivalkodására”, aki e rossz emlékű kapcsolatok öncélú felemlítésével igyekszik körbeírni helyét a világban.
Az Önéletrajz megírásának második motívuma személyesebb lehetett. Az 1956. július 24-i dátum arra utal, hogy alig három-négy hete érhetett véget Apánk rehabilitációs eljárása, amelyben ugyan kimondatott bűntelensége, és amelyben formálisan ugyan visszakapta akadémiai levelező tagságát és egyetemi tanári pozícióját, de ettől még nem volt katedrája, és nem volt értelmes munkája. Az egykor volt Pázmány Péter Tudományegyetem már nem létezett, a jogutód Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig nem tanították azokat a diszciplínákat, amelyeknek Apánk tudósa volt: még hosszú évekig élt a sztálinista örökség, amelynek szellemében „burzsoá áltudománynak” számított a szociológia, a pszichoanalízis – sőt a kibernetika is, amely utóbbinak ő már a negyvenes évektől egyik első hazai népszerűsítője volt. Ebben a helyzetben alább kellett adni: olyan módon kellett megkeresni a társadalomtudományi kutatás és oktatás helyét, hogy az ne követeljen meghasonlást (így szóba sem jöhetett, hogy – betagolódván a realitásokba – dialektikus és történelmi materializmust tanítson), ugyanakkor értelmes módon lehetőséget teremt élő társadalomtudományi oktatásra. Apánk szemében a formálódó SZDP intellektuális és politikai garanciát kínálhatott egy efféle pozíció finom és elővigyázatos kialakítására. Az Önéletrajz-nak a tudományos munka végzése iránti elkötelezettségről szóló utolsó mondatai mintha egy efféle tapogatózást jeleznének – igaz, egyúttal diplomatikusan azt is kifejezésre juttatják, hogy politikai szerepet az új szociáldemokrata mozgalomban az önéletírás szerzője nem kíván vállalni.
Az Önéletrajz nem hagy sok kétséget afelől, hogy a szociáldemokraták az időközben nevet változtatott (ÁVH), de a köznyelvben továbbra is „ávó”-nak nevezett belügyi szerv kitüntetetten fontos célpontjai voltak. Édesapánk – Horváth Zoltánnal, Vajda Imrével, Ignotus Pállal és másokkal együtt – a baloldali szociáldemokraták ellen indított ún. Szakasits-per vádlottjaként ült Rákosi börtönében, míg az övéktől elkülönítetten folyt egy másik szocdem per is a „jobboldali” Kéthly Anna és társai ellen. Az ÁVO szemlátomást mindvégig külön tartotta a szociáldemokraták 1948-ban egymással szembefordult jobb- és baloldali szárnyát, de nem tett különbséget brutális kínzásukban. Ahogy a mára még mindig hézagos – és sok megsemmisített dokumentum híján talán teljességében immár soha fel nem tárható – ÁVH-történeti anyagokból kideríthető, a kínzók között a szervezet egész vezérgárdája felvonultatott.
Ugyanakkor Édesapánk részletes leírása a vallatási nekibuzdulások és a kínzások sajátos pulzálásáról is számot ad. Azt még érteni vélnénk, hogy Nagy Imre 1953-as rövid miniszterelnöksége idején kissé enyhült a terror, de azt már kevésbé, hogy minek volt köszönhető a minden korábbit meghaladó ávós ügybuzgalom 1954-ben vagy éppen a szabadulást megelőző 1955 végi hónapokban. A kulcsot ehhez Jemnitz János történeti kutatásai adhatják meg számunkra. Munkáiból kiderül: a pulzálás belső rugója nem is – de semmiképpen nem kizárólag – az MDP belső viszonyaiban keresendő. A szociáldemokrata perek nemzetközi órához igazodtak, a moszkvai vezénylés ritmusváltásait pedig az befolyásolta, hogy a szovjet vezetés újraerősítette-e teljhatalmát a lengyel, a csehszlovák, a román és – részben – a német „testvérpárt” felett, s hogy e regionális léptékben mennyire tartotta még mindig első számú közellenségeknek az adott országok egykori szociáldemokratáit. Az SZKP KB újabb és újabb nekibuzdulásai újabb és újabb sérülések, betegségek és elhalálozások forrásai az életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélt és az idő múltával a szabadulás reményétől mindinkább megfosztott szociáldemokrata rabok számára. – Bár a tágabb összefüggések még évtizedekig rejtve maradtak, ezek szerint igazi „szocialista internacionalizmus” jegyében történt mindez, és a szigorítás vagy enyhítés hullámainak nem sok köze volt ahhoz, hogy a „bűnösök” mennyire működtek együtt a rájuk mért abszurd vádak elfogadásában, vagy mekkora erővel ragaszkodtak ártatlanságukhoz.
Az Önéletrajz-ból az is világossá válik, hogy igazában aligha lett volna mindez végigélhető a barátok közelsége és az általuk nyújtott testi-lelki támasz nélkül. Mert a leggyakrabban emlegetett két vádlott-társ, Horváth Zoltán és Vajda Imre, nemcsak cellatársak és egykori mozgalmi harcostársak voltak, hanem évtizedeken át Apánk – sőt szüleink – legközelebbi barátai is. A három férfi szoros kötelékének és közös sorsának szociológiai alapja a közös származás és neveltetés és az ebből fakadó közös értékrend és életfelfogás volt. Mindhárman baloldali beállítottságú, nagypolgári zsidó családok gyermekeiként jöttek a világra; a német, francia és angol nyelvtudást – ahogy mondják – „az anyatejjel szívták magukba”; külföldi taníttatásuk során mindhárman társadalomtudományi diplomát szereztek;(3 1945 után pedig mindhármuknak természetes közeget kínált a szociáldemokrata mozgalom és közelebbről az is, hogy mozgalmi küldetésük szempontjából mindhárman fontosnak tekintették újságírói tevékenységüket, amelynek révén műveltségüket és szaktudásukat a szélesebb nyilvánosság hasznára kívánták kamatoztatni – e missziót éveken át előbbre helyezvén tudományos munkájuknál. Ezt a szoros szellemi-lelki összetartozást még az ÁVO legválogatottabb kínzásai sem voltak képesek megtörni – különösen nem Apánk és Horváth Zoltán szinte testvéri barátságát. Mély kapcsolatuk a magánzárkában töltött hónapokban valószínűleg a megőrüléstől védhette meg mindkettőjüket. Horváth Zoltán hagyatékából előkerült Apánk két levele,(4 amelyekben válaszol a barát beható szövegkritikájára. A kritika alapja az 1954–55-ben Édesanyánkhoz írt, pszichoanalitikus ihletettségű, vallomásos napló két fejezete, amelyeket Apánk valami módon – talán a fordítóirodán, talán egy udvari séta alkalmával – „átcsempészhetett” a baráthoz. Így mégis volt dialógus – akkor is, ha a magánzárkák lakói formálisan némaságra voltak kárhoztatva.
Az összetartozást erősíthette annak szinte tükörszerű leképeződése a börtönvilágon kívül. Dusi, Horváth Zoltán felesége Édesanyánk bizalmasa és fő támasza volt, velünk kapcsolatban pedig pótnagymamai szerepet töltött be (születésünkkor egyik vér szerinti nagymamánk sem élt már). Teljes magától értődőséggel vigyázott ránk akár egy héten többször is, amikor Anyánk a szinte teljesíthetetlen határidőkkel ráosztott fordításokkal rohant az aktuális megbízóhoz. Késni perceket sem lehetett, hiszen a lebukás nemcsak a fordítót, hanem a neki titkos úton munkát juttató jótevőket is veszélybe sodorhatta. A kockázat igen nagy volt: az elemi megélhetés. Mert a „bűnös” férjétől az ÁVO minden zsarolása ellenére elválni nem akaró, két apró gyermeket nevelő feleségnek makacs kitartásáért azzal kellett fizetnie, hogy „fehéren” még takarítónői állást sem kaphatott. Így a szó szoros értelmében létkérdés volt, hogy elfogadjon és időre leszállítson minden fordítást, sokszor olyan nyelvből, amit nem beszélt, és mindig olyan témából, amihez nem értett (bonyolult műszaki traktátusok silózógépekről, traktorokról, emelődarukról). – Dusi szolidaritása és nagymamai odaadása nélkül összeomolhatott volna az egész törékeny rendszer.
Ha pedig az idegfeszítő munka és a szélsőséges megélhetési gondok között olykor némi kikapcsolódáshoz jutottak, a börtönfeleségek és a szabadlábon lévő lefeketedettek – így Szász Béla későbbi felesége, Katona Kati vagy Mérei Vera – jelentették egymás társaságát, utóbb kiegészülve a barátok révén szerzett néhány bátor új baráttal. A kacagásokkal és fejtörőversenyekkel kísért szombat esték nekünk, gyerekeknek a bensőségesség légkörét árasztották, az erről a börtönbe így-úgy eljutott híradások pedig újabb erőforrásul szolgálhattak a letartóztatottaknak: azt üzenték, hogy ezeken a sűrű és tartós szöveteken még a legkimódoltabb kínzásokkal, gyalázkodásokkal és vádaskodásokkal sem lehet úrrá az ÁVO.
De utóbb a szervezet mégiscsak diadalmaskodott – igaz, ez már Kádár újjászervezett Államvédelmi Hatósága volt. Litvánné Gál Éva hatalmas feltáró munkájának köszönhetően vált nyilvánossá az a „lejáratási kampány”, amelyet – mert a Pártközpont tiltására perbe nem foghatták őket – az ÁVH 1957 tavaszán indított Apánk és Horváth Zoltán ellen. Az eszközökben most sem válogattak: hamis helyen, hamis feladóval postára adott levelek, valamint szaporodó számban alkalmazott ügynökeik útján gondoskodtak arról, hogy Horváth Zoltán megtudja: „Szalaival jó lesz vigyázni, mert besúgó”, és Szalai is éljen a gyanúperrel, hogy „jó oka van annak, amiért Horváth Zoltán megússza a büntetést az 1956 őszén a Népszava élén betöltött »ellenforradalmi« szerepéért – szépen jelentget fölfelé”. Talán kevés dolog fájhatott ennek a két embernek annyira, mint barátságuk megszakadása: de hát azokban a nehéz időkben mindenki mindenkiről elhihetett mindent. Ők pedig elhitték a másikról szóló híreket, és levonták a következtetést: nemcsak ők ketten, de a családok is eltávolodtak egymástól, Dusi „nagymamánkat” sem láttuk többé.
A „lejáratás” annyira jól sikerült, hogy a Belügy a következő évtizedekben kitartott eme szívének kedves agyszüleményénél. L. Gál Éva kutatásai nyomán röviden megírhatjuk Édesapánk 1956 utáni élettörténetét: az 1957-ben megkezdett kampány egészen 1983-ban bekövetkezett haláláig tartott, sőt még a síron túl is elkísérte – dossziéját a Belügy 1984 tavaszán zárta le. A közel három évtized alatt mintegy nyolc ügynök – köztük 1973-tól a beszervezett háztartási alkalmazott – követte nyomon Apánk minden percét – itthon és külföldön egyaránt. Az ügynökökön kívül a lakásában és az irodájában elhelyezett „poloskák”, a sok száz oldalnyira rúgó telefonlehallgatások, valamint az Apánkat felkereső külföldi kollégák és barátok szállodai szobáiban véghezvitt illegális házkutatások szolgáltatták a frissebbnél frissebb adalékokat ahhoz, hogy minél nagyobb körben és minél hitelesebben lehessen terjeszteni a „Szalai veszélyes besúgó”-történeteket, majd idővel az újabb kémtörténeteket. A Belügy aknamunkája nem maradt eredmény nélkül: a barátai vagy tanítványai társaságában igazán elemében lévő Apánkról lassan sikerült mindenkit leválasztani. Sőt idővel mi, a gyerekei is elhittük, amit baráti körünkben „mindenki tudott”: Apánk tisztességtelen eszközökkel élt és él, jobbra-balra jelent, míg közben a hatalomhoz dörgölőzik. Hiszen hogyan máshogy magyarázható a sok-sok külföldi út és rangos nyugati megbízás?, hogyan lehetséges, hogy mi 1964-ben Ausztriában nyaralhatunk, miközben „mások” még nyugati útlevelet sem láttak közelről?! – Ma már tudjuk: a háttérben a kulcsszereplő az egykori szociáldemokrata, a kádári MSZMP-ben főtitkár-helyettesi posztot betöltő Marosán György volt, aki úgy látta jónak, ha „Szalai kimegy az országból”. És valószínűleg igaza volt: hiába állt időnként harcban a Belügy és a Pártközpont, hiába védte időnként maga Kádár az egykori szociáldemokratákat, ha itthon marad, Apánkat valószínűleg előbb-utóbb újfent sikerült volna az ÁVH-nak bebörtönöznie.
A Belügy kitüntető figyelmével és állandó akcióival a hátában, Apánk 1956 utáni „civil” életútja meglepően sikeresen alakult. Bár ’56 őszén jócskán részt vett a bölcsészkari és az akadémiai Nemzeti Bizottságok munkájában, bár éppen november 4-én sugározta a Magyar Rádió Tóbiás Áron vele készült interjúját, amelyben kiállt a polgári demokrácia és az ország semlegessége mellett, bár 1956 végétől töretlenül részt vett a bebörtönzöttek családjait segítő „fehér segély”-akciókban, és bár nyilvánosan felemelte a szavát volt diákjai bebörtönzése ellen, végül pár évnyi szilenciummal és a tanítástól való eltiltással megúszta a dolgot. 1957-től az Egyetemi Könyvtár alkalmazottja, majd 1961-től a Veszprémi Egyetem külsős előadója lett. A falállások nyújtotta létbiztonság fedezetével, de igazi tartalmas munka híján ezekben az években azt csinálta, amihez szakterületi határokon túl is kiválóan értett, és amiben már a börtönévek alatt gyakorlatot szerzett: fordított, lektorált és szerkesztett. A termés nem csekély: könyvek a kibernetikáról, filozófia és pszichológia kapcsolatáról, Neumann János munkáinak megismertetése és a talán legfontosabb vállalkozás, Sigmund Freud: A mindennapi élet pszichopatológiájá-nak közreadása, amelyet rajta kívül két fordító jegyzett: Édesanyánk, Lukács Katalin és az ő legjobb barátnője, Gergely Erzsébet. Újfent hiába tehát a hivatalosság mesterkedései: a családi és baráti hálók megint erősebbnek bizonyultak.
Apánk borotvaélen táncoló karrierjében 1963 hozott fordulatot: ettől az évtől datálódnak egymást követő külföldi megbízatásai, amelyeknek új családi felállásban, ötödik felesége, Magda oldalán tett eleget. A sorozat az enyhülés szellemében felállított bécsi székhelyű Kelet-nyugati Társadalomtudományi Kutatóközpontban kezdődött. Az itt eltöltött két és fél év alatt született meg az a nemzetközi időmérleg-vizsgálat, amely köré utóbb egy napjainkra igen magas szakmai presztízsre szert tett társaság szerveződött: az IATUR mindmáig Apánkat tekinti szellemi alapítójának és egy olyan szemléletmód, valamint módszertani apparátus meghonosítójának, amelynek alkalmazásával az elmúlt évtizedekben látványos felvirágzásnak indult a szociológia egyik legizgalmasabb és legtermékenyebb ágát képviselő életmódkutatás.
A bécsi megbízatást amerikai meghívások követték, majd 1966 és 1972 között egy rangos állás: az ENSZ UNITAR nevű kutatóintézetének tudományos igazgatóhelyettesi posztja. Bár a Bécsben, majd New Yorkban töltött évek jótékonyan elfedhették előle az itthoni elmagányosodást, a szembesülés nem maradhatott el: Apánk igazi arculcsapásként élhette meg, hogy immáron senkire sem számíthat, amikor az ENSZ-től hazatérve, új itthoni pozíciót keresett magának. Az MTA Tudományszervezési Csoportjának tanácsadójaként persze kamatoztathatta az évek során kiépült külföldi kapcsolatait, és ezek hátszelével új missziót alakíthatott ki a maga számára. Az új időkhöz igazította, amit mindig is elsődleges dolgának tekintett: ha már „egyetemi magánkívüli tanárként” becézi a pesti értelmiség, és ha már néhány óraadáson túl továbbra sem engedik a diákság közelébe, akkor ő, akiben sokan az „utolsó polihisztort” tisztelik, feladja a hagyományos értelemben vett tudós-tanári karriert, hogy helyette a szó klasszikus értelmében vett polgári kultúrát igyekezzék életben tartani és a maga eszközeivel közvetíteni – tudományon belül és kívül egyaránt. Ennek jegyében igazi tudományszervezővé vált: külföldi ösztöndíjakat szervezett és szerzett, magas pártfunkcionáriusokkal hozta össze rangos külföldi vendégeit, hogy Magyarország végre befogadja a Ford, majd a Volkswagen Alapítványt, rendszeresen gyarapította az akkoriban még igencsak zsenge hazai szociológiai könyvtárakat, és nekilátott, hogy a nemzetközi sztenderdeknek megfelelően létrejöjjön a szociológusszakma máig igen fontos szakmai-érdekvédelmi szerve, a Magyar Szociológai Társaság.
Mindezek fontos teljesítmények, de mégsem egy invenciózus, művelt és hallatlan munkabírású tudós maradandó alkotásai. Sokan és sokszor kérdezik tőlünk vagy a fülünk hallatára, hogy miért fecsérelte el Apánk a tehetségét, miért nem kutatott és írt többet, és miért nem törekedett arra, hogy valóban elvitathatatlan, egyedülálló tudósi életmű maradjon utána. A kérdést persze nem tudjuk megválaszolni. De a napvilágra került ügynöki beszámolókból világosan látszik, hogy tudta is, nem is: a Belügy egy életre rá van tapadva. Erről – mint oly sok másról – persze nekünk egyetlen szóval sem beszélt. De a titkos tudás a maga számára kijelölhette a lehetőségek kínálta életstratégiát: bár magányosan és izoláltan nehéz, mégis megpróbál „szabad polgárként” élni, és nekünk is, a mindenkori diákjainak és kollégáinak is átadni valamit a szabadság kultúrájából – hívják az elbeszélés nyelvét szociológiának, pszichoanalízisnek, filozófiának vagy kibernetikának. Mi – be kell vallanunk – nem mindig bizonyultunk jó tanítványnak. Olykor értelmetlennek tűnő apai szigorral érvényesített törekvései mélyebb értelmét nem mindig fogtuk fel, de ha felfogtuk is, nem értettünk egyet nevelési módszerével. Gyakoriak voltak a konfliktusaink – egyre szaporodóan politikaiak is. Úgy láttuk, túl sok a megkötött kompromisszum, és mi magunk nem kívántunk asszisztálni ehhez. Hogy szempontjait megértsük, beszélnie kellett volna velünk a lényegről is – de ez, mint írtuk, tabu volt. Halála után még vagy egy negyedszázadot kellett várni, hogy felpattanjon a titkok zárja, és újra tisztává váljék álnokul bemocskolt neve. Nekünk pedig mindannak fényénél, ami napvilágra jutott, gyökeresen újra kellett gondolnunk egész életét, benne a magunkéval. De neki már nem mondhatjuk el, amit megértettünk, nem kérdezhetjük meg, amit még ma sem értünk, és megváltoztathatatlan tényként kell tudomásul vennünk, ami osztályrészéül jutott: a „lejáratásoknak” köszönhető megvetést, az elmagányosodást és az elszigeteltséget, amiben élete utolsó évtizedei teltek. Arra, hogy mindebben mi is benne voltunk, nem mentség hajdani tudatlanságunk, aminek következtében nyilván, ha akaratlanul is, sebeket okoztunk neki, és növeltük az elhagyatottságát. Méltatlanul halt meg, pedig a legmélyebb tiszteletet érdemelte volna.

 

Jegyzetek


1) Apánk Önéletrajz-ához hasonló dokumentumok létezéséről nem tudunk. Meglehet, hogy azok a forradalom leverése idején a Belügy birtokába kerültek, majd a többszöri „rendcsinálás” és „nyomeltüntetés” során megsemmisültek. De az is lehet, hogy – hasonlóan a mi esetünkhöz – töredékben maradtak, s mindmáig a fel nem dolgozott magánlevéltárakban kallódnak. Igen érdekes és fontos volna szisztematikus munkával begyűjteni a hasonló írásokat – ha és ahol még meg lehet lelni azokat.

2) Ma már tudjuk: az újjáalakult SZDP-nek nem maradt ideje a törvényes számonkérésre. „Helyettük” cselekedett a Kommunista Párt. A népharagtól és a vetélytárs SZDP-től egyaránt tartva, néhányat a leghírhedtebb vezetők közül még a Rákosi–Gerő-féle vezetés tartóztatott le 1956 októberének első napjaiban. Kádár hatalmának megszilárdultával azonban hamar szabadlábra kerültek. Egyesek új polgári karriert kezdtek (így például Princz Gyula jól menő vendéglátós lett), mások az újjászervezett államvédelemben folytatták dicstelen karrierjüket. S míg szavakban a kádári vezetés elhatárolta magát sztálinista elődjétől, éppen a személyi jogfolytonosság és a módszerek rokonsága bizonyította, hogy az ÁVO egy és oszthatatlan – akármilyen cégtábla alatt folytatja a kiszemeltek üldözését. Mint látjuk majd, e folytonosságnak Apánk 1956 utáni életútja ékes bizonyítékát nyújtja.

3) Horváth Zoltán nagy hatású történész lett, Vajda Imre neve pedig a hatvanas évek reformközgazdaságtanának egyik vezérfigurájaként vonult be a modern kori hazai közgazdaságtan történetébe.

4) A levelek rendelkezésünkre bocsátásáért köszönettel tartozunk Horváth Zoltán nevelt fiának, Mihályi Gábornak.