Sághy Miklós

TÖMÖRKÉNY KARIKATÚRARAJZAI*

Tömörkény István „Szegedi parasztok és egyéb urak”
című kötetéről

Ötvös Péternek és Szilasi Lászlónak

„SZIRTES ÁDÁM (Hofi Géza alakításában): Eccő vót nekem egy kocsisom. Aszonta, bakfitty.
HOFI GÉZA: Aszonta, hogy bakfitty?
SZIRTES: Most mondom, hogy aszonta, hogy bakfitty! Hát, ráemeltem a karót.
HOFI: Mert azt mondta, hogy bakfitty? Azért?
SZIRTES: Azé!
HOFI: Aztán: ráemelte?
SZIRTES: Rá!
HOFI: Mi lett vele?
SZIRTES: Alatta maradt.
HOFI: Húú!
SZIRTES: Nekem többé senki ne merészelje mondani, hogy bakfitty! Mer ráemelem a karót!”
(Hofi Géza: Rózsa Sándor-paródia [1971])

A megszólalás pozicionálása(1
Amennyiben a dekonferenciák (néhai) szelleméhez híven szeretnék a Szegedi parasztok és egyéb urak (1893) című Tömörkény István-kötetre tekinteni, akkor elsősorban a benne található szövegek nyelviségére és retorikai működésmódjára kellene figyelemmel lennem; mégpedig azért, hogy az alkotások nyelvének destruktív erejére rámutatva kérdőjelezzem meg a korábbi (vakfoltokat tartalmazó) szövegértéseket, és azok „romjaiból” konstruáljam meg a saját interpretációmat. Előrebocsátom, nem áll szándékomban egy ilyen értelmezést létrehozni, sőt mi több, elhatároztam, hogy szakítani fogok a szövegalakzatokat egymás ellen kijátszó dekonstruktív elemzési gyakorlattal, és ehelyett engedni fogok a világszerű olvasat csábításának – már ha egyáltalán ilyen olvasatra serkentenek a szövegek –, és hagyom, hogy Tömörkény Istvánt inkább tekintsem a Szeged környéki tanyavilág (hús-vér) etnográfusának, mint puszta szerzői névnek.(2 Nem akartam ugyanis egy (többször) lezárt és eltemetett – néhai életében persze roppant virulens – irodalmi mozgalom Don Quijotéja lenni; és egyáltalán, a rutinná váló értelmezési eljárások szűkítik a befogadás horizontját, és oly vakká tehetik az interpretálót, mint azokat az értelmezőket, akiket dekonstruktív nézőpontjából éppen rövidlátásuk okán bőszen kritizál. Ez volt tehát a kiindulópontom, amikor a nevezett szövegek olvasásához hozzáláttam. És hát, mit mondjak, kellően zavarba jöttem, amikor a Szegedi parasztok és egyéb urak-kötet írásain fogást keresve megint csak a nyelvig jutottam. Mert kár volna tagadni, hogy a legnagyobb olvasói örömöt számomra az a sajátos humor jelentette, mellyel a szegedi parasztokat, a Szegedről idegenbe vezényelt katonákat és az egyéb városi urakat színre viszi a narrátor. Ennek forrását keresve pedig megint csak a nyelv retorikai működésének terepén találtam magam.
Mely nyelvi működésekről beszélek?

Furcsa szóhasználat
Először is feltűnt, hogy számos szót nem értek, vagy legalábbis nem úgy értettem eddig, amiképpen azt a Tömörkény-szövegek kontextusa ezúttal felkínálja vagy sugallja nekem, és ezek a félreértések, nevezzük most így, nagyon is mulatságosak. Gondolok itt például a folytonossághiány kifejezésre, mely juhász és csikós ember, valamint egy „pusztázó” és egy „önérzetes eb” között fennállhat. Vagy a „taktikus manőver” szószerkezetre, amely valójában egy bogár kivégzését jelenti. Ez az esemény pedig úgy folyik le, hogy csizmás lábát a csárdában unatkozó ember először felemeli, majd a kis állatra „ráereszti”. De számtalan további olyan lexémát lehetne említeni a „pipakészségtől” kezdve az „elkászolítja”, a „meggondolkozik”, a „fékomteremtette”, a „parasztikus”, az „álorcáskodik”, az „eberlaszting” stb. szavakon keresztül egészen az „italnemű készség” kifejezésig, mely a XXI. századi olvasás horizontjából „fennakadást” eredményezhet az értelemadásban. A kérdés mármost az, hogy ezek a látszólagos furcsaságok, szakszerűbben: jelentéskimozdítások ugyanígy hatottak-e a XIX. század végének olvasói számára, mint manapság, vagy sem. Másképpen fogalmazva úgy is feltehető a kérdés: hová köthetők ezek a jelentésferdítések? A narrátor szóalkotó tevékenységében lokalizálhatók inkább, vagy csupán a korabeli, paraszti szóhasználat egyszerű alkalmazása eredményezi ezt a komikus hatást? Nem kétséges, ennek a kérdésnek az eldöntése olyan nyelvtörténeti és dialektológiai kutakodást igényelne, melyre itt semmiképpen nem vállalkoznék.(3 Az viszont a korabeli irodalmi nyelvhasználattal történő összevetésből kitűnik, hogy messze nem látszik a mai és a XIX. század végi nyelvhasználat közt oly nagynak a távolság, mint amilyenre Tömörkény szóban forgó kötetében (implicit) utalás történik. Móricz Zsigmond századfordulós novelláiban például az élőnyelvi fordulatok beemelése nem válik oly módon az elidegenítés és ezzel egyidejűleg a humor forrásává, mint amiképpen az Tömörkény szóban forgó munkájában megfigyelhető. Egyszóval a nyelvi jelentések kibillentése, kimozdítása inkább tetszik tudatos retorikai döntésnek, mint a kötet megjelenése óta eltelt idő nyelvalakító munkájának. Nem gondolom például, hogy Jegenye András azért mondja azt a bicskaszaküzletben, hogy leül a paraplére, mert a kanapé helyett a tanyasi világban a paraplé, azaz esernyő szót használják. A humor forrása itt éppen az, hogy nem gyakorlott az idegen szavak használatában, noha éppen ezek bevetésével szeretné lenyűgözni a városi iparosembereket, és így érdemelni ki némi tiszteletet. Nyilván: hiába. Az ilyen (szó)jelentéselmozdításon alapuló komikumról egyébként maga Tömörkény ekképpen ír A szárnyékember című novellájában: „A puszta és az ő emberei oly kiismerhetetlenek. Az eszük oly másképp jár, fogalmaik a dolgokról oly mások, hogy sohasem tudni, hogy igazságaikban nincsen-e tréfa, s tréfát nem az igazság kedvéért mondanak-e.”(4 Ez a megállapítás akár a Szegedi parasztok és egyéb urak című kötetre is alkalmazható, hiszen annak szövegeiben szintén a hétköznapitól eltérő használataival találkozunk az amúgy ismert fogalmaknak. És amiképpen Tömörkényen a pusztai embereket hallva tanácstalanság lesz úrrá, úgy mi sem tudjuk eldönteni: a fogalmi jelentések a tréfa kedvéért mozdíttatnak el szokott helyükről vagy csupán az „igazabb” parasztábrázolás okán; mely ugyanakkor éppen az ő tréfás, csavaros észjárásukat hivatott megjeleníteni.
A szóban forgó retorikai eljárásmódnak példaértékű novellája a kötetben a Temetés című szöveg, mely explikált leírását adja a katonanyelv sajátos és szándékos ferdítéseinek. Ennek következtében ugyanis a rizs rajzzá, a pipa kanállá, a katona vendéggé, a huszár kocsissá változik; illetve a temetés hivatalos, katonai vezényszavai a rizs teátrális megsemmisítésére és a Lim folyóba öntésére alkalmazódnak. „Valóságos külön nyelv ez – állítja a narrátor nem kevés malíciával –, amelyre külön lingvistákat küldhetne ki az akadémia. Van olyan közel hozzánk ez is, mint az osztyákok és az egyéb kutyaorrú népek.” (167.)(5 Látható, nemcsak a „parasztikus” témájú, hanem a katonákat és a városi embereket ábrázoló novellákat is jellemzi a fogalmi rubrikákat szándékosan és nem utolsósorban a humor céljából felcserélő nyelvhasználat. A regiszterek szembeötlő egymásba csúsztatása, a bevett szójelentések minduntalan kimozdítása fontos tulajdonsága tehát a kötetben található szövegek retorikai működésének. E működésmódnak fontos összetevője ugyanakkor az a bizonytalansági tényező, mely abból fakad, hogy képtelenség eldönteni, a humoros fogalomkimozdítások nyelvtörténeti változásokra, szocio- vagy dialektusbeli eltérésekre avagy éppenséggel szándékos, narrátori jelentéseltolásokra vezethetők-e vissza. Még egyszerűbben fogalmazva arról van szó, hogy olvasóként nem tudjuk eldönteni, Jegenye András direkt mond-e paraplét a kanapé helyett, mégpedig azért, hogy vicceljen, vagy azért keveri össze a szavakat, mert tényleg ennyire tájékozatlan az idegen szavak világában.

Különös magyarázati logika
A szójelentés-eltolások mellett igencsak szembeötlő még a kötetben az a különös magyarázati logika, mellyel a narrátor szereplőinek viselkedését, tetteit és szokásait magyarázza. Különös ez az okot adási logika, mert bevezető nyelvi fordulatai, mint például a „tudvalévő”, „úgyis tudják”, „annyi ez”, „nyilvánvaló jele annak”, „az úgy megy, hogy” stb., azt a várakozást keltik az olvasóban, hogy ezt követően majd a dolgok értelmes magyarázatára számíthat. Ám ebbéli várakozásában csalatkoznia kell, derül ki a körülményesen felvezetett (legtöbbször okhatározói) mellékmondatból. Olyan magyarázatok következnek ugyanis ezután, melyekből megtudhatjuk például: a falnak háttal ülés jelentős haszna a kocsmában, „hogy hátulról nem vághatnak az ember fejéhez semmit” (11.). Vagy hogy a sipkalevétel nyilvánvaló jele annak, ha valaki enni akar. Illetve arról is értesülhetünk még: „az idejében alkalmazott káromkodás sok mindenféle kötelezettség alól felmenti az embert” (24.); továbbá: mozogni kell a megvételre kiszemelt subában, hogy az ellenállási képességét ki lehessen tapasztalni; szemüveg nélkül pedig „nem tökéletes az olyan ember, aki tudományos könyvekkel foglalkozik” (75.); valamint reggel meg kell inni egy pálinkát, „hogy az ember tisztességes színben lássa a világot” (212.). Nem utolsósorban pedig kanapén ültünkben érdemes helyet változtatni, nehogy annak „csak az egyik oldala romoljék” (49.). És a sort még hosszan lehetne folytatni. Teljesen banális magyarázatai a megfigyelt dolgoknak, melyek ugyanakkor mintha mégiscsak a „parasztikus” gondolkodás egyszerűségét imitálnák. Imitálnák, vagyis eltúlozzák és így kifigurázzák annak praktikumra fókuszáló, vagy ha tetszik, a hétköznapok sikeres túlélésére redukált működésmódját. A legkülönösebb azonban mégiscsak az, hogy eme magyarázatok nagy többsége a narrátor hangjához köthető, illetve más esetben ő tulajdonítja ezeket a gondolatokat a parasztembereknek. Más szóval: akképpen teszi történeteinek szereplőit nevetségessé az elbeszélő, hogy saját szavaikat, gondolataikat torzítva aggatja (vissza) rájuk.

Nicsak, ki beszél?
Fontos forrása még a tömörkényi humornak a narrátor és az ábrázolt karakterek nyelvi regisztereinek egymásba csúsztatása, melyre számtalan példát találhatunk a kötet szövegeiben. Ennek leggyakoribb esete, amikor ugyanazokat a „különös” szavakat használja az elbeszélő és a dialógban részt vevő karakter közvetlenül egymás mellett, mégpedig úgy, hogy a történet szereplője kimond egy szót, majd a narrátor (újrakontextualizálva és így ironikus felhangokkal ellátva) rögtön megismétli azt. Az Alku című novellában például azt mondja Kék Márton csizmakereskedő dicsekvőleg a sátrára mutatva: „Tessék megdeputálni.” Mire a narrátor ugyanazzal a szóval írja le Halbőr Förgeteg János és sógorának cselekvését: „Deputálják.” Vagy a Ködben című novellában az öreg fiskális így kiált fel Náncsinak, aki kizárta saját hajlékából: „Én, én vagyok, Náncsi. Csak siessen, mert az ördögbe, az ember már nem mai gyerek.” Majd a narrátor a szavait kissé kiforgatva így írja le az odakint fagyoskodó fiskálist: „És nagy posztóczipőiben toporog, tapossa a havat a nem mai gyerek.” (241.) Azaz egyből az öregemberre vonatkoztatja az általa nem szó szerinti értelemben használt kifejezést. Mindazonáltal a kötetben az a szövegjelenség sem ritka, amikor a „furcsa” tanyasi nyelvhasználatot olyan elbeszélői kommentár követi, amely az elhangzott megnyilatkozást torzító fénytörésben mutatja. Azáltal, hogy „túlértelmezi” az amúgy is „bizonytalan lábakon álló” kifejezést, a narrátor az ábrázolt (parasztikus) nyelvhasználati mód komikumát hangsúlyozza. A Bicskavásárlás című szövegben például Jegenye András ekképpen szólítja fel a bicskaárust, hogy késeit alaposabb deputáció érdekében a falról a pultra helyezze: „Adja hát le őket ide elébem – mondá mérgesen. – Azt akarja, hogy úgy nézzem, mint a kutya a sasmadárt a kútágason?” Majd a narrátor Jegenye szavait kifigurázva az alábbi módon írja le a mérges felszólításnak eleget tevő bolti segéd cselekedetét: „Sietve tevődik elég az allegorikus hasonlítással fűszerezett kívánságnak.” (50.) Az ilyen típusú példák explicite azt bizonyíthatják, hogy nem szándéka az elbeszélőnek a „parasztikus” szavak, szóhasználatok és ezzel egyidejűleg gondolkodásmódok pontos rekonstruálása.(6 Sőt, a példák tanúsága szerint mintha éppen azok ironikus rekontextualizálására tenne minduntalan kísérletet, ami felébresztheti bennünk azt a gyanút, hogy itt nem etnográfusi megközelítésről van szó – amiképpen ezt a jelzőt gyakran emlegetik az irodalomtörténészek Tömörkénnyel kapcsolatban –, hanem sokkal inkább a megfigyelések humoros végeredményű kiforgatásáról és eltúlzásáról.

A hasonlító alakzatok túlzásai
Az ábrázolás során alkalmazott torzításokra számtalan példát találhatunk a novellák metaforáiban és hasonlító alakzataiban is. Ha például a történetek valamelyik szereplője netalántán elgondolkozik valamin, akkor azt a személyt máris filozófusként jellemzi az elbeszélő. Így jár történetesen Fehér István úr is Az erdősi állomásról című novellában, aki oly nagy bölcselő volt, hogy „mindenben az okot kereste. Mikor még nem volt a vasútnál, hanem egy tüzérezred egyenruháját hordta, annyira kereste a szegény vormeisteren az okot, hogy miért robbant szét a gyakorlótéren idő előtt egy sraphnel, hogy a szegény katona belehalt ebbe a nagy logikus keresésbe egy csomó vert sebbel a testén” (303.). Hasonló, aránytalanságokra építő logikát figyelhetünk meg továbbá azokban a metaforákban és hasonlatokban, melyek a fül mögé betűzött ceruzát „dárdának” nevezik, a serénykedő vasúti alkalmazottat „gőzgépnek”, ellenlábasát, Thort „acél hajítógépnek”, az öröm hangjait „apacs győzelmi kiáltásnak”, egy hóember lerombolását „országos szenvedélyek megmutatkozásának”, egy rovar eltiprását „taktikus manővernek” és a kutyák visszazavarását a portára egyszerűen „gránátos attaknak”. A példák sora még hosszasan folytatható lenne, melyek mindegyike a hasonlító és a hasonlított méretbeli össze nem illésére épít, és így eredményezi azt a – Németh G. Béla szavával – „kegyetlen humort”, mely az ábrázolt embereket elrajzolt, részleteikben karikatúra módjára felnagyított vagy éppen összezsugorított portrékban adja vissza.(7
Összességében tehát úgy vélem, a Szegedi parasztok és egyéb urak című kötet szövegeit át- meg átjárja az a maró humor, mely a metaforák, a hasonlatok, a szóhasználat szintjein, valamint az elbeszélő és a karakter regisztereinek egymásba csúsztatásakor figyelhető meg. A szóban forgó könyv majdnem mindegyik írását jellemző humor, irónia tehát a novellák nyelvi, retorikai működésének formáiban érhető tetten. Ennek a következtetésnek a jelentősége akkor válhat különösen érdekessé, ha számításba vesszük a Tömörkény-recepció néhány markáns jellegzetességét.

Tömörkény néprajzisága
Először is – mint ahogy már korábban is utaltam erre – nagyon gyakran nevezik Tömörkény novelláit etnografikus jellegűnek, etnográfiai hitelűnek, magát az írót pedig „etnográfus tudósnak”. A néprajziság fogalmát alkalmazók közt találjuk Móricz Zsigmondot, Keresztury Dezsőt, Schöpflin Aladárt, Sík Sándort, Bori Imrét, Péter Lászlót, hogy csak a legismertebbeket említsem. Nyilván az ebbéli véleményeket nem kizárólag a művek „népi”, „tanyasi” tematikája ihletheti, hanem az az életrajzi tény is, miszerint Tömörkény István 1899-től a szegedi könyvtár-múzeum munkatársa volt, és valóban végzett etnográfiai kutatásokat, melyeket különböző szaklapokban publikált. Mindazonáltal Tömörkény első kötetében még nyomát is alig leljük annak a beszédmódnak, melyet elemzői tudományosként, tárgyilagosként, konkrétként, sőt időnként naturalistaként jellemeznek, és amely Móricz szerint tartalmát tekintve egyenesen „versenyez” egy néprajzi múzeummal.(8 Avagy Keresztury szavaival: Tömörkényt „a valóság élményszerű megismerése s lehetőleg hű, már-már tudományosan pontos, részletes és tárgyilagos ismertetése” jellemzi.(9 Szóban forgó első kötetének szövegeivel kapcsolatban azonban éppen az a helyzet – amiképpen erre fentebb igyekeztem rámutatni –, hogy ábrázolásai humoros hatást eredményező retorikai torzításokon mennek keresztül, vagy még pontosabban fogalmazva: azok segítségével válnak egyáltalán láthatóvá a nevezetes szegedi parasztok és az egyéb urak. Vagyis: sokkal inkább elnagyolt, elrajzolt és torzító ebben a kötetben a tömörkényi ábrázolásmód, mint valósághű és tényszerű. Ráadásul a kifigurázott magyarázó logika, mely a várakozás felkeltése után minduntalan valami bagatell vagy abszurd dolgot hoz a tudomásunkra, sokkal inkább gúnyt űz a tudományos gondolkodásból, logikából – mely egy etnográfiai ihletettségű szöveggel kapcsolatban valóban jogos elvárás lehetne –, mint ténylegesen megvalósítja. Vagyis: részben éppen azt karikírozza a novellák nyelve, amiben őt (későbbi munkái alapján legalábbis) nagyra tartják, jelesül az etnográfiai leírást. A paraszti gondolkodásmód és logika végtelen leegyszerűsítése sokkal inkább mulatságos, mint tényszerű hatást kelt. A karakterek akkora subákban járnak, hogy e ruhadarabokban még az ajtón is oldalazva kell bemenni, és „szijj ostorral” vágnak végig azon, akitől tájékoztatást remélnek a bicskabolt hollétének vonatkozásában. Nem hiszem, hogy a szegedi parasztok etnográfiai értelemben legalábbis úgy festenek és viselkednek, mint Tömörkény történeteiben. Sokkal inkább arról van szó, hogy a pontos leírást, a tényszerűség látszatát minduntalan felülírja a túlzásokra és torzításokra építő retorikus ábrázolásmód. Még a legtényszerűbbnek és a legdrámaibbnak ható, Megöltek egy legényt című novelláját is át- meg átszövi a maró gúny, mellyel a kevés beszédű, ám annál sebesebb kezű szereplőket jellemzi. Nem nagyon találunk még egy olyan szöveget a kötetben, melyben annyi „értelmezői” kommentárt fűzne a leírt eseményekhez az elbeszélő, mint a gyilkos juhászok történetében. Figyelmeztet például, hogy ne merüljön fel bennünk kétség Bélteleki Mihály tiszta észjárására nézve, hiszen nem hallucinálja ő a kocsmát, hanem az tényleg ott van valahol a távoli sötétben. Illetve: hogy a bőrsapka előre-hátra tologatása a köszönést, a „…ten” a közönséges magyar beszédben az adjon istent jelenti. A sötét kuckóból szálló pipafüst jelzi Gál uram élő voltát, az elhajított kancsó pedig rokoni szeretettel találkozik a másikkal, egyszóval őközöttük nincs harag. S midőn a dudát kiszúrja egy bicska, az annyit mond csupán szomorúan, hogy: „ssutty”. És máris lendül a juhászok kezében a gyilkos kampósbot. Ennél azért még Móricz szintén szófukar barbárjainak is több kellett az emberöléshez (egészen pontosan: 300 birka). Gál uram, a kocsmáros pedig mindennek tetejébe a legkevésbé sem akad fenn az ölés dolgon, mintha mindennap agyonütnének nála valakit. Nyilván etnográfiai értelemben messze nem ez a helyzet. Hanem retorikailag van úgy eltúlozva a dolog, egészen pontosan: az ábrázolás, hogy így hasson.

A rajz metafora
Tömörkény István műveinek elemzésekor alig akad olyan irodalomtörténész, aki ne mulasztaná el megemlíteni, hogy a nevezett írások valójában olyanok, mint a rajzok. Ebben a vonatkozásban meghatározó szövegnek számít Ignotus korabeli könyvkritikája, melyben a Szegedi parasztok és egyéb urak című kötet novelláit így minősíti: nem történetek az ő paraszt novellái, hanem rajzok. (Kiemelés tőlem – S. M.)(10 Ez az állítás lényegében megalapozza azt a befogadástörténeti horizontot, melynek alapmetaforájává válik a Tömörkény-novellák rajzként jellemzése.(11 Schöpflin Aladár szerint például Tömörkény nem is akármilyen „képzőművész”, hanem „realisztikus rajzoló volt”, aki inkább „toll- vagy ceruzarajzokat adott, mint festményeket”, és „az apró részletezés volt az igazi terrénuma”, sőt, azt is külön kiemeli, hogy az ő rajzai pontosak, tényszerűek, és éppen ezért soha nem mennek át „a karikatúra legenyhébb módjába sem”.(12 A fentebb vázolt humoros túlzásokra és torzításokra alapozó retorikai működésmód meglátásom szerint éppen hogy ellentmond ennek a schöpflini nézetnek, és ha egyáltalán rajzokról beszélhetünk Tömörkény kapcsán, akkor csakis karikatúrarajzokról és korántsem etnográfiai albumokba készült „hiteles reprezentációkról”. Legalábbis a Szegedi parasztok és egyéb urak című kötet alapján én inkább ezt a rajzmetafora-értelmezést látom indokoltnak.

A rajz és a történet
Fontos még rámutatni, hogy a recepcióban a rajz metaforának van egy másik lényeges funkciója is. A szóban forgó képzőművészeti forma, a ceruza- vagy tusrajz ugyanis az elemzésekben a történet, a történetszerűség ellenpontjaként határozódik meg. Sík Sándor például az alábbiakat írja Tömörkényről: nem igazi novellista, mert „nem törődik a cselekménnyel, hanem csak rajzot, alakokat, képeket, jeleneteket fest”.(13 Hasonló gondolatokat olvashatunk Bori Imre tollából: a „cselekmény maga már nem nagyon fordulatos: ott marad az úgynevezett rajz és a novellaforma között félúton”.(14 Vagy még sarkosabb véleményt fogalmaz meg Tömörkény monográfusa, Kispéter András, amikor azt írja: „Tömörkénynek nem a mesélés, az elbeszélés az erős oldala, hanem a leírás, a rajzolás.”(15 És az idevonatkozó példák száma még hosszan szaporítható lenne, melyek mind azt igazolják, hogy azért tekinthető inkább rajznak egy Tömörkény-novella, mert olyan, mint egy állókép, amiből hiányzik a fordulatos történet. Valóban, ha a Szegedi parasztok és egyéb urak című kötet szövegeire tekintünk, akkor alapvetően igazoltnak látszik ez a metaforikus állítás. Ebben a vonatkozásban tipikus novelláknak tekinthetők a Terefere a csárdában, melyben a legnagyobb esemény egy bogár „taktikus” eltiprása, vagy éppen a Tanyák a hó alatt, ahol esemény is alig akad, inkább a leírás és a tájfestés dominál. Az előbbiben szinte nincs is másról szó, mint hogy ezek ketten, név szerint Zavaros István és Gáli kocsmáros uram az asztalnál ülnek, a cselekmény meg áll.(16 De ugyanígy a szegedi parasztok vásárlós történeteiben is alapvetően az a csattanó, hogy nincs csattanó, vagyis a nagy vásári előkészületeket, a hosszas alkudozást nem követi a tényleges vásárlás. Vagyis minden marad a régiben. Pontosabban: az történt, hogy egy jót alkudoztak ezek az emberek, ám a tettek mezejére mégsem léptek; más szóval: verbális kalandokba, az alkudozás kalandjába bocsátkoznak csupán, és nem tényleges cselekvésekbe. Részben ebből a kettősségből, azaz a verbális előkészítés, majd a tényleges cselekvés elmaradásának feszültségéből fakad a novellák humora, csattanója magasabb szinten – úgy értem: a humorosan torzító alakzatok szintje fölött. A Szegedi parasztok és egyéb urak című kötet novellái tehát egyfelől nyelvi kalandokra hívnak bennünket, amennyiben a komikus hatásokat kiváltó retorikai működésmódokat tekintjük, másfelől pedig a parasztok és katonák, valamint egyéb urak verbális játékait viszik színre.
Mindazonáltal az utóbbi jellemvonás meglehetősen árulkodó a novellák karaktereinek vonatkozásában. A kötet szövegei ugyanis (a fent leírt módon) láthatóvá teszik a parasztok és egyéb urak „álcázó” beszédaktusait, melynek eredménye az a megmosolyogtató színjáték, amit ezek az emberek a számukra részben idegen városi (katonai) környezetben előadnak. És ennek még akár etnográfiai vonatkozásai is lehetnek, amennyiben feltételezzük, hogy a verbális rejtőzködés – vagy Tömörkény szavával – „álorcáskodás” a Szeged környéki parasztok sajátja. Végrehajtásának közege mindazonáltal a nyelv, elengedhetetlen előfeltétele pedig annak szó szerinti „kétszínűsége”. Maga Tömörkény a Szegedi Naplóban 1892-ben megjelent újságcikkében ezt így magyarázza: „Odakint a tanyákon tele van furfanggal minden ember […] Odakint az a príma kvalitás van forgalomban, amelyik nem a mások csalására törekszik. Dehogy. Csak mindenféle praktikával azon van, hogy mások meg ne csalják. Nagyon félnek odakint a becsapástól. S hogy be ne csapódjanak, elébe vágnak… az odakint való ész azt tartja, hogy a becsapásnak ellenszere a »kertölés«. Ez az antidolum. Amit Talleyrand nélkül is kitaláltak a pusztaiak, hogy a szó az a valami, amivel legjobban el lehet takarni a gondolatokat.”(17 (Hangsúlyozom: e sorokat 1892-ben vetette papírra Tömörkény, vagyis szóban forgó írásainak közvetlen kontextusát adják.) Az iménti idézetben megközelítőleg olyannak vannak leírva a parasztok (etnográfiai értelemben), mint amilyeneknek a kötet szövegeiben is ábrázolja őket az elbeszélő. Verbális álcázást, „álorcáskodást” űzőknek, akik a szavak mögé bújnak, és beszédmegnyilvánulásaikat maszkként használják. Ám ezen álarcok mögé a narrátor rendre betekint, és a humor forrása nemritkán éppen az eljátszott és az elbújtatott arc össze nem illésének leleplezésében érhető tetten.
Összességében azt gondolom tehát, hogy a történetet nemritkán háttérbe szorító karikatúrarajzokként állnak előttünk a Szegedi parasztok és egyéb urak című kötet szövegei – metaforikus értelemben persze. A történet minimalizálásával egy időben nagyobb hangsúlyt kap a szövegek retorikus működésmódja, mely legfőképpen a humort előidéző metaforikus „torzításokban”, az olvasói várakozást kijátszó magyarázati logikában, a dialektust, tájnyelvet imitáló túlzásokban, illetve az elbeszélői és a szereplői regiszterek konzekvens egymásba csúsztatásában érhető tetten. Úgy tűnik tehát, mintha Tömörkény István első kötetében az ábrázolt világbeli történést a nyelvi történés helyettesítené, és nem elsősorban az elbeszélt eseménysor tényleges fordulatai, mint inkább az elbeszélésmód nyelvi fordulatai idézik elő azt a hatást, ami a szövegek befogadásának izgalmát és örömét adja.

A megszólalás újrapozicionálása
Végezetül emlékeztetnék arra, miből is indultam ki dolgozatom elején. Az volt ugyanis a tervem, hogy a Szegedi parasztok és egyéb urak című kötet elemzése során nem fogom dekonstruktív módon a nyelvi és retorikai működéseket előtérbe helyezni. És mégis ezt tettem, amikor konklúziómban a szövegtörténést fontosabbnak írtam le, mint az ábrázolt világbeli történést. Ennek két oka lehet. Egy: az én gondolkodásomon hagyott kitörölhetetlen nyomot a dekonstrukció elemzési módszere, vagy kettő: Tömörkény Istvánnak ez a kötete valóban előtérbe állítja a „kegyetlen humorú” nyelvi működést a történet rovására (amiképpen erre főként a „rajz” metaforával az irodalomtörténészek nagy többsége is utal); és ennyiben a világszerű olvasatra törekvő befogadó is folyton a nyelvnél, a retorikánál köt ki, hiába vette a fejébe, hogy a szegedi parasztokra és egyéb urakra nem a retorika „torz lencséjén” keresztül, hanem az etnográfus tudományosságával fog tekinteni. A dilemma mindazonáltal eldönthetetlennek látszik. Mégpedig azért, mert éppen a dekonstrukció elméletíróitól tudjuk: nincs értéksemleges beszédmód, a tudósjelölteket egy jól meghatározott paradigma és intézmény feltételei közt nevelik, és ez a későbbiekben óhatatlanul meghatározza (irodalmi)tárgy-észlelésüket. Mindazonáltal innen nézve úgy tűnik, hogy az utóbbi eset is fennáll, vagyis hogy a szövegtörténés fontosabb Tömörkény első kötetében, mint a tényleges történet. Amennyiben valóban ez a helyzet, akkor pedig úgy vélem, messze alul van értékelve Tömörkény novelláinak ez a jellemvonása. Az a fajta XX. századi magyar irodalomtörténet-írás ugyanis, melynek egyik fontos kánonalakító narratívája, hogy a szövegszerűség diadalmaskodik a világszerű olvasatot lehetővé tevő történet rovására, rendre elfelejtkezik Tömörkény életművének kezdeti szakaszáról. Sőt, éppen az életművet nyitó kötet szorul leginkább a háttérbe annak a vélekedésnek az eredményeként, melyet Tömörkény monográfusa, Kispéter András ekképpen foglal össze: „ahogy Tömörkény parasztábrázolása mélyül, úgy fogynak műveiből a komikus vonások, és kerülnek előtérbe a tragikus elemek”.(18 Ha a komikum forrása – mint amiképpen erre fentebb igyekeztem rámutatni – a nyelvi működésben keresendő, akkor ez a vélemény az etnográfusi tényszerűséget igenli a szövegtörténések rovására. Miközben tartózkodnék az életmű alakulásának értékelő jellemzésétől, azért arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a „kegyetlen humor” fokozatos eltűnésével egyre inkább háttérbe szorul a nyelvi működésnek az a módja, ami Tömörkény István első kötetében még megfigyelhető, és ami korai írásait igencsak markánsan a jó néhány évtizeddel később domináns paradigmává váló szövegirodalomhoz kapcsolja.

 

* A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

Jegyzetek


1) A szöveg előadás-változata a Tömörkény és egyéb urak című XIII. DEkonFERENCIÁn hangzott el Szegeden 2011 áprilisában.

2) Vö. Dekonferencia IV. A szerző neve. Szerk. Fogarasi György, Odorics Ferenc. Ictus–JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1998.

3) Érdekes, hogy első értelmezőinek egyike, Ignotus 1893-ban, a kötet megjelenésének évében a „parasztikus” kifejezést például már sajátosan tömörkényinek minősíti, vagyis „idegenül hat” a kortárs „fül” számára is. (Ignotus: „Szegedi parasztok és egyéb urak”. = Emlékkönyv Tömörkény István születésének centenáriumára. Szerk. Kovács Sándor Iván, Péter László. Szeged város és Csongrád megye kiadványa, Szeged, 1966. 69.)

4) Tömörkény István: A szárnyékember. = Uő: Kinyílt az idő. Szépirodalmi, 1971. 26.

5) Az idézetek oldalszámait az alábbi kiadás alapján jelölöm: Tömörkény István: Szegedi parasztok és egyéb urak. Bába Kiadó, Szeged, 1893.

6) Németh G. Béla a hangnemek ilyetén keverését Tömörkény István sajátos elbeszélésmódjának tekinti. Ahogy ő fogalmaz: „a mozzanatról mozzanatra haladó pontos leírás, az elbeszélő és a cselekvő közti azonosságnak és különbségnek oszcilláló, megszüntetve megtartása, s a cselekvést lépésről lépésre követő beszédnek így keletkező mulatságos kettős logikája, s ami e kettős logika mögött áll, az már egészen Tömörkényé”. (Saját kiemelés – S. M.) (Az élet profán liturgiája [Tömörkény István]. = Hajnali sötétben – In memoriam Tömörkény István. Szerk. Lengyel András. Nap Kiadó, 2005. 316.)  

7) Vö. „fanyarabb, szinte azt mondhatnánk, kegyetlenebb humor kevés akad irodalmunkban, legalábbis ami nagy novelláit illeti”. Németh G. Béla: i. m. 325. A karakterek humoros megjelenítésének körébe sorolhatók még az olyan elbeszélői megoldások is, mint például a túlzó rendszerességgel alkalmazott, félénkségre utaló „bátorkodom” kifejezés Mihálynak, a Ködben című novella asztalosmesterének a megnyilatkozásaiban. A narrátor ugyanis ezzel egy időben nem mulaszt el tájékoztatni bennünket arról, hogy Mihálynak egy kis duhaj bátorságért egyáltalán nem kell a szomszédba mennie; nagyon is megvan neki a magához való esze és tervei végrehajtásához az elegendő, alkohol hatására meg kifejezetten túlcsorduló kurázsija.

8) Móricz Zsigmond: A magyar embör legjobb barátja. = Hajnali sötétben, 189. Az írások „múzeumi értékéről” beszél Péter László is Tömörkény világa című tanulmánykötetében. (Lord Kiadó, 1997. 108.)

9) Keresztury Dezső: Egy népies kismester. = Emlékkönyv Tömörkény István születésének centenáriumára, 288.

10) Ignotus: „Szegedi parasztok és egyéb urak”, 70.

11) Érdekes megfigyelni, hogy a „rajz” metafora dominanciája mellett többen a fotográfiához hasonlítják a Tömörkény-novellákat. (Vö. „művei a fotográfiára emlékeztetnek”. Bori Imre: A népélet naturalistája: Tömörkény István. = Hajnali sötétben, 332. „Parasztjainak minden rezdületét lefényképezte.” Péter László: Tömörkény világa, 111.) Az utóbbi alakzat lényegében ugyanazt fejezi ki, mint a korábbi, hiszen a fotográfia rögzített, kimerevített pillanata utalhat a novellák „történetellenességére”; valamint ez a hasonlítás a novellák „etnografikus pontosságát” is jobban hangsúlyozza, mégpedig azért, mert a fotográfia objektívebb, mint az alkotói tudaton „átszűrt” rajz. Mindazonáltal joggal gyanítható, hogy a szóban forgó, befogadás-történetbeli metaforikus eltolódás nem független attól, hogy a technika fejlődésével a hiteles (néprajzi) reprezentáció médiumává a rajz helyett egyre inkább a fotográfia válik.

12) Schöpflin Aladár: A népkutató irodalom őse. = Emlékkönyv Tömörkény István születésének centenáriumá-
ra, 284.

13) Sík Sándor: „Magyar táj, magyar ecsettel”. = Emlékkönyv…, 280.

14) Bori Imre: A népélet naturalistája: Tömörkény István, 330.

15) Kispéter András: Tömörkény István. Akadémiai Kiadó, 1964. 36.

16) Vö. „Ezek [ti. a betyárok] az asztal körül ülnek, a cselekmény meg áll.” (Hofi Géza: Rózsa Sándor-paródia.)

17) Szegedi Napló, 1892. március 12. Idézi: Kispéter András: Tömörkény István, 72.

18) Kispéter András: Tömörkény István, 73.