Takács Zsuzsa

HÁROM VERS

Kálnoky mester emlékére

Tegnapi költők

Tegnapi költők, akik még élnek, de
szorgos kezek nevüket a kivágásra
ítélt fa törzsébe vésték. Istrángját
rángatva szenved az egykori ló,
cafatokká tépi kötelékét. Kanca és lovasa
szabadul, rohan a fékezhetetlen ég alatt.
Itt, azaz sehol szél kerekedik s hirtelen
elül. Az ablakok köze, mint szemrés,
homokkal, tört levéllel megtelik.
A gondolat a bizonytalanságba beleőrül.

Faluszínház

Felszívódtak a vezető és segédszínészek:
Ősapai Irén, bögyös-faros tanítónőnk, az úttörőcsapat
vezetője, akit pajtásnak kellett szólítanunk.
Rettegett híre volt s apró termetére akasztva dinnyesúlyos
keblei. Eltűnt a Rajk-perbe keveredett igazgatónk,
Szépffy Tibor. A suttogó propaganda szerint utolsó ismert
címe az Andrássy út 60., azaz az ÁVO székhelye volt.
Tiltott határátlépés kísérlete közben lelőtték Zsófi nénit,
dióbarna szemű földrajztanárnőnket, aki az élet
kihívásaira készített fel minket: hímzésre, horgolásra,
a földrajzot viszont, mint macska a forró kását, kerülte.
Akárcsak ő, az USA városai közül mindössze
New Yorkot mertük volna mi is megnevezni.
Minden tanuló kis zászlócskát kapott; az elégtelenek
a ki nevet a végén? társasjátékból ismerős
színes kartonlapon azzal araszoltak a fenti város felé.
Míg a jelesek, a vörös csillag sugárnyalábjaival
jelzett mennyország: Moszkva felé masíroztak.
Nincs nosztalgiám a múlt és a jelen iránt.
Professzort alakító vezető színészünk palotapincsije
pórázába botolva nemrég nyakát törte a nyílt színen.
A hálás közönség – a tetszésnyilvánítás jeleként –
földarabolta a székeket. Ez volt utolsó sikerünk.
A nagyérdemű azóta bársonypárnákon ülve
szotyolát rág, köpköd, unatkozik, és vért követel.
A vihar tépte stáblistáról időnként leválik egy-egy név.
A hozzá tartozó, felpüffedt arcot magába nyeli
a megáradt Bodrog. Nyápic statiszta ácsorgok
a világot jelentő, egérpiszoktól foltos deszkákon
a fűtetlen hodályban, s várom, hogy kezében
felmondólevelet lobogtatva szólít a Direktor,
az egyetlen, aki emlékszik még nevemre.

 

Kutyák hörgése, vonítása

Kutyák hörgése, vonítása a szomszéd udvaron.
Azt hinnéd, elkárhozott lelkek vádaskodnak,
üvöltik világgá kínjukat, a rajtuk esett
sérelmet, mely a fogyó s növekvő hold alatt
feledésbe merül, ám a teliholdas éjszakákon
Hamlet apjaként visszatér s bosszúért liheg.
Hadd harapjuk át a torkodat, takard ki magad!
vonítják. Vallató szemük éget, ropog
a máglya, a borzalomtól eretnek sipkaként
meredő, agyonzselézett hajad égnek áll.
Mi ez, ha nem nyílt beismerés?
Bánod keservesen soha el nem
követett rémtetteid garmadáját.