Sumonyi Zoltán

KÁLNOKY TÉMÁIRA

I. A kegyelet oltárán

Hová lett a használtan vett Trabant?
A sebváltóját réz ajtókilincsre
cserélte át a leleményes ügyvéd –
és hol vannak a tükörradiálok?

Hová lett a hetvendolláros nászút,
a határon lefoglalt Coca-Cola?
A szélirányos újratemetések
hagyományőrző huszárkísérete?

Hol a füstölgő rés, mint erős bástya,
s az újraöntött szobrok talpköve?
Hol a főtitkár eltűnt koponyája,
mit éjjel ástak ki a koporsóból?

Hol a szent köztársasági korona,
rovásírással hol a Corpus Iuris,
a rendőrbálok chippendale-táncosa
és a megszentelt villamosmegállók?

A kegyelet oltárán összehordva
elhamvad mind az áldozati lángon,
de füstjük nem száll föl az ég felé, csak
itt terjeng majd, s az orrunkat facsarja.

 

II. Több dolgok vannak földön és egen

Csengerben, ahol gyerekkorom lepergett,
bár nem tudom, hogy jó-e itt ez a lepergett,
mert a pergés bennem gyorsabb mozgás képzetét kelti,
és Csengerben az a hét és fél év, 1946 tavasza és 1953 ősze között
nagyon is lassú volt, lassúbb, mint az utóbbi húsz, huszonöt,
minthogy ezalatt szembesültem mindennel,
vagy majdnem mindennel,
ami a látható és láthatatlan világ dolgait jelenti –
ezen dolgok között, egy őszi napon iskolába menet,
a malom ormótlan és sötét téglaépülete előtt
egy jelentéktelennek látszó, ám igen makacs térdsebet szereztem.
Onnan tudom, hogy ősz volt, sőt, már késő ősz, mert
a rövidnadrághoz combközépig érő, barna flórharisnyát viseltem,
vagyis már csípős hideg lehetett, noha még nem fagyott.
Ha fagyott volna, akkor a vékony sárréteg tarajosra fagy a járdán,
és nem csúszik el rajta senki sem.
Igaz, hogy én se a járdán estem el, hanem az árokparton,
s kissé bele is csúsztam abba az égett napraforgóolaj szagú,
lilásfekete vízbe, amit a malomból az árokba eresztettek.
Mert tudni kell, hogy nem búzát vagy egyéb gabonát őröltek ott,
mint a rendes malmokban általában, hanem magot hántoltak és
olajat ütöttek, s melléktermékként hatalmas,
fényes pogácsákat sajtoltak, nyilván takarmánynak,
de letört darabjait szívesen rágcsálgattuk mi is.
Ahogy a malom elé értem, az ott várakozó szekerekről
egy malac hirtelen megszökött – isten tudja, napraforgós zsákok helyett
miért vittek malacokat a malomba –, s a gazda leugorva a bakról,
hosszú nyelű ostorával üldözőbe vette, és „kerítsd mán, apám!”
kiáltott felém, mert előttem futott át a szökevény.
Én akkor még ugrottam minden felnőtt szavára,
így csúsztam el az árokparton, s ütöttem be a térdemet a járdaszegélybe.
Nem fájt, alig is vérzett a horzsolás körül, de a harisnyám
a térdén kiszakadt. Ezt fájlaltam inkább, mert a seb
begyógyul magától, gondoltam, abból kár nem származik,
de a harisnya tönkrement, csak megstoppolva hordható tovább,
úgy is csak otthon, a ház körül, mert iskolába így nem járhatok.
Hanem a horzsolás nem gyógyult, hiába hintettünk rá sárga port,
seb lett belőle, egyre mélyebb, és folyton nedvezett.
Végül megnézte Kiss doktor is, kámforszagú fekete kenőcsöt
adott rá, bekötötte, hogy attól majd varasodni fog. De mindhiába.
Egész telem így telt el,
bajlódva a szurokszerű kenőccsel, kötéssel, fáslival,
karácsonyt, húsvétot végigbicegve, vörös bevágásokkal a térdhajlatban.
Úgy látszott, halálig elkísér már ez a sérülés.
Aztán kora nyárra váratlanul behegedt, kemény, recés var lett a helyén.
Lassan az is letöredezett, csak egy halvány fehér kör maradt utána.

Ennek most éppen hatvan éve, és a folt még látható a térdkalácsomon.
Igaz, nincs is más sebhelyem.
Lehet, hogy minden horzsolást
akkor gyűjtöttem be, jó előre?

 

III. Mintsem bölcselmetek álmodni képes

Nyaranta egy-két hetet Sumonyban szoktunk eltölteni
öcsémmel, anyai nagyanyánknál, persze, az volt a ritkább, ha együtt.
Többnyire csak egymást váltva, Sumony és Pécs között,
mert apai nagyanyánk is igényt tartott a nyaraltatásunkra,
pedig mi jobban éreztük magunkat Sumonyban.
Ma már ki tudná megmondani, hogy miért?
Talán mert Csenger, állandó lakhelyünk is csak falu,
habár járási székhely volt akkor, két templommal és
három iskolával, sőt, egy használaton kívüli zsinagóga is
ott magasodott a használatba vett zsidóiskola mellett.
Ami arra utal, hogy egykor jelentős létszámú
zsidó lakosság is élt a nagyközségben.
Sumony meg kis falu volt, másfél utcával és egyetlen templomával,
bár azt a templomot Rómából hozott márványszobrok ékesítik,
az udvarán meg nagyapám nevét is kibetűztem
az elesett hősök névsorában. Mégis, a lakhelyünkre voltam büszke,
ahhoz mértem a kis falut, triumfálva a helybeliek között.
Hogy magyarul sem tudnak rendesen:
tyúk helyett tikot, édesapám helyett apikát mondanak,
a cinkepuliszkát meg gánicának hívják!
Az idegen nyelvekről nem is beszélve!
Én akkor már betéve tudtam a ministránsszöveget,
s amíg a hűvös árokparton ülve néhányan körbevettek,
elkezdtem: Ad Deum, qui laetificat juventutem meam.
Hát ez meg milyen beszéd, kérdezték ellenségesen,
de látható irigységgel a szemükben. Latin, vágtam rá felsőbbséggel.
Hát tudsz-e németül? Németül, ki ne tudna,
s folytattam a lépcsőimát: Quia tu es Deus, fortitudo mea…
Na és ruszkiul? Mert közel volt még a háború,
és csak két idegen nyelvről hallottunk korábban.
Ruszkiul legjobban tudok: quare me repulisti, et quare tristis
incedo, dum affligit me inimicus? Erre már nem volt több szavuk,
s magam is elhittem, hogy minden létező nyelven jól beszélek.

Lehet, hogy gyermeki önteltségem bosszulta meg magát,
hogy összesen csak két nyelvet tanultam meg, úgy-ahogy,
de egyiket se úgy, mint illenék? Hát nem tudom.
Bár azt hiszem, a gyerekkornak ehhez nincs köze.
Inkább a lustaságom kárhoztatható.
A jóra való restség, ezt így mondták a régiek.