Schein Gábor

MESésKÖNYV

Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke
Magvető, 2012. 120 oldal, 2490 Ft

Parti Nagy Lajos Fülkefor és vidéke című könyve a mese néhány műfaji sajátságával elegyített politikai jegyzeteket tartalmaz, amelyek eredetileg cím nélkül, heti rendszerességgel az Élet és Irodalom Páratlan oldalán jelentek meg. A sorozat ma is folytatódik, a könyv az első év termését gyűjti össze. Az ÉS-nek ez a rovata rövid terjedelmű, lehetőség szerint humoros kommentárokat, glosszákat közöl az előző hét vagy hetek valamely közéleti eseményéről, politikusi megszólalásáról. A kötetet alkotó szövegek hatásához, recepciójához alapvetően hozzátartozik az eredeti megjelenés sajtóközege.
Erről a közegről elsősorban benyomásaim, feltételezéseim vannak. Sokkal szerencsésebb helyzetben lennénk, ha rendelkezésre állnának nyilvános sajtószociológiai felmérések az ÉS jelenlegi olvasóközönségéről, annak politikai beállítottságáról, értékpreferenciáiról és olvasói szokásairól. Ilyen aktuális felmérést azonban nem ismerek. Ezért kénytelen vagyok a benyomásaimra és a feltételezéseimre hagyatkozni, amelyek remélhetőleg nem nagyon térnek el egy egzakt vizsgálat eredményeitől.
Abban a mereven kétosztatú politikai térben, amely, ha lehet, 2010 óta még átjárhatatlanabb lett, az ÉS a liberális, baloldali (jobb kifejezések híján kénytelen vagyok ilyen szavakkal élni) térfélen helyezkedik el. A körülbelül nyolcvan-százezer ember által kisebb-nagyobb rendszerességgel olvasott lap olvasótábora szemben áll a mai parlamenti többség és a kormányzat politikájával. Igényli, hogy hozzáférjen olyan érvekhez, amelyek megerősítik nézeteiben, meggyőződésében, ellenérzéseiben, aggodalmaiban, és ha lehet, reményt is nyújtanak. Az olvasótáboron belül a negyvenes városi értelmiségiek lehetnek többségben. Miközben elvileg legalábbis elkötelezettek a jogállamiság és a demokrácia eszményei iránt, mindazt, ami 2010 tavasza óta Magyarországon történik, a jogállamiság lebontásaként vagy legalábbis erős sérelmeként élik meg (miközben a 2010 előtti évek értékelésében feltehetőleg megosztottak), de például a tömeges elszegényedés okozta szenvedésekre a lapban megjelenő cikkek tanúsága szerint kevésbé érzékenyek. Ez az olvasóközönség mára a tekintetben valószínűleg teljesen zárt véleményközösséggé vált, hogy rezisztens a poli-
tikai mező másik térfelén kifejeződő látásmódokkal, az onnan elhangzó érvekkel szemben, és kevéssé kritikus a saját térfelének uralko-
dó nézeteivel, érvanyagával, érvelési módjaival szemben.
Parti Nagy Lajos kötetbe gyűjtött írásainak elsődleges olvasói ebből a zárt véleményközösségből kerültek ki. Az író azonban, ha műalkotást kíván létrehozni, és nem alkalmazott irodalmat, írás közben nem kalkulálhat azzal, hogy milyen nézeteket vallanak, mit várnak tőle az olvasói. Ezt a vele készült interjúkban Parti Nagy Lajos is rendszeresen leszögezi. A dolog azonban nem ennyire egyszerű. Az író maga is részese egy vagy több véleményközösségnek. Jelen esetben elmondhatjuk, hogy Parti Nagy Lajos az elmúlt években a liberálisnak nevezhető véleményközösség egyik legtöbbet megszólaló és megszólaltatott írójává vált. A kérdés tehát, hogy a Fülkefor és vidéke cím alatt összegyűjtött írások értelmezhetők-e autonóm, de politikailag távolról sem közömbös műalkotásként, valódi műhelyprobléma. Amiként az is, hogy az író, aki szereplője a véleménypiacnak, hogyan tudja elkerülni, hogy az írásain keresztül egy előre meghatározott pozícióban cementezze bele magát a nyilvánosságba, túlságosan sokat leadva abból az önelvűségből, amely nélkülözhetetlen érvényes művek létrehozásához.
Aligha véletlen, hogy a kötet méltatását Radnóti Sándor egy közösség nevében tett kijelentéssel kezdte: Parti Nagy Lajos hetente megjelenő magyar meséi e lap hetedik oldalán sokunknak szolgálnak vigaszul.” Maga a méltatás nem tisztázza, kiknek is szolgálhatnak vigaszul a kötet darabjai, de mivel Radnóti cikke ugyancsak az ÉS hasábjain jelent meg (2012. június 8.), aligha tévedés azt hinni, hogy elsősorban az ÉS olvasóközönségére gondolt, másodsorban pedig mindazokra, akik félnek, mert a kormányzás nem törődik a társadalmi békével; gesztusai, szimbolikája és tettei agresszívek, arrogánsak, harciasak”, és mert e kormányzás „ellenségnek tekinti saját társadalma egy részét”.
Ha feltételezzük, hogy Parti Nagy Lajos írásait egy zárt diszkurzusközösség meghatározott igényekkel fogadja, az távolról sem jelenti, hogy a szövegek eleve és szükségszerűen ezeknek az igényeknek a kielégítésére jöttek létre, és más elvárásokkal nem is olvashatók. A fent jelzett műhelyprobléma inkább abban ragadható meg, hogy a jellemzően publicisztikákkal szemben támasztott közösségi igényeket kiszolgálva és a sajtóközeg rendszerszerű kényszereinek kitéve el tud-e emelkedni a szöveg a publicisztika működésmódjától, és irodalommá képes-e válni, mégpedig nem alkalomszerűen, hanem hétről hétre.
Parti Nagy Lajos célja nyilvánvalóan ez. Az egyes írásokban és kötetté formálásukkor is számos eszközt bevetett annak érdekében, hogy a publicisztika felől a széppróza felé tolja el az Élet és Irodalomban közölt anyagot. Ezt szolgálja, hogy az egyes írásokat önálló címmel látta el. És ezt az igényt tudatosítja a borítókép is, amely közvetve a jelzett műhelyproblémára is utal. A borítón zöld alapon együtt látható a lantot és a kardot tartó kéz szimbóluma. Ez a kettős szimbolizáció a katonaköltő hagyományos figuráját szokta jelölni, elsősorban Balassit, más esetekben Zrínyit. A mostani kötetre vonatkoztatva ez a hagyomány kizárólag ironikusan idézhető fel, az irónia viszont kiélezi az írás kétféle közösségi létmódja közt feszülő különbséget. Katonaköltők ugyanis már régóta nincsenek, az utolsó talán Petőfi volt. A két szimbólum kontaminációja a patrióta, honféltő költészetnek azt a hagyományát idézi, amely a költői szerepértelmezést a hatalommal szembeni ellenállásra szűkíti. És éppen itt a bökkenő. Mert bármily szűkös is ez a szerepértelmezés, bármennyire igényli is az irónia lazításait, úgy tűnik, a politikai és a mediális közeg ezt a szerepet valamennyire mégis komolyan gondoltatja a szerzővel. A politikai költészetről folytatott vita keretében, amely nemrégiben éppen az Élet és Irodalom hasábjain folyt le, Margócsy István és én magam is vizsgálandónak neveztük a politikai költészetünk szerephagyományaiban kódolt hatalomfelfogásokat, László Emese pedig indokoltan tette mindehhez hozzá, hogy ha a politikai lírában a költői önértelmezés leszűkíthető, illetve eleve szűkös, „ez behatárolja a műfajhoz tartozó beszédmódok és tematikák mozgásterét is”. (László Emese: A politikai költészet Janus-arca. ÉS, 2012. március 9.)
Ennek elsősorban az lesz az eredménye, hogy az író eleve leosztott igazságokat állít a maga ácsolta nyelvi színpadra. Bármily sajnálatos, ezt teszi Parti Nagy Lajos is a Fülkefor és vidéke című könyvében. Mindaz, amit a segítségével megtudunk Orbán Viktor országlásáról, csak kevéssel több, mint amit a liberális, baloldali közvélemény eleve gondol, és amit e közvélemény sajtója jobbfajta publicisztikáiban az egyes ügyek kapcsán el szokott mondani. Parti Nagy Lajos ágendája jórészt illeszkedik e sajtóközeg témakínálatához, országismeretéhez, látásmódjához. Amiben eltér tőle, vagy legalábbis ami arányaiban nála másképpen jelenik meg, az persze hangsúlyos. Parti Nagy Lajos könyvében kiemelt téma a szegénység. Erről elsősorban a közmunkatörvény kapcsán beszél, egy alkalommal pedig a debreceni stadionépítési tervekkel összefüggésben esik szó a gyermekszegénységről. Tehát a szegénység sem önmaga jogán kerül a mesék látóterébe, hanem ezúttal is a kormány intézkedéseire reagálva. A világ, amelyet a Fülkefor és vidékevázol, végtelenül egyszerű. Amott az ádáz és ásatag ostobák, felszerelkezve a hatalom kellékeivel, emitt a hatalomnak kiszolgáltatott okos, XXI. századi, európai magyarok, akik morcosan, aggódva látják, hogy a magyar történelem ismét letért a helyes pályáról.
Parti Nagy Lajos meséi előre elkészített helyet foglalnak el a véleménypiacon. Megszólalásának egyébként problematikus szituációját reflektálatlanul fogadja el. Publicisztikai szövegben ez talán nem okozna gondot, de szépirodalmiban annál inkább, ha arra a színvonalra és megbecsültségre tart igényt, mint Parti Nagy Lajos korábbi munkái a Szódalovaglás-tól A fagyott kutya lábá-ig.
Sajátos nyelvi eljárásai azonban mindenképpen megkülönböztetik Parti Nagy írásait a véleménypiac egyéb szövegeitől. E nyelvi eljárások feladata kettős: ezek hivatottak áthelyezni a publicisztikus alapozottságú szövegeket a szépirodalom regiszterébe, és sikeres megoldásokkal kinevethetővé teszik a pellengérre vont politikai döntéseket, nézeteket, megszólalásokat, felelőseikkel együtt. Ez utóbbi funkció teljesülésével a Fülkefor és vidéke szimbolikusan legyőzi a hatalmat, bizonyítja, hogy a szimbolikus térben a lant kardnak bizonyulhat, és hozzásegíti a közönséget a fölény átéléséhez a nevetésben, vagy legalábbis ahhoz, hogy ha vannak, csillapodjanak félelmei, aggodalmai.
A sorozat hetilapbeli címe, Magyar mesék, a könyv borítóján alcímmé és így műfajjelölővé minősült át. Meséket olvasunk, de hogyan értsük ezt a műfajjelölést? Az egyszerű irodalmi formaként felfogott mese néhány jellemző retorikai fordulata, a bevezető (egyszer volt, hol nem volt) és a záróformulák (amíg meg nem haltak, aki nem hiszi, járjon utána stb.) fontos szövegalakító eljárásai a szövegeknek, ahogyan a történések olyasféle elbeszélése is, amely nem illeszti be őket a külső időbe, sőt tudomást sem vesz róla (például „Történt, hogy…”, „avvót, hogy…” stb.). Emellett játékos utalások bekapcsolnak a szövegtér meghatározásába néhány klasszikus darabot a magyar és az európai meseirodalomból, sőt mesévé lényegítenek át olyan műveket is, amelyekkel kapcsolatban nem kézenfekvő a műfaji kontextus (például Kafka Az átváltozás című elbeszélése).
Ezek az eljárások termékeny feszültségbe vonják a szövegeket a történetek Zeitgeschichte-jellegével, de a hetilapbeli megjelenés rendszerességét is figyelembe véve arra nem alkalmasak, hogy átlényegítsék a publicisztikus alapokat. A szövegek heti aktualitásokat mondanak el. Nyilvánvaló, hogy az említett retorikai fordulatok alkalmazása ellenére nem meséket olvasunk. A mesei hagyomány felidézésére Parti Nagy szövegei kevésbé alkalmasak, mint akár Czakó Gábor 77 magyar rémmesé-je vagy Mosonyi Aliz Magyarmeséi és Boltosmeséi.
A mese műfajmegjelölése itt inkább meséléssel, a szóban elhangzó történetmondással állhat kapcsolatban, pontosabban annak paródiájával. A szóbeli eredet imitációját számos kedvesen bumfordi, népiesch forma szolgálja, amelyeket valóban parodisztikussá tesznek a közéleti-publicisztikai nyelvből átemelt kifejezések. Példaképpen egy mondat a Fajsajka című darabból, amely Dörner György kinevezéséről szól: „Na, ez is ment vóna az üdők végezetéig, ha nem gyön kapóra egy magosról támogatott, mélyen talajgyepű pályázat az Új színházra. Ez penig nagy kincs vót ebbe az aberrálliberális hegemónijába, ahon mindenféle elfajzott szakmai zsűrik okosmajomkottak.” A mondat jól példázza Parti Nagy Lajos elbeszélői stratégiáját. Olyan beszélőt visz színre, aki a maga naiv módján elfogadja és képviseli az éppen uralmon lévők szempontjait, és szervetlenül bár, átveszi nyelvüket. A történetek, amelyeket elmond, sokszor irreálisak, olyan országot festenek, amelyben a politikum szintjén is eleven a szolidaritás kultúrája. Ha ez oly irreális, mint amilyennek érezzük, annál fájóbb a valóság. Az író az így megszólaló szövegbe helyezi el a maga ítéleteit, ezek számára tartva fenn a valóban humoros nyelvi találatokat (itt: „talajgyepű”). Megjegyzendő, hogy ezzel az eljárással olyan nyelvi teret hoz létre, amelyben ha át is adja a beszéd lehetőségét egy, az övétől eltérő beállítottságú, ártalmatlanul szelíd, minden önállóságtól és éleselméjűségtől megfosztott beszélőnek, nem nagyon veszi komolyan őt, olyasmit is a szájába ad, amit nem tudhat, és olyan nyelven is megszólaltatja, amelyen még idézetszerűen sem beszélhet. A pálya éppen ezáltal kezd lejteni. Az igazságok eleve ki vannak osztva.
I. Fülkefor és környezete Parti Nagy Lajos meséiben mindig cinikus, hatalomakarása mindig Übü királyosan bornírt. Magyarországot abszurdisztánként lefesteni sajnos nem negatív utópia, hanem tárgyszerű realizmus. Bármennyire igaz is mindez, a publicisztikus látásmód a meséknek nem tesz jót. Mivel a könyv szövegeinek működése könnyen elsajátítható, és nem tartogatnak váratlan fordulatokat, az esztétikai szemlélet várakozásai csak a nyelvi megformálásra irányulhatnak. Ez pedig bármily színvonalas, a Parti Nagy Lajostól megismert módszereket ismétli. A kötetté formálás azzal a veszéllyel fenyeget, hogy minden humoros nyelvi találat ellenére, és ilyenek természetesen most is szép számmal vannak Parti Nagy Lajosnál, az írások egymásutánja egy idő után unalmassá válik, mert nem ébreszt rá új felismerésekre. A hetilapban, ahol két írás megjelenése és elolvasása között eltelik egy hét, ez a veszély nem áll fenn.
Végezetül még egy gondolat, amely, ha valóban vigaszkönyv ez, engem mindenképpen vigasztal. A Fülkefor és vidéke telis-tele van efemer dolgokkal, és a legmulandóbbak közülük is alighanem a nevek. Vajon ki fog emlékezni húsz év múlva Dörner György színházigazgatóra? És ki fog emlékezni harminc év múlva a kinevezőjére? De sajnos minden sebet a legnagyobb vigasztaló, az idő sem képes begyógyítani. Attól tartok, I. Fülkefort még sokáig megemlegetjük, ahogyan Parti Nagy Lajosnak ez a gyilkosan zseniális névadása sem feledhető egyhamar.