Mesterházi Mónika

ÖSSZETARTÓ SZAKADÁSOK

Ferencz Győző: Szakadás
Sziget Kiadó, 2010. 156 oldal, 2500 Ft

A Szakadás-ba Ferencz Győző a külön kötetben meg nem jelent verseit vette fel, tehát az első három könyv utáni és ezen belül a teljesen új anyagot. Így módja volt az 1997-esválogatott (Magamtól egyre messzebb) és a 2000-es gyűjteményes kötet (Alacsony ég alatt. Régi és új versek) új verseit is más sorrendben elhelyezni, új kontextusba állítani. Ezt az összefüggést az utolsó előtti ciklusnak – a kötetével megegyező – címe teremti meg; „a létezést oly szorosan összetartó szakadások” (ahogy a fülszöveg paradox módon fogalmaz) metaforájukba sűrítenek érzést, szorongást, tapasztalatot, gondolatot és formai törekvést. Az érzések, érzéki tapasztalatok és a gondolatok összekapcsolása, a metafizikus költők (Eliot által is újraértelmezett) hagyománya régóta megvan Ferencz Győző verseiben – a forma azonban folyamatosan változik.
A „szakadás” egzisztenciális értelmét, az azonosság „történetét” az első ciklusba sorolt versek mondják el. Ferencz Győző költészete kezdettől az én és az azonosság kérdéseit kutatja, hol játékos formában, mint a Ha nem lenne semmi nyom-ban (1981): lesz még egyszer (ha volt!) (?) »identitás«” (Húzd, ki…!), hol elégikus, komoly létversben („Ha majd rám végleg sötétség borul, / És nem találom magam a sötétben”) – sőt, az egész Omlásveszély (1989) legfontosabb témája éppen ez. Akárcsak „A határhelyzet közöttes egét” kémlelő versnek, egy kötettel később (A hit túloldalán – Két ív, 1993). A válogatott Magamtól egyre messzebb fülszövege föl is hívja a figyelmet: „Köteteimen visszafelé végigtekintve azt láttam, hogy azok egyetlen kérdés egymásra épülő változatait járják körül. Valahogy így: 1. Ki vagyok? Alkalmas eszköz-e a beszéd, hogy választ kapjak? 2. Vagyok-e egyáltalán? Az vagyok-e, aminek megfogalmazom magam? 3. Mi van, ha vagyok, s ha nem, leszek-e még? Hozzátéve végül: 4. Kell-e lennem?” Ez a kötet és a következő, az Alacsony ég alatt az identitást (vagy integritást) az egzisztenciális döntéshelyzetekben, célokban és utakban, illetve az emlékezet és a feledés, a képzelet lehetőségeiben keresi. Végül a Szakadás egyik új verse, a Búcsú: az azonosság mintha lezárná ezt a folyamatot, az önazonosság lehetőségét: „azonosítatlanul maradva / Kell állnom önmagam előtt”.
Ez a vers, amely címével egyébként John Donne részben Ferencz Győző által fordított, hasonló című verseire1 utal, az Omlásveszély Két hexameter-ét írja át. „Mintha nem én volnék, aki akkor előttetek álltam” – így szól a korábbi vers első sora, a második, a tipográfiai játék miatt visszafelé írt sor pedig: „– rokka magam mezén s ,ttőle ik ,tti tsom kollá ygÚ”. A két hexametersort, mai versízlésének megfelelően, levegősebb strófaszerkezetre (Thomas Hardy-sra?) írta át Ferencz Győző:
 „Én önmagammal azonos
Akkor vagyok, ha előttetek állok,
 S ha sorsom más helyzetbe hoz,
Csak úgy gondolok, mint magamra, rátok.”

Ám a korábbi vers logikája pusztán elmozdítja az azonosságot (mintha nem én volnék az a régi alak), a mostani vers viszont tételezi, majd felszámolja: „azonos / Akkor vagyok, ha előttetek állok”, de nem állok előttetek, nem gondolok rátok, sőt: „nem rátok gondolok, ha magamra”, tehát: „azonosítatlanul maradva / Kell állnom önmagam előtt”.
Az én szétszóratásának a képi megfelelői is változtak a kötetek során. Az Omlásveszély-ben a tükör (A Ramsey-féle party), a fraktál (Fraktál-tudat), a leomló fal a metafora (Vigyázat, omlásveszély!). Az omló kőfal képe a mostani kötet némelyik versében is megmarad: „kőtörmelék, / rés, torlasz”, „ideje szilánkjai” (Napok rése, évek torlasza, ez egyébként még 1996-os vers). Másutt, hasonló, a fogalmat valami anyagszerűvel összekapcsoló birtokos szerkezetekben a képi elem a támadás és védekezés köréből származik: „a feledés lelketlen pajzsa”, „az emlékezet rácsai” és „ketrece”, és a cím is:Az emlékezet rostélya (1998-ból). Ugyanakkor a kötet élére állított (2001-es) Nyelvemlék-ben már a kötetcímmel egybehangzó metafora, a „foszlány” utal az énre.

„A hangom annyiféle lett,
Kapkodom fejem, figyelek,
Hogy honnan és ki szól;
Ha vagyok még, melyik vagyok?
Hátha kiszűröm valahogy
A foszlányaiból.”

A „szakadás” és „összetartó” ereje más formai jegyekben is megjelenik, és ennek is megvannak az előzményei Ferencz Győző korábbi köteteiben. „Frank Plumpton Ramsey (1904–1930) matematikus, filozófus, közgazdász […] teóriája szerint tökéletes rendezetlenség nincs, a rendezetlen-
ség megjelenése a vizsgált minta méreteinek függvénye
” – írja az Omlásveszély egyik lábjegyzetében. A rend felismerhetősége tehát szemmel láthatóan őt is régóta foglalkoztatja. Az Omlásveszély-ben tematizált jelenséget a későbbi kötetek versei gyakran a formájukban is megvalósítják.
A harmadik kötetben Ferencz Győző a rím által keltett várakozás felfüggesztésével vagy kitágításával kísérletezik, bevezeti a megnyújtott, mozaikos, felbontott rímeket: „de innen” és „idegeimen”; a kétfelé rímelő „létra”: „létre hívta” (A hit túloldalán), „őszibarack” és „előszoba-arc” (ahol a jelenségre a cím is utal: Álmodott rím versbe szedése), „cserje” és „cserélje”, valamint „dörgedelmet” és „ködbe dermednek” (Télre vált az ősz). Ezt a Magamtól egyre messzebb kötetében a jambikus sorok hím- és nőrímeinek összecsengetése folytatja.2 Itt is az a nyilvánvaló kérdés, meddig lehet eltérni a versforma által sugallt szabálytól, hogy még felismerjük az elmozdulásban az azonosságot.
A vers keletkezéséről írt műhelyesszéjében3 Ferencz Győző a versforma hasonló fellazításáról, szabadabbá tételéről számol be, az ötödik kötet, az Alacsony ég alatt idejéről: [A]Kisebbségben című vers esetében […] a forma nem mutatta meg magát hasonló egyértelműséggel. »Én a határaimon túl élek«, ez a daktilikus sortöredék hosszan kísértett, és bár sokszor próbáltam szabályos hexameterben folytatni, mindig elégedetlen voltam az eredménnyel. Túlságosan kimért, mesterkélt lett. […] Sok kísérletezés után, aminek fontos része volt a szöveg tipográfiai elrendezése is (az alakuló szöveget hol tömbszerűen, hol hosszabb-rövidebb szakaszokra tagoltan, és hol rövidebb, hol pedig hosszabb sorokra tördelve írtam le), végül kikötöttem egy lazán a hexameterre emlékeztető, de annál jóval szabadabb forma mellett. A szöveget pedig négysoros versszakokba rendeztem, de úgy, mintha valami elnyújtott alkaioszi strófa lenne. Amikor ezzel megvoltam, úgy gondoltam, szükség volna valami biztosabb metrikai keretre. Ezért a sorokat úgy alakítottam, hogy pontosan annyi – az értelmi tagolás szerinti – hangsúlyos szótag legyen bennük, ahány hosszú szótag van az alkaioszi strófa soraiban. Ezt az olvasónak nem kell észrevennie, nem is szembetűnő. De a versnek rejtett szabályszerűséget ad, amely azonban mégis oldott, improvizatív; és én éppen erre törekedtem, hiszen a versben a személyiség határainak bizonytalanságáról próbáltam beszélni.”4
A fellazult versforma, a hosszabb sor a vers képéhez is hozzájárul. Az új kötet Szakadás-ciklusának súlyos, vallomásos verseiben mintha tömbökben szakadna fel a beszélőből az elakadó, ismétlődő, variációkban újrainduló mondandó. Talán legevidensebben a kötetnek és ciklusnak is címet adó vers szaggatottságában:

„Nincs hova visszamenni az időben visszamenni
nincs hova
Időben visszamenni nincs hova nincs visszamenni
időben
Nincs idő visszamenni hova visszamenni nincs idő
Visszamenni nincs hova idő nincs hova visszamenni
Nem lehet visszaszálazni elszakadt visszaszálazni
nem lehet
Nem lehet visszagombolyítani a szálat
visszagombolyítani nem lehet
Szakad az egész végig szakadások sorozata az egész
szakad
Észrevétlen szakadások szövik át szakadások szövik
át észrevétlen
Szakadásokból áll össze az egész észrevétlen
szakadásokból”
(Szakadás)

Ez az első tömb kilencsoros, a második tíz: úgy érezhetnénk, hogy csak nagyjából van meg a forma, ám a harmadik-negyedik tömb szintén kilenc-, illetve tízsoros. Bármilyen megrendítő a mondandója, nehéz nem észrevenni, hogy a szöveg kevés elemből építkező, apránként bővülő szókincse mégiscsak – nem tudom máshogy mondani – játszik a forma lehetőségeivel.
A szakadásnak mint mintának csakugyan játékos5 előzményei vannak Ferencz Győző korai köteteiben. Ilyen tipográfiai eszköz A pénztárgép-szalag avantgarde sortörése az első kötetben (és történetesen itt is egyfajta zaklatott, bár önironikusan szemlélt lelkiállapotot, egy szerelmi féltékenységet emel ki a forma):

„Telefonálni vol
t dolgom első m
egjött megjötte
m vasárnap este
már ültem ott v
endégek voltak”

Hasonló az Omlásveszély-ben a Két hexameter oda-vissza és fentről lefelé írt (majd egy-egy betűvel balra tolt) sorainak szőnyegmintája (bár ez valódi képvers, és barbárság részletet levágni belőle):

mintha nem én volnék, aki akkor előttetek álltam: –
intha nem én volnék, aki akkor előttetek álltam: – r
ntha nem én volnék, aki akkor előttetek álltam: – ro
tha nem én volnék, aki akkor előttetek álltam: – rok
ha nem én volnék, aki akkor előttetek álltam: – rokk
a nem én volnék, aki akkor előttetek álltam: – rokka”

(Az akrosztichonban újra megjelenik a kezdősor – kiemelések tőlem –, és a sor végén kezd építkezni a megfordított második sor, amelyet korábban már idéztem.)
Vagy ilyen a Két ív egyik versében a rímek vándorlása a verssorokon belül (kiemelés tőlem):

A TÁRGY LÁTÓKÖRÉBEN

Tükre a szem? Volna a szem a tükre,
Amelyben kivetülne láthatatlan?
A tárgylencse innen kívülreszórja
Határtalan, széttartó sugarát, hogy
Visszájáról meg szűkre zsugorított,
Bemérhetetlen pont-kiterjedésbe
Szűrje. A szemlencse üvegje tompán
Mered a szürke derengésű köztes
Űrbe. Azt hiszem, ez a lélek trükkje.

A rímszavak mintát rajzolnak; a vers középpontja, a középső sor középső szótagja az a bizonyos „szűk” rés, a fókusz. A Szakadás-ban nem ilyen feszes a „játék”, de nem kevésbé tudatos. Nem kicsi, zárt formákon belül zajlanak az ismétlődések és variációk, hanem egy nagyobb, lazább, tömbszerű forma jegyében.
A kötet egyik legfontosabb, megrázó verse, a Bajominé éppenséggel nem tömbökben, hanem egyetlen hosszú folyamban íródott, és központozást is tartalmaz, sőt a mondatai úgy szaggatottak, hogy közben körmondatokban követik egymást, néha két sorra való ismétlésekkel, tudatosan elhelyezett retorikai csomópontokkal („bomlott elméje”, „zilált ősz hajú”, „magatehetetlenül, a leépülés végső szakaszában, / Az eszméletlenségig elbódítva”). A részletek visszatérése, elmozdulása, pontosítása (itt és a ciklus többi versében is) a kiszolgáltatott, beszorított helyzetben levő személyekkel való azonosulást vagy az újra átélt helyzetet sulykolja önkínzóan a beszélő tudatába. Minden esetben a kommunikáció végső határán vagy azon túl járunk (akár az elfekvőn szenvedő idős rokon, akár az öngyilkosság előtt álló rokonszenves idegen, akár a kiszolgáltatott kisgyerek esetén). Itt már teljesen elvész a variációból a játék érzete, és csak a szépsége marad meg, valamint az a szerepe, hogy a (természetétől fogva áradó) vallomásosságnak valamilyen keretet, medret adjon.
Az utolsó ciklus, a Betűk háta mögött másfajta szöveget és szövetet alkot. Ezek ismét rövidebb formák, a huszonkét rész között van négysoros is. Ez a ciklus a kötet másik csomópontja. Az első olvasásra is intarziás, szaggatott (és számozott) szövegek előtt két vers is figyelmeztet, hogy valami szokatlan következik: a különálló Dal a nehézségről („Elmondhatom-e más szavaival / A saját történetemet”) és a ciklus szövegéhez szorosabban tartozó Amit szóval is lehet (ez így indul: „Zárhang előszó helyett”). Szlukovényi Katalin elemzése szerint a ciklus mögött alighanem a készülő vagy elkészült Radnóti-monográfia életrajzi háttere áll,6 Takács Ferenc pedig utal rá, hogy a szövegben „egy önéletrajzi folyamat […] titkosítja magát […] egy igen-igen talányos irodalmi allúziórendszer, Kemény Zsigmond Ködképek a kedély láthatárán (1853) című regénye szövegével”.7
Nem is kellene semmit titkolni, hogy a személyes történetek elmondhatósága megkérdőjeleződjön. „Ha megfogalmazom, ami, mondjuk így, / Megtörtént, mondjuk így, velem, / Mintha csak mások ismeretlen szavait / Venném kölcsönbe, hiteltelen.” Erre még biztos nem fognánk gyanút, hiszen nem esik messze az Ottlik-féle nyelvkritikától sem.8 A másik, párhuzamos élményhez sem kell titok, hogy amikor valamilyen felfokozott élethelyzetben olvas vagy hall valamit az ember, akkor kiragadott szavakban ismer magára, bár itt Ferencz Győző eggyel tovább lép: „Más történetek szavaiban viszont / Sajátjaimat hiába ismerem fel, / Az elmosódott, tompa visszhang / Mindig csak önmagával felesel.” A vendégszövegre azonban legkésőbb az 1. szakasz utolsó soraiban gyanakodni kezdenénk (kiemelés tőlem):

„Csak az arányos tagosítás van hátra
Nekilát nyakát mélyebben vonta a kabátgallérja alá”
(Nyílt téren egyenlő távolságra)

És még egy árulkodó jel: a kötet egyik 2008-ban írt versének címe ugyanerre a regényre utal: Ködfoltok a láthatár peremén.
Meglepő, hány szálon érintkezik a Kemény-regény Ferencz Győző kötetével. Először is ott az identitás: az egyes szám első személyű narrátor(ok) elbizonytalanítása, hiszen a történeteket mindig más beszéli el, más forrásból ismerjük meg őket („…míg utoljára – nem képzelhetem, miért? – az ő szavai helyett saját visszaemlékezéseimnek látszottak, melyeknek tárgya az évek által lelkemből elmosatott”).9 Aztán a társadalmi érzékenység és a pénzvilág fogalmai: gazdaság, kölcsön és hitel, határidő (ezek Ferencz Győző második ciklusában a visszájukról jelennek meg: hajléktalanokat ábrázol és értelmiségi pénztelenséget). A regény egyes szereplőinek kommunikációs kudarca vagy a magára utalt kisgyerek helyzete aSzakadás-ciklus témáival áll rokonságban. Végül a harmadik és az utolsó ciklus szempontjából a regény témái és tétjei a legfontosabbak: a szerelem és a szakítás, a lelkifurdalás és az önvád, a sorsok, döntéshelyzetek, dilemmák motívuma. És gondolom, Kemény írói habitusa is, az írásra, az elbeszélésre való folyamatos reflektálása. („Kénytelen valék kívánságának engedni, azonban e véletlen kifejlődés miatt emlékezetem oly hűtlenné lőn, hogy ha a szegény Villemont gróf annyira zavartan írta volna le élményeit, amiként én eléadám, úgy semmi csoda nem lenne, hogy azok Jenőre legkevesebb hatást sem gyakoroltak.”)10
Kemény Zsigmond olyannyira tudatos író, hogy az érzések megvilágítására (rögtön az előszóban) a regényolvasásnak, a regény szerkezetének evidenciáját hívja segítségül:
„Mondják, hogy egy nőveli barátságunk, akkor is, ha nincs a világ félrevezetésére ürügyül használva, vagy szerelmünk előnesze, vagy pedig utóhangja.
Mondják, hogy érzéseink és szenvedélyeink regényének ez csak bevezetése vagy zárszava, melyen egészen kívül esik a figyelmet ingerlő szöveg, s így mentől művésziebb alakú, mentől tisztább és kedélyesebb modorú, annál több kíváncsiságot ébreszt annak, mi még el sem kezdődött, vagy már befejezve van, megtudására.”11
Éppen ennek a magában is figyelemreméltó részletnek és a versciklus előtti második előhangnak, előversnek az összeolvasásából derül ki, hogyan is működik az intarziás szövegalkotás. (Az már első ránézésre látszik, hogy a versciklus ugyanúgy huszonkét részből áll, mint a regény, tehát valami kapcsolatot feltételezhetünk az azonos számot viselő darabok között, és mivel a regény előtt is áll egy számozatlan, bevezető rész, a ciklust közvetlenül megelőző vers is ehhez kapcsolódhat.) A vers címének és első versszakának szövegéből kiemelem azokat a szavakat, amelyek egybeesnek a prózával:

AMIT SZÓVAL IS LEHET

Zárhang előszó helyett a világ félrevezetésére
Ürügyül használva hogy az érzéseken
Egészen kívül essék a figyelmet ingerlő szöveg
Amely még el sem kezdődött vagy már be van
fejezve

Mint látható, alig maradt „saját szava”. Ez az arány a verseken belül változó, a forráshelyek pedig nem mindig ilyen evidensen közeliek.
A szövegek alapos összevetése alapján úgy látom, a Betűk háta mögött nagyon nagy százalékban vendégszöveg, van, hogy Ferencz Győző két összefüggő sort vesz át nagyjából a kontextust is megtartva, de előfordul, hogy kiragadott szavak intarziájával él, sőt akár a szó jelentését is más értelemben használja. A szóalakokat a fenti példával ellentétben többnyire modernizálja, ha úgy adódik, szórendet cserél, személyragokat változtat – és néha a sorok közé ír (a modern technika emlegetésekor például nyugodtan lehet erre gyanakodni – bár éppen az „email” szó, zománc jelentésben, a regényből származik).
Mivel itt újra a rendhez és a rendezetlenséghez értünk, szeretnék egy másik (Ferencz Győző számára szintén fontos)12 szerzőt idézni, Ottlikot, aki ugyan a regény műfajáról ír, de gondolatait érthetjük általában az írásra is. „A valóság feneketlen összevisszaságában […] mégsem olyan reménytelen a rendetlenség. Ezek az újra és újra belé visszakeveredő rendezési kísérletsorozatok, létmodellek, ha fokozzák is a zűrzavart, csakugyan módot adnak a rendezésre, habár nem egészen úgy, ahogy ők gondolták.”13 „[A regény] magát a nyelvet sem – hogy úgy mondjam – tisztességes módon használja, nem közvetlen közlésre, hanem építőanyagként, ábrázolásra, a maga kézzelfogható valóságában, szőröstül-bőröstül […] kijátszva a nyelv szemantikai pontatlanságát és a szintaxisában inherens világkép – valóságértelmezés – tarthatatlan elnagyoltságát, sőt hamisságát.”14
Ha tovább követjük Ottlikot, aki aPrózá-ban a regény aspektusait, a valósághoz való viszonyát négy réteggel írja le („Az van, amit valóságnak nevezünk”, „Én vagyok”, „Valami van” és „Valami keletkezik”), a „Valami keletkezik” értelmében – mondom, miután alaposan összeolvastam a versciklust a regénnyel – nem külön a kiragadott és közéírt szavaknak, soroknak (nem is az életrajzi háttérnek) van jelentősége, hanem a keletkezett szövegnek.
A Betűk háta mögött egyes részeinek tartalmát nehéz lenne összefoglalni, a töredezettség a zaklatott, önmagából is nehezen kilátó lelkiállapot szövegbeli megfelelője. Súlyos, mai szövegben nyilván patetikusnak számító szavak állnak itt a kitalált forma idézőjelében, de mégiscsak kimondva. A Kemény-szöveg szavait itt is jelölöm:

„Alacsony rosszul bútorozott szobáiban téblábolt
Idomtalan fotelek vették körül mint idegen
katonák
Határt nem ismert felizgatva a sápadt
szenvedély
Végre kilép hogy folytassa az üvegen át ujja
érint
Függőleges csíkok valami csillog folytatni
fogom
(Szétbontani visszavenni)

Talán itt is Kemény Zsigmond regénye segíthet: „…némely történet oly természetű, hogy mihelyt belőle egyes töredékeket hallunk, képzelődésünk okvetlenül fel fogja keresni a hiányzó részt is” – ahogy Cecil, a Ködképek egyik narrátora összegzi.
A Szakadás és a Betűk háta mögött, a kötet két legfontosabb ciklusa, a súlyos lélektani helyzeteknek két radikálisan különböző megtestesülése. A Szakadás elmúlt történetek sora, narrátorai a múltat újraélve, szaggatottan érvelő lendülettel mondják el a vallomásos szövegeket, amelyeknek belső áradását a tömbszerű forma tartja egységben. A Betűk háta mögött a zaklatott jelen elmondásának szintén szakadozott, de rejtőző, vendégszöveg-intarziába titkolt feltárása. Ilyenformán a kétfajta szöveg között – ahogy az egész verseskötetben is – valóban a szakadás a kötőanyag.

 

Jegyzetek

1. Búcsúzás: Nevemről az ablakban (ford. Ferencz Győző), Búcsú – A könyvtől (ford. Orbán Ottó), Búcsúzás: A sírásról (ford. Ferencz Győző), Búcsúzás: Megtiltva bánatot (ford. Károlyi Amy). – Érdekes, hogy saját verséhez az Orbán Ottó által használt alakot veszi át, igaz, hogy a vonzatos főnév után itt alanyesetben áll a főnév, Donne verseiben pedig a Valediction műfa-
ji meghatározás, és utána következik egy prepozíciós alak (például: Valediction: Of Weeping).
2. Ezt részletesebben vizsgáltam már: A köztes költő. Ferencz Győző (új) verseiről. Holmi, 1998. április.
3. Ferencz Győző: Valami a versírásról. In: Születik vagy csinálják. Mai magyar költők a versírásról. Nemzeti Tankönyvkiadó, 2011.
4. Valami a versírásról. Beszélő, 2008. július–augusztus. (Születik vagy csinálják. Mai magyar költők a versírásról. Nemzeti Tankönyvkiadó, 2011. 16.)
5. „Ferencz Győzőnek nyelvi játékai mutatják legnyíltabban tehetségét” – állapítja meg Margócsy István az első kötetről. In: Nagyon komoly játékok. 1996. 59.
6. A Betűk háta mögött tekinthető a Radnóti-monográfia műhelynaplójának is.” Szlukovényi Katalin: A kételkedő rigó. Holmi, 2011. december.
7. Takács Ferenc: A bőséges nélkülözés. Népszabadság, 2010. július 31.
8. Ottlik Géza a Prózá-ban hosszan ír a regény valóságának rétegeiről (A regényről), a Budá-ban pedig az érzés pontos megnevezésének és létezésének „(részleges) összeférhetetlenségé”-ről (A Serpolette negatívjai).
9. Kemény Zsigmond: Ködképek a kedély láthatárán. 12. rész.
10. I. m. 6. rész.
11. I. m. cím nélküli előszava.
12. Ferencz Győző volt az Európa Kiadónál a Buda felelős szerkesztője.
13. Ottlik: Próza, 190.
14. I. m. 184.