Magyar László András

KAPITÁNY UTCA EGY

Hajnalhomály, foszló verébzsivaj,
ez itt a háztető alatti erkély,
lenn sárga bokrok, omlatag falak
között a sínre ezüst fény szemerkél.
Lassanként már a Gellérthegyre látok,
a Várra és a keskeny völgyre, hol
a szürkeségben egy pirosra festett
játékvonat-szerelvény zakatol.
Hűvös van, vasszag, ülök és pipázom,
füstöt nyelek, hozzá forró teát,
lányomra kell itt pár órát vigyáznom,
nehogy szerelme elvágja nyakát,
amint ígérte. Pedig munka várna,
könyvtárbiztonság, könyvillat, a rend,
amit magam köré emeltem annyi évig:
egyéniségem ez tartotta fent.
Kibillentettek megszokásaimból,
de, jaj nekem, majd visszatérhetek,
nem lesz már szükség bajszos kerberoszra,
folytathatom hát azt az életet,
mit épitettem, minden rendeződik,
nem nézek többé föntről vonatot,
nem hallgatok sínkattogást, verébdalt,
nem látok ködből bíborló napot,
saját ágyamban addig alhatok,
míg föl nem kelek vagy meg nem halok.