Magyar László András

BŰN

Forró unalmat döng a délután.
A ház hüvös homályán alszanak
szülők, fivérek, oktató hatalmak.
Most nem figyelnek.
Szíve úgy dobog,
hogy biztos benne, messze hallható.
Lassan, vigyázva kel föl és mezítláb
oson ki hátul. Aztán fent, a kertben
lihegve fut már – napvesszőfutás –
a fényen át sötét titok felé.

A talpát szúró törs, az égető nap
jó büntetés, mit bátran kell viselni,
hogy színről színre láthasson megint.

Elér a fához. Ott a kő. Alatta
fertelmes nyüzsgés, rothaj, szörnyű bűz.
Fehér, lilás-zöld hús, foszlott belek
között nyüvek, nagy, fényes bogarak
zabálják vígan azt, akit megölt.

Ezt tette hát! Vigyorra nyílik ajka,
élet-halál urának kéje rázza,
reszkettető-iszonytató gyönyör.

De most elég! A kő helyére gördül.
Ő visszatér a házba, visszafekszik.

Orrában sűrü bűnszag. Bűnzamat
zsong torka mélyén. Csöndben ringatózik
mély szégyenének hűs hullámain.
Később elalszik – szájba vett hüvelykkel
szuszogva szunnyad.
Álmát szörnyü angyal
vigyázza némán. Pallosán a fény
ezüst táncot jár láthatatlanul.