Ijjas Tamás

[A PÓRUS KRÁTERÉN ÁTTÖRŐ]

A pórus kráterén áttörő pára vagy előre-
kúszik a pamutban a hajszálcsövesség elvének
engedelmeskedve, mintha újabb réteg bőrre lelt
volna a pólóban, a nadrágban, vagy cseppben
ereszkedik alá, a felületi feszültség vékony hártyájú
hólyagjában, hogy a légbuborékoktól felhólyagosodott
vulkanikus kőzettel karambolozzék és fröccsenjen szerte
vízbombaként. Nem állt meg az idő, de
lelassítottad. A test csak légkondicionáló
berendezés, hogy megpróbálja lehűteni a fölém
magasodó hegyet, amit már nem mászok meg, mert
szembetalálkoztam veled. Lefele ömölve felperzseltél
magad mögött mindent, mint a láva, és én
nem fagyaszthatom meg a pillanatot, de
késleltethetem, akár egy ügyetlen sziával.

A levegőnek nincsenek általában titkai,
most mégis, mint balerinán a tüllszoknya,
csak sejteti, mi is történik itt, és úgy
csusszansz végig a szemem vizén, mint
molnárpoloskalábak, lágyan behorpasztva
a felszín fóliáját. Ujjheggyel épphogy csak
súrolod egy tölgy északi oldalát,
és még azt sem tudod, hogy nekem
sincsenek mélyebbre ható gyökereim,
mint annak a mohának. Megengeded,
hogy lekísérjelek az első kéményig,
ahol még nem torlódik fel, mint
halogatott munka a város. Búcsúzáskor
a kézfogásod kemény, végignézem,
hogyan zárul rád konzervdobozként a tér.
Lépni nem tudok, csak párologni,
mintha köddé kéne válnom.