Szigethy Gabriella

TALÁLTAM EGY KÖNYVET

Horváth Judit: Pince
Magvető, Albatrosz Könyvek, 1988. 214 oldal

Hetek óta a saját Gutenberg-galaxisom felszámolásán ügyködöm. Először csak méláztam a problémán, aztán valóban nekikezdtem az ügyködésnek. Egy nem könnyű döntés és egy újabb, meglehetős költözés kellett ahhoz, hogy ez így történjen.

Az új letelepedés sürgető volta miatt több sorban, fektetve a polcokra hányt könyvtáram látványa egyre kellemetlenebbül érintett; a munkám miatt szükséges darabok általában a mennyezet alatt, második sor, bal hátul helyezkedtek el, ezekhez létrát kellett minden egyes alkalommal becipelnem a szobába. Amikor többedszerre estünk le kis híján a tetejéről a macskámmal együtt, mélázás helyett el kellett gondolkodnom. Egy csendes este, mikoron is a lakásajtó előtt dohányozva gyűjtöttem a hangokat az embernek másnapi uzsonna gyanánt készülő rántott hús zsírszagú sercegésétől a bazdmeg, Józsi, adjál már vécépapírt kezdetű alkoholos monológon át az adta pici Szindi kutyája ömlengéséig, megképzett előttem saját, részben örökölt, részben nagy műgonddal nevelgetett, a könyvbe és a magaskultúrába vetett hitem végállomása.
Végül is minek nekem ennyi könyv. Életem nagy részében úgyis netről leszedett, mára már többkilónyi, újrahasznált géppapírra nyomtatott szöveget olvasok. Az embernek meg kell szabadulnia néha történelme tárgyi hordalékától, különben az maga alá temeti. Ráadásul kell a hely a krimigyűjteményemnek.
Menten elöntött a jó érzés: bemegyek, és elszánt egyértelműséggel kivágok mindent David Daiches négykötetes angol irodalomtörténetétől kezdve (ezért a műért az 1980-as, 90-es évek fordulóján ölni tudtunk volna a pesti bölcsészkaron) a kétes minőségű reprodukciókkal operáló Rembrandt-albumokig mindent. Marad a szépirodalom, meg amit a filozófiáról és a művészetelméletről gondolok vagy gondolni vélek, a krimik és a szakácskönyvek. Ez utóbbiakból is csak az a négy-öt darab, amelyet rendszeresen használok. Főzni is a netről főzök.
Az elszánt egyértelműség addig tartott, mígnem, körülbelül öt perc után, szembesültem a Markó Károly-albummal, amelyet boldogult gimnazistakoromban egy tanulmányi versenyen nyertem. Illetve rögtön utána az ikonikus Művészet dióhéjban 50 remekmű alapján című kötettel. Többek között emiatt lettem művészettörténet szakos. Majd az egykötetes fekete magyar művészettörténettel, benne zöld filctollal a másodéves szigorlatra való készülésem naiv nyomaival. Ekkor eszembe jutott a ma már nem létező, eltörölt, beépített, Kruzslák Béla vasmunkás-minisztériumi funkcionáriusról elnevezett XIII. kerületi utcában lévő lakás (budi a gang végén, hétvégén rendszeresen kiszáll a szerv a szemben lévő rendőrkapitányságról), ahol két héten át dekkoltam ezzel és hasonló könyvekkel körberakva. Pihenésképpen A rózsa nevé-t olvastam, amely akkor jelent meg először magyarul. Na jó, az Umberto Ecókat összerakom egy polcra. Melléjük rakom a Lawrence Norfolkokat. Lawrence Norfolkot először bús dunántúli magányomban olvastam. A könyvet Budapestről kellett barátokkal lehozatni.
Na most e mellé a sorozat mellé vajon rakjam-e be Noah Gordon A zaragozai orvos című művét? A Foucault-ingá-t meg A Lemprière-lexikon-t többször elolvastam az utóbbi húsz évben, Noah Gordont csak egyszer, de azt is csak becsületből. Ez vajon mennyire elégséges indok a szelekcióra…
Oké, akkor kezdjük az egyszerűbb dolgokkal. Ami a mennyezet alatt van az új könyvespolcon, az biztos kell, akkor azokat most leszedem, helyükre elrekkentem a klasszikus művészettörténeti kézikönyvtáramat. Jó volna előre tudni, hogy lesz-e még a családban valaki a közeljövőben, akinek ez esetleg kellhet, de mindegy is, ott fenn senkit nem zavarnak. Enni ugyan nem kérnek, bár elég sok helyet foglalnak.
Látható, hogy eddigre komoly pánikba estem saját avantgárdista hevületem hőfokától. Ha én most megszabadulok Noah Gordontól, Markó Károlytól meg David Daichestől, vajon nem életem, individuális emlékezetem egy darabkájától szabadulok-e meg végérvényesen?
A művészettörténetet meghagyom, érzelmi okokra való hivatkozással? Mert arról már tudom, mert kénytelen voltam belátni, hogy elidegeníthetetlen része a mai valómnak, hogy azokat a könyveket, emlékszem, vehemens éhséggel gyűjtöttem össze? Ahogy vehemens éhséggel kezdtem el évekkel ezelőtt leszedni a netről azokat a szövegeket is, amelyekhez anno egyáltalán nem lehetett hozzájutni, és most már azokat is szelektálni kellene?

Mindeközben gyermekeim apja tíz éven át űzött, jól fizető állásától könnyű lélekkel megszabadulva (család hangja: Kisfiam, ezért igazán kár volt annyi egyetemre járni) újabban tábori lelkésszé képezi át magát: e tevékenysége során a legkülönbözőbb forrásokból hord nekem haza újabb könyvstószokat. Ezekben, valljuk be, újra megtaláltam a négykötetes Karl May Winnetou-t, valamint általános iskolás korom másik formatív darabját, R. L. Stevenson A fekete nyíl című alapvetését. Kisebbik fiamban bízom, őt lehet, hogy meg tudom győzni még ezekről.
És ekkor egy kisebb halomra akadtam, diszkréten elhelyezve rögvest az „aktuális” címkét viselő halmaz mellett, karnyújtásnyira az asztalomtól (gyermekeim apjának hangja: Nem tudom, hogyan, honnan került oda, nekem nem rémlenek). Benne klasszikus chick-lit, Berkesi András, vallási alapú önsegítő irodalom (ezeket szívbaj nélkül kihelyeztem), Edgar Wallace Fehér arc (kell), valamint Horváth Judit Pince. Albatrosz Könyvek, 1988.

Némi mérlegelés után két szerzeményem közül aznap este Horváth Juditot vettem elő. Akiről semmit nem tudok, és ez külön vonzóvá tette a rövidke kötetet. Ezenfelül mélységes gyanakvás fogott el: a fülszöveg szerint egy olykor borzongató kisvárosi bűnügy történetét vettem a kezembe. Az 1980-as évek végi Magyarországról, nőszerző krimijét. Az egész teljességgel valószerűtlennek tűnt, krimit azonban – kivéve a chick-lit hajlamot pszichológiai árnyalásnak átfazonírozó szerzők műveit, valamint a gyerekabúzussal operálókat – bármit elolvasok.
A történet főhőse a körülmények által nyomozóvá előléptetett középkorú hölgy, özvegy Szöghy Istvánné, született Török Margit, akit mindenki Ritának hív. Pontosabban sokan Ritának hívják, de a regényben vannak, akik Margitkázzák. Hogy miért lett belőle Rita, arra nézvést a leghalványabb magyarázatot sem kapjuk. Úgy tűnik, a régi ismerősök, családtagok Ritázzák, a Margitkázásra még visszatérünk. (Van a regényben egy Gabriella is, őt viszont mindenki Fruzsinak hívja. Ennek okára sem derül fény. Valamint a regény hullája, Dabronics Ágnes, azelőtt Csekey-Kun. Ő azért viseli édesanyja lánykori nevét, mert minden kapcsolatot megszakít az alávaló Csekey-Kunokkal.)
A főhős személyiségének kontúrozatlansága az író részéről ezzel a nevezéktani bakival kezdődik: ha a fiktív irodalmi hős előéletének e feloldatlan aprósága önálló életre kel, a szöveg konstruálásával elfoglalt olvasó elkezd neki túl sok jelentőséget, sőt jelentést tulajdonítani, az író helyett maga próbálja meg visszaterelni a kerítés mögé, figyelme megoszlik, és nem tud többé a főhős problémamegoldására koncentrálni.
Már ha, teszem hozzá, a főhős elfogadná ezt a kihívást. Török Margit Rita azonban vonakodik, kvázi ősi magyar átokból kifolyólag muszáj-Miss Marple-ként viselkedik, és ez a két határozatlansági együttható, ti. a névtelenség és a muszájság együttesen alaktalan pacává teszi őt.
Többször hangsúlyozott özvegy státusa lenne még olyasmi, amely a társadalom szövetében elhelyezné őt, és a kötetben többször emlegetett Agatha Christie-figura ellentettjévé tenné egyszersmind; azonban özvegysége korán, a történelmi körülmények hatására adatott számára, így igazán feldolgozni, elfogadni sem tudta azt. Marad tehát egy túl hamar megöregedett (koránál idősebb nőként egzisztáló), szürke, kalapos (a regényben alaposan kihasznált módon felcserélhető, összekeverhető, behelyettesíthető) jellegtelen figura. Mindez sajnos a regény térkezelésének is következménye, amint arra később még kitérek.
Özvegy Szöghy Istvánné a bíróságon volt gépírónő huszonöt évig. Férjét kétévi házasság után a Don-kanyarban veszíti el, Urivnál, 34 éve. Ezt az információt a szövegből egyértelműen ki lehet nyerni. Vagyis 1943 januárjában – ez viszont már némi kutakodás után derül ki.
Tehát most, a szöveg történésének idején 1977 van.
Miközben olvasom a szöveget, próbálok visszaemlékezni 1977-re, aztán 1988-ra. 1977-ben negyedik általános iskolás voltam, 1492-es Ady Endre Úttörőcsapat. Rajzból csak négyest kaptam, utáltam emiatt Irénke nénit: akkor még ugye könyvet lehetett kapni az úttörőcsapat előtt az évzárón, ha valaki kitűnő lett, de én éppen nem lettem, a rajz miatt. 1988-ban boldog másodéves voltam a Pesti Barnabás utcában. Szigorlatoztam. Gyűjtöttem a könyveimet, fillérekért, akkor még tényleg fillérekért, antikváriumokból, és nem mertem bemenni a művészettörténet tanszék könyvtárába, mert mi van, ha szembejön valamelyik formátumos professzorom, és kiderül, hogy én nem azt, nem ott és nem úgy olvasom, ahogy azt kellene.
Mindezeket félretéve azonban más gond van itt: miközben olvasom az 1988-ban megjelent krimit, elkeseredetten próbálok visszaemlékezni arra, hogy akkor hogyan kellett volna olvasni ugyanezt a könyvet, hogyan olvastam volna akkori, hogyan olvastam volna mai eszemmel… Mert ahogy haladok előre a szövegben, egyre inkább az az érzésem, hogy akkor ebből a szövegből valószínűleg még annyit sem lehetett érteni, mint manapság.
Nekem most kevesebb mint két percbe tellett tisztázni, hogy pontosan mikor is volt az urivi áttörés. 1988-ban minden bizonnyal engedtem volna a szövegből előtörő homálynak, és nagyjából elgondoltam volna egy idősávot egy teljesen disztingválatlan történelmi korszakban, amelynek leírása, emlékezete, helye számomra beláthatatlan messzeségben volt. Minden, ami elsős olvasókönyvem kedélyessége, CIMEA vagy milyen tagkönyvem, takarékbélyeges füzetkém, utóbb gimnáziumi tankönyveim időtlen és tér nélküli tudományossága előtt történt, az beleoldódott egy már üdvösen túlhaladott, utóbb népmesei távolba (le)zárt, ilyesformán lassan meg sem történtté minősített, múzeumba való formalinos üveg tartalmába. (Már azt sem egészen értettem, hogy a szüleim a háború alatt születtek, ilyenformán a kontinuitást képezték gyerekkorom boldog békeidejében, testükben hordozták a háború emlékét.)
Szerepel a regényben egy bizonyos Stein Magda, 1977-ben ötvennyolc éves, volt auschwitzi fogoly. Szövegszerűen tudjuk, hogy a tábor felszabadítása után néhány hónappal huszonhat évesen vénasszonnyá töpörödve jelent meg a Kétház utcában, ahol egykor az otthona volt. Karján a jól látható, a borzalmas, az iszonyú (sic) számmal. A regény legelején öt oldalon keresztül részletezi a szerző a Magdával történteket, melyek eredményeképpen a nő az elmegyógyintézeti értelemben vett klasszikus, ún. szemforgatós, vicsorgós, szürkére fakult flanelruhás eszelősség megtestesüléseként áll elő. Szerepe a továbbiakban az, hogy Szöghy Istvánné Török Margitot mintegy bekapcsolja az események sodrába, pontosabban hogy a Halál nemtőjeként, valamiféle nagyon olcsó zsidós misztikum jegyében, egyszersmind a gyilkosok üldözőjeként örök lelkiismeretként funkcionáljon a történetben. A szöveg ilyen módon a borzongató zsánerébe csúszik: a vízihulla kivételével gyakorlatilag minden van benne, amivel el lehet vonni az olvasó figyelmét a karakterek kissé elnagyolt alakjáról.
A borzongatással persze önmagában nincs gond, ha mindez nem úgynevezett történelmi igazságokra lenne ráhúzva. Ráadásul így a nagy elánnal a színpadra engedett főszereplő, a Miss Marple-lá avanzsáló kisvárosi özvegy is végképp elveszíti a kontúros, individuális megjelenés minden esélyét.
A történelmi igazság relativizálása, lebegtetése és beoldása a kecske-káposzta paradigma jegyében történik.
A tér és az idő aktualitása és specifikációja hallgatólagosan, de jól kiszámíthatóan beépül a regénybe, a szöveg azonban egy jól kivehető ritmussal ezt a specifikációt gyakorlatilag minden második mondatban felmondja. Teszi pedig ezt a történelmi igazságtétel igényére való jogosnak tűnő hivatkozással. A kimondás, a kimondhatóság fokozataira nézve erőteljesebbnek ható mondatokat, információkat a szerző olyan szókinccsel oldja fel, amely a korabeli olvasó számára megnyugtató módon hozza vissza kisiskolás olvasókönyveinek a hangulatát, és egy nagy, közös, amúgy megalázóan manipulatív szempillarebegtetésbe és fikciós távolba könnyíti például Auschwitz tényszerűségét. Bátran szembenéz 1956-tal, kimondja a dátumot, úgy csinál, mintha 1988-ban (vagy 1977-ben) 1956 emlékezete szerves része lett volna a feldolgozott, megélt újkori magyar történelemnek, majd a regény végén ezt is egy mumifikálódott csecsemőhulla mögé, a borzongató zsánerébe rejti.
A regény történelmi kezdetéül a vidéki zsidóság elhurcolásának 33 évvel azelőtti eseményei, láthatósága és emlékezete szolgál valamelyest, a kisváros lakosságának abban való részvétele azonban egy ismert és tipizált szókincs jegyében kvázi történelemmé válik egy kvázi térben: kicsit bújtattak is, kicsit meg is erőszakoltak fiatal zsidó lányokat, kicsit vissza is adtak a megőrzésre átvett vagyonból, kicsit nem, voltak szegény zsidók, mint Steinék, akiknek csak Magda elbújtatására maradt pénzük, voltak gazdag zsidók, akik pénzt, ékszereket, nehéz hétágú gyertyatartókat, drága porcelánokat, festményeket, szőrméket adtak át, voltak, akik sajnálatos módon nem tértek vissza, voltak, akik igen, de megőrültek, és már mindenkiben gyilkost láttak, pedig hát azért ugye ez is túlzás, hiszen Magdáék házába is egy kibombázott csalá-
dot telepítettek, hogyan is haragudhatna rájuk az ember, ráadásul ha nem is igazán méltó körülmények között is, de csak szállást adnak Magdának a valahai cselédszobában…
Mondom, mindez a történelmi meghunyászkodás jegyében, amelyet a fikcionalitásra való folyamatos hivatkozás egészít ki; a fikciós háttér összetevőire később még visszatérek.

Az események helyszínéül szolgáló városka hollétéről indirekt információkhoz jutunk a szövegből: azt tudjuk, hogy van, jelesül a főszereplő apja, aki ide valahonnan a Dunántúlról jött (vagyis Alföld), az egyik szereplő, aki sok régi dolgot elmond Török Margit Ritának, és aki vagy az eredeti, Magdának szállást adó kibombázott család tagja, vagy annak a családnak leszármazottja, jogainak örököse, de ez sem derül ki pontosan, hogyan is derülhetne, hiszen akkor reflektálnia kellene, valóban történelmi bűnbocsánatot kellene gyakorolnia, őzve beszél (vagyis Dél-Alföld), nem túl nagy, de bírósága van és a történelmi városmag köré épült lakótelepe. A kibombázás mint ok és mint felmentés kissé félrecsúszik különben a szövegben: a regény helyszínéül szolgáló magyar kisvárosban ugyanis, néhány oldallal korábban ezt az információt közli velünk a szerző, összesen egy bomba hullott le, az is arra a házra, amelyben Török Margit és újdonsült férje bérelt két szobát.
Ennek fényében a főhősnőt következetesen Margitkázó Baloghné státusa megrendül: lehet, hogy ő is gyüttment?
Az egy utcában lakók még köszönnek egymásnak, de távolabb már nem, karácsonykor
a főutcán nagyvárosi fények gyúlnak, és van, aki fehér Porschéval közlekedik ebben a közegben. A szomszéd kisvárosnak gyógyvizes  strandja van. További jellegzetessége ennek a helynek, hogy jelentős és minőségi szőlő- és borkultúrával rendelkezik, de ez kissé ellentétben látszik lenni a dél-alföldi(nek tűnő) specifikációval.
A Szekszárd–Kiskunfélegyháza–Szentes–Békéscsaba tengelyen valahol, mindenhol, sehol sem elképzelhető magyar kisváros annyira magyar és annyira nem Magyarországon van az 1970-es évek végén, hogy az az olvasótól a maradék esélyét is elveszi valamiféle kényelmes, heimlich vizualizációnak. A regény cselekményének tér és idő specifikációja tehát nemcsak a történelmi igazságtétel igényének hangoztatásával történik, hanem a fikciós tér per definitionem konstruált létére való folyamatos és kissé cinikus hivatkozással. Ez a kettő együtt így nonszensz; ez az a konstruált, genderalapú és folyamatosan változó, hogy ne mondjam illékony tér amúgy, amelyben a krimi főhősnőjének magyar Miss Marple-ként kellene viselkednie. Nem csoda, visszautalva a figura körülíratlanságáról elmondottakra, hogy nem jön létre a magyar Miss Marple. A tér konstruáltsága és illékonysága ugyanis nem egyenlő a tér létezhetetlenségével. Amikor a krimiműfaj létrejön, és elterjed a XIX. század közepén, az pontosan a tér standardizálásának, semlegesítésének, fixálásának társadalmi kísérlete közepette zajlik; a deviáns, a normalitástól eltérő viselkedésforma nyilvánvalóan csak a nem deviáns, normális, dolgos, tiszta lelkiismeretű, hétköznapi/mindennapi, látható világvárosi, létezhető térben megélt viselkedésformához képest fogalmazódhat meg. Az elemzett regényben azonban nem standardizálódás, hanem túltipizálás, nem egyértelmű premisszák megfogalmazása, hanem a közös bűn jótékony kiterjesztése, abszolutizálása és ezáltal semlegesítése zajlik. Ha meg is engedjük a szerző jóindulatát, a kriminek, mint műfajnak ezzel sajnos nagyon rosszat tesz.
Folytassuk a társadalomrajz elemzését a fehér Porschéval. Ha tulajdonosa mérnök volna, villája lenne Visegrádon és hófehér Ford Taurusa, hangzott volt el a Fejes Endre Jó estét nyár,
jó estét szerelem című regénye alapján készült vígszínházi musicalben 1977-ben. A fehér Porsche azonban a félcigány főorvosé. Uramisten, az apja nem muzsikus volt, hanem elismert naiv festő lett, aki ilyen módon komoly pénzügyi hátteret tudott biztosítani fia orvosi egyetemi tanulmányaihoz. Amolyan égő szemű, kolerikus, de tehetséges, igazságkereső és a történelmi-szociális predesztinációból a művészet útján a rendszer segedelmével kitörő (a művészet mint dzsentrifikáló tényező, elsírom magam) cigány fiú.
Vagyis a 70-es évek Magyarországán a haláltáborból visszatért zsidó öregasszonyok per definitionem szánandó lipótmezei szökevények, az igazságérzetükben megbántott cigány fiúkból lett naiv festők fiai kórházi főorvosok, akiknek Porschéjuk van, bírósági gépírónőknek meg saját, parasztbarokk, haláluk után szerződés szerint helytörténeti múzeum céljaira átadandó házuk, az obligát, kert végében álló kis házzal. Ahol albérlőt tartanak. (Nem, ezt nem én találtam ki, ezek a tények a szövegben le vannak írva.) Van antik sublótjuk és busó álarcuk a tornácon.
Mire idáig jut az ember a szövegben, azt se tudja, jó helyen jár-e. A történelem mint realitáseffektus bevonása a szövegbe érthető írói eljárás, de akkor ezzel a történelemmel kapcsolatban kontúros, valószerű viszonyban kellene lennie a szöveg szereplőinek, az írónak és az olvasónak is: az nem megoldás és műfaji szempontból is ellehetetleníti a szöveget, ha a kontúros viszony a felejtsük el, magyarázzuk ki, szánjuk meg, kenjük el magatartásában manifesztálódik.
A krimi műfaji adottságainál fogva jól tudja használni a múlt ködéből felsejlő traumákat, pszichológiai értelemben alapozásra, vagyis kellő indítékként használja, használhatja fel azokat. Jelen szövegünkben azonban a nagyívű-
en felvázolni vélt nemzeti trauma végül is zsánerképszerű, cinikus tablóként szolgál csak: az 1970-es évek Magyarországának társadalmi valósága című diorámában végül az egyik szereplő egyéni, gyerekkori traumája szolgáltatja a valós indítékot a gyilkosságra. A bátornak gondolt (és nem kétlem, hogy a megjelenés idején testületileg akként elfogadott) korrajz konstitutív eleme a kacsingatós felejtés. Inkább felejtés, mint emlékezés. És az egyensúly megbillenésével ez már egyenlő a gyáva és hazug átírással.

Van tehát egy kvázi korrajzunk és történelmünk egy kvázi helyszínen.
A fülszöveg titokzatosan azt kérdezi: hol végződik a múlt, és hol kezdődik a jelen.
Tipikus retorika, a válasz banálisan egyszerű volna, ha nem akarnánk a kettőt állandóan két külön entitásként láttatni, az egyiket végképp eltörölni, a másik felé pedig fényes ábrázattal befordulni, vagy az egyiket csendben elfelejteni, a másikon meg inkább nem gondolkodni.
Tehát a válasz: most.
És megint most.
És most.
A szöveg érezteti, hogy a válasz ez, és a krimiműfaj segítené is a szerzőt ebben, csakhogy ha a diszkontinuitás elvének betagozása a szereplők viselkedésébe elengedhetetlen feltétele annak, hogy néhány esemény bátran kimondódjon, máris kivettük a tőkesúlyt a szövegből. Szalad felfelé a vízfelszínre, mint a levegőbuborék az akváriumban. Elvész a tét.

Nézzük most meg, melyek azok az irodalmi és azon belül műfaji elődök, amelyeket beidézve a szövegbe a szerző mentené a kontinuitás eszményét, ha már azt a történelemmel kapcsolatban – kényszerűségből, közmegegyezésből következően – felmondta.
Az egész szövegen végighúzódik valamiféle móriczos idézet a zsíros középparaszt mohósága és a nyomorult zsellér éhe közötti eleve elrendelt szakadékról, a Móricznál is gyakran elkeseredett gyilkossághoz vezető elmondhatatlan, semmilyen retorikával nem feloldható, gesztusszinten megjelenő indulatról. A probléma az, hogy Móriczból itt végképp valami műparaszt őzés lesz, az ölés gesztusából előre eltervelt gyilkosság, a kimondhatatlanságból túlbeszéltség. Bár a gyilkosság indítéka valóban a nyomor és a mohóság elegye (ez idáig a műfaj követelményeinek is megfelelne), ezt, egyébként Móricz nevének megemlítése nélkül, mint „furcsa komor balladát” elsiratni megint csak nem segíti a klasszikus krimi létrejöttét.
Mielőtt rátérnénk a műfaji elődökre, említsük meg azokat a magyar irodalmi utalásokat, ill. vázoljuk fel azt a tágabb értelemben vett kulturális kontextust, amelyben a szerző szerint figurái mozognak. Említés esik Gárdonyi egy kései, misztikus novellájáról, az Akácos út című örökzöldről, a pincemoziban vetített Psycho-ról, a regény kamasz szereplői által otthon fabrikált, lehetetlen absztrakt szobrokról, Leonhard Frank Jézus tanítványai című regényéről, huszadik századi Gertrudisról, García Lorcáról (bár annak a beidézett bírósági tárgyalásnak a leírása bennem inkább Agatha Christie Öt kismalac című regényét idézte fel), pusztai Putifárnéról, latin nyelvű Ciceróról, krimikről a tévében, Givenchy parfümről, a negyvenéves főorvos arcáról, mely a főhőst mindig a fiatal Adyra emlékeztette, a Lange-féle Mozart-portréról, ősi gyászmiseénekről, Jean-Jacques Rousseau-ról, modern Iokasztéról, arról, hogy éltem – „és ebbe más is belehalt már”, gyerekkorból ránk maradt karácsonyfadíszekről és Bach-korálokról.
Vagyis ezek volnának azok a tárgyak, kulturális áruk, utalások, amelyek közepette a regény szereplői élnek, amelyek gondolkodásukat formálják, cselekedeteiket indukálják. Meglehetősen váratlanul merülnek fel a szöveg tengerében, ezért bátorkodtam őket ilyenformán egy csokorba gyűjteni. Függetlenül attól, hogy mennyiben létjogosult a használatuk, hogy az adott szereplő, akivel kapcsolatban elhangoznak, meny-
nyire használja őket tudatosan, illetve hogy az elbeszélő miért látja szükségesnek integrálni őket a szövegbe, mint kulturális utalásrendszer éles ellentétben látszik állni nemcsak a sokszor móriczos hangütéssel és nyelvezettel, hanem a nagy előd, Agatha Christie ismeretes módszerével is, amennyiben a Christie-regényekből gyakorlatilag össze lehet állítani egy kisebb kötetnyi nursery rhyme-ot. Mely gyerekversikék, bár kétségtelenül nem a magaskultúra termékei, ellentétben többel az előbb felsoroltak közül, mégis olyan egységes, hogy ne mondjam atavisztikusan közös utalásrendszer elemei, amelyek az angol társadalom minden szegmensében ismeretesek.
Tegyük itt hozzá, hogy Miss Marple élhet és él is egy olyan gyakorlattal nyomozásai során, amely elemzett regényünkben minden bűnök legfertelmesebbikének neveztetik, ti. a pletykálkodással.
A pletyka kiagyalása, terjesztése, de legfőképpen a pletyka elől való dicséretes kitérés tekintetében a Pince című regény szereplői két csoportra oszlanak: azokra, akik pletykálnak és azokra, akik nem. A szöveg folyamatosan reflektál arra a kérdésre, hogy akik pletykálnak, azok mennyire és miért teszik ezt. A pletyka fokozatosan az akaratlan elszólás, az egyértelmű feljelentés, a történelmi múlt elregélése és az ártalmatlan utcai információcsere szinonimája lesz a regényben; hovatovább a horizontális társadalmi kommunikáció egésze negatív előjellel összemosódik benne a kívánatos vertikális kommunikációt kiváltva.
Egy újabb ok, amiért a magyar Miss Marple nem jöhet létre: a magyar Miss Marple nem azért nem jön létre, mert az angol társadalom nem ismeri a bizonyos dolgokról nem beszélünk, bizonyos dolgokat nem emlegetünk fel parancsát, valamint hogy nem terjesztünk randa pletykát, sőt, befogjuk a szánkat. Hanem azért, mert az angol társadalom nem keveri össze a randa pletykát még az egyértelmű feljelentéssel sem, a történelmi múlt elregélését a nemzeti emlékezet tiszta lelkiismeretű őreire, valamint a választott Parlamentre bízza, és akaratlan elszólásaival sem indít senkit a halálba. A pletyka ugyanis ártalmatlan utcai információcsere kellene, hogy legyen, és ez az, amit elemzett regényünk elbeszélője elkeseredetten Agatha Christie szemére hány: komolyan nem vehető elegáns bűnügyi játékok csak művei, szellemes rejtvények (sic), hiszen, teszem hozzá, még a tagolatlan, reflektálatlan pletykafogalommal sem kell megküzdeniük a józan magyar kisváros pörköltszagú konyháiban és porcelánnippes légkörében (sic).
Jó nekik, tudják a különbséget.
A regény konkrétan megemlített előképe, pandanja még Simenon és különösen a Maigret és a bolond öregasszony című regény: Simenon krimijeinek világa amúgy rideg és zárkózott, diszkréten romlott polgári miliőként van aposztrofálva. Ha s amennyiben Madame Maigret napi rutinként megélt piacra járásai az ebédre tálalt báránysült tekintetében és Maigret aktuális italválasztásai az adott nyomozáshoz annak tekinthetők. Simenon hőse egyébként pontosan az előbb említettek ellenkezőjével küzd rendszeresen: a concierge-től kezdve mindenki tartja a száját, és tőmondatokban válaszol.
Jó neki, mármint Maigret-nek: karakteres figura válhat belőle, mivel a bűneset kibogozása saját elméjében megy végbe, nem kényszerül mások történeteinek szétszálazásából megélni.
Célzás történik még a regényben az amerikai krimik „lőporfüstös és véres világára”, Chandlerre. A fentebb leírtakkal összhangban az „előbb lő, aztán beszél, ha egyáltalán” vadnyugati őszintesége tűnik a legmesszebb lenni a „józan magyar kisváros” sunyi magábafordulásától.
A történelem és a tér diszkontinuitása, szétziláltsága ellen a Pince című regény szerzője az európai magaskultúrát mint egységes kontextust veti be, a magyar kisvárosi bűnügy bonyolultsága és ezért megírhatatlansága, illetve Miss Marple-i megoldhatatlansága ellenében pedig néhány paradigmatikus krimiszerző súlytalanságát, romlottságát és közönségességét.

Hiába vagdossa szét Stein Magda a ponyvaregényektől a Bibliá-ig az összes könyvet (többek között Leonhard Frank regényét), amelyekben csak rátalálni vél az igazára, és amelyek alapján úgy látja, igenis joga van bosszút állni szülei gyilkosain (meséli a kedélyes, kunképű rendőr hadnagy Rita néninek), és küldözgeti szét a könyvfecniket boldog-boldogtalannak.
Mindenki felmentést kap.
Senki sem nagyon bűnös, viszont – ezért – senki sem teljesen ártatlan ebben a könyvben.

Foglaljuk össze, mire vezetett elemzésünk e véletlenszerűen megtalált könyvvel kapcsolatban.
Egy krimiben alapvető fontosságú, hogy
a közölt információk – a csak később közölt, a cselekmény időrendjében egy adott ponton átmenetileg elhallgatottak is – vagy egyértelműen beleilleszkedjenek a későbbi megoldási sémába, vagy egyértelműen mint zsákutcák értelmeződjenek (magyarán a bűnnek is logikusnak kell lennie). A véletlenszerű célzásként elejtett, pletykaáradatba csomagolt félinformációk időpontokról, helyszínekről, eseményekről arra kényszerítik az olvasót, hogy mintegy a hiátusokat kitöltve, a folyamatos olvasás helyett rossz lelkiismerettel folyamatos történelmi és térrekonstrukciót végezzen.
Ebből a szempontból nézve mondhatjuk-e, hogy Horváth Judit Pince című könyve kevésbé jól sikerült bűnügyi történet? Mondhatjuk. Olvastunk már jobbat is. Technikai szempontból olvastunk persze már rosszabbat is: a valószerűtlenség a legnagyobb ellensége a kriminek. Mégis miért töltöttem el akkor két hetet ezzel a könyvvel?
Félreértés ne essék: miközben most írok, elkeseredetten próbálok valamit felszínre hozni abból a tudásból, amivel a generációm átlépett a magyar történelem nekünk juttatott újabb, úgy tűnik megint csak, diszkontinuus eseményén, ti. a rendszerváltáson. A magam részéről változatlanul hiszek abban, miben másban, hogy az emlékeimet, azok kontinuitását nem kell feladnom. Nem is óhajtom feladni őket.
Már beszereztem (újabb titkos forrásból) két másik, 1980-as évek végi magyar krimit. Gyerekeim lelki és intellektuális épsége érdekében remélem, hogy azokat is el fogom tudni még úgy olvasni, hogy írni tudjak róluk.
A még ennél is nagyobb tanulság azonban az, hogy az embernek valóban vigyáznia kell a könyveivel. Ki tudja, idővel milyen másik könyvvel nyílik alkalom összeolvasni őket. György Péter Apám helyett című kötete például csak 2010-ben jelent meg.
A könyvtáram rendje is helyreállt időközben. Minden maradt.