Czilczer Olga

ÉN ITT LENT A MŰGYEPEN

Azt hiszem, ezzel a macskával valami baj van. Friss hópehelyből rittyentett reggelivel kínáltam, de ahelyett, hogy kilefetyelte volna a műtejet, a közeli fára szökkent. Csak a koronát elérve lassított, még kéjesen nyújtózott is egyet, azzal a meggyőződéssel, hogy ott már úgysem érem el.
Öntudatát az első napsugaraknak támasztott gyümölcsszedő létra sem ingatta meg. Szólítottam a ház mindenesét, hozza le őkelmét, én itt lent a műgyepen kiterítem kendőm, szüreteljünk. De ő ezt a közvetett közelítést is csak valami tolakodó próbálkozásnak vélte.
Feljebb kúszott, egyre feljebb, míg egészen a csúcsig nem jutott. Onnan nézett le most már egykedvűen. Szemeiben a közöny sötét vize párállott, a diadal tudatának aranyrögeivel az iszapos aljban.
A levelek kizöldültek az irigységtől. Tán egy Hórusznak, egy Héliosznak hitték. Nem csoda. Ahányszor elém gombolyodik, más-más alakot ölt. Az ablakra ül. Szürkével bundázza be a hétfőt, ha keddre fordul, ködösít.
A szenny már a plafonig ér, de sebaj, hisz ő a tisztaság őre. Szerdán a fürdőszobában zihál, morog, dorombol. Kimos gombnyomásra. No de hogy? Tán nem működik a centrifuga.
Lepedőim úgy kerülnek a szárítókötélre, hogy szombatig esik az eső. Ennek rácsai mögött üldögélek.
De vasárnap se simogassam. Karmol, kisiklik a hét rácsain. Ugyan most hol csavarog? És még engem vádolnak mizantrópiával!