Czilczer Olga

AKKOR HÁT

A villamossínek a magas fûbe vesztek. Már csak lépésben ha­ladhattunk tovább. Kiszálltam. Rossz lóra tettem volna? A környék ismeretlen. Hogy érem el a csatlakozást?
A korábbiaknál nagyobb tempóban, most már szedhettem a lábam. Valami tó, tán nádas lehetett a közelben, mert fejem egy szúnyogfelhôbe merült. Agyamban ellenôrizhetetlen szárnyak kergetôztek, s akik pillanatra sem adták fel a száguldás szédületét, úgy vesztek el egy-egy kanyarban, mintha csak tükörben.
Crescendóik diminuendókban visszhangoztak. Zöld látomások egyre fakóbb képleteit kellett bevennem, némi életet lehelnem a téliesre hajló tájba. A szárnyak lassuló hópihéi kerengôben tétováztak, mintha nyugvó célpontjaikat keresnék a megolvadáshoz.
Az elveszettek sílécként simultak talpam alá. S amiben még soha nem leltem örömöm, fagyos vizeken korcsolyáztam. Akik így láttak kanyarogni a sugárúton, azt hihették, én vagyok a kimaradt járat. Akkor hát mégsem állt le az élet? Szálljunk fel! Gyerünk!