Vörös István

XLII. ZSOLTÁR

1 Mint a szarvas kívánkozik
a vadászlakba trófeának,
úgy szeretnék én bejutni
kedvenceid arcképcsarnokába,
vagy abba a gyűjteményedbe,
akikről megemlékezel,
akikre emlékezel és aztán
akár el is felejted őket.
2 Mint a szarvas akar a falon
szarvasbőr lenni, vagy
a padlón, azt szeretném,
ha rajtam járnál.
3 Nem kell az egyetlened legyek,
nem kell, hogy viszontszeress,
csak használj ki, használj el.
4 Mikor mehetek el tőled,
ó, engedj szabadulnom,
annyira szeretlek, hogy már
látni se bírlak, de aztán
visszakönyörgöm magam.
Gonosz leszek veled,
velünk. Önmagammal.
Elárullak, hogy megtarthassalak.
5 Könnyhullatásom volt
a kenyerem, amikor azt csináltam,
amit te követeltél. Te, te, te és Te!
Megaláztál a szereteteddel,
és azt akartad, hogy viszont-
szeresselek, mikor rád se tudtam
nézni, és azt akartad,
hogy elhagyjalak, amikor
senki másra nem tudtam gondolni.
6 Bízzál magadban,
hálát adok neked az én
orcámnak elfedéséért,
s a tied szabadításáért.
Csak te vagy. Én nem vagyok.
7 Örvény örvényt hív elő,
haragos szavad összecsap
fölöttem, azzal fenyegetsz,
hogy ellöksz magadtól,
kiűzöl a házadból, amiről
már azt hittem, az én házam is.
Azt hittem, te is én vagyok.
Vagy én is te? Hit volt ez?
Nem minden hit tévedés.
8 Mintha zúzódás volna
csontjaimban,
mikor gyalázol engem.
9 Mintha szakadék tátogna
szavaim közt, amikor
meg akarok felelni neked.
Idegesen remeg a szám,
félrever a szívem,
fejfájás biciklizik
körbe-körbe belül
a koponyámban.