HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Szabó Imola Julianna: ZSÁLYACUKOR

    Szabó Imola Julianna

    ZSÁLYACUKOR

    Pont olyan magas volt képzeletben, mint az a szekrény. A kopott fiókjaival és azzal a furcsa dohos szaggal, ami sokkal idősebb volt, mint Budapest. Abban tartotta a nagymama a féltve őrzött cukrot. A zsályaillatú mázast, amely mindig úgy ragadt a fogra, mint a szomorúság, amit olyan nehéz lekapargatni. A fogak pedig nem nőnek újra. Ha elveszítetted, akkor már örökre elmentek. A nagymama tudta ezt. Sohasem adott belőle. Magából se sokat. Távol tartotta a kezét, és valamit ott a mellkasa tájékán is. Kerítések és árkok voltak benne mindenütt. És mintha nem is annyi lett volna, amennyit élt, hanem mintha legalább azzal a szekrénnyel lett volna egyidős. Nála kellett vasárnap ebédelni és néha még aludni is. Utálta azt a gyermekien ördögi szempárt, ami tuszkolta az ételt minden mondattal. Hazafelé rendszerint már émelygett, de apa valahogy nem akarta látni ezt. Mindig legyintett rá. Legyintett arra is, ahogy a nagymama el­zárta magától őket. Pont, mint a cukrot, amit egyszerre volt bűn és élvezet megízlelni. A nagy­mama mást is tartott ebben a szekrényben. Annak valahogy nem zsályaillata volt. Sokkal inkább olyan volt, mint a megposhadt gyümölcslé. Párlatos fájdalom. Áradt a pórusaiból és a fogai közül. Gyűlölte, ha így puszilja meg. Olyankor mintha ráragasztotta volna azt a büdös magányt. Mert az ragadósabb volt még a cukorkánál is. A nagymamához pedig úgy hozzátapadt, hogy már nem lehetett róla leszedni. Még ő sem tudta. Pedig ő volt állítólag a szeme fénye. Az egyetlen unokája. A fényt azonban még sose látta sehol, nemhogy a nagymama szemében. Apa mindig dühös lett, ha beszélni kellett vele. Már piros lett, ha csak arra gondolt, hogy vasárnap menni kell. De mégiscsak így illik. Hiszen mégiscsak az anyja. Ehhez túl gyerek volt, hogy megértse, de lehet, hogy nem is akarta. A nagymama pedig sorra nyitogatta a szekrényt. De csak egy korty erejéig, majd suttyomban be is csukta. Már rég nem látta őket, és nem is gondolta, hogy látják az egészet. Az ebédek pedig egyre íztelenebbek vagy sósabbak lettek. Mindig a szemére fogta, hogy már nem jól lát, miközben a szavak kacskaringósan szédelegtek a szája körül. Apa egy idő után feladta. Van olyan küzdelem, aminek se eleje, se vége. Furcsa, ahogy a fájdalom szétharapja a testet. Apránként és finoman, hogy minél hosszabban tartson az ízlelés. A nagymama egy idő után már a szekrényben élt. A ki nem főtt álmok és a sziluettek lassú táncában, a megszáradt tészták és a romlott főzelékek között. Nem volt már benne semmi új. Csak régi. Csak azelőtti. Apa meg szótlan nézte a ráncokat, a sárga színeket, és falta a szétégett húst. Nem értette, hogy miért nem lopják el a szekrényt, miért nem vesznek neki másikat. Ha megkérdezte, apa zavartan és nedves tenyérrel terelte el
    a kérdést. Csendesen és szertartásszerűen nézték, ahogy hétről hétre fogy a remény.
    A szekrény pedig úgy roskadt össze, mint ősszel a kiszáradt fák. Már nem volt, ami megtartsa, nem volt, ami összefogja. A konyha meg úszott a magányszagú és fájdalmas lében. Szilánkok és tócsák feküdtek mindenütt. Csak a cukros doboz volt még mindig zárva. Olyan szorosra, hogy nem lehetett már kinyitni.

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!