Sumonyi Zoltán

ELÉGIA AZ ASSISI CIPŐRŐL

Gergő fiamnak

Egyszerre nyirkos lett az ősz, cipőm
Jelezte rögtön, vékony, nyári talpa
Kezdett beázni. Néztem hát, minő
Készletből válthatnék alkalmasabbra
Szekrényemből, s akkor bukkant elő

A rég nem hordott téli lábbeli.
Tizenhat éve Assisiben vettem,
Ferenc Szentélye mellett, kései
Napfényben és nagy nyárutó melegben.
Zöldes frottírbélése volt neki,

Ez vett le nyári lábamról, hogy ott
És éppen akkor azt vigyem magammal –
Aztán a hamvas, halvány bőr fogott
Meg, széles pertlijével, vastag talppal,
Amely a padlón mintákat hagyott.

Szeptember volt tehát, etruszk meleg,
S először majd csak ősszel Reykjavíkban
Próbálhattam ki, ott már hó esett,
S amíg Laxnes felé egy útkanyarban
Autóbuszunk a hóban megrekedt,

Hogy tolni kellett, assisi cipőm
A jégbordákat oly vitézül állta,
Hogy karcolás se látszott rajt, midőn
Beszállhattunk, s a társaság csodálta,
Miként fogott ki így a zord időn. –

Ezt vettem föl, mert bár sok évre év,
Ma is szemet vonzó a tűzött fölső,
A rézfülek sarkában tompa fény,
Közöttük ikszeket formál a fűző;
Tartása van, s tartást ad! – Jött a HÉV,

Lenéztem még, s egy kis peremdarab
Levált cipőmről! Gyorsan zsebre vágtam.
Gondoltam, ez majd otthon megragad,
Csak zárszegély, s nem ront az állagán, ha
Majd néhány óráig zsebben marad.

Ahogy leszálltam, újabb fél perem
Hullott a földre, hát vigyázva jártam
A szentendrei kockaköveken,
Mert néha itt-ott éreztette lábam,
Hogy már nem lépek egyenletesen.

Aztán otthon: ragasztó, csipeszek,
S akkor láttam, hogy több darab hiányzik.
Ragasztani különben sem lehet:
Szivacstalpából por száll, szertemállik,
Nincs egyetlen, rögzítő felület. –

Az hogy lehet, hogy mind a két cipő
Egyszerre adta meg magát az úton,
Hogy semmi nem látszott még délelőtt,
Most meg csak így a részeire hulljon,
S ne hagyjon egy kis tartalék időt?