Ijjas Tamás

LEVÉL A JELKÉPEK ERDEJÉBŐL, AZON IS TÚL, MADARAKKAL

Finy Petrának

Petra, Te, aki anyabörtönné írtad át Kőmíves
Kelemennét, és tudod, hogy hogyan forog
a test mélyén, mint betonkeverőben az élet,
hogyan vonja ki a kalciumot a csontból a vár
és a váróterem, hogyan konyul le a terhesség
alatt a petefészek, mint a terhét földre rakó
ejtőernyő, igen, a petefészek, ami egyszerre
emlékeztet a sztetoszkópra és a Vénusz
légycsapójára, Te érteni fogod a Higiénia-házat,
ahol lakom. Itt az éjszakát lágyságjel zárja,
mint az orosz nyelv éjjelét is, és vagy letépik
a paplant az alvóról, ahogy sebről a ragtapaszt,
vagy magától lesiklik, ahogy ernyedt hímtagról
az óvszer. A lágyságjel, ez a sárig hasú
kígyó, az ágy alá csúszik. És felsziszeg
a reggel, kalciumtabletta egy pohár vízben,
és az elkékült nyelv galambbegyében
szorgalmasan dolgoznak az udvari
szertartás varrógéptűi. A király meztelen,
az ablaknégyszög galambszínű, olyan kék,
mint egy süldő lány emlékkönyvének lapjai.

Odalent az utcaszinten két lehetőséget építettek
a házba. Mindkettő anyaméh, mindkettő zsákbamacska,
tulajdonképpen ikrek is, de leginkább csak úgy, mint
Danny DeVito és Arnold Schwarzenegger.
A Ferdinánd Patika és a Megálló Presszó.
Mint két körzőszár, a gyógyszertár tűhegyesen
talál a középpontba, a kocsma pedig grafitpuha,
kiradírozható ívet rajzol. A patika logója
nem a szokásos aszklépioszi kígyó, a kobrát
úgy bűvöli ki a kosarából a tervező művész,
mintha tubusból kibuggyanó tempera lenne,
addig csavargatják a hipnotizált hüllőt, amíg
emberi arcéllé nem elevenedik, vagy éppenséggel
torzul. Azt már megszoktam, hogy mindenütt
arcokat kell látnom, unásig ismerem a Hold
vigyorát, a főtt kukorica fogsorát, a hámló
vakolat fájdalomtól hasadozó arcvonásait, és
láttam már persze pápaszemes kobrát is
fenyegetően csillogó szemüveggel, de hogy a
gyógyítást és a csábítást egyaránt jelképező hüllő
pont ezzé a csokornyakkendőt viselő, vigyorgó
pofává tekeredjen, nekem már túlzás.
(Pontosabban egy ember lehet kígyó,
lehet hidegvérű méregkeverő, vagy izgága
gáncsvető, vagy sziszegő széptevő, vagy
bőrét gyorsan átvedlő, vagy pufogó
vipera, de egy igazi kígyót miért kell
arra kényszeríteni, hogy legyen átvitt
értelemben is kígyó, önmagát halálra
marva legyen ember, ember, aki kígyó.)

A kocsma a múlttal kacérkodik, nem éppen
időutazással kecsegtet, hanem a felejtéssel,
mint általában minden ilyen ivó, hogy
átaludhatunk akár húsz-harminc évet
is, akkor is a régi reklám feszül felhámunkra,
a bőre őre, pedig abban az elsüllyesztett,
most felbüfizett korban még nem is volt
lyuk az ózonrétegen, vagy legalábbis
nem különösebben beszélgettünk róla,
de a bőrnek akkor is megvolt a saját
kis rémálma, és volt ellene krémangyala is.

Bizony mondom néktek, legyetek ravaszak,
mint a mérgek, és szelídek, mint a szeszek.

A kettő között szeretnék elhelyezkedni,
az önmagát középpontba leszúró ébrenlét
és a puha körívvé satírozódó mélyalvás között.
Nyomjon le a szív, ez a papírnehezék,
szét ne fújjon a kereszthuzat, fejem
süppedjen bele a köztes tartományba,
mintha egy szem lenne csak a homokból
zanzásított tudatom, strucckobakom.
Vonjon ki az álom mínuszjele a szorításból,
ahogy az egyik sarkon a Patika mosolya
tekeredne a gerincem köré, és azt susogná,
hogy ő tart egészben, amikor majdnem össze-
roppant, a másik sarkon meg a Presszó
pasztell árnyalatú kézmozdulattal nyomna
bele egy kómában tartott évtizedbe, a
nyolcvanas évek keresztvizébe, hogy a
minden emléktől megtisztító forrás a
tévémaci gargarizálása legyen.

A fülemüle jut eszembe, a hang, amit
Veled és Balázzsal kutattam a Fiumei úti
Sírkertben, de nem vált ki a sötétedésből, nem
törte át a csontok csendjét a füttyszó. Balázs
idegenvezetett, passzírozta át kis csoportunkat
a néma gégecsövön, megtudtuk, hogy a
hímek torka egyidejűleg négy hangot is
képes kiadni, van, amikor zeneileg is tökéletes
összhangzatokat produkálnak. A misztikában
a fülemüle az Énekek éneke menyasszonya,
a lélek vágya az örök boldogság után, a Szent
Szűz madara. (A csalogány Blaha Lujza hamvai
fölött sem akart megszólalni, nem
akart átvitt értelemben sem önmaga lenni.)
Aztán, hogy ne legyen céltalan az
ornitológiai séta, a ravatalozónál
felharsogott a madár éneke a
hangszórókból, ahonnan máskülönben
a gyászbeszédek szólnak. Balázs korábban
ecsetelte azt is, hogy a fülemüle fogságban
elpusztul, de milyen egy hangfelvétel
kalickája? Milyen, mikor a kalicka
röppen fel, és a madártest rögzítve van,
mint a fakapura rajzszögezett fekete
szegélyes jelentés?

A fülemüle fölött csak egy felhőkarcoló
terve lóg a levegőben.

Bedobják a pénzt a krematóriumba, hogy
teljesítse a kívánságot. A nóta serceg, mint
benyálazott ujjal eloltott gyertyák, szív
küldi szívnek, mert a szív marad végül
egyedül, ül a test fölött, a pernyék viháncolása
alatt, mint hamuban sült pogácsa, a szinuszcsomóban
levágott evezőtollú madarak surrogása, mi
annyiszor kapott lángra, most nyelvet ölt.

Az álom tartálya hamvadni nem akaró szív.
Énekelni nem akaró csalogány. Az ágy,
mint a ravatal, mint a felvert iszap, mint
az üresen zizegő magnókazetta. Zaccjós
legyen a talpán, aki a kavargó üledék
mögül kiveszi az arcot. Csavarog az
arc, mint hóban a sínyom, mint egy
készülő tetoválás. Most a mellkasomon
lakozik az arc, a két rózsaszín mellbimbó
két lehunyt szemhéj, köztük nyitva
a zöldesbarna szemem. Heten vannak
az arcom, mint a gonoszok, mint a
felparcellázott naptár, mint az orosz
nyelvben a család. A jelképek erdeje
ebből áll: hét jegenye, hét földbe szúrt
evezőtoll, hét macskabagoly nyí odafent,
hét kalickában hét visszhangzó társuk,
hét MP3-fájlban a bülbülök síri csendje,
hét torokban a vágy áldozati füstje, hét
kormos kémény kéményseprőre vár, hét
szűk esztendő sűrűje, hét bő esztendő tar
foltjai, hét eldobott álarcban gyűlik a víz,
hétszer csordul túl, mire tényleg elalszom,
mire tényleg felébredek. A költészet
ellenben csak annyi, hogy az ötödiken
lakom, egy kétnevű házban, Krayer
vagy Higiénia, így emlegetik, van
macskám, van lift a házban, kettő
is, egy hívó meg egy toló, van
macskajaj és gyógyulás is, csupa
nyílt titok. Szóval csak ennyi, mégis
jó világtalanul tapogatózni, mintha
lenne balladai homály, mintha
lenne fölöttem hatodik-hetedik
emelet, mintha megvolna még
a szedercsíra állapotom valami
befőttesüvegben, formalinban ázva.
Csak azért írom ezt, kedves Barátném,
mert Te tudod, hogy a téglarés is
lehet fészek, és a börtön is szárnyra kaphat.