Győri László

AZ ÉN ISTENEM

Az én hazám ma kicsit játszik,
kicsit keresztényt, kicsit nácit,
az idő alját fölkavarja,
a tömjén országát akarja,

jönnek új nácik feketében,
ahogy valaha, réges-régen,
a költők eközben csevegnek,
csak csivitelnek és fecsegnek,

az a jó, aki jobban játszik,
az, akinek a ríme jácint,
az ötlet ül tort, a pára ötlet,
léha kis firkák özönölnek,

amíg a gondok súlyosodnak,
a sok szó bűzölögve poshad,
soha komolyat, soha szörnyűt,
így fonódunk, és így szövődünk,

így szövődnek, én nem szövődöm
velük eggyé az én időmön,
az én szőttesem terhe súlyos,
el van ázva a mai zsúrhoz,

az én gúnyám az én hazámé,
akár az övé, durva, csálé,
az én hazámé, amely játszik,
kicsit keresztényt, kicsit nácit.

A mai zajba én nem állok,
ha nem tetszik, hát félreállok,
a Fiú országát beszélem,
a hit tetője mégse szégyen,

az én Istenem távol innen,
az én Istenem bátor Isten,
az én Istenem nem akarja,
hogy csak övé az akaratja,

az én Istenem trónhoz enged
minden hitet, mert ő a Szent Egy,
de azokat ő meg nem áldja,
akiknek gyűlölet a pártja,

az én Istenem azzal tüntet,
sokadmagával egyedül megy,
az ő zászlaja minden zászló,
az ő zászlaja mit sem ártó,

nem a színe hív, csak a fénye,
hogy jöjjetek színe elébe.
Az én hazámat összefűzi,
amikor zászlaját kitűzi.