Tóth Krisztina

INFERNO LETTERARIO, avagy a költő Paul Virilio kíséretében alászáll*

Jaj, hol vagyok? Miféle helyre értem
a kiberűrön át? Miféle honba?
S kik vagytok itt, várván, hogy elbeszéljem,
mit láttam én, rímekben, mikrofonba?
Az emberélet útjának felén
szerintem túl, de legyünk optimisták,
az igaz utat sehogy sem lelém,
fogyókúráztam pedig, ahogy írták,
de láttam, így se kerül el az aggkor,
ezért egy decemberi szép napon
azt gondoltam, hogy le van szarva akkor,
mától a diétámat feladom,
az emberélet útjának felén
picivel túl, de ezt már említettem,
feketeerdő tortát ettem épp,
és tűnődtem, hogy hol szilveszterezzem,
mikor az űrön át a laptopomból
elém úszott egy tar fejű alak,
azt állítván, hogy küldték a pokolból
csatolt fájlban, és szólt: szállj le magad!
És mint ki tengerről jött sok veszéllyel
s idézőjellel semmit sem dacolva,
felbiztatott, hogy gyerünk, mondjam én el,
mit láttam ott, a hálón vándorolva.
Elindult, és én követtem nyomát.
A formában, szólott, tiéd a döntés:
ha megfontoltad, nyomd a tercinát.
Elég idétlen lesz majd úgy, de Dantés.
Te mesterem, parancsolóm, vezérem,
világidőnek űrhajósa! Menjünk!
Ha van szövegpokol, szálljunk egészen
a legmélyére, mártózzunk meg együtt!
S ő, mint tudásnak, szónak ura, mondta:
jer és vegyítsük jelenbe a múltat,
a kész szövegbe mondatként hatolva
vendégszövegnek álcázzuk magunkat!
Így föl nem ismer minket nyelvi program.
Ember, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel,
hogy a saját és más határa hol van!
A tortát mindeközben én megettem,
s a képernyőn át leszálltam a mélybe,
mindig csak Viriliót követtem,
ki odalent megtorpant, körbenézve
a holt vidéken, s így szólt: meg se kérded,
mily lelkeket látsz itten? Mért bolyongnak
e késő órán, s vajh, miféle vétek
lökte őket szélére e pokolnak?
  
Ők a sznobok, kiknek nincs bűne semmi,
felolvasásra járt mind, amíg élt,
s most holt lélekként próbálja keresni
a mosdót és a túlzsúfolt büfét.
Mentünk tovább, zordabb helyekre innen,
a Stex sötét partjára érve el.
Ott ő megállt, innentől semmit ingyen,
honor plusz áfa, számlát ad, ha kell.
Jövőre itt huszonhét százalék!
És látta arcom, hogy mily kétkedő,
s e hírt meghallván mily sápadt valék.
Szerencsénkre átvitt egy könyvelő.
A túlparton miazmás, vak homály volt,
a sűrű füstben Díj városa állt.
Minden kurátor, ki rossz művet pártolt,
s mind, aki díjért eladta magát,
itt lelt hazát, hol a lobogó lángot
oklevelekkel szítják szakadatlan.
Elhagyhatja-é bárki e világot,
enged-e, kérdtem, bárkit még e katlan?
Nincs erre mód, szólt gyászos képpel ő.
Ki dicsőségre vágyott életében,
dicsfény helyett füröszti kéneső,
míg le nem sül róla a földi érdem.
Megtorpanánk ez üszkös démonok közt,
de nem láthattuk őket, mert előlünk
egyenkint mind elbútt a bástyafok közt,
és a sok szikra már égette bőrünk.
Egy szörnyeteg révén, ki kritikusnak
mondá magát, egy újabb, nagy vízen
eveztünk át. Rossz szaga volt az úrnak.
Rondábbat nem láttam még, azt hiszem.
Mélyebb bűnökhöz értünk, nagy sötétbe.
A lény mormolta, ki volt egykoron,
írónak indult, van három regénye,
így ő is szépíró végső soron.
A mocskos vízből sok társa figyelt.
Ő itt a révész, nincs számára más, mint
gyűlölni azt, ki jobbat írni mert,
s átvinni őt, bár megfojtana bárkit.
Míg a szakállassal átvitt a csónak,
láttam, kísérőm ajka hogy remeg,
s könnye csordul a jó Viriliónak
a grafománok földjét látva meg.
Egymás műveit másolják szegények
verejtékbűzben ülve hajnalig:
hosszúversek, novellák és regények
olvashatatlan kéziratait!
Továbbhaladván az eleven holtak
sikolya hallott. Fogta karomat
a jó Virilio. Ők az irigyek voltak,
kik társaságban szidtak másokat!
S mi lelte őket? Mért e szörnyű orca,
e fetrengő kín, kifordult szemek?
Egymást idézik fejből, válaszolta,
és aki téveszt, húzhat új nevet!
Visszanéztem, szívemben szánalommal,
s rögtön vagy három oldalt átugorva,
megfogadván, hogy ez sem lesz öt oldal.
Így jutottunk a legalsó bugyorba,
hátrahagyván az összes grafománt
és társaságban másikat szidót,
s a terjengő füstben árnyék gyanánt
követtem én a jó Viriliót.
Lucifer ült az izzó padlaton.
Elkínzott írók jártak körbe-körbe:

valami nagy gépet tolt mind vakon.

Fénymásoló? – kérdém megrökönyödve,
de kísérőm csak suttogott, dehogy,

iratmegsemmisítő! S ha a földre

időnként egy-egy árnyalak lerogy,
Lucifer hegyes tollal ösztökéli,

hogy csak haladjon, nyomja bűneit

a gép szájába, aztán tűz emészti
a csíkokat, hogy fojtó bűz kel itt.

És kicsodák ők, kik ott hajladoznak

a bűnösöket nógatva, szapulva?
Ne félj, szólt Paul, ők szabadulnak holnap,

számukra ez csak átmeneti munka,

halálon túli gyors terápia.
Itt van Kafka, ki a műveit unta,

s bűnét módja van itt megbánnia,

és Bulgakov: jól elbántak szegénnyel!
Most százezerszer ismételheti,

nem igaz, hogy a kézirat nem ég el,

s itt van Beckett is, bár érdemei
őt mentesítik. Az repíti át

majd őt a mennybe, hogy öregkorában

fejből tudta a Commediát.
És a többiek? Csak úgy általában,

akik Dantéról írtak valaha,

konkrétan, aki a Literában,
annak nem sül meg itt a valaga?
De kísérőm azt válaszolta erre:
miért akarnál messzebb látni pont ma,

mint egyetlen szövegnek terjedelme?

És így jutottunk ki a csillagokba.

Jegyzet:

* A Litera felkérésére készült, az irodalmi portál előszilveszteri programjához, 2011-ben.