Szabó Sándor

EPILÓGUS

Vajon marad-e molekulányi
vagy még parányibb költő-nyomom?
Akad-e filosz kiguberálni,
rálelni az avítt lapokon,
folyóiratok sokában, anto-
lógiákban, s egy kötetben,
miként a régész, aki kihantol
valami addig ismeretlent?
Oly korban kezdtem én körmölgetni,
mikor a versnek volt még rangja,
de napjainkban ma már a semmi-
nél alig több van – csak a „szakma”!
Esztétizáló köldöknézések
vágynak eseményi státuszba?
A közízlés a kommerszre éhes,
a klasszikust is rakja sutba.
A nálam jóval tehetségesebb
és egykor becsült kortársaim
nevét sem őrzi az emlékezet.
A mai hadnak? Kapatja nincs!
Én valójában csak passzióból
s fohász helyett búgtam a verset,
de korántsem volt ez hiú hóbort,
és ha a lapok megtiszteltek,
hát megbizsergett attól a lelkem,
de sehová nem szegődtem én,
s a „nagyok” kegyét nem kerestem.
Volt fölényes szerkesztőségi,
s volt, aki szinte rajongásig
dicsérte munkám: Jobb, mint a régi!
(Kuncogott közben ott a másik.)

Mellékdal

Azt írtam, amit hittem is,
úgy írtam, ahogy jólesett,
itt-ott bizony tévedtem is:
errare humanum est.
Ám a hajdani mélyproli,
ahonnan jött, szított oda,
balek volt, lehet mondani,
de áruló nem lett soha.
Igazából már élnie
sem illendő, olyan koros,
és nem bánja, föltűnik-e
majd az, hogy élt és „alkotott”...