Petrik Iván

FOLYOSÓNYI

Csalódottan javítanak át egy ismeretlen nevet
az enyémre, s kérdik, hol vagyok. Pedig tudják,
hogy ebbe a langyosradiátor-végtelenbe vetve, amit
egy másik helyett ki-tudja-miért
utalványoztak nekem. Mindegy.
Nem kutatom tovább szűkös határait
a folyosónyi univerzumnak. Nincs tovább,
tehát az „eddig” feltartóztathatatlan. S ablakai fényesebbek,
mint párás szándékaim, melyekkel lemondok
fagyott buckáiról a kinti útnak. Csak a veszély sodor felé.
Mintha évszakok bomlását szó szerint
értelmezve, a tócsás tetőről romlott szenvedéllyel
zuhannék. Így hajt, hajt mindig tovább, míg a
túl sokat késő óra a mozdulatlan szív friss törése partján
megáll. Tévedés persze minden, ami végzetes. Mint rejtélyes
regénykezdetekben a túl korán leölt hősszerelmes.