Nádasdy Ádám

KÉT KEMÉNY ESTE

Cuppogó csend. Kétoldalt vak sövény,
a keskeny aszfaltcsík alighanem
köztük dülöngélt, púposan, de inkább
a lábunk mondta ezt, mint a szemünk.
Voltak száraz helyek, aztán bokáig
cuppogó csend megint. Végre, a fa!
Magasra fölvezeti a szemet,
ahol a holdnak kéne lennie.
Egyedül áll, és szíveket erősít
a sötétben.

Harsogó zenekar. Kábít a tutti,
része vagy, mondja, a produkciónak,
hiába hallgatsz, itt vagy a jegyeddel,
itt vagy a jegyeseddel, ülsz feszülten,
és szolgáltatod az energiát.
A zenebona mikor véget ér,
marad egy síp, egy vékony, remegő,
legyőzetlenül és ártatlanul,
míg észre nem veszi magát, és ő is
elhallgat.