Balaskó Ákos

A CSÓNAK

Régen, még azelőtt, hogyha elestem,
ő jött, felvett. A nyakán
összevegyült a föld, az izzadság,
meg az épp aznapi hal szaga.
Könnyű volt a sebet elhanyagolni még.

Később még nevetett,
„itt van a mondd, hol is, mondd már!
Nyelvhegyen ül, azt akarom mondani…
Nézd hát, hogy van ez itt, jé, fura szó, nahát.”
Aztán már csak mi nevettünk, az öreg ilyen.

Lassan hobbijai elmaradoztak.
A rejtvénylapja se járt már –
minek is. Kudarc postán.
Sok kidobott bot, horog és zsinór,
csónakján kifakult minta maradt a 8.

Nem szóltunk, vele némulni el
egyszerűbb volt, kérdezni
a meglét kézjele lett csupán.
Ült és vízbe merült. Mélyre le,
homlok és nyakszirt
zátonya mentén, tehetetlenül.
És mi vízszinen – árboca facsonkjai.

Utoljára mikor láttam a kórházban,
kedden, összekevert engem apámmal.
Mért nem gyógyul a kor
pont ugyanúgy, mint egy
lehorzsolt gyerektérd.