Imreh András

NEM ÚGY VAN MOST, MINT VOLT RÉGEN

Nincs nótám – nem is nagyon ismerek –, mi nem nótáztunk otthon,
fütyültünk legföljebb, azt is csak néhanapján,
veszekedés után, mosogatás közben, fürdéshez készülődve,
Rossinit, Simon & Garfunkelt, ha jó volt a kedvünk,
Piafot, ha szomorkás, és névnapozni se névnapoztunk,
mulatni meg, az sose ment, nem is igen próbáltuk,
Húzd rá, cigány – ki nem jönne a számon, esetleg Elnézést,
eljátszaná azt, hogy… belátom, nem épp adekvát módszer,
meg hát amúgy is épp arról van szó, hogy nemigen tudnék nótát kérni tőle,
egyszóval elvétve ünnepeltünk (hogyisne! egy olyan csöpp családban!),
legénybúcsú pl. föl sem merült, aztán mégis alakult valami:
apámmal ültünk a menzán, a Duna fölött,
ha nincs tele a szája, tán a Figarót fütyülte volna,
vagy a Szentivánéjit, de nem a nászindulót, abban mi a pláne,
és, mondom, végképp nem valami nótát,

de ez most nagyon szép,
amit most játszotok, nagyon tetszik, bármeddig elhallgatnám ezt a hüppögést,
ezt a brummogást, abba ne hagyjátok, húzzátok még, ha kérhetem,
és ha nem bánjátok, hogy én csak álldogálok itt, támasztom az ajtófélfát,
nem táncolok, nem énekelek, nem verem a taktust.