Limpár Ildikó

SZERELEM

– Igyunk előbb. – Nagy, kövér ember volt, lomha mozgású, talán csak a boroskancsóért tudott ilyen fürgén nyúlni. – Szíriai. Nem jobb, mint a thébai, de én azt mondom, addig éljünk a változatosság gyönyörével, amíg emberek vagyunk. Az isteneknek mindig csak az undorítóan egyformán legjobb jut. Pfuj. Még jó, hogy belőlem sose lesz Ozirisz Kheperw-Wer. – Hasa megremegett a nevetéstől. – Persze, te már buzgón építed sírodat. S ez így helyes. Lehet, hogy nem olyan rossz hely az az örök maradandóság. Én mindenesetre nem vagyok rá kíváncsi. – Íb-Aa nem szólt semmit. Nem szokta meg az istentelen beszédet, de nem lepte meg. Kheperw-Wer nem véletlenül lett kegyvesztett. – Húhh… – A házigazda korsajából egy szemvillanás alatt eltűnt a bor. Gyorsan újratöltött. Íb-Aa megfontoltan kortyolt a díszes vendégpohárból. – Azt mondom – és ez hosszú évek tapasztalata –, mindenben keresd a szépet és a jót, de soha ne akard a legjobbat, mert akkor elveszítesz minden gyönyört. – Újabb kancsó után nyúlt. – Más az íze a fehér s más a vörös szőlő levének. Vannak testesebb borok, melyek hamar kifárasztanak, s vannak könnyűek, melyek a könnyed szórakozáshoz illenek, a nádas árnyékai közé. Van bor, amelyik már illatával támad, s van olyan alattomos fajta, amiről azt hiszed, oly könnyű, hogy azonnal feledheted, holott amint eltűnik ajkadon az utolsó csepp, érzed: nem vagy már érzékeid ura, s másnap bánkódhatsz meggondolatlan tetteiden. Még az sem mindegy, milyen korsóban tárolod, hidd el. Mindnek megvan a maga gyönyörűsége. Melyiket vinnéd magaddal Nyugat földjére?, kérdem én. Beérnéd a legjobbal?
– Jobb egyfélét magunkkal vinni, mint mindent itt hagyni. – Óvatosan beszélt, de szavaitól megnehezült a forró levegő.
– A te lábadnak még sokára fogja bot mutatni az utat; s mégis, talán te vagy a bölcsebb kettőnk közül. De ki a boldogabb?
– Az rajtad is múlik. Hiszen tudod, miért jöttem.
– Kérésed meghallgatásra talál, mondtam már. Bár nem látom be, mi köze lenne ennek a boldogsághoz.
– Már azért le kellene csókolnom a port sarud pántjáról, hogy szívedet megnyitod kérésem előtt.
– Ebből is látszik, mennyire helytelenül gondolkodsz a világ felől.
– Nem tudom, mi kinccsel fizethetnék annak az embernek, aki a fáraónak kölcsönöz vagyonából.
– Az régen volt. Tízszer is megáradt a Nílus azóta, hogy nem vagyok már az udvar varázslója. Az új fáraó távol tartja magától a csodákat.
– Pedig azt mondják, te még a tüzet is táncra tudtad parancsolni. Nevedet beírták az Élet Házának nagyjai közé.
– Ma már nincs szükség csodákra. – Az asztalon sorakozó orvosi tégelyek egyikét a pislákoló fényű mécses fölé tartotta, majd óvatosan beleszórta tartalmát. A láng egy pillanat alatt megnyúlt, majd ezerfelé köpte a lila szikrákat. Íb-Aa tágra nyílt szemmel bámulta a tűzesőt. Még soha nem látott ehhez fogható varázslatot. Kheperw-Wer is elégedettnek látszott, hátradőlve élvezte a szemkápráztató látványt. – A fáraó ostoba.
A tűz: hatalom.
– A tűz: engesztelhetetlen szenvedély. Soha nem fékezhetjük meg, ha nem találjuk meg forrását. – Az utolsó lobbanás fehér porral hintette be az asztalt. – Figyelj rám, Kheperw-Wer. Szívemben olthatatlan láng dobog. Kérésem arcátlanság, de erőm szerint fizetek érte.
– Nem szorulok rá a fizetségedre. Kérésed annyit sem számít nekem, mint szemétdombon a ganaj. S hogy lásd, igazat szólok, ajándékul adom neked, amit megvásárolni nem tudnál.
– Azt mondják: a fáraó után tiéd a legnagyobb hárem Kemet földjén. S mégsem törtél korsót egy asszonyoddal sem.
– Egy boroskancsó sem érdemli meg azt a pazarlást, hogy széttörjék, mint ahogy a legrosszabb bor sem érdemli meg, hogy áldozati italként a nem létező istenek elé tegyék.
– Azt is beszélik, hogy egy szolgálód sem tett boldoggá, csak Ta-Men. Nem fogadhatom el hát boldogságodat fizetség nélkül.
– Ha kezed között tűz fakad: boldogság. Ha otthonodban asszony vár: teher. Ha karodban megsemmisül: névtelen. Te szerelemre születtél, Íb-Aa, neved is mutatja. Az én szívem helyén csak egy nyomorult skarabeusz van. Teremteni tudok, de szeretni nem. Engem a csodák boldogítanak.
– Te mondtad: ma már nincs szükség csodákra.
– A szerelem betegség, csak még nem tudjuk, mi enyhíti a lázat és a szívdobogást, amivel sújtja áldozatát. A szerelem elsorvasztja gondolataidat, kiszívja erődet. Egész életemben kutattam orvosságát, de isteneitek, akikben nem hiszek, nem könyörültek rajtam.
– Talán ha hittél volna…
– A hit: üres boroskancsó a szomjazó vándor kezében. Én nem üres korsókból akartam inni. Nem a reménynek akartam emlékművet állítani, hanem a bizonyosságnak. Azt akartam, hogy nevem fennmaradjon: nem kövekben, bizonytalan égi isteneknek, hanem csodákban, a biztos e világi tudásnak. Mi ehhez képest egy kellemes óra eltöltése húgoddal? – Arca egész kivörösödött az indulattól.
– Azt mondták, Ta-Ment tízezer deben aranyért sem adnád.
– Hát tévedtek. Ta-Men a tiéd! – kiáltotta. Valamelyik szolga leejtett az udvaron egy korsót. Mindketten úgy tettek, mintha nem hallották volna a csattanást.
– Egy testben két személyt rabolok el tőled: szolgálódat és húgodat. Kész vagyok kétszeres árat fizetni. Csak mondd meg, mivel tartozom.
– Egész életed ezt a tartozást fogja nyögni, miért akarsz még nekem fizetni is ezért? A középszerűséggel fogsz törleszteni. Hogy mi az ár Ta-Menért, ezt kérded? Ő az ár. Szívedből kiszorulnak majd a gondolatok. Egy szétbomló testben fogod magad továbbörökíteni. Olyan leszel, mint mindenki más ebben a rothadó, bűzös országban. S ha távol tartod magadtól a varázslatot, kénytelen leszel a nem létező istenek erejére bízni magad. Elvesztél. Önmagaddal fizetsz. – Íb-Aa letette poharát. Egy pillanatra megfeledkezett a kötelező tiszteletadásról.
– Én legalább tudom, mit kapok cserébe. Az anyag maradandóbb, mint a szellem. Kheopsz piramisa ma is áll, pedig az még az istenek idejében épült. Azóta viszont nem tudnak a fáraók hasonló csodát véghezvinni. Hová lett a tudás, Kheperw-Wer? A fáraó és Imhotep neve fennmaradt. Te viszont gőgösen nem vésed neved kőbe.
– Ostoba! – Szakállán végigloccsant a vörös lé, még kötényére is jutott belőle. – Deseret lakói nem a köveket bámulják tátott szájjal, hanem a tudást, ami gúlákba rendezte őket.
– Az elveszett tudást.
– A tudás benne van az alkotásban. Nem veszett el, csak ma már nincs szükség rá.
A csodák ideje lejárt. A fáraó retteg a varázslat hatalmától, mert neki nincs hatalma fölötte. És nincs szörnyűbb annál, mint amikor az istennek rá kell döbbennie arra, hogy ő is csak ember. Nem hiszel nekem? Nem baj. Felejtsd el. Ne gondolkodj rajta. Most már ott van neked Ta-Men. A kapuban vár. – Hiába nézett arra Íb-Aa. A kapuig nem lehetett ellátni.
– Még ma korsót török vele.
– Gondoltam. Na, menj. Későre jár. – Íb-Aa felállt, meghajolt Kheperw-Wer előtt.
– Hálásak vagyunk neked – mondta, s nesztelenül kilépett az ajtón. Kheperw-Wer elmerengve nézte az asztalon maradt finom port. Máskor örült az esti csöndnek. Napnyugta után már senki sem merte zavarni.
– Ka-Iszet! – kiáltotta.
– Itt vagyok, uram. – A hang a sötét sarokból jött.
– Hozz bort. A legjobbat. – A láthatatlan kéz az asztalra helyezett egy korsót. Azt se nagyon lehetett látni, de a koppanás megrajzolta az anyagot.
– Töltsek, uram?
– Felesleges. – Megfogta a korsót, és teljes erőből a földhöz vágta. A hirtelen mozdulat megtörte testét, s nem bírt felegyenesedni. Kapkodva szedte a levegőt.
– Beteg vagy, uram? Szíved hangját ide elhallani. Lázas lehetsz. Mondd meg, milyen orvosságot készítsek, hogy meggyógyulj.
– Ostoba – suttogta alig hallhatóan, de hangosan csak ennyit mondott: – Ezt a betegséget nem lehet gyógyítani, Ka-Iszet.
– A betegség kiszívja gondolataidat. Hívok másik orvost, aki meggyógyít.
– Bak-Hekának szólj. Hozza magával minden eszközét.
– Ne kérd ezt tőlem, uram.
– Azonnal jöjjön, különben haragom rátok száll. – Végre egyenesen állt. – Ne veszítsen időt azzal, hogy Amon oltáráról vesz tüzet. Mondd meg neki, hogy Amon neve annyit ér nekem, mint egy szem homok a sivatag közepén. Mondd meg neki, hogy olyan házba jön, ahol annyi tüzet varázsolnak neki, amennyit csak akar.
– Uram. Fejedbe szállt a bor, nem tudod, mit beszélsz. Holnapra bánni fogod, hogy elküldted.
– Ez parancsom! És ha te nem mész, megy más. – Az ajtónál lobogó fáklya lángjával meggyújtotta az asztali mécseseket. A szoba tompa zöldbe öltözött. Ekkor a sarokban álló hatalmas kővázákhoz lépett. Piros láng csapott fel belsejükből.
Mire megérkezett a koponyalékelő, a nagy ház úgy ragyogott, hogy két óra járásra is látni lehetett. Azt mondják, ezer gyertya fénye világított az udvaron. És amikor Bak-Heka kése felnyitotta a nagy varázsló koponyáját, óriási robbanás rázta meg a földet. (Azt mondják, ezért csúszott a kés mélyebbre.) A mesterséges tó közepéből tűzeső lövellt az égre, a visszazuhanó tűzdarabok pedig vörösre festették a tó vizét. Egyesek szerint vérré változott, mások szerint bor lett a vízből.
Ta-Men felsikoltott. Könnyes szeme a széttört cserepekre tévedt. Aztán vonásai kisimultak.

 


Jegyzetek

1) Ozirisz: a Halottak Birodalmának istene. Az egyiptomiak hite szerint minden elhunyt Oziriszként lép a Túlvilágra.
2) Íb-Aa: „Nagy Szív”.
3) Kheper teremtő istent skarabeusz alakban tisztelték. A múmiák kikészítésekor a szívet gyakran skarabeuszamulettel helyettesítették.
4) Húg, fivér: óegyiptomi szóhasználatban kedves, szerető.
5) Dzsószer fáraó (Óbirodalom) szolgálatában álló tudós, az első igazi piramis tervezője, építőmérnöke. Számos más tudományágban is kiemelkedett, kiváltképp az orvostudományban. Később istenítették, az orvoslás istenének tartották.

 

p