Kőrizs Imre–Krupp József

KÉT BÍRÁLAT EGY KÖNYVRŐL

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz
Magvető, 2011. 292 oldal, 2990 Ft

I

Mellettük nem férsz el

Grecsó Krisztián legutóbbi regényét egy Duna melletti nyaralóban kezdtem olvasni: a kötet egy idős úré volt, egy irodalom iránt érdeklődő, de könyvmolynak azért nem nevezhető rokonunké. Idővel vissza is kellett adnom, úgyhogy vettem magamnak egy saját példányt. Korábban különben, az idők során Pletykaanyu-m is lett – bár a körülötte kialakult bulvárhangulatú felhajtás miatt finnyásan távol tartottam magam a könyvtől –, a többi Grecsó meg valahogy elment mellettem.
A Pletykaanyu-ba aztán a Mellettem elférsz után jócskán beleolvastam, és azt hiszem, az erős bemutatkozó kötetek közé tartozik, de kissé kiszámítható: ahol a hangja nem a stand up comedyt juttatja az eszembe – leginkább a remek Bödőcs Tibort –, ott Pepin bácsis. A hang különben, azt hiszem, fontos. Egy eléggé végig nem gondolt gondolatom szerint a magyar irodalom stilisztairodalom (nem pedig, mondjuk, filozofikus?): minden jelentős íróhoz-költőhöz tudunk társítani egy hangot: Krúdy ugyebár gordonkázik, Ady hol lekonyultan bólong, hol már-már csujogat, Tóth Árpád bús és keskeny, a költő Füst Milán egy tányér levesről is képes mennydörögni, Kosztolányi felnőtt-férfias és könnyű – Márai már csak kosztolányis és könnyűkezű –, Móricz súlyos léptű (potenciája, emésztése hatvan körül is rendben), Szomory meg, istenem, hát Szomory az Szomory, és Dezső, és minden.
Grecsó hangja az új könyvben sok helyen nagyon artisztikus. Váratlanul akár Bodor Ádám különleges – és mégis természetes – intonációját idézi, pedig alapértelmezésben lehet, hogy inkább egy falusi Tar Sándort várnánk. A könyv szerkezete ugyanakkor nem valami rafinált, több kritika fel is rója, hogy mintha nem gondolna eleget az elbeszélés oly sokat emlegetett nehézségeivel. Erről a szerkezetkérdésről egyébként az a borszakíró barátom jut az eszembe, aki egyszer azt mondta: „Én már csak struktúrát iszom.” Ez elsősorban nem dicsekvés volt, hanem arra utalt, hogy a fajtajelleg, a terroir (a röghatás!) vagy az évjáratok esetlegessége és
a hordóhasználat rafinériái önmagukban már nem érdeklik: leginkább a borok savak, alkohol és úgynevezett vonadékanyagok által meghatározott sajátos szerkezetére kíváncsi, ehhez képest az, hogy az illat inkább málnás vagy aszfaltos, harmadlagos kérdés.
Ezzel függ össze a benyomásom, hogy a kortárs kritikában sokszor túlbecsülik a szerkezeti kérdéseket. Lépten-nyomon olvasni olyan bírálatokat (nem tipikus, de nem lennék meglepve, mondom kajánul, ha ebben a lapszámban is lenne ilyen), amelyek egyszerűen adottnak veszik az illető mű értékeit, és szinte az első bekezdésben a szerkezetet, a párhuzamokat, az ellentéteket, ismétléseket, fokozásokat, a belső és külső intertextuális hálót stb. kezdik – meglehetősen steril módon – elemezgetni, anélkül, hogy kiderülne a kritikából, hogy egyáltalán miért is érdemes elolvasni a könyvet annak, aki nem csak „struktúrát iszik”. Az az érzésem, hogy a kifinomult, reflexív szerkezetnek ez a konok számonkérése, illetve pedáns azonosítása helyenként mintha a műről való elmélyült gondolkodást helyettesítené – amiről nem jut eszünkbe semmi, azt megmérjük, megszámoljuk, feldaraboljuk –, feloldozást nyújtva az igazi megértés egzisztenciális követelése alól.
Grecsó könyvének szerkezete szerintem sem valami bonyolult: az első felében az elbeszélő családja apai ágának fontos történeteit ismerjük meg, a másodikban az anyai ágéit, miközben újra és újra olvashatunk az elbeszélő jelenéről is. A szerző számára valószínűleg a saját és a családja történetének paradigmatikus összefüggései tették érdekessé a könyv megírását: erről Grecsó interjúkban is beszélt, többek közt a Literán, és például a regény zárójelenete is egy korábban, más szereplővel megesett történet pendant-ja. Az említett Litera-interjú direktsége (az író egyik fényképéről az édesapja nézett vissza: márpedig a küllem hasonlóságának, nemde, lélektani implikációi is kell, hogy legyenek) elég banális – de hát a regényírás nem feltétlenül atomfizika. Ami pedig a zárójelenetet illeti, az kissé kimódolt, az összefüggés egy korábbi hasonló eseménysorral inkább csak külsődleges, és azt érezni az egészen, hogy az író nem annyira nyitva hagyja a történetet, mint inkább nem akarja – se így, se úgy – befejezni.
Több kritika dicsérte a falun játszódó részeket, kárhoztatva a kortárs pesti szálat, és azt hiszem, igazuk van. Úgy tűnik, Grecsó nagyszerűen ismeri a „telep”, az „áztatótavak, csupa szigetes, nádassal benőtt láp, szűk csatornák, átfolyások, füzes mocsarak és akácokkal szabdalt ingoványok” világát, de a Nagy Lajos király útján íróilag elveszett ember. (A probléma, azt hiszem, egyszerű: Budapestet nem lehet „ismerni”, mert nem egyetlen város, hanem legalább húsz-harminc, és mindegyik alaposabb ismeretéhez évtizedekben mérhető idő kell.) De talán nemcsak ezért gyenge az elbeszélőnek a jelenben – és Budapesten – játszódó története, hanem egyszerűen azért, mert valahogy eleve tét nélkül, funkciótlanul csordogál. Úgy érzem, elég lenne, ha az elbeszélő csak valamiféle – akár mégoly szubjektív – objektívként lenne jelen a történetben, állandó ágaskodása, hogy felérjen a múlt történeteihez, hogy azokból valamiképpen magyarázatot, vonatkozást csiholjon ki a saját életét illetően, banalitásokba torkollik. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen az a baj, hogy az elbeszélő története, bizony, nem érdekes. Olyan nagyon meg se ismerjük: valami hivatali munkát végez, de hogy pontosan mivel is tölti a munkaidejét, vagy egyáltalán hogy került arra a pályára ez a jobb sorsra érdemes fiatalember, az valahogy nem derül ki a könyvből. A regény sok igazán fajsúlyos, jól megírt szereplője mellett ennek a papírmasé figurának valahogy nincs helye – érdekes kivétel, amikor egy haláleset hazaszólítja Pestről az elbeszélőt: ekkor hirtelen talajt érezni a lába alatt, lábat a talajon –, de a nyitó jelenet autószerelője vagy a kerületi lap szerkesztője is bántóan kezdetleges, odavetett segédkarakter.
Van a könyvben egy prostituáltszál is. Ennek megszellőztetésével nem követek el túl nagy poéngyilkosságot: kivétel nélkül minden hónapban megjelenik egy-két ilyen tárgyú novella a lapokban. Ezek története általában eléggé életidegen, az alkalmi kapcsolatok például szinte mindig az utcán köttetnek, mintha internet nem is létezne. Ami a téma grecsói feldolgozását illeti: még egy neten hirdető nőről is csak nehezen tudom elképzelni, hogy miután felhagy a prostitúcióval, egy felkapott bárban lesz pultos – akkor már inkább fordítva –, de arról sajnos a Nyugati aluljáróban való egyetlen átkelés is meggyőz, hogy ez olyasvalakiről, aki az utcán kénytelen dolgozni, az életszerűség igényével aligha feltételezhető.
A könyv szerintem mindeme hiányosságai ellenére is érdekes olvasmány, mert egyszerűen jobb, mint amilyennek a szerzője megírta (ez olykor még egészen nagy írókkal is megesik). Grecsó tud atmoszférát teremteni: annak a jelenetnek a végén például, amikor a fiúk meztelenül fürdenek egy tóban, valahogy megdermed az idő. Jól vannak megrajzolva a múltbeli figurák: nemcsak Juszti mama karaktere emlékezetes, hanem szinte minden családtagé. Paradigmatikusnak tételezett voltuk ellenére a történetek nem illusztrációi valami másnak, és hitelesen hatnak, legyen szó Juszti mama házasságkötéséről, az orosz frontról való majdnem hazatérésről, egy homoszexuális szerelemről vagy egy furcsa építőipari megbízásról 1956-ból. És egyszerűen minden oldalról lehetne idézni megmunkált, szép – de még a giccshatáron inneni – mondatokat: mindez feledteti, törölhető segédvonallá halványítja a „nekem is úgy cikkan a térdem, mint apámnak” és a hozzá hasonló jelenségek kötelességszerű regisztrálását.
Ottlik emlékezetes módon idézte fel a Prózá-ban, hogy Schöpflin Aladár egyetlen „elharapott nem-jéből” hogyan érezte ki a kritikus igényét arra, hogy „bárcsak lenne egy igazi jó léha írónk”. Csakhogy, folytatja, „a léhák mind rosszak, a jók meg mind komolyak”. Grecsó történeteket ír, ami egy ideje ugyebár ismét comme il faut. Mindig elhúzom a szám, amikor újabban idősebb, nem is kivétel nélkül rossz írók diadalmasan, a „lemerülök és kibekkelem őket” szellemében nyilatkoznak az úgynevezett posztmodernről, mert ezek a történetek szerintem nem azok a történetek, hiszen józan megfontolások és termékeny kitérők után alkalomadtán visszatérni valamihez nem ugyanaz, mint évtizedeken át egyetlen nótát fújni, még ha ennek a nótának most történetesen keletje is van. Grecsó tehát történeteket ír, de azt hiszem, egyáltalán nem jellemző rá az Esterházy által egy Lettre-interjúban – nehezen kifogásolható lekezeléssel – említett „új egyszerűség”. Végre itt egy jó léha író: lehetne akár örülni is.

Kőrizs Imre

II

Szerződés semmiért

Grecsó Krisztián harmadik regénye, ne köntörfalazzunk, elszalasztott lehetőség. A szerző, aki pályáját költőként kezdte (húszéves volt, amikor 1996-ban megjelent első könyve, a Vízjelek a honvágyról, melyet három évvel később az Angyalkacsinálás című verseskötet követett), Pletykaanyu című, a falusi világot érzéklete-
sen megidéző novelláskötetével vált az irodalmi élet ismert alakjává (2001; átdolgozott kiadása: 2006). Az elmúlt fél évtizedben aztán, miközben Grecsó forgatókönyv- és drámaíróként, valamint szerkesztőként is bemutatkozott (dolgozott a Nők Lapjánál, jelenleg az ÉS prózarovatát szerkeszti), három regényt tett közzé. Az Isten hozott (2005) összetett világához, sajátos mágikus realizmusához képest a Tánciskola (2008) erőtlen narratívája a ráaggatott pszeudomitikus-misztikus elemekkel együtt is egyértelmű minőségbeli romlást jelentett. A Mellettem elférsz az előző regénynél egységesebb munka; a könyvnek jó néhány nagyszerű részlete van, és az olvasót számos ponton képes magával ragadni a narráció, de ez többnyire nehezen tudja feledtetni a mű ügyetlenségeit. Nem a popularitással van a baj – ahogy hírlik, a regény igen nagy közönségsikert aratott, és széles olvasói rétegekhez jutott el –, hanem az igényesség alacsony fokával. A Mellettem elférsz hemzseg a szakmai hibáktól.
Hogy a szerző ebben a művében olyan kérdéseket állít a középpontba, melyek korábbi szövegeiben is meghatározók voltak, jól látszik a könyv élére helyezett mottókon. Az Isten hozott kettős mottóval indult: egy Móricz-idézettel, mely szerint a „földmíveseknek” nem marad fent az emlékezetük, s egy Krúdy-mondattal, mely pedig azt állítja, „nem vagyunk mások, mint folytatásai a régi időnek”. A Mellettem elférsz-nek is két mottója van, mindkettő Kassáktól; az elsőben arról beszél, hogy semmi sincs benne a múltból, a másodikban pedig arról, hogy a múlt nagy részben meghatározza a jelenét és a jövőjét. Ahogy Grecsó jelzi, ez utóbbi idézet tizenegy évvel későbbről származik, mint az előző; ez mindjárt implikál egy könnyen dekódolható, közhelyes pszichológiai képletet: az ember idővel ráébred arra, amit fiatalabb éveiben tagadni igyekezett, röviden a múlt, a hagyományok fontosságára. Nemcsak a (családi) múlthoz, a származáshoz való viszony kérdései jelentenek kapcsolódási pontot a korábbi Grecsó-szövegekhez. Ebben a regényben is a Viharsarok az (egyik) központi helyszín, ennek is egy fiatalember a központi szereplője, és itt is fontos szerepet játszanak a titkok.
A regény név nélküli főhőse, a vidéki származású, Pesten élő és dolgozó fiatal hivatalnok, akit a történet elején elhagy a barátnője, Helga, a kerületi újság szerkesztőjének kérésére cikket ír abba a rovatba, melynek működési elve: „egy régi fotó meg egy régi történet”. (14.) Írása apja nagybátyjáról, Benedekről, a pannonhalmi bencés szerzetesről szól. Pannonhalmáról azonban „valami hivatalnok” olvasói levélben közli, hogy náluk nem élt olyan bencés szerzetes, aki az újságban szereplő nevet viselte volna. Hősünk elutazik kilencvenéves nagyanyjához, Juszti mamához, akinek önéletírását azóta, hogy Helga szakított vele, egyfolytában olvassa. Tőle tudja meg, hogy Benedek valójában laikus novícius, aztán mindenes és kertész volt a ferenceseknél, majd az ötvenes évek elején hazatérve szülőföldjére („a telepre”), évtizedekig együtt élt szerelmével, aki történetesen férfi volt, és Sadinak hívták. Főhősünket hetekkel a cikk megjelenése után felhívja a szintén a telepről származó idős férfi, Andor, akivel hosszú beszélgetéseket folytat, s anyai nagyapjáról, Domos tatáról tud meg fontos dolgokat, akinek az ötvenes évek végén, amikor Budapesten dolgozott állványozómunkásként, viszonya volt egy fiatal elvált nővel, Zách Évával: hősünk kapcsolatba lép az elbeszélés jelen idejében már idős asszonnyal is. A könyvben tehát több lépésben tárul fel a múlt több rétege: Juszti mama önéletírásából a főhős apai nagyszüleinek megismerkedéséről, házasságuk első éveiről értesülünk, személyes beszámolójából sógora, Benedek élettörténetét ismerjük meg, Andor és Zách Éva pedig az anyai nagyapa, Domos tata múltjáról mesél. Mindezeket az énelbeszélő főhős kiegészíti, szembesíti korábbi értesüléseivel és emlékeivel: a családi emlékezetnek azokkal a kanonizált elbeszéléseivel, melyeket gyerekkorában meséltek neki, illetve olyan momentumokkal, melyeket ő maga élt meg. Hosszú szakaszt szentel annak a traumatikus élménynek, amikor – éppen hogy elkezdvén dolgozni a hivatalban – telefonhívást kapott anyjától, aki kérte, segítsen, mert eltűnt a nagybátyja: itt nemcsak azt meséli el, hogyan utazott haza, miként találta meg bácsikája holttestét, hanem lényegében annak egész élettörténetét. Miközben az énelbeszélő – részben mások elbeszélését referálva – elénk tárja és értelmezi a múltat, beszámol a múltfeltárás időszakáról (a regény jelen idejéről) is. Ennek legfontosabb eseménye, hogy hősünk prostituáltakat keres fel, és az egyikükbe szerelmes lesz (vagyis úgy érzi, képes lenne belészeretni [281.]). A regény végén ezt a „szerelmet” vetíti rá Domos és Zách Éva szerelmére.
A regény középpontjában tehát a múlt megismerése és az ezen keresztüli önmegismerés áll. Ám a szerző e kérdéseket ezúttal nagyon felszínesen közelíti meg. A Mellettem elférsz epikai anyagában bizonyára több lehetőség lett volna, csak éppen mélységet kellett volna adni ennek az anyagnak. A regény zárlatánál maradva: a főhős tényleges előképet nem fedezhet fel nagyapja, Domos és Zách Éva szerelmében. Nem véletlen, hogy a szerzőnek a helyszín és az időpont egyezésével kell operálnia a dramaturgiailag egyébként jól felépített zárlatban: a főszereplő ugyanúgy az Andrássy út és a Vörösmarty utca sarkán, délután ötkor vár a lányra, mint fél évszázaddal korábban nagyapja Évára. De míg Domosnak meghatározta a sorsát, hogy Éva nem jött el, addig unokájának nem életbevágó kérdés, hogy miként sikerül a randevú: már előzetesen azon elmélkedik, találhat még másik lányt is, és társkereső hirdetéseket is feladhat. (281.) Úgy tűnik, Zách Évának van igaza, aki szerint a fiatalembernek a saját maga sorsával kellene törődnie. (284.) Főhősünk ugyanis nem tud sok tanulságot levonni a maga életére nézve felmenői történetéből, ahogy erre maga is rájön a regény egy korábbi pontján. (163.) A szüzsé szintjén jól működik a párhuzam abban a két jelenetben is, melyben az elhagyott szerelmes (itt a regény főhőse, ott nagyapja) találkozik volt párjával és annak új (illetve régi-új) kedvesével (164., 269–270.), de mélyebb jelentősége ennek az egybeesésnek sincs.
Erre természetesen azt mondhatjuk, hogy mindez a regény logikájából következik. Az viszont már egyértelműen hibának tekinthető, hogy az elbeszélés perspektívája, az elbeszélői tudás és az elbeszélő személye nincsenek összhangban egymással. Ha például figyelembe vesszük azt, hogy a Benedekről és Sadiról szóló részek forrása, Juszti mama Parkinson-kórban szenved („Juszti mamával nehéz szót érteni, alig tud artikulálni, hallucinál, képzeletének csalfa alakjai elterelik a figyelmét.” [49–50.]), akkor érthetetlen, hogyan képes átadni unokájának ezt az összetett történetet. Igaz, az énelbeszélő igyekszik egy huszárvágással megoldani ezt a problémát, amikor leleplezi a kilencvenéves nagymamát, aki eszerint valójában csak eljátszaná, hogy képtelen a kommunikációra. (52.) Ez azonban nem magyarázza meg, hogy honnan való, milyen instanciától származik az a sok részlet, mely Benedekék történetét olyan feledhetetlenné teszi. Grecsó regényének ideális olvasója meglehetősen naiv befogadó, aki nem teszi fel azt a kérdést, mely, úgy tűnik, a mű koncipiálása során sem tétetett fel: elhihető-e, hogy az énelbeszélő azonos a főhőssel. Nemcsak azért lett volna fontos tisztázni ezt, mert a regény főszereplőjének aligha állhat rendelkezésére az a sok, egészen apró részleteket is érintő információ, mely a műben előkerül, s ennélfogva feltételeznünk kellene egy a főhősön kívüli, felsőbb autoritást, amely hitelesítené a leírtakat – hanem azért is, mert a hozzárendelt elbeszélések egy része túl magas színvonalú ahhoz, hogy elhihessük, ő a szerzője. A regény minősége hagy kívánnivalót maga után, de a felmenőkről szóló passzusok mégis sokkal plasztikusabban és érzékenyebben vannak elmesélve annál, mint ahogy azt a főhőstől elvárhatnánk.
A Mellettem elférsz főszereplője ugyanis meglehetősen ostoba fiatalember. Néha a mindennapi reakciói is furcsák (nem vall például logikus észjárásra, hogy miután az olvasói levélből arról értesül, hogy Benedek nem volt bencés, elszalad a Ferenciek terére, hogy megkérdezze a ferencesektől, nem tudnak-e információval szolgálni apja nagybátyjáról [persze nem jár eredménnyel]), de önképe is alapvető lelki-szellemi defektusokról árulkodik. Van például egy visszatérő álma, melyben alacsony, kövér, és nagyon kicsi a pénisze – ilyenkor felébredve azzal vigasztalja magát, hogy a tükörben nézegeti az izmait és erektált hímvesszőjét. (151.) Ilyesmivel esetleg egy kamasz fiú múlatja az idejét, nem egy felnőtt férfi – legalábbis ha eljutott a mentális érettség egy fokára. Hősünknek komoly problémái vannak az etika terén is. Helgával való első szeretkezése után, miután a lány el akarja hitetni vele, hogy valójában erőszakról volt szó, és miután megszakítva a közösülést, távozik hősünk lakásáról, ő abból csinál erkölcsi kérdést, hogy vajon végezhet-e most önkielégítést. (148.) Az azonban nem rendíti meg erkölcsi érzékét, hogy utcalányok szolgáltatását veszi igénybe, noha tudja, hogy ezekben a viszonyokban fontos szerepe van a másik és saját maga megalázásának. (150.) Inkább azon gyötrődik, vajon melyik mondatával sérthette meg prostituált partnerei érzékenységét; az egyik lány kapcsán pedig elhiteti magával azt a hazugságot is, hogy ha nem kapkodott volna olyan sietve a maga öröme után, kielégíthette volna a nőt. (168.)
Ennek az infantilis és autisztikus szereplőnek a leginkább szatirikus irodalmi közegben lenne a helye. Grecsó Krisztián ezzel szemben láthatóan komolyan veszi ezt a figurát, sőt, attól tartok, egy megváltástörténet lehetőségének felvázolásával akarta lezárni regényét. Hőse azokban a percekben, amikor értesül Juszti mama haláláról, megfogalmazza, hogy az utóbb említett lányba reménytelenül szerelmes lesz majd (179.), nagy nehezen kikönyörög egy randevút a közben foglalkozást váltott nőtől (akinek közben a neve is kiderül, Deres Julinak hívják), a regény pedig úgy zárul, hogy az ekkor már negyedórát késő lányra vár. Ez a Tánciskola zárlatára emlékeztet, ahol Voith Jocó mozgássérült barátnőjével elmegy a karácsonyi éjféli misére. Az új regény esetében nem tudhatjuk, Juli eljön-e a találkára, de fel van vetve annak esélye, hogy hősünk a lánnyal való kapcsolatában majd megtalálja önmagát.
Úgy tűnik, a szerző a következő gondolatmenetet is komolyan vette. Az énelbeszélő így írja le, miként érzékelte-értelmezte önmagát, miközben egy prostituált éppen orális szexben részesítette őt: „Attól tartottam, hogy hamar el fogok élvezni, de képtelen voltam bármit is érezni. A térdem egyre erősebben remegett, a combom is, mintha a génjeimben bujkáló hajlamok, Benedek tisztátalan vágyai, Márton tata remegése, az ifjabbik Márton görcsei, Juszti mama Parkinsonja működni kezdtek volna a testemben.” (150.) A regény egyik mélypontja ez a részlet, mely nagyon alkalmas volna arra, hogy hősünk szellemi színvonaltalanságát érzékeltesse, de láthatólag nem ebből a megfontolásból került ide, hanem éppenséggel affirmatívnak tűnik. Hogy egy testi tünetnek efféle távlatai, ilyen rejtett kapcsolódási pontjai volnának korábbi generációk testi működésével, arról nemcsak a tapasztalatok, hanem a Mellettem elférsz sem győz meg. Ugyanolyan megalapozatlan nagyotmondásról van itt szó, mint amilyen a könyv nyitó mondata: „Én a testemmel szerződést kötöttem.” (7.) Metafizikai mélységeket ígér ez a mondat, de üres retorikai fordulat marad, hasonlóan a korábbi regény, a Tánciskola nem egy részletéhez.
A nagyotmondás a regény más szintjein is jelentkezik. Grecsó akkor hibázik karaktereinek ábrázolásában, amikor túl sokat akar belelátni, illetve beleláttatni szereplőibe. Miután Jusztika kezét megkéri az addig ismeretlen Márton, a fiatal szolgálólány így mereng: „Jusztika próbálta elképzelni Márton arcát, hangját, hol élhet, hogyan élhet, mit csinálhat, milyen a bőre illata. Idegen, gondolta megint, és magára nézett, a kezére, az ünneplőruhájára, és úgy érezte, ő is idegen. Meglepődött, először gondolkodik ilyenformán magáról, a sorsa felől.” (27.) Hogy a falusi cselédlány ilyen egzisztencialista gondolatokat fogalmazzon meg, nehezen hihető, a regény szövege legalábbis nem képes elhitetni. Az is meglepő, hogy Juszti mama azt gondolja sógora, Benedek szerelméről, hogy „Sadi bácsi nem volt buzeráns, vagyis nem általában”, hanem egyetlen emberbe volt szerelmes, aki történetesen férfi volt. (65., kiemelés az eredetiben.) Azért sem érthető, hogy az öregasszony ezzel az elvont teóriával áll elő, mert Sadi a regényben mindvégig úgy van ábrázolva, hogy nagyon is logikusnak tűnik, amikor a kocsmában megkérdezik Benedeket, „miért hoztad ide ezt a kis buzit?”. (Uo.) A túldimenzionálás egyik leglátványosabb példája, amikor Benedek több mint egy évtized után hirtelen visszatér a telepre. Természetes, hogy a viszontlátáskor Sadi szorítást érez a tarkójában, az viszont indokolatlan, hogy az arra járók, akiknek egy része azt sem tudja, hogy Benedek létezik, mintegy megérezve a pillanat mitologikus távlatait, elnémulnak. (99–100.) Igencsak erőltetett az a gondolat is, hogy a nagyszülők tulajdonában lévő festménynek az idővel való sötétebbé válása mintegy leképeződése volna annak a folyamatnak, hogy egyre kevesebb családtag lakik a házban. (97.)
További gyenge pontja a regénynek a motiválatlanság, mely az elbeszélés nem egy mozzanatára rányomja a bélyegét. Gyakran nem érthető, a cselekmény egy pontján miért történik (vagy nem történik) meg valami, hogy mi motiválja a szereplők egyes tetteit. Rögtön a könyv nyitó jelenetében érthetetlen, miért mondja a regény főhőse a szaunából kijőve uszodai ismerősének, aki éppen a balatoni nyaralóját akarja rátukmálni, hogy „Hogyan viseljem el az emléküket másképp?”, illetve hogy „Mert tisztába akarok jönni magammal”. Hiszen ő maga is tudja: „Nem volt odavaló ez a beszéd, a szerelő nem értette, mit akarok.” (7.) Valóban értelmetlen és indokolatlan, hogy a fiatalember belső monológjait ily módon maga elé dünnyögi – nyilván csak az magyarázza, hogy valamiféleképpen el kell kezdődnie a regénynek, és nem haszontalan, ha már első soraiban fel van vetve a mű két alapmotívuma (a múlt- és önértelmezés); ennek azonban a jelenet szintjén is motiváltnak kellene lennie. A regény bonyodalmát elindító szereplő színre lépése sincs megalapozva: a főhős egy boldogtalan nap végén haza akar indulni egy romkocsmából, amikor egy kollégája (és vetélytársa) minden előzmény nélkül megragadja a karját, és közli vele, hogy nem mehet sehová, mert még nem ismerik egymást az említett férfival, akiről kiderül, hogy a kerületi lap szerkesztő-je, és cikket kér hősünktől; olyan véletlenről van szó, melyben nem érezzük a szükségszerűséget.
A Mellettem elférsz szövetét nem egy ellentmondás teszi egyenetlenné. A regény elején, mielőtt főhősünk vetélytársától, Ivántól megtudja, hogy Helga egy másik férfival csókolózott az utcán (mellesleg ez a másik férfi Iván volt, de ez ekkor még nem derül ki), ezt olvassuk: „Egy nappal ezelőtt meséltem a kollégáimnak Helgáról, elmondtam, hogy összeköltöztünk.” (11.) Néhány órával később aztán így elmélkedik: „Már gyakorlatilag együtt éltünk, azt terveztük, kiadjuk a lakását, és hozzám költözik.” (13.) Joggal tehetnénk fel a kérdést: akkor most összeköltöztek, vagy csak tervezték? (Elvileg felmerülhetne, hogy hősünk lódít a munkatársainak – de ezt akkor nyilvánvalóbbá kellene tenni. Mellesleg a „meséltem a kollégáimnak Helgáról” megfogalmazás mintha azt implikálná, hogy a kollégák nem ismerik a lányt – Iván is úgy beszél róla, mint akit csak egyszer látott korábban –, később azonban kiderül, Helga a személyzetis Adél lánya, és nagyon is jól ismerik a hivatal munkatársai. [145.])
A regény egy későbbi pontján hősünk azzal kívánja jelezni Andornak, hogy emez nyilván nem tudhat Domosnak egy Zách Évával kapcsolatos, 1956-os élményéről, hogy kijelenti, a forradalom után „nem volt érdemes” az akkori eseményekről beszélni. (225.) A következő bekezdésben azonban arról olvasunk, hogy Domos a telepen igenis mesélt a forradalomról (ahogy évtizedekkel később unokájának is). (226.) Miért ne mesélhetett volna akkor éppen Andornak is, bizalmas barátjának, akit beavatott az Évával való kapcsolatának titkaiba, és akihez talán homoerotikus szálak is fűzték? (275.) Történetesen nem mesélt neki arról a bizonyos mozzanatról – de ezt honnan tudja az unoka, és miért érvel azzal, hogy nem volt érdemes mesélni, amikor pontosan tudja, hogy a nagyapja a telepen mesélt a forradalomról?
Meglehetősen banális ellentmondás a következő. A főhős nagybátyjának, Mártonnak a feleségét Rózának hívták. A kikapós asszonyba szerelmes volt Márton barátja, Imre, aki végül mégis Steiner Valit ejtette teherbe. (173.) Néhány évvel később főhősünk megkérdezi Vali kislányától, hogy hívják – ez így válaszol: „Róza vagyok […], mint az anyám.” (184.) Ez persze olyan apróság, melyre azt lehetne mondani, hogy figyelmetlenségből adódik. De éppen ez a baj: a figyelmetlenségek azt mutatják, hogy az írás mestersége nincs itt egészen komolyan véve. Kár, hogy a szerkesztés során sem sikerült kiszűrni ezeket a hibákat.
De a Mellettem elférsz számos jól sikerült részletet is tartalmaz. Nyilván az olvasó vérmérsékletétől függ, hogy megérintik-e a regény egyik központi motívumának, a szerelemnek érzékenyen színre vitt alakváltozásai. A szemérmes és esetlen lánykérés, amikor Márton elmondja „jövetelének célját” Jusztikának, akit akkor lát életében először. Domos és Zách Éva szerelme, ahogy az alacsony és sánta „parasztelvtárs” (Éva munkahelyén mondják így) rajong a gyönyörű nőért, ahogy gazdagodik és fejlődik a kapcsolatban. (Általában véve is nagy tehetsége van Grecsónak a névadásban, a szerelmespár esetében ez különösen jól működik.) Emlékezetes része a regénynek a főszereplő apjának, Ignácnak első szerelméről szóló elbeszélés, amikor a faluba keletnémet cirkusz érkezik, és a tízéves kisfiú beleszeret a német zsonglőr kislányba, Barbarába, akinek nem tudja értelmezni a nevét, ezt a titokzatos varázsszót, „Báhbáhá”. Ez a történet novellába kívánkozik, csakúgy, mint a szintén a kis Ignácról szóló megható elbeszélés, melyben a fiú ballagási verset szaval. Most is elmondhatjuk azt, amit a kritikusok már többször megfogalmaztak Grecsó műveivel kapcsolatban: a szerzőnek igazán a kisformák állnak a kezére. De nagy tehetsége van a helyszínfestésben is, például amikor a Parkinson-kórral fekvő öregasszony szobájának művirágairól ír. Kiválóak a karakterábrázolások; a részeges Márton ugyanolyan remekül megrajzolt alak, mint a nimfomán Róza, aki borotvált nemi szervének emlegetésével őrjíti meg a telepi férfiakat, vagy a felkapaszkodott, sznob Andor.
A Mellettem elférsz érzelmes könyv, de érzelmessége gyakran érzelgősségbe és giccsbe hajlik. Például amikor a főhős arról beszél, hogy hitt apja halhatatlanságában. (62.) Vagy amikor azon elmélkedik, ő vajon elkérné-e unokaöccsétől a diákigazolványát, mint ahogy vele tette vasutas nagybátyja. (125.) Grecsó nem kíméli meg a közhelyektől sem olvasóit: megosztja velünk például azt a bölcsességet, hogy a gyerekek nem kérdőjelezik meg a szülők viszonyait, barátságait. (66.) A vakokról pedig megtudjuk, nem sötétet látnak, hanem nem látnak semmit. (14.) Fölöslegesen terhelik a regényt ezek az elemek, érdemes lett volna lehántani őket, amiként a narratíva néhány esetleges, ötletszerű részletét is. Teljesen nélkülözhető lett volna például a lánykérés történetébe beleszőtt, motiválatlan passzus a telep mellett található cigányputriról. (26.) Nincs sok értelme az Andorral való étteremlátogatás során a pincérrel való közjátéknak sem. (200.)
Végezetül szót kell ejtenünk a Mellettem elférsz nyelvéről is. Gyakran találkozunk megbicsakló, sután végződő mondatokkal a könyvben. Ilyen mondatvégződésekre gondolok: „Mindez mostanában – mikor a napjaim a régi emlékekkel telirakott fehér nejlonszatyor mellett végződnek – valahogy fontos lett.” (35.) A legtöbbször azokon a helyeken találkozunk rosszul sikerült mondatokkal, ahol az énelbeszélő különböző szexuális élményein elmélkedik. Helga az első alkalommal szabályosan „lenyeli” a főhős falloszát, akinek ez nagyon imponál, de megállapítja, „nem volt sokkal jobb, mintha ugyanez egyszerűen történt volna meg”. (147.) Az egyik prostituálttal való aktust így jellemzi: „gyors és örömtelen kielégülés” (152.) – amikor pedig azt hiszi, az utcalány is élvezi a szexet (bizonyítéka persze a nő nemi szervének nedvessége), így ír: „éreztem, hogy őszintén hálás”. (168.) Előbbi kifejezés szánalmasan lapos, utóbbi indokolatlanul emelkedett. Grecsónak nem sikerült megalkotnia az ehhez a kétségkívül nem könnyű témához való nyelvet. Akadnak a szövegben szép számmal apró stilisztikai hibák is. Ebben a nyelvi közegben indokolatlan a népfürdő szó használata (7.), csakúgy, mint a fotográfiáé (42., 50., 126.) – jobban illenék ezekre a helyekre a fürdő/uszoda, illetve a fotó, a fénykép vagy a kép. Pontatlan a „szétkentem a zúzott jeget a szívemen” megfogalmazás. (7.) (Vagy a mellén keni szét, vagy a szíve fölött – amit Grecsónál olvasunk, az meglehetősen horrorisztikus.) Ezekre a stilisztikai problémákra nem mondhatjuk, hogy az énelbeszélő főhős jellemzése volna a céljuk – ahhoz túl erőtlenek, és kevéssé exponáltak –, így az elbeszélés hibáinak kell tekintenünk őket.
Nagy kár, hogy így van, mert egyébként a Mellettem elférsz lapjain logikus rendben követik egymást az egyes narratív egységek, jó ritmusban váltakoznak az idősíkok. A szerzőnek alapos tudása van arról a világról, melyet könyvében megidéz – csak a komolyság, a türelem és a távlatosság hiányzik munkájából.

Krupp József