HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Csengery Kristóf: BARENBOIM RINGJE – ÚJRA (Wagner:A Nibelung gyűrűje. A Bayreuthi Ünnepi Játékok ének- és zenekara. Vezényel Daniel Barenboim)

    Csengery Kristóf

    BARENBOIM RINGJE – ÚJRA

    Wagner: A Nibelung gyűrűje
    A Rajna kincse, A walkür, Siegfried,
    Az istenek alkonya
    John Tomlinson, Linda Finnie, Siegfried Jerusalem, Anne Evans, Poul Elming, Nadine Secunde, Günter von Kannen, Waltraud Meier, Matthias Hölle, Philip Kang, Birgitta Svendén és mások
    A Bayreuthi Ünnepi Játékok ének- és zenekara
    Vezényel Daniel Barenboim
    Warner Classics & Jazz, 14 CD

    Kevés operaszerzői életmű akad, amelynek interpretációtörténete olyan erősen kötődik egy helyhez, mint a Richard Wagneré. A Wagner-oeuvre keletkezése óta a világ számos pontján hoztak létre jelentős Wagner-előadásokat, a bayreuthi Festspielhaus azonban a második világháborút követő évtizedekben az életmű folyamatos újraértelmezésének legfontosabb műhelyévé vált, ami annyit jelent, hogy itt ismételten sikerült friss szemléletű és meghatározó jelentőségű színpadi produkciókhoz friss szemléletű és meghatározó jelentőségű zenei produkciókat kapcsolni. Más szóval: ismételten sikerült harmóniát teremteni „a zene láthatóvá vált tettei” (Wagner) és maga a zene között. Hogy csak hármat említsünk ezek közül, s kizárólag A Nibelung gyűrűje tetralógia előadásaiból: 1965-ben új fejezetet nyitott a Wagner-interpretáció történetében Wieland Wagner „minimalista”, pszichologizáló Ring-je, melyet Karl Böhm vezényelt. 1976-ban nagy vitát váltott ki és újabb paradigmaváltást hozott a modern színház jegyében a fiatal francia avantgárdot képviselő Patrice Chéreau inszcenálása, párosulva a Pierre Boulez munkája által fémjelzett, modern szellemű zenei kivitelezéssel, amely a korábbi tömbszerű hangzás helyett áttetszőbb textúrával kísérletezett (kezdetben a zenekari tagság körében is jelentős felzúdulást okozva). Végül 1988-ban a kelet-berlini Felsenstein-tanítvány, Harry Kupfer a Musiktheater szellemében gondolta újra A Rajna kincse, A walkür, a Siegfried és Az istenek alkonya előadásait, zenei szövetségese pedig Daniel Barenboim volt. Ezeket az előadásokat összeköti, hogy ellentétben a mai operai szcénára jellemző gyakori diszharmóniával színpad és zenekari árok között, a látható és hallható megvalósítás kéz a kézben haladt, s ez vált e produkciók hitelesítő tényezőjévé és maradandóságának zálogává. Ezek a Ring-ek ma is megkerülhetetlen előadásokként élnek tovább kép- és hangfelvételen egyaránt, és mindháromról elmondható, hogy valamennyit rendszeresen említik mind a rendező, mind a karmester nevéhez kapcsolva. Rövidebben fogalmazva: egyik rendezés sem „ellenrendezés”, és egyik zenei megvalósítás sem „húzza vissza” a maga konzervativizmusával a színpadi víziót az elévült hagyományok kiszáradt talajára.
    A közelmúltban a Warner lemezkiadó gondozásában, egyetlen dobozban, olcsó kiadásban újra megjelent a teljes Ring Barenboim vezényelte hangfelvétele, alkalmat adva arra, hogy huszonhárom évvel a produkció első elhangzása után ismét mérlegre tegyük a teljesítményt. A vizsgálatot érdemes Daniel Barenboimmal kezdeni. Az idén hetvenéves, argentínai születésű, Berlinben élő izraeli zongoraművész és karmester összekötő kapocs a Múlt és a Jelen, a zenei előadó-művészet Nagy Hagyománya és a modern szellemű muzsikálás között. Mindezt a hídszerepet nagyon is kézenfekvő életrajzi tények alapozzák meg és magyarázzák. Barenboim, aki ötéves kora – 1947! – óta koncertezik, Igor Markevitch karmesteriskolájában tanult, pályája korai szakaszában még együtt játszhatott a rá döntő hatást gyakorló Wilhelm Furtwänglerrel, fiatalon Beethoven- és Mozart-zongoraversenyeket vett lemezre Otto Klemperer vezényletével, és az ötvenes években a ma szintén zenetörténeti fogalomnak számító Nadia Boulanger-nál tanult zeneszerzést Párizsban. Mindezek nem csupán a karrier tetszetős adatai, hanem olyan tényleges zenei inspirációk, amelyeknek mind Barenboim zongorázásában, mind vezénylésében megtalálhatjuk a hangzó következményeit. Ez a zenélési stílus, miközben ma, 2012-ben abszolút korszerű benyomást kelt, mentes attól a sajátosan „múlttalan” ürességtől, amely a jelen zenei sztár előadóművészei közül oly sokakat jellemez. Barenboim vezénylése még magába tudta fogadni és fel tudta dolgozni a XX. század első felében uralkodó zenei előadóstílus lélegző szabadságát és a maiaknál sokkal erőteljesebb hangsúlyait – ez teszi őt oly jelentős Mahler- és Wagner-karmesterré (sok más, általa szintén magasrendűen tolmácsolt életmű – például a Beethovené – mellett).
    Barenboim Ring-jének vonzereje a fent vázolt kettősségben rejlik: hagyományos és modern egyszerre. Melyik a fontosabb tényező? Alighanem mindkettő egyformán meghatározó, s a kettő egyensúlya a döntő. A karmester által vezényelt Nibelung gyűrűje ma, huszonnégy évvel az első előadások után is frissen hat a zenekari kivitelezés maximalista pontosságával, a kristálytiszta hangzással, az átvilágított textúrával, a színek keverésének és elkülönítésének disztingvált játékával, a vonós skálamenetek tengerhullámzásával (gondoljunk csak A Rajna kincse vagy A walkür bevezető zenéjére) és a rézfúvósok fénylő-súlyos érctömbjeivel (említsük csupán Az istenek alkonya előjátékából Brünnhilde és Siegfried izgatott várakozással teli közös jelenetét, vagy ugyanebben az operában a harmadik felvonásból Siegfried halálát). Ám ugyanekkor Barenboim töretlenül folytatja a múlt nagy karmesterei által ránk örökített hagyományt is: vezénylete alatt a zene szabadon lélegzik, a ritmusnak elementáris lendülete van, a dinamikai folyamatok kibontása tágas térben és olykor merész végletességgel történik, a hangsúlyok és az emocionális kifejezés területén pedig soha el nem túlzott, de méltó szerepet kap az a vállalt és megélt pátosz, amely nélkül a XIX. század nagy mitologizáló operaciklusát elképzelhetetlen lenne hitelesen megszólaltatni.
    Wagner nagy művének formai és tartalmi értelemben egyaránt döntő alkotóeleme a vezérmotívumok hálózata, amely egyfelől egybeszövi a négy művet, összefogva és egységesítve a hatalmas folyamatot, másfelől mintegy a szereplők (és a hallgató) tudattalanjába világítva folyvást visszautal és előlegez. Ezt az izgalmas funkciót akkor lehet kellőképpen érvényre juttatni, ha a karmester – mint Barenboim – képes a zenei képzelet fényeit újra és újra erős csóvába gyűjtve egy-egy pontra irányítani, s a hallgatót mintegy kézen fogva vezetni a mitikus cselekmény sűrűjében; emlékeztetni és jósolni, mint a Föld istennője, Erda vagy leányai, a sors fonalát kezükben tartó Nornák. Másképp s talán egyszerűbben: a Leitmotivok aurájának döntő eleme a titokzatosság és emelkedettség, az az izgalmi állapot, amelynek magvában ott a felismerés: a motívum kapocs a cselekménybeli Múlt és Jövő között. Az emlékeztető motívumok ábrázolásának ezt a sejtető-megvilágító izgalmát felemelően közvetíti Barenboim.
    Továbblépve s egyúttal befejezve a karmesteri munka dióhéjba foglalt jellemzését: Barenboim Ring-koncepciójának nagy erénye, hogy miközben meggyőzően állítja elénk a tetralógia egészét, nem kétséges, hogy ábrázolásában elválnak egymástól az egyes esték által képviselt hangvételek, tónusok és stílusrétegek. Érzékeljük A Rajna kincse elejének ősállapotbékéjét, „kezdődik a mese” hangulatát és színes képeskönyvkarakterét. A walkür igazi romantikus operaként hat a maga sötét színeivel, hatalmas energiájával és sodró szenvedélyével, a Siegfried pedig a játékosság és a félelem nélküli, gyermeki naivitás természetes, világos tónusaival, nyers humorával tárul elénk. De Barenboimnál Az istenek alkonya hallgatásakor sem kétséges a váltás: a belépés egy súlyosabb és elvontabb, a korábbiaknál bonyolultabb zenei stílus világába. Összegezve: Daniel Barenboim bayreuthi produkciója képes hitelesen felmutatni a Ring komplex és ellentmondásos gazdagságát, gondolatilag, műfaji és stiláris értelemben egyaránt.
    Nem tehetné mindezt, ha nem a világ legjobb Wagner-zenekara játszana, és ha nem a világ legjobb Wagner-kórusa énekelne a keze alatt (kórus a Ring-ben csak egyetlen estén, Az istenek alkonya előadásában szerepel – karigazgató a legendás Norbert Balatsch). A Bayreuthi Ünnepi Játékok zenekara erőteljes, dús, ezerszínű (de leginkább mégis a sötét árnyalatokban gazdag) vonós tónussal, a hangzástömb színelem-funkciójában és szólókban egyaránt lenyűgöző rézfúvókkal, rajzosan könnyed játékú fafúvókkal szolgálja a mű tartalmainak érvényesülését, a kórus pedig Az istenek alkonyá-ban azzal a különös, vad erővel szól, amelyet már
    A bolygó hollandi-ból és a Lohengrin 1. felvonásából is ismerünk. Nagyszerű partnerek, felemelő együttműködés – aligha képzelhető el, hogy bármely alkotás odaadóbb és tökéletesebb kivitelezőt kívánjon magának, mint amilyen Bayreuth zenekara és kórusa volt az 1990-es évek elején (A Rajna kincse és Az istenek alkonya felvétele 1991, A walkür-é és a Siegfried-é 1992 nyarán készült).
    Persze beszélhetünk karmesterről, zenekarról, kórusról, mégis énekes teszi az operát – a Wagner-zenedrámákat kiváltképp, hiszen az a vokális és színészi teljesítmény, amelyet ezek a művek igényelnek, együtt képviseli a zenés színpadi követelmények sem azelőtt, sem azóta nem tapasztalt felsőfokát. A Ring-hez sok monumentális hang kell – és sok monumentális egyéniség. Barenboim produkciójáról elmondható, hogy – fogalmazzunk óvatosan – akad benne
    jó néhány impozáns formátumú hangi alakítás. Olyan Ring-előadás úgysem létezik, amelyben sikerül a valószínűtlen bravúr, és minden szerepet tökéletesen rátermett és maximumot nyújtó énekesre osztanak ki. A Barenboimé sem az, ám az arány, amellyel a lebilincselő, a nagyszerű és a kiváló énekesi teljesítmények viszonyulnak a „csak jók”-hoz, több mint megnyugtató.
    Kivel kezdhetnénk mással, mint Wotannal? A pályája csúcsán járó, negyvenöt éves John Tomlinson súlyos és sötét bronz-basszusa nagyszerűen tárja fel a kalandoristen személyiségének rétegezettségét: méltóság éppúgy van dallamokba foglalt gesztusaiban, mint kiábrándultság, erő és harag éppúgy, mint fájdalom. Ez az isten nagyon is ember – és ez oly fontos vonása a Ring mitikus isteneinek és félisteneinek: az antropomorf ábrázolás, hiszen az segíti hozzá A Nibelung gyűrűjé-t ahhoz, hogy társadalomkritikai parabolaként a hiúság nagy vásárában meghatározó és örök tulajdonságokat fesse. Tomlinson csodálatos zengéssel énekli A Rajna kincse második jelenetében a kész Walhallára pillantva, hogy Vollendet das ewige Werk, de éppily meggyőzően küzd A walkür második felvonásában az élő lelkiismereteként elébe lépő Frickával. A Siegfried Vándoraként pedig fáradt-rezignált rosszkedvvel leckézteti találós kérdéseivel Mimét, majd mintegy önmaga előre látott pusztulásán fájdalmasan mulatva élvezi ki a keserű pohár utolsó cseppjeit, hallgatván saját unokáját, aki azt tanácsolja az „öreg kérdezőnek” (alter Frager): vagy mutassa meg, merre az út, vagy fogja be a pofáját. („Kannst du den Weg / mir weisen, so rede: / vermagst du’s nicht, / so halte dein Maul!”) A Ring mint a generációváltások tragikomédiája: ha elég időt élünk, mindnyájan megérhetjük, hogy a fiatalabbak csak a mindenkori vén hülyét lássák bennünk.
    Wotan után elsőként talán hitveséről, Frickáról illenék szólni, de előbbre való a másik Wotan: a főisten árnyéka és torz tükörképe, egójának sötét vetülete: Alberich. Barenboim Ring-jéről írva a kritikus azért említheti oly természetes hangon a walhallai isten és a nibelheimi törpe (amúgy közismert) freudi azonosságát, mert az ezen a felvételen, hála a formátumok megfelelésének, megvalósul. Az énekes beszédet a beszélő énekkel, az ariózus dallamformálást a szüntelen recitativóval oly csodálatosan kombináló bariton, Günter von Kannen wotani léptékű Alberich. Ahogyan az az igazi mítoszhoz illik: méltó ellenfél (alighanem méltóbb, mint amilyennek Wagner megírta). A Rajna kincse negyedik képében félelmetes és torokszorító, ahogy a kötelékektől szabadulva („Bin ich nun frei? Wirklich frei?”) lélekben mintegy fölmagasodik, és iszonyatos erejű átkot mond az elrabolt gyűrűre. Wotan társnője, a házasság védelmezője és a hűtlenkedők megbüntetője, Fricka énekelhető és játszható nyűgös-házsártos nőszemélyként, akit hallva az ember nagyon is megérti, miért kalandozik el Wotan oly gyakran s oly messzire a családi tűzhelytől. Barenboim Frickája, a nemes orgánumú, sallangtalanul éneklő Linda Finnie ennél a polgári házisárkány-sztereotípiánál sokkal többet ad. Hisztériától mentes, nemes hanghordozásán a lelkiismeret tiltó és parancsoló szava szólal meg, ő az élő figyelmeztetés, akire az önmagával viaskodó isten végül is hallgat. Loge, a tűz és a fortély istene, a Vorabend játékmestere Karajannál (és később Marek Janoswki 1983-as, évfordulós Ring-felvételén) finom, rezervált értelmiségi, Peter Schreier. Solti György legendás stúdió-Ringjének Rajna kincse-lemezén viszont hőstenor, Set Svanholm énekli a szerepet (szerintem nem szerencsés Logét „nagy” Wagner-tenorokkal énekeltetni, mert ez eltérő zenei minőségeket és szereptípusokat mos egybe). Barenboim Logéja vérbeli karaktertenor, Graham Clark (nem sokkal később, 1994-ben szintén Barenboim vezényli a Patrice Chéreau rendezte, emlékezetes müncheni Wozzeck-et, amelyben ő a Kapitány). Fenomenális. Némiképp hasonlít Boulez és Chéreau Logéjához, a szintén kongeniális Heinz Zednikhez, csak sokkal keserűbb, élesebb, kegyetlenebb: a szarkazmus eszközeként tudatosan túlrészletezett szólamformálása maga a megtestesült gúny, melynek tulajdonosa, mielőtt irgalmatlanul kijátszaná áldozatát, még bohócot is csinál belőle. Miként oly sok Ring-nek, a Barenboiménak is két Miméje van, a szerep két rétegét tárva fel: A Rajna kincse-beli Mime, Helmut Pampuch a „megalázottat és megszomorítottat”, az elnyomott szenvedőt hívja elő a szerep lehetőségei közül, majd a Siegfried-ben ismét Graham Clarkot halljuk, ám ezúttal már Mimeként, egy gyilkolásról álmodozó, torz lelkű, sunyi, gyáva szárazdajka szerepében.
    Persze nem mindenki ilyen szikrázóan tökéletes. (Még szerencse: milyen kritika az, amely csak lelkesedik?) A sors furcsa iróniája, hogy ebben a tetralógia-előadásban éppen az abszolút közönségvonzó sláger, A walkür előadógárdája hagy kívánnivalókat maga után. Persze ez is világszínvonal, de ami a két főszereplőt, Siegmundot és Sieglindét illeti, sem Poul Elming, sem Nadine Secunde teljesítménye nem hordozza magában a személyes jegyeknek és jelentőségnek azt a többletét, amely a puszta énekszólamot átlelkesítve, hangzó formájában is körüljárható szerepként állítaná elénk, sorsot és akaratot idézve meg, vágyakat és fájdalmakat állítva elénk. Különösen a felvétel idején negyvenegy éves dán tenor halványsága fájdalmas. Elming esete különös: pályáját baritonként kezdte és folytatta, s csak két évvel a Barenboim-féle Ring előtt debütált „átképezve”, új minőségében – Parsifalként. Nem biztos a hangadás, s ezt többek közt éppen az érzelmek felszabadult kiáradásának pillanata, a Tavaszi dal (Winterstürme wichen dem Wonnemond) sínyli meg, intonációsan és meggyőző erőben egyaránt. Matthias Hölle amúgy markánsan megformált Hundingja sem lép túl a szerep kínálta nyers vadember sablonján. Pedig túl lehet lépni ezen, az összetettebb ábrázolás jegyében, példa erre a tavaly tavasszal a Műpában látott s az igényes színház hívei által lesajnált, ám zenei megvalósításában nagyszerű, James Levine vezényelte, Robert Lepage rendezte, metropolitanbeli Walkür pompás Hundingja, Hans-Peter König, aki megmutatta, hogy a történelem előtti idők vad harcosának a ma-
    ga törzsi értékrendje szerint nagyon is megvan a maga igazsága.
    Vigasztalódhatunk azzal, hogy a tetralógia e darabjában lép elénk a mű két legnagyobb szerepegyénisége, Wotan és Brünnhilde közül a második, a nő – ha ugyan nevezhetjük csak így, egyszerűen, „nőnek” ezt a rettenthetetlen bátorságú (csak isteni atyjától félő) harcost, germán Vesta-szüzet, fennkölt halálangyalt, akiben oly sok a hagyományosan férfiakra ruházott tulajdonság. Ez a kettősség, a női és férfiprincípium keveredése adja egyébként Brünnhilde varázsát, zamatát, a szerep kulcsát. Anne Evans személyében Barenboim Ring-jének megvan az a súlyos és összetett, vokalitásával a lélek nemességét sugárzó Brünnhildéje, aki a tisztaságot és elszántságot képviseli, formátumával pedig előbb Walkürként, később emberré (de milyen emberré!) lefokozva egyaránt a mítoszi események Wotanhoz méltó mozgatójává válik. Hangja nagy erejű, a magasban fénylő és szárnyaló, de – s ez fontos – sötét tónusai is vannak, szólamformálása éppúgy képes elénk idézni a tántoríthatatlanságot, mint a Schlußgesang-beli megrendülést és részvétet. Egy szó, mint száz, Anne Evans hangján a szerep azt a felszólítást sugallja, amit minden Brünnhildének sugallnia kell: „légy méltó!”
    Még egyvalakiről kell szólnunk a legfontosabbak közül. A két Siegfriedet alakító névrokon, a fagottosból lett tenor, az ötvenéves Siegfried Jerusalem az 1990-es évek elején már bizonyosan túljutott pályája csúcsán, vokális teljesítőképessége optimumán. Sőt emlékszem, akadtak fanyalgók, akik már a nyolcvanas évek elején is azt rebesgették, hogy az amúgy is későn – 1975-ben – indult énekesi pályának máris látszik (hallatszik) a vége. Ezen A Nibelung gyűrűje-felvételen azonban hanyatlásnak semmi jele, ellenkezőleg, csodálattal hallgatjuk a fényesen zengő, nagy vivőerejű hangot, elismeréssel adózunk az állóképességnek, a színeknek és a választékos dinamikai árnyalatoknak. Legfőképpen azonban Jerusalem zenei eszközökkel történő jellemábrázolásának jár főhajtás. A Siegfried-ben teljes hitellel tárja elénk a játékos és vidám, nyers és durva ifjú hős ártatlanságát és tudatlanságát: Siegfried itt Parsifal rokona, ő
    is „tiszta balga” (der reine Tor – ez a címszereplő epitheton ornansa a Parsifal-ban), aki azután a harmadik felvonásban (éppen úgy, mint Parsifal a róla szóló zenedráma második felvonásában) átlényegül, találkozván a Nővel, aki felébreszti (bár ténylegesen Siegfried ébreszti föl Brünnhildét), megtanítja félni és élni. Imponáló, ahogy ehhez az első Siegfried-hanghoz képest Jerusalem Az istenek alkonyá-ban már egy másik, sötétebb-teltebb tónust és megállapodottabb karaktervilágot talál, az érett hőst ábrázolva. De még itt is legalább ennyire érdekes és vonzó, ahogy megőrzi hősében a személyiség alapjegyeinek folytonosságát, jelezve és sejtetve, hogy Siegfried, ha érettebb lett is, mindvégig az örök gyanútlan marad, aki csak a cselekmény legvégén, a varázsital bűverejétől nyeri el a tisztánlátást – közvetlenül megöletése előtt. Ez a mozzanat Jerusalem alakításában megindítóan tárul föl, s ettől válik az ő hangján Siegfried halála valóban beteljesüléssé. A hősnek egyetlen pillanat adatik – az utolsó –, hogy magára eszméljen.
    Az előadógárdával való takarékoskodás jóvoltából több énekest is többféle szerepben üdvözölhetünk a négy opera hallgatásakor. Bodo Brinkmann, aki kezdetben Donnerként mennydörög, később Guntherként kap jelentősebb – és gyökeresen eltérő – feladatot. Hasonló történik A Rajna kincse mindkét óriásával: a kezdetben Fasoltot alakító Matthias Hölle A walkür-beli szerepét, Hundingot már említettük, a Fafnert éneklő Philip Kang pedig Az istenek alkonyá-ban Hagen éjsötét-gránitkemény alakjába lehel életet. Hogy milyen rangos walkür-csapatot állít ki Bayreuth a kilencvenes évek elején, jelzi, hogy az amazonok oktettjében ott találjuk Fricka, Freia, Erda és Gutrune szólamának gazdáját: Linda Finnie-t, Eva Johanssont, Brigitta Svendént és Eva-Maria Bundschuh-t. Sőt a Nornák hármasából is ketten a jótékony „feladathalmozás” módszerét példázzák: az első Norna Brigitta Svendén, a második Linda Finnie. Valóban jótékony ez a feladathalmozás, mert a takarékosság – egy-egy énekes több szerepben is történő foglalkoztatása – nemcsak olcsóbb megoldás egy fesztivált rendező színháznak, de a művészeknek is kihívás: az átlényegülés, a sokoldalúság megmutatásának ünnepe. A hallgató (és DVD-változat esetében a néző) pedig csemegézhet: megfigyelheti, hogy ugyanaz az énekes hangjával és gesztusaival miként idomul egy újabb és még újabb szerep követelményeihez. Ilyen szempontból nemcsak jelentős élmény, de remek játék is a Barenboim-féle Ring hallgatása. De ne legyünk igazságtalanok: a kisebb szerepek kiosztása nemcsak a jótékony takarékosságra, hanem a büszke és nagyvonalú luxusra is példát kínál: Az istenek alkonya első felvonásának vége felé közeledve, a hírhozó és közvetítő harmadik walkür, Waltraute alakját énekelhetné akár Shirley Close is, hiszen övé volt a szerep A walkür-ben, s Az istenek alkonyá-ban nincs feladata. Mégsem rá osztották: a megrázó szembesülés súlyát e nagy és fontos jelenetben a mögöttünk hagyott századforduló egyik legjelentősebb Wagner-énekesnője, Waltraud Meier adja meg, Anne Evans abszolút méltó partnereként.

     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!