Tóth Imre

LEVÉL FUKUSIMÁBÓL

Vannak felejthetetlen pillanatok az életben.
Például, amikor a teraszon ültünk.
Régóta nem éreztem olyan boldognak
magam. Azóta sem láttam a Templom
túlsó oldalát.

Emlékszem, gyerekkoromban láttam egy
rituális öngyilkosságot a tévében.
Egy japán férfi követte el, nagy nyilvánosság előtt.
Aztán, emlékszem a Holdra szállásra. És nagyapámra,
ahogy fekszik az ágyon. Akkor láttam utoljára.
Egy nap táviratot hozott a postás. Anyám sírt,
másnap apám elindult Csehszlovákia felé.
Az erkélyről néztük, ahogy az utcán vonulnak a
páncélosok. Máskor is láttam már ilyet, de még
soha nem volt ennyire szép.
Alig ismertem meg apám, amikor hazaért.
Kopasz volt, és bajuszt növesztett.

Sok furcsaságot meséltek a felnőttek.
Például, a világkormányról, és arról,
hogy plasztiklapokkal fizetnek majd
az emberek.
Időnként szórólapokat szedtem ki a postaládából,
amik azt állították, hogy Isten teremtette a világot.
Én erről semmit nem tudtam, csak éltem a magam
életét.
Azt a lakást már mások lakják, én csak a lakbérért
megyek.

„Láttam nemzedékem legjobb elméit” a hatalom és
a pénz megszállottjaként.
Fogadásokon politikusokkal inni, utána parkokban,
buszmegállóban aludni.
Korrupt főszerkesztőket saját zsebüket tömni,
kitüntetéseket átvenni.
Még szerencse, hogy nem lettem igazgató,
sem főszerkesztő, így nem tartozom senkinek
semmivel.
Nyelvem alá teszem Isten nevét, mint Démoszthenész
a kavicsot.