Tarján Tamás

KÖLTŐ
ÉS SZABADELEKTRON

Tomaji Attila: Sötéttiszta sáv
Fekete Sas Kiadó, 2010. 104 oldal, 1800 Ft

Ha egy versgyűjtemény a Dublin cikluscímmel kezdődik, s a ciklust az Ulysses keserű, elégikus fedélzeti naplója nyitja, James Joyce neve, életművének egyértelművé aligha tehető strukturális és nyelvi legendáriuma hamarabb megszólal, mint maga a szólaló verseskötet. Ám elég néhány oldal öble, s érkeznek más nagy, titokzatos hajósok is: a második mottót adó Kavafisz Joyce-szal együtt fut be (akit Akutagava egy idézettel meg is előz), aztán Hofmannsthal vet horgonyt, és Pessoa szedi fel. Eliot, Rilke, Yeats, Beckett, Weöres sem sokat várat magára, más-más irányokba Valéry és Kassák szolgál révkalauzként, s verscímben vitorlázik sokak ezeréves-kortalan hőse, maga Szindbád, a hajós. A névsor korántsem teljes: e valamilyen kontextusban leírt nevek le nem írt neveket is vonnak magukkal. Tomaji Attilából nem hiányzik a kormányosi öntudat – „Én / költő és szabadelektron”, olvassuk tágas lélegzetű önjellemzésként a Kardvirág hegyén –, a Sötéttiszta sáv-ban mégis szívesen láttatja magát a száz-százhúsz esztendeje lobogó, sokzászlós modern nagyköltészet matrózának.
Az intertextuális telítettség – néha már-már túltelítettség – hűség, de nem elköteleződés, és vita, de nem szembefordulás. Tomaji ugyan a vendégszövegekkel is exponálja intellektuális és emocionális rokonszenveit (elsősorban az Újhold költői és tágabb körük – Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Kormos István, Rákos Sándor, Lator László és mások – iránt), rengeteg szellemi szövetségest invitál, laudál, nyer meg. Nincs azonban a huszadik századból a huszonegyedikbe tartó időnek olyan lírai flottája, amelybe egyértelműen besorolná magát, és nem is aktív irodalomtörténészi tájékozódásainak enged a bőséges név- és idézettárral. A gazdag könyv többek közt azért tárgyalható az 1959-ben született szerző korábbi köteteit (Torzó, 1991; Keresztmetszet, 2004), valamint itt sorakozó verseinek interneten is elérhető változatait ezúttal figyelmen kívül hagyva, mert az óhajtott pillanatnyi teljesség és az ellentétekben megvalósuló egység erős, vonzó benyomását kelti.
Más kérdés, hogy az intarziák mindig javára szolgálnak-e a Tomaji-versnek. Az Orpheus az „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád” indítás, a későbbi „Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?” fordulat nélkül is rendelkezne tőkesúllyal, s egésze egyáltalán nem oly kosztolányis, hogy e hódoló visszautalások nélkülözhetetlenek lennének nem is igazán a Kosztolányi-allúziók (Hajnali részegség) iránytűjéhez hajló műben. A leginkább mégiscsak Kormos versvilágához (Vonszolnak piros delfinek) társítható piros delfinek nem a Kormos-hommage, hanem a Kassák-mottó alatt úsznak. Nemes Nagy nevezetes téli fái (Tanulni kell) az Itt-ben nyerik el szépséges új életüket („Ha megtanultad a fákat, az ágat, / a lombot, a sötéttiszta éjszakákat, / a tisztást, a levegőt s a száraz avart, / amit az örök szél napra nap felkavar, / megérted: nyom sem marad itt utánad. / Más lép a helyedbe. De ugyanaz a bánat –”), ám korábban az Elég-ben is a verskezdésbe magasodnak, a vers bensejében a „Ha valamit tanultál, ezt az egyet…” átcsapásával. Ez viszont Pilinszky-rámintázás Nemes Nagyra: „A mindenségből ezt az egyet, / ezt az egyetlenegy helyet, / de ezt azután megszerezted” – olvassuk nála (Egy KZ-láger falára). Tomaji nem műveltségemlékekkel, szövegfoszlányokkal táplálja költeményeit, viszont az áthallások olykor mintha reflexív érzelmi automatizmussal, ellenőrizetlenül, látszólag megokolatlanul vagy ízléshorzsolódásokkal érkeznének. A Triptichon fedett József Attila-üzenete például új szövegkörnyezetében, módosított tipográfiával nem mondható szerencsés választásnak (a Bábel-részben): „talán eltűnök hírtelen / akár a kendőben a kondom / elpanaszoltam mindenem / mindent mi nem hagyott nyugodnom”. A kiemelt három betű nem reveláló, a hasonlat nem meggyőző és nem megnyerő, a strófa kevéssé segíti a továbbra is erőltetetten épülő következők kialakulását. Ugyanebben a műben az első részt, a Tiramisu-t a sorvégi és az alliterációs rímerőszak kifogása érheti: „Tested tétova térfogatában / remegett szép szíved. Piramisa / mint napon feledett tiramisu. / Mocskos hold ült az éj fogatában –”.
A rímproblémákat az egész gyűjtemény pásztázásával lehetne sorra venni. Egy részük egyszerre bizonyulna vétésnek és beletrafálásnak. Tomaji általában azt az erodáltabb rímtechnikát alkalmazza, amely a mai magyar költészetben mind általánosabbá lett, és a legtöbb esztétikai innovációval alighanem Ágh István kései verseiben jár. E rímtípus sokszor annyira rejtekező, az összecsengő magán- és mássalhangzókban is annyi szabadságot, groteszkséget, játékosságot, bújócskát enged, a rímelés vizuális és akusztikai összetevőit olyannyira keveri, hogy gyakorta kettős jelleget ölt: a sorvégeket rímelő és nem rímelő megfelelésekként is lehet értelmezni. Mintha a szimultán ritmus mintájára szimultán rímelésről is beszélhetnénk immár, csak nem két igennel (amiként az egymásra mosódó két verselési mód esetében), hanem egy igennel és egy nemmel: rímtelen rímelés vagy rímes rímtelenség formájában. Különösen akkor, ha két sornál több: egész sorbokor rím(telenség)képletének megállapítása a tét.
Egyszerűbb példát hozva a fentiekre: a Weöres Sándor-mottóval ékített Nem mély nem távoli gyarapodó sorszámú – három-, négy-, ötsoros – tömbjei mindössze a nő, mögötte, ütés, távoli, helyén szavak, reminiszcenciák önrímeit alkalmazza. E struktúrában a „hullám verése” sor erős feltűnést kelt, hiszen nem az ismételt szavak valamelyikére fut ki, és nem is rímel azok egyikére sem. Mivel azonban így a tizennyolc sorban ez lenne az egyetlen vak sor, az olvasóban mozgolódni kezd a mögötte – verése szópár rímként történő elfogadása. S mert csak tizenhat sor végződik az ismételt szavakkal: a tizennyolcból így még fennmarad egy sor, melynek partszegélyen a bezáródása. Helyén – -gélyen: ez lehet szép hangátvetéses játékrím, mely a repetíciók, variációk, a cím, a sorszaporító strófaalakítás keltette hullámzásélmény anyagszerűségét és spiritualitását is feltölti a stilisztikai mesterfogással. Valóban így diktálta az alkotói szándék? Nem könnyű választ adni. A madarak – holnap (Ma este), les rám – le rám (Szavak haja), Igaz – igaz- / gat (Itt), allé – anyaméh (Elég) arculatú, különféle rímek, a követelőző önrímek (élet – a sorokon belül is halmozva –: Élet, élet stb.) tanúsíthatják, hogy pusztán a rímesség/rímtelenség mentén is érdekes, újszerű vizsgálati anyaggá válhatna a címbeli jelzője mellett más nyelvi elemeket (köztük a zárva – árva szóduót rímszituációban és soron belül is: Egy másik tengert adj; Ma este) szívesen és nyilván szándékosan újramondó Sötéttiszta sáv.
Félő, ha így folytatjuk, a részletekbe veszünk. Holott Tomaji Attila könyvét mégis illőbb és termékenyebb a lendületes nagy költői akaratok, mozdulatok irányából bemutatni. Bár akadnak a hét fejezetnek magányosabb versei, az összeállítás jobbára ciklikus meditációk eredménye, a fejezeteken belüli és közti kohézióval. A Dublin igen szerencsés felütés, mert a távolságélmény, a megérkezés/elindulás antagonizmusa, a hajózás-archetoposz, a tenger képe és a nem csupán Joyce nevével és az írség mitikumaival jelölhető messzeségtudat összefonódik az öt versben, miközben valamennyi önálló karakterrel rendelkezik. Megalapozódik az a sejtésünk, hogy Tomaji a szabad vers égtájain érzi magát a legotthonosabban, de a nyújtózó sorokat koptatott vagy kisuvickolt rímmel regulázni sincs ellenére. A nagyobb, sprőd verstestekről mint poétikai alapról kisebb kompozíciókat ritkán tördel le: két szonett, egy megfordított szonett és egy nyolcsoros enigma a legrövidebb alkotások (ha a Három bagatell-t nem külön számítjuk, s a Toszkán anzixek-et nem szedjük ízekre).
A költő a klasszikus modernség és az avantgárd modernség tradíciója iránt is érez annyi jelen idejű vonzódást, elköteleződést, hogy mindkettőt fenntartva jusson el saját szuverén versalakjaihoz. A szemléleti, ízlés- és verselésbeli nyitottság engedi meg s teszi természetessé, hogy a Rilke-, Beckett-, Nemes Nagy-partokkal még csak nem is átellenben olyan felségterületek ugyancsak körvonalazódjanak, amelyek felett Nagy László, Kányádi Sándor, Nagy Gáspár neve leng. Be kell látnunk: nem elsősorban irányzatokat, örökségeket, inspirációkat jelenítenek meg a nevek és citátumok, hanem fényes, öntörvényű költőegzisztenciákat és világítótorony-nagyverseket. Több tucat szabadelektron-lírikus közelétől, kötetlen kötésétől válhat szabadelektron-költővé, önmaga hangját megtalált alkotóvá a Sötéttiszta sáv meglátója, felfestője.
Tomaji a hagyományos lírai témák közül nem egyet birtokol. Így az emberélet útjának felén esedékes számvetést, a szerelem, a családi kapcsolatok stációit, a természeti indíttatásból elvonatkoztató létbölcseleti szintézist, a költőtársaknak tisztelgő szellemidézést. Mindezek viszonylag ritkán jelentkeznek tematikai egyszólamúságukban. Tomaji Attila egyik fő erénye, hogy mind tartalmilag, mind formailag összedolgozza matériáit. Ennek a törekvésnek a ciklikusság kiváltó oka és következménye is. A Triptichon, a Gangversek, a Három bagatell, a Tájaim, a Toszkán anzixek, a Zebegényi elégiák (de még az egyfaragású, ugyanakkor megtört Pompás tájai az éjnek is) többes számú nyelvtani alakjukkal hol sarkosságuk ütközéseire, hol ívességük fonódásaira utalnak az egymás mellé rendelésben.
A Gangversek sorozata a megértésvágy fokról fokra végigvitt élményalapú tudatverseként emelkedik ki (mindjárt az 1. jelű részben olyan betéttel, amely ismét csak erőltetés és beletrafálás egyszerre: „engem ne vigyen át senki / fogában tartva a túlsó gangra”. A Nagy László-i „szállóige”, a „…ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!” (Ki viszi át a Szerelmet) nem könnyen talál magának jelentést a parafrázisban. Ne zárjuk ki, hogy e sorozat még csiszoltabb (rostált-továbbírt) formában kerülhet egyszer egy Tomaji-gyűjteményesbe. Energetikája megengedi a feltételezést: a szűkösség, szürkeség körei feltelítődtek a szorongás és a szorongás leküzdésének egyedi színeivel.
Még élményszerűbb a Zebegényi elégiák: mind a ciklus, mind a ciklusnak címet adó vers. A Tomaji-líra akár csapongásig radikalizálódó dinamikája talán elfedné – a szerző maga világít rá: lírája végső soron elégikus karakterű. Érdeme, hogy az elégizmus más válfaját testesíti meg, mint a közelmúlt magyar irodalmában kezdőpontnak tekintett, Tandori Dezső nevéhez kötött (az 1980-as években tetőző) elégiaköltészet vagy annak bármely változatú folytatódása, mellékága, vitázó visszafojtása. E műfaji irányulás – halványan bár – inkább Petri bizonyos szándékaival rokon. Ez magyarázhatja, hogy a Sötéttiszta sáv szintagma esetleg kontextuális viszonylatba kerülhet Petri napsütötte sávjával: egy egész jelenség- és elemzésegyüttessel és lecsapódásaival (Hogy elérjek a napsütötte sávig). Az Elég (azaz elég) verscím(elem) is – többek között – Petrinél bukkant fel az elégia csonkolásaként (például: Tengerparti elég – hogy motivikusan is Tomaji kötete közelében mozogjunk). Az elégikusság legnyomatékosabb ciklusa megbírja az önmegszólító vers, az egyes szám első és egyes szám harmadik személyű versbeszéd közelítéseit is, egy komplex lírai alanyt, én- és látószög-váltogató helyzetelemzőt, sorsnarrátort léptetve fel. A szív alatt mottója is a jó, versgalvanizáló választások egyike: a mottógazda Dobai Péter nem csupán egykori tengerész, hanem a Tomaji számára oly fontos versképző Duna költője is. (A Zebegényi elégiák-at záró, ugyanily című vers egyik olvasatában Duna-költemény, s mint ilyen, Iszter-, Danubius- és Duna-verseink legszebbikeinek folytatója.)
A jelen recenzióban a Sötéttiszta sáv hivatkozásai, esztétikai jegyei, vízjelei nyomán felsorolt költőnevek és irányzatok mind a múltba kötik Tomaji Attila könyvét, hiszen még a „meghívott” legfiatalabbak is jóval idősebbek nála, a legnagyobb árnyak pedig akár egy évszázaddal járnak előtte. Ám ha a napjaink hazai lírájában jártas befogadó elhelyezési felületet keres a kötetnek, valójában az érett harmincas, kora negyvenes lírikus korosztály egyes tagjait találja Tomaji szövetségeseinek. Dukay Nagy Ádám, Babiczky Tibor neve említődik is (más Tomaji-szövegekből tudható, hogy komoly hangsúllyal). S bármiféle összetartozás szorgalmazása nélkül ideírható Schein Gábor, távolabbról Vass Tibor, a huszonévesek sorából Ayhan Gökhan neve. Jelzésként. Egy kiterjedt mezőny jelzéseként, melyben Tomaji Attila a Sötéttiszta sáv-val foglalta el érdemi helyét.