László Ferenc

A JÁTÉKOS
MÉSZÖLY DEZSŐ (1918–2011)

Az olvasó sokáig jobbára csak műfordításaiból következtethetett Mészöly Dezsőre, a költőre: magyarításainak lírai szerepjátékaiból nem csupán az „elnyomott színészre”, de a rejtőzködő poétára is. Fordítói sérelmei tették esszéistává, előbb csak magánkörben művelt mulatsága pedig idővel országos népszerűséghez segítette az aggon is eleven szellemű irodalmárt.

*

A tősgyökeres, jó magyar família leszármazottja a vallás helyett inkább a színészi pálya felé tájékozódik, s bár korszakos színművész éppenséggel nem válik belőle, ámde a magyar színház egyik leghasznosabb alakja igen. A XIX. században ez a feladott körülírás Szigligeti Edére illik, míg a múlt században nyilvánvalóan Mészöly Dezsőre talál, aki széles körű ismertségét részben épp a remekbe sikerült Liliomfi-filmnek köszönhette. A filmvígjáték érdemes forgatókönyvírója addigra már túl volt a református teológián, bölcsészdoktori disszertációján és sosem restellt színészi próbálkozásain is. A Nemzeti Színház dramaturgiája körül ragadt meg az ifjú Mészöly, aki világháború és hiperinfláció utáni első jobb ruhadarabjait már a műfordításnak, a Bajor Gizi tetszését olyannyira elnyerő, természetes szavú Antonius és Cleopatrá-nak köszönhette. Ezzel a darabbal indult az utóbb a Madách Színházat, majd a Televíziót erősítő Mészöly Dezső színházi szolgálatainak és Shakespeare-fordításainak sora, amely jól használható, színpadra termett szövegekkel gazdagította a kor színházát, s amely rögvest kiváló formakészségű és hozzá merész magyarítónak mutatta a hivatalos irodalom berkeiben még alig számon tartott literátort. Merésznek, hiszen Babits Mihály után nyúlt A vihar-hoz s Kosztolányi Dezső nyomában a Romeo és Júliá-hoz, s ez éppúgy bírálhatónak mutatta Mészöly tevékenységét, mint csatái a Shakespeare-filológia avatottjaival. Akárhogy is, Shakespeare-fordításai a legkevésbé sem vallottak szégyent a színpadon, s ma már alkalmasint az újrafordítás gyakorlatára is jóval megengedőbben tekint az irodalmi-tudományos közvélemény.
Shakespeare mellett az Erzsébet- és a Jakab-kor mellékbolygói, Fletcher és Webster, de G. B. Shaw több színműve is Mészöly alkalmatos nyelvén szólalt meg magyarul, s fordításainak-átdolgozásainak lajstromát még hosszan sorolhatnánk: Carlo Goldonitól Ödön von Horváthig és Szophoklésztől Osztrovszkijig. Főleg és mindenekelőtt azonban a francia tételeket felemlítve, elvégre Mészöly – Shakespeare-en innen és túl – a francia kultúra szerelmese volt, s mint lovagias széptevő, ajándékok garmadájával bizonyította tüzes rokonszenvét. Már Kolozsváron benyújtott doktori disszertációja is e kultúrkört vizsgálta, frissen reagálva egyszersmind a Faludy György által keltett hazai Villon-divatra. Ez volt az 1942-ben megjelentetett irodalomtörténeti tanulmány, a Villon Magyarországon, amelyet azután Villon teljes fennmaradt életművének fordítása követett: élményszerűen friss nyelvhasználattal, az esztétikai érdemeken túl a kifejezés szabadságát is nagyban előmozdítva. Valamint a fordítási folyamat naplójellegű dokumentálásával, akárcsak Shakespeare és Molière műveinek esetében: tiszteletre méltó filológiai igényességet mutatva, elmélyülten, s az ismeretterjesztő szándék mellett, nyilvánvalóan jórészt a maga mentségére – „a sziszegő kígyók” ellen.
Ötvenhét éves volt, amikor 1975-ben első verseskötete, az alig másfél száz oldalas Önarckép retus nélkül megjelent. Addig is akadt ugyan irodalmár, mint kiválólag Németh László, aki már a műfordítóban is megsejtette a poétát, ám a versválogatás jószerint így is felfedezésszámba ment, s Mészöly bevezető önvallomása korántsem tűnt túlzásnak: „Anyanyelvem a vers.” A szerepjáték persze a költő Mészöly számára is váltig vonzó foglalatosság maradt, s így versei kedvükre barangoltak a magyar történelem és a magyar líra korszakain, megidézve mondjuk a tekintélyes felmenőkben oly gazdag, nyelvészprofesszort, református lelkészt, festőművészt és huszár ezredest egyként büszkén előszámláló família végvári kapitány ősét, a XVI. századi szatmári Mészel Andrást (Versek egy várkapitány hagyatékából).
A stílusérzékre alapozott játékosság s az imitációra való erős hajlandóság a kora ifjúság évei óta Mészöly irályának jellemzője volt, amint arról kamaszkori, bájosan szemtelen Szász Károly-paródiája is tanúskodhat:

„Játszogatsz kicsiny fiú a’ puha föveny’n
háborúba nem kisér még borús könyem,
majd midőn már kis kebeld száz borúra kész
főbe nyomva siskodat háborúba mész.”

Ez a játékosság, valamint a magyar irodalomban való böngészi tájékozottsága tette azután már jóval túl a 70. életévén személyében is országosan ismertté és közkedveltté Mészöly Dezsőt. A Lyukasóra műsorvezetői és spiritus rectori szerepében az idős költő nem csupán látható élvezettel lubickolt, de ismét csak nehezen túlbecsülhető szolgálatokat tett a magyar irodalomnak és a teljes hazai kultúrának.
A máig elnyűhetetlen tévéműsor Mészölynek és állandó játszótársainak köszönhette versolvasásra kapató kedélyét, okosságát és – öregességében is oly nyilvánvaló báját. Ez tette sokáig kimondottan versenyképes és divatos „szórakoztató” műsorrá a Lyukasórá-t, amelyben Mészöly szinte legutolsó heteiig közreműködött, ha már csak felvételről be-bejátszva is. Az eleganciát s a szép előtt mindenkor fejet hajtó galantériát mindvégig imponáló módon megőrizve, s bizonyosan kiérdemelve, hogy a „világszínház” szerelmeseként beteljesüljön De profundis című versének végóhaja:

„Tragédiák s komédiák
káprázatos teátruma!…
Szólít-e még az ügyelő
csengője újra engem is
a tündöklő porondra, hol
a végtelen repertoár
során örökké váltja egymást
szeszély, veszély, élet, halál?
Csilláraid kristály-világát
hadd lássam még fejem fölött,
mielőtt szédülten s kifúlva
a süllyesztőben eltünök!”