Sántha József

A KÖLTÉSZET BONCMESTERE

Nemes Z. Márió: Bauxit
Palimpszeszt – PRAE.HU, 2010. 83 oldal, 1990 Ft

A legkevésbé megfogható és tetten érhető verseskötet, amellyel manapság találkozhat olvasó és kritikus. Nyelve olajozottan, érzéki-intellektuális mezőket érintve siklik, nincs megállás, de nincs töréspontja, és főként nincs üresjárat a szövegekben. A vers valamiként a valóság darálójaként működik, ahová elegyest bedobálják a világ esetlegességükben is jellegzetes tárgyait, témáit, a hozzájuk tapadó érzéseket, tulajdonságokat, morbid módon akár emberi testrészeket is; látszatra mindegy, hogy mit, hiszen verspép lesz belőlük, magát megtagadó anyag, össze nem illő képek végtelen sora, folytonos önellentmondás, magával szemben gondolt gondolatok sora és valami delejes kárhozat, amelynek háttere az egyetemes emberi leépülés, a demencia környezetet átitató lassú pusztítása.
Egy általános törvény azonban megállapítható: semmi sem állandó, a megnevezések elhagyják az értelmezési mezsgyéiket, önállósulnak és roncsolódnak, egészében minden az egyetemes katasztrófa felé mozdul el. Ha az egész verseskötetet vesszük szemügyre, ami korántsem egyszerű, hiszen mállékony és tünékeny valami ez, folyton kiszakítja magát minden osztályozás és rendszerezés elvi szempontjai alól, annyi mégis megállapítható, hogy valamely általánosabb, meg nem indokolt, személyesebb pusztulásból egy konkrétabb, az embert és környezetét megfertőző, az iszapkatasztrófával is megjelölhető nagyszabású Apokalipszis képét nyújtja a kötet.
A rend, a szabály, a logikai követhetőség, a ráismerhetőség lehetősége teljesen ki van iktatva a versekből. Mintha egy hatalmas tükör összetörte után a szétszóródott üvegcserepekből néznénk Nemes Z. Márió „lelki” tájaira: sebek és daganatok, csomók és lágyrészek, absztrakt és gnóm figurák, valótlanságban játszódó valótlan cselekedetek és történések hevernek egymás mellett. Minden kijelentése egy valóságból kihasított és élesre fókuszált képet mutat, de a versekben található egymásutániságukat látszólag nem köti össze semmi, legfeljebb taszító pesszimizmusa, a képek gyártásának lélegzetelállítóan profi mechanizmusa és mechanikussága. Ha ettől a jelentésvilágtól és szikrázó logikátlanságtól meg tudunk egy pillanatra is feledkezni, azt is mondhatnánk, hogy hallásra szépek ezek a versek, igaz, hideg szépség lakozik bennük a borzalmak hajlataiban. Mindez logikusan a személytelenség álarcában jelentkezik, a versekben felbukkanó figurák nem fednek le semmilyen hozzájuk testesülő érzelemvilágot, sorsot, cselekedeteik is meglehetősen frivolak vagy abszurdak, kiállnak a lényükből, és ez tartja állandó mozgásban őket: „Judit is megérkezik. Fejében fájó vér van. / Ha vonul az utcán, mindenki szagolja.” (Falra fest.) Könnyen belátható, hogy ennyi paradox kijelentés és szokatlan szókapcsolat ritkán sűrűsödik össze egyetlen versben. Nevesített személy még egy bizonyos Regina. Legkitárulkozóbb pillanataiban annyit tudhatunk róla: „Ott fut Regina! / El akarja oltani a szemetet a gödörben, / de a szemét okosabb nála, az odvas / disznók felröhögnek, / amikor Regina ijedten / a fejéhez kap és elterül.” (Égetés.) Vagy: „Múltkor Regina szívét kenték / kloroformos olajjal. / Illatozott, mint egy bonyolult növény.” (Falusi ember.) Ezenkívül homályos, individualitás nélküli testvérek, szomszédok, apa, anya, gyerekek, akik nem felelnek meg semmilyen szempontból még ennek az elnagyolt megnevezésnek sem: „A gyerekek hirtelen lyukasak lettek. / Beteg labdáikkal dobálták a falat, de / már nem voltak mások, mint repedések, / amikben eltűnhetsz, ha ismered a labdák / szagát.” (Boldogságig lassul.) Itt jól tetten érhető Nemes Z. versbeszédének tünékeny logikája. Az első kijelentés már annulálja a megrajzolt szereplőket („lyukasak lettek”), úgy lépnek be a versbe, hogy már megfosztattak a bátrabb, határozottabb jelenléttől. A következő aktív mozzanat („Beteg labdáikkal dobálták”) megszünteti cselekvésük érvényességét is, hogy aztán valóban teljesen eltűnjenek a versből (repedések lettek), amelyek révén egyszerre váltak feleslegessé, túlhordottá az adott szituációban, amely látszólag értük teremtődött, és eltűnik a vers szemlélő-
je is, rajtuk keresztül, a repedésben, a fikció elnyeli a szöveg hordozóját. Ugyanilyen logikával él a Különélés című vers is: „Kijárata vagyok a nagyobb embernek. / Ő egy betegség, és sokat gondolkodik.” Ilyen tünékeny, olvadékony, falra festett, foszlékony minden szereplő és minden kijelentés is a versben. Hosszú elemzést igényelne a kötet világától kissé idegen, mert határozottan szellemes és provokatív Puskin mellei című vers is. (Nemes Z. e kötete nem akar szellemes lenni, a tények és viszonyok groteszk tömkelege kimondottan súlyosabb és az ironikus látásmódot megszüntető állapotokat mutat.) A vers a maga automatikus írásra emlékeztető ellentmondásaival elemezhetetlennek tűnik. A dadaisták írtak ilyen logikával és elvetemültséggel szövegeket, holott a káprázat, a bizonytalan talajú meghatározatlanság teljessége egy szürreális csontváz óvatos felöltöztetését indikálja. Ami egy nagyon szerény intellektuális befogadó által azonosítható: A nemek változékonysága, determinálatlansága: Puskin, a három fivér, Anyegin („kipucolják a nemüket”) nő és férfi is lehet. Ez a gyár, ahol Puskin készül, embergyár, több versében a József Attila-i termelőeszközöket is megidézi, de végső soron a vonzódások, az érzelmi irányultság elkészültének a helye is: az érzékiség formájában van jelen a versben (a tánc, az orosz nyelv idegen szépségének hűvösen intellektuális, sőt rituális közvetítője, anyag, amelyen persze fél évszázadon keresztül a barbárság szólt hozzánk, a szerelem kinövése, a mell meghatározó éltető és beteg üressége, amely azonban anyatejet termel). Ugyanakkor az elfolyás, a nedvesség, a megtermékenyüléstől a küretig felszabdalja a mondandót, leginkább egy csatornában végződik: „A mederben kő van, meg női dolgok. Egymást tolva megyünk a lében.”
Ha azt mondtuk, hogy az olvasó számára ez a kötet zárt világa révén kevés felismerést, azonosítható támpontot nyújt, meg kell említeni egyrészt Marno János költészetének, főként
a cselekmény – isten egyszer ha lábrakap lehetséges hatását, másrészt azt, hogy a Telep-csoporthoz tartozó költők tagjai huzamosabb ideje párbeszédet folytatnak egymással, egy olyan költőileg ritka gondolati közösségben vagy talán csak egymásra figyelésben élnek, ahol egy-egy motívum megjelenése nem lesz kizárólagos védjegye egyetlen személyiségnek. E versek a hagyománytól való teljes elrugaszkodásuk mellett sem tagadják meg ezt a közösséget. A legrokonabb költőtárs Nemes Z. Márió számára talán Pollágh Péter és Krusovszky Dénes. Pollághot többször is megidézi költőnk: „Mássá lett a többi, de mindegy.” (Biztos hely.) Pollágh: „Mindeggyé tettelek, nem mássá” (Elbocsátó szép). Nemes. Z.: „Falra fested a nőt, aztán a kisfiúkat kened föl” (Falra fest); Pollágh: „él és uralkodik, / de nem apám, / csak falra fest.” (Megmarad úgyis.) Sok ilyen szövegösszefüggést, egymással való párbeszédet lehetne még kimutatni, de lényegesebb a rokoni kapcsolat Nemes Z. és Pollágh között, ahogy a hagyományos vers logikáját felszámolják, de míg Pollágh megmarad a személyesség határain belül, verseiben mindig érzékeny én bujkál, bátor, de sérülékeny, addig Nemes Z. totálisan megszünteti ezt a személyeset, felboncolja, ízekre szedi és negligálja. „Szeretnék egy kezet magamnak, mert tudnék vele mutogatni, de ha nem vagyok mohó, szeretnék még egy petefészket is. Beültetném a kocsiba, és azt mondanám, hogy a csajom.” (Kormány.) Pontosan kifejezi ezt a különbséget két egymásra utaló cím is: Pollágh: Imponál és terel, Nemes Z.: Terel és bont. Míg az előző cím Pollágh ember- és szerelemközpontú érzelemvilágára utal, számára a nő, a másik, a barát, még teljes személyisége érvényességében romlékony, addig Nemes Z. kötekedően és agresszívan már csak emberi hulladékokkal dolgozik, a költészet boncmestere, ami azonban intellektuálisan és poétikailag a legkevésbé sem negatív, csupán megdöbbentően újszerű. Ugyanígy azonosítható különbség a két nevesített szereplő, akik Pollágh Vörösróka-kötetében, illetve Nemes Z. jelen kötetében egy-egy ciklust foglalnak el. Pollágh a dédnagymamájáról ír (Dédi), annak a halála előtti különösen életigenlő, ám lehetőségei szerint már túlhordott és egy kissé avítt szokásairól, absztrakt, de szerethető életbölcsességéről, arról, hogy a forma mint takarja el és ugyanakkor miként hamisítja meg az idősek élnivágyását, hogy a külsőségek a haláluk előtt sem dekorációk, hanem a teremtett és lassan gyökerüktől elszakadó lét utolsó kitörései, az élet térnyerése a semmi ellenében. Nemes Z. Regina-versciklusában kap egy efféle életlehetőséget egy öregasszony, aki persze nem is önmaga, aktivitása mágnesként magához vonja e költészet ábrázolta pusztulást. Regina egy mindig alakot váltó titokzatos lény, aki ott sertepertél a ciklus verseiben, anélkül, hogy határozott személyiségjegyekkel rendelkezne. Ő a pusztulás megtestesítője, ám különös aktivitása olyan tulajdonságokkal ruházza föl, mintha éppen ellenkező előjellel tüsténkedne. Pedig itt a költő ítélete már-már kegyetlen: „Szeret szopogatni. / Hiszen a nyest is / tojásmaradványokat hagy maga után, / pedig nem szaporodik / velük.” (Nyers.) Nem Petri módján kíméletlen, hiszen ehhez valóságos személyesség vagy legalábbis annak a látszata kell. Itt némileg ténylegesen törés áll be, a kötet egyetlen, logikát nem mutató hiánya, hogy a ciklus hőse mégse Regina, hanem a versdaráló kíméletlen személytelensége. Hiszen Regina inkább szemtanú: „Regina ágyszomszédja kockára / vágva, mint egy véres sakktábla” (Szomjas erdő), mintsem elszenvedné saját sorsát, amely lényegében a kötet lapjain kívül esik, csak egy látogató a kötetben, egy alany vagy tárgy, szemléletének Beckettig menekülő tompa érzéseivel. Krusovszky Dénes verseinek világához az utóbb idézett prózaversek révén kapcsolódik Nemes Z. kötete. Bár Krusovszky legtöbbször kerek történetet ír le, és ezek megközelítőleg sem akarják a költőiséget megszüntetni, mint e kötet Puskin-verse, de a pusztulás, a világ erodálódása, a rozsda hasonló szerepet játszik mindkettőjük költészetében. Az Élni akar című Krusovszky-szövegben babonás félelemmel tölti el az elbeszélőt a rozsdás hordó vizébe tett harcsa sorsa. Ott az átláthatatlan mélyben a hal „homályos ösztönöket” ébresztve köröz még. Holott tudhatja, hogy rég dög. Kettejük költői látásának fő különbségére rávilágít az utóbbi költő Elromlani milyen című versének egy látszólag Nemes Z.-re emlékeztető logikátlan, ám gyönyörű képe: „Egy hentespult a legelőről / vajon mit tudna mondani még?” Itt azonban különösebb nehézség nélkül képesek vagyunk pótolni a hiányzó láncszemeket. A hentespult – marha – legelő: összességében ugyanolyan teljes és szép képzettársítás, mint Pilinszky verseiben a gyakorta visszatérő vesztőhely.
Ami Nemes Z. Márió költészetében aránytalanul és túlsúlyosan jelen van a fentebb említetteken kívül, a testiség szerepe, de már a megmérgezett, pusztulásban lévő, a deformálódott, a környezeti katasztrófák áldozataként állati létbe süllyedt emberi lény, ahol a daganat önálló életre kel, és az emberi kapcsolatok ezek dörzsölésére, bekenéseire redukálódtak. Mindennek olyan gazdag példatára a kötet, hogy az eddigieken túl csak néhány idézettel illusztrálnám ezt az egyetemes testi leépülést. „A daganatom vagyok, hurcolom és nyalatom” (Mell); „Juditnak hívom majd, és bekenem a hátát egy krémmel” (Daráló); „Az öregasszony fejéből kinő egy összekötött kéz” (Öreg); „Agyakat szedünk az erdőben” (Szedés); „Ha nitrátos a lánygyerek, / akkor kint hagyják éjszakára” (Csonthasznosító).
Mindezek a képi elemek olyan erővel tombolnak Nemes Z. verseiben, hogy óhatatlanul Brueghel szörnyei rémlenek fel, de ezek inkább modern szövegnyesedékek szövetei, teológiai hátterük egyáltalán nincs, a mai élet külső és belső szennyezettségének a termékei. Említhetnénk még Beckettet is, két-három versében tisztán kivehető hatást feltételezhetünk (Őszi pára, Malom), de egészében, úgy gondolom, egyikkel sincs igazán mély kapcsolata, mindez a sokkoló emberábrázolás Nemes Z. Márió világa, egy vershenger, amely azáltal is torzít, hogy a torzulásokat lenyomatokká préseli, egy szellemi boncmester, aki kirakati árucikké preparálja a test burjánzó korcsosulásait.
Legközvetlenebbül és legérthetőbben a Bauxit című versében válik a világ logikussá és az apokaliptikus képek sora indokolttá. Ha eddig úgy éreztük, hogy ez a kötet csak letaglózó, de nem tragikus, akkor most be kell látnunk, hogy mesterien felépített, átgondolt szerkezetében visszafelé is megvilágítja és emígy az öncélúság vádja alól fölmenti szövegeit. Ha agyunkban
jól őrizzük a vörösiszap-katasztrófa tévéképernyőjén látott felvételek minden apró részletét (amelyhez költőnknek Ajka szülötteként talán több köze van, mint gondolnánk), amikor a hétköznapi élet és annak súlytalan tárgyai mártódtak valami alantasan lemoshatatlanba és mocskosba, akkor érezzük, hogy ami kívülről fenyeget, az már bennünk régen megtörtént. Ahogy a kötet verseinek nagy része a katasztrófa előtt keletkezett, de igazi medret a tragédia szolgáltatott teljes kibontásukhoz. A pusztító és a pusztuló ember, a sebzett test, a szétdarabolódott testrészek, a harsányan riadt lélek minden kétségbeesése e megszállottságig higgadt költészet tárgya. S mint ilyen, sajátosan taszító és mélységesen hiteles.