Pályi András

KEMENCZKY JUDIT
1948–2011

A NAPFUTÓK – így, nagybetűkkel, ahogy ő kívánt hangsúlyt adni a szavaknak – valójában tarahumarák, akik egész évben futnak, hogy ama szakrális „hosszú napon” futásukkal „megteremtsék a Napot”, mert különben örök sötétségbe borul a föld. Azaz a napfutó nem versenyző, hanem teremtő, sőt: „Ő maga a nap. A spirituális világossággal folytat eksztatikus, szerelmi viszonyt, mely viszony azonban nincs ellentétben a vallásos ihletettséggel.” Alighanem épp ez e metafora lényege: felmutatni a lét érzéki és szakrális dimenziójának titkos, mély, eredendő kapcsolatát. Ezt rejti magában Kemenczky Bostonban festett képe is, a Planting Lotuses in Fire, amelyet ott, a teljesség pillanatában, Bakucz József társaként alkotott, és amelynek címe akaratlanul is összecsengett Sylvia Plath yorkshire-i sírfeliratával. Azzal a Sylvia Plathszal, akiért „a túlvilági csónak hamarabb indult útnak”, aki költő hitvesével akkor már a Hiábavaló Remények útját járta, s „így NAPFUTÁSUK egyenletes sebességgel magasbaívelő pályája, a magasban egy száraz reccsenéssel kettévált”. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a lótuszok tűzbe plántálásának taoista szimbóluma végül „a napból felnövő univerzum”, „a termékenység és a teremtés örökkévaló, spirituális értelme”, úgy érzi mégis, óvnia kell, hogy a „napfutók nyomába csak az merészkedjen, aki köszönő viszonyban van a halállal”. És utána mindjárt a józan, prózai tényközlés: „Az én férjem nem Londonban, hanem Bostonban halt meg, és ő is nagyon híres költő volt.”
Augusztus 19-én, tíz nappal hatvanharmadik születésnapját követően, sok szenvedés után elment Kemenczky Judit költő, festő, műfordító, a lótusz tűzbe plántálója, akinek itt 1996-ban önálló füzet formában megjelent NapFutók című látomásos esszévallomását idéztem, egyik legbensőségesebb és legmeghittebb írását, ezt a számára „a másodlagos valóságtól fokozatosan elidegenedett és az elsődleges valóság felé közelítő kéziratot”, amellyel a költő Bakucz, a festő Rektenwald Zsóka és a zenész Szabados György „útmutatásai alapján”, mégis „saját szorgalmából” készült el. Hozzáteszem, mindjárt Bakucz és Rektenwald halálát követően, akikért szintén túl korán jött a túlvilági csónak (az előbbi 61, az utóbbi alig 42 volt), hogy Szabados György után most a negyedik napfutóért se késlekedjen megérkezni.
Kemenczky Judit 1970–72 és 1976–78 között az ELTE bölcsészeti karának hallgatója, 1974-ben Pilinszky János ajánlásával mutatkozott be a Ne mondj le semmiről-antológiában, első kötete, A vesztő 1979-ben jött ki, ezt követte 1982-ben a Sorsminta, 1992-ben az Amerikai versek, 1996-ban a NapFutók, 2002-ben a Templomszáj, 2005-ben a Hullámlovasok. 1994-ben a középkori japán színműveket tartalmazó Nó-drámák kötete Év Könyve-díjat kapott, lefordította Hildegard von Bingen XII. századi misztikus látnoknő A megváltás tüzes műve című művét (1996), megkapta a Füst Milán- (1996) és a Déry-díjat (1998), de állami kitüntetésben egyáltalán nem részesült. Festőként önálló kiállítása volt 1992-ben az Óbudai Társaskör Galériában és Pécsett a Művészetek Házában, 1993-ban az Ernst Múzeumban, 1994-ben a Vízivárosi Galériában (Bakucz Józseffel immár posztumusz közösen) és a varsói Magyar Kulturális Intézetben, 1995-ben a pozsonyi Magyar Kulturális Intézetben, 1997-ben a váci Görög Templom kiállítóteremben, 1999-ben az Újlipótvárosi Klubgalériában, 2009-ben a Képzőművészeti Egyetem epreskerti Parthenon-fríz termében. Képei megtalálhatók a váci Tragor Ignác Múzeum gyűjteményében. Kalmár Éva úgy tudja, hogy „az utolsó öt év magába zárkózó, titkokkal és inspirációkkal teli, sokkötetnyi verses-prózai-festészeti műveiből semmit nem tett közzé, a folytatást szenvedéseivel együtt elvitte magával”.
1979-től az Országos Széchényi Könyvtár fölöspéldány-csoportjánál dolgozott Györe Balázzsal, innen kapta nevét a Szilágyi Ákos kezdeményezésére – és mellettük El Kazovszkijjal, Kőbányai Jánossal, Szkárosi Endrével, Temesi Ferenccel – a hetvenes évek végén megalakult Fölöspéldány Csoport, amely élő folyóiratszerű „irodalmi koncerteket” szervezett, rockegyüttesekkel közös irodalmi esteket, első publikációik pedig az avantgárd iránt is nyitott régi Mozgó Világban jelentek meg. Kezdettől lételemüknek tartották a műfaji határok áthágását, a rögtönzést, a véletlen jelenlétét az alkotói folyamatban, magától értetődő iróniával tekintettek minden kánonra és hagyományra. Kemenczky, holott elszánt tagja volt a Fölöspéldánynak, ebben a társaságban is különcnek és ritka erős egyéniségnek számított fegyelmezettségével, a keleti kultúrák iránti vonzalmával, misztikus hajlamával. Ahogy Szőcs Géza írta róla később, „költészete a hetvenes években sokunk számára, akik akkor huszonévesek voltunk, kivételesen fontos volt: azt a tudatot erősítette bennünk, hogy nemcsak a hivatalos, de a nemhivatalos kánonokon túl is van egy másik”, hozzáfűzve, hogy „senki nem csodálkozott volna, ha a költőnőből egy új Nemes Nagy Ágnes vált volna”.
De eltökélten a maga útját járta, sosem felelt meg az elvárásoknak. Abban a korban, amikor a hiteles vallásos ihletettségű líra végképp eltűnni látszik, s a költőknek nemigen futja többre az istenhiány megéneklésénél, ő látomásos érzékiséggel és sajátos szemantikával rendelkező istenteremtő költő lett (e tekintetben akár Nemes Nagy Ekhnáton-jának örököse), amivel egyfelől kézzelfoghatóvá tette e hiány drámaiságát, másrészt a misztikus hagyomány bensővé válásával a kietlen, istentelen világot is paradox módon otthonossá tudta tenni. Ars poeticáját legtisztábban alighanem a nó-drámák kapcsán fogalmazta meg, amelyek „egy olyan világban játszódnak, ahol a dolgok mélyén a mindenséggel való azonosság és egység elve működik; a világ csak látszólag diribdarabokból álló, felfoghatatlan és összefüggéstelen események és jelenségek kusza hálózata. Valójában szakrális egység: irgalom és szeretet járja és hatja át a szenvedélyek, bűnök, hatalom, bosszú és őrület világát… Itt nincs, nem lehet jelentősége az általunk értéknek tartott konvenciórendszernek. Itt nem lehet hazudni, csalni, tévedni. Minden önmaga átszellemítő lényegével azonos, és ennek következményei kikerülhetetlenek”. Vallásosságának tehát semmi köze sem volt a negédes, ájtatos szólamokhoz, rá is érvényes, amit Bakucz Józsefről írt, hogy „a világra volt éhes, és abból mindent, az egészet akarta”, jól tudva, hogy „az élet igazsága nem mondható ki, csak egy végtelenített pályán”. Így jutott el az ironikus-rezignált fölöspéldány-élménytől a napfutás eksztázisáig. Ám miközben kései verseiben – az Egy kolostorszobában címűben is – döbbenten tapasztaljuk a maga teremtette Isten csodás, szinte állati melegségét, elementáris oltalmazó erejét, azt is tudjuk, hogy nagy árat fizetett, amiért „őrületes szentjeinek” „csodafogantatású, megrendítő titkaival” és „egzakt egzaltációjukkal” szemlélte a világot és az embereket, akik között élnie adatott, és ahonnan egyre inkább kivonult. Ő volt a kor egyik legerőteljesebb költői hangja, ám kortársai nemigen rendelkeztek affinitással, hogy ezt meghallják és feldolgozzák. Ahogy Mezei Ottó írja tekercsképeiről és zászlóiról, a mai elemző számára attól oly nehéz műveinek megközelítése, mert ez a nem festő festő „az általa alkalmazott pszeudofigurális vagy nonfiguratív festői jelet” „kifejezetten belső képek, látomások, csodás jelenések rögzítésére használja”. Azaz magát a misztikus élményt kellene lefordítanunk a magunk nyelvére, ami úgy tűnik, meghaladja képességeinket.