Kőrizs Imre

A KÖLTŐ KARINTHY

Tanulmány versben

Szapphón kívül nincs még egy nagy költő a világon
Olyan kevés néhány verssel mint amennyit Karinthy írt élete végén
A reformnemzedékhez Egy reggel dátum nélkül Karácsonyi Karének
Számadás a tálentomról Érdi erdő Üzenet a palackban
Még egyszer ilyen hosszan már nem tudnám folytatni akárhogy akarnám
És a szöveggondozást elnézve elhanyagoltabb sincs a nagyok közt
Mindegyik kiadás túl keskeny is ami prózának mondjuk mindegy
De ezekbe a széles sorokat lengetve hadaró egy szuszra beszélő
Versekbe ízenként fojtják bele azt a szuszt sorban a szűk kiadások
Letörve az elhúzódó mondatok végét aládobva a kiférőnek a maradékot
Kivéve Bán Zoltán András kellő kötetét ahol az ilyen sorrekorder is elfér:
„Mi az amiben egy mi az amitől összefügg mi az amitől kép ez a sok mozaik”
És Abody Béláét de az övé már több mint ötvenéves
Igaz ő pipiskedő bumfordisággal kipontoz egy sort ötvenhétben
Sztálin miatt nyilván ez az ára hogy egyáltalán közölhette a verset
És az előző oldalon kifelejt egy ártatlan másikat úgyhogy
Végül is értelmetlenné indázik csonkulva a mondat
De Ungvári Tamásé rosszabb vegyük csak A reformnemzedékhez című verset
„De” helyett „Se”-vel kezdődik a huszonnegyedik sor
A harmincadikból „…engem idéz idézvén szép régi igéket”
Kimarad az „idéz” és a tizennyolcadik tája se jó sehogyan sem:
„Hiszen önmagamat úgyis csak azzal a minden névnél ritkább örökebb
Senki másra nem illő soha vissza nem térő egyetlen jelöléssel és
Császári rangnál és névnél gőgösebb szólítással e földi téreken: én
Vagy egyetlen nagy »I« betűvel mint az angyali angol önérzet”
Mintha hiányozna itt egy sor mert ami ezután jön
Így kezdődik: „Igy hát” de itt különben minden kiadás rossz
A posztumusz első is csak Kardos László javított gyanakodva
Ezerkilencszázhatvankettőben a téglaszín klasszikus-sorozatban
Fejből mert ahogy írta csak az addigi köteteket vette a kezébe
Első közléseknek ő sem járt utána a Válogatott művek kedvéért:
„Császári rangnál és névnél gőgösebb szólítással jelöltem e földi téreken: én”
Ami finom és jó mert a verset szinte alig érintve javítja
Egy állítmányt beletéve de hát mégsem annyira jó mint
Az ami ezerkilencszázharmincöt május tizenkettedike óta
Áll a Pesti Naplóban ahol a vers teljesen betölti a harmincharmadik oldalt:
„Császári rangnál és névnél gőgösebb szólítással szólítottam e földi téreken: én”
Ki ugyan melyik filológus mert volna ilyen szóismétlést javasolni
Bár így már persze figura etymologicának hívják majd szerfölött helyeselve
Ezek azok a versek amelyekről Beck András írta korábban
Még a mesteri Nihil-tanulmánya előtt amelyben mesterinek nevezi joggal
Tandori felfedező írását Az erősebb lét közelében című kötetből
Ezekről az indázó versekről írta hogy „Szinte egyedüli témájuk a számadás
Pontosabban számadássá nemesedik bennük valami
Ami ingerültebben vádlón és dohogva korábban
Annyi cikkben előbukkant a készülődés a nagy műre és a kesergés
Hogy a megélhetésért folytatott napi hajszában nincs hely az igaz hivatásnak
Állandó magamentés fellengzős tervek elnapolások
Mindez itt sajátos jeremiáddá válik testre szabottan
Mely mégis alkalmas rá hogy az emberi élet a század
Nagy ígéreteit egy egész nemzedék nevében szembesítse a jelennel
Egyfajta űrt töltenek be ezek a végeérhetetlen sorok
Melyeket nem tagolnak írásjelek a kifulladó lélegzet ritmusára járnak
És az utolsó szó lendülete hajtja őket minduntalan egyre előre”
Tandorit is idézni kéne de most Abody Bélát muszáj aki ezt írja előszavában:
„Nem vitás elképzelhető a költészetben másfajta gyönyörűség
A konstrukció egysége vagy ellenkezőleg éppen az hogy a költő
Hátha úgy jobban látja kicsit eldobja magától a tárgyát
De nincs ennél nem létezik emberségesebb szépség
A mondanivaló látomásos képszerűsége
Már az első sorokban megrendítő és aztán felbukkan az író
Ha kell térden csúszva alázatosan könyörögve öklét rázva ha kell
Üvöltve hogy közbeszóljon széles mondatokat ívelve de a hangból
A látomás hangulatából pillanatra sem esve ki végig”
Így ír Karinthy kései verseiről Abody Abody akiről egykori iskolatársként
Vajda Miklós mondja „Eredetiség öntörvényűség mentális erő
Analitikus agy fantázia éles szem pazar íráskészség humor és becsvágy
Bőséggel megvolt benne egy zseni lehetőségei de hiányzott
A magasabb cél felé törekvő elmélyült kitartás sőt a magasabb cél
Világlátás és gondolat az egyes műveket azonos irányba terelni
A szükséges lemondás aszkézis alkalomadtán
Az öniróniával össze nem tévesztendő kritikus önreflexió”
Tudta ezt magáról maga is az elfuserált basszista és hasonló zseni
Szerepjátszásos tiltakozó álruhás polgárhökkentő
Ezt írva még kiadása előszavában Karinthyról de szerintem nem csak róla:
„A szerepjátszásos tiltakozást az álruhás polgárhökkentést
Unja már gyászolja életműve meg nem értését s ami rosszabb
Félreértését ezt azonban máshogy intézte el eddig
Halogatással még meg nem érett nagy tervekre utalva
Öngúnnyal néha belenyugvással elméletek útján
De ez sokáig nem megy az író kitör és átlépi a tárgyát
Ha nem akar az önleszállításba belepusztulni egészen
Törvényszerű hogy lírikussá kell válnia ekkor”
De micsoda líra ez a hexameteresen villogó énekbeszéd
Recitatív mellébeszélő rapszódia a gyalogos múzsa nyomában:
„Csak ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet,
Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly”
Mintha Horatiusnak felelnének ezek az efféle sorokra:
„Futólag, darabokban rabolnak ki minket az évek, Fricikém,
Elvittek mindent, vicceket, szórakozást, szerelmet, vacsorákat,
És már a verseket csavarják ki a kezemből, most mondd, mit csináljak?”
Elaprózta magát na hiszen elpazarolta csak közben megírta a semmit
Tizennégy sorban a Mindszenti litánia végén
Előbb olyan bukfenceket hányva amelyek után már
Ilyen sanzonszöveget is bátran beengedhet a versbe:
„Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly
Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen
Naiv gyufaláng amit úgyis elfúj a szél”
Naiv gyufaláng jó hogy nem mindjárt hamvadó cigarettavég
De a megelőző akrobatamutatványok figyelemelterelő kitérők után
Már ezt is lehet a végén egy versnek ami a semmiről szól
Amiben körülírja a semmit feketén hidegen ott van a végén
Hogy könnyek közt hőköl vissza az intellektus a szép szakadék pereméről
Elpazarolta magát azt mondják de hát épp így pazarol a természet is
Amely tíz tonnát pazarol az elefántra nyolc lábat a pókra
Ecetfát dob a fal tetejére és a tenger árkába olyan halat
Amely szétdurran ha gyengéd acélkezek felhozzák az ingyen levegőre
Elpazarolta magát de hát el lehet-e pazarolni a pazarlást
Nem úgy van-e ahogy a beteg Kosztolányi suttogta a villája teraszán
Heverőszékben fekve a feleségének mint egy titkot amikor már
Nehezére esett a beszéd is Karinthy után intve kásásan formálva a szókat
Mintegy az utolsó szó jogán a szórakozott fölényes túlélő nevetőkhöz:
„Ez a marha volt közöttünk az egyetlen zseni”