Bartos Tibor

BUDAPESTI LEKTÚRA


Részlet

A Tanár Úrhoz szégyellek vigaszért folyamodni.
Mintha mindezt előre látta volna, amikor a házasságkötés utáni első vizitünkön görcsös betűivel kettőnknek ajánlotta fiatalkora sikertelenségét, Boldogtalanok című drámáját. Alighanem tapintatból nem vont bele a Szexuállélektani elmélkedésekbe. Aztán nem, hogy a Vipláékkal átélt forradalmam felől apróra kifaggatott. Elmélkedéseibe a féltékenység polgári robbanásai sem férnek, afrikai őrjöngései kivált nem. Mert mi más a süldő lányok körülmetélése, ha nem az őrjöngés megelőzése? Ahol nők sorfala a folyóparton sárral feni a mellét holdfényben, Vudu istenhez rimánkodva, hogy a féltékenységet hárítsa el a fejük fölül! Ha Dégh Linda egyiptomi motívumot fedezett föl cigány meséimben, akkor a Vipla az én egyiptomi motívumom, és őhozzá foghatóan gyenge inger, ami csak ér. Gondolhatja a Tanár Úr.
Vigasztal is érte a maga módján. Gyere, fiacskám, kísérj el Kassákékhoz, Erzsi-Berzsinek sok gépelnivalót hagytam! Taxiba besegítés, kisegítés, néhány lépés a Bécsi úton botjára és vállamra támaszkodva. Végre lezöttyenünk az elvágólagosan konstruktivista nappaliban. Kassáknak és a Tanár Úrnak nincs megbeszélnivalója, egymásról megírták már a magukét évtizedekkel ezelőtt. Alighanem a másik vendég miatt jöttünk. Remenyik Zsigmond miatt, akit mind a ketten Laciznak. Még a Szépirodalminál ismertem meg, ott mint félreállított korrektorkodott. Réz Palitól hallom, hogy lassan visszacsempészik az irodalomba. De itt nem is azóta megjelent két regényére kíváncsiak, hanem a valamikori földesúr indián feleségére. Akit világjárásából hazahozott Dormándra, majd néhány év múltán visszavitt Dél-Amerikába. Miért? Mi volt a baj? A sonkanadrágos Remenyik tartózkodónak bizonyul. Vagy megírta már a felesége történetét, vagy vár vele, de semmiképp nem szándékozik szexuállélektani nyilatkozatot tenni. Én csak feszengtem, mikor a Tanár Úr feljebb s feljebb emelte a hangját, majd az asztalra csapott, fölpattant, és ruganyos léptekkel kivonult a klotyóra. Látjá, urám, fordult hozzám Kassák, á Milán már 40 éve ilyen öreg.
Sajnáltam, hogy így elárulta magát. Horgas elméjű, szikár aggastyánnak készült fiatalkora óta, annak tiszteltem katedráján, heverőjén. Hazulról, ahol nagyhatalom, minek teszi ki a lábát? Összenevetnek mögötte. Megtörténik így is elégszer. Ha társaság volt nála, és együtt jöttünk el – Erdélyi Miklós karnagy, Lukács Pál, a viola művésze, Somlyó Gyurika, az elátkozott költő Somlyó Zoltánról rámaradt barátja – az utcán lefelé szedték ízekre a handabandázását. Az első sarkon elköszöntem.
Miért jó az írónak, ha fejedelemmé üti magát? A Tanár Úr panaszolta, hogy a Duna-korzón sétált egyszer, és Szomory Dezső egy padról magához intette, úgy nyújtotta csókra a kezét. Nem nevettem. Első gondolatom az volt: mit flangál a Tanár Úr a Duna-korzón? A második: és kezet tetszett csókolni neki? Mert Szomory helyesen rangsorolt, bár megsínylette ő is.
Hogyan? Példa még a nyáron kínálkozott. Erzsi-Berzsi telefonált, hogy a Tanár Úr 70. születésnapján ebédre várnak. Kicsíptem magam, mert ki tudja, ki mindenkivel találkozom a pályatársai közül. Aztán ott kanalaztunk hárman a levegőtlen fogadószobában. Szomorú ebéd volt, nem fejedelmi. Sírverse visszaütött a Tanár Úrra:

Keveseket szerettem,
Azokat is utáltam.

Osztozni mások sikerében? Aki először vetette papírra, nem a való életből leste el. Olyat láttam már, hogyan örvendezik öregek asztaltársasága az elmaradt törzstag halálhírén. Vagy hogy az utolsó éves jogászlány így méltatja évfolyamtársnője sikerét: Bekefélte magát a tanszékre! Vagy ha már szék. Szemközt a Tanár Úr heverőjének, borbélyszékem fölött, Berény Róbert arcképe Weiner Leóról. Hátranyakló fej, kékre borotvált torok. Ott lóghat harminc éve, ha nem régebben, mert Weiner Leó is nemrégiben lett 70. Úgy tudom meg, hogy Erzsi-Berzsitől jegyet kapok ünnepi hangversenyére. Miért nem ők mennek osztozni a mester sikerében? Mindegy, megyek én, és ülök a Zeneakadémia teli nagytermében, az első sorban egymagam. A tiszteletjegyes tisztelők otthon ragadtak, nincs Zénójuk. Vonósnégyes, fúvósötös, zongorázik maga a mester is, s utolsónak nagyzenekar szólaltatja meg Rókatáncát. Honnan szedte, mikor már á romáság is elfelejtette? A Pékó is csak ennyit dünnyög belőle:

Rókát, rókát táncolok,
Mágyár csizsmát ráncolok!

Hallgatom, elragad a tüze, vezénylem, dobogom tehetetlen, s amikor a mester kijön köszönni az ünneplést, az üres első sorért vigasztalja talán, hogy egy szem ismeretlen tisztelője keservesen sír.
Dehogy feszítek a bornyúkötélen! A házasságtól csent idők otthon a legédesebbek! Édes otthon. A kerekegyházasok kerestében eretnek közösségek történetét bújom. Hitágazataikra fütyülök, mert a ránk maradt hitkutatási jegyzőkönyvek egyetlen vádpontja cseng egybe Európa-szerte: Feleségeiket közösen élik! Hát nem máglyát érdemeltek? A világ összes nője a világ összes férfija számára termett. És viszont. Hát nem borzasztó, hogy ebből a ficánkoló sokadalomból nem a szülői számítás válogat, s nem az egyház boronál össze holtukiglan, hanem mondjuk a szerelem határoz? S ha az olykor szeszélynek bizonyul? Nem jobb akkor, ha él mindenki mindenkivel egy kicsit? Mindjárt ritkább a tragikus tévedés. Lakodalmi eszem-iszommal lehetne ünnepelni akár a válást. Milyen szerencsésen megúsztuk egymást!
Az eretnek nőközösségek, illetve férfiközösségek azt bizonyítják, hogy az emberiség mondjuk százezer éves történetéből kilencvenhatezret zavart le házasság nélkül. S az utóbbi négyezerben ébred rá, hogy üdvözítő mégis a frigy? Nem, mert a kereszténység kétezer évéből másfelet visznek az eretnekségek, és ma már a Tanár Úr a megkövezés veszélye nélkül teheti meg Szexuállélektanának sarktételéül: Örök hűséget fogadunk, és házasságtörésben élünk.
Teheti, mert a hazudozó hűtlenség lelkiismeret-furdalását meghagyja. Egyház, Állam, Pártunk és Kormányunk egy emberként dörzsöli a kezét. Majd megropogtassuk a mogyoróitokot! No, engem nem értek tetten! Én ugyan nem lépek félre! Inkább szublimálok Freud tanácsa szerint, amíg a boldog ősállapothoz vissza nem találok.
Sandítok azért oldalvást a könyvek fölött is, hátha olyanon akad meg a szemem, aki már visszatalált. A Tanár Úr nem közülük való. Nem olyan, mint akit a vágy hajtott valaha is. Ha ugyan nem a vágy elől menekült az öregségbe. Öregkorának műve, a Szexuállélektan meghazudtolhatna, ha nem olyan tanító bácsis. Ráillik a tanár úri tétel: Az értelmi kifejtés: kiélési elégtelenség. Ha egyszer láttam volna szemet mereszteni nőre! Erzsi-Berzsi kiszolgálja elöl-hátul, nem követel rajta semmit. A földreszart angyal, idézi rá Karinthyt a röhögőkórus. Kassákot legalább nem az öregség menti föl. Jó húsz évvel fiatalabb Klárájára csak akkor tekint tetszéssel, ha a verseiből olvas föl klinikai tejüveg hangján. Ennyi tetszésért is vívódhat a lelkiismeretével, hisz első, szavaló feleségét a nőügyeivel kergette öngyilkosságba. Nem csoda, hogy akkorákat hallgat. Az se, ha baltával fejt ki.

Olyasvalaki vár a szerkesztőségben egyik délelőtt, amilyenre várok. Nyurga angol úr, de honnan ismerem? Előző este Zoli fölvitt a Fészek színháztermébe, hogy meg kell néznem azt a filmet, amit ma vetítenek. Szemnyitogatóm lesz képriportügyben! Rá is szorulok a szemnyitogatásra. Azt álmodtam az éjjel, hogy Bea hasa horpadt tömlőjét lóbálja, valami dinnye görög az alján. Elfolyt a magzatvizem! Összetörten ébredtem, de az enyhe másnaposság elszabadítja az eszem, és Zoli titkárnője vagy öt jó lapomat fordította ki a gépből. Hát mozizzunk. Fejem le-lecsuklott, annyira emlékeztem csak, hogy egy nyurga fiatalember valami angol gyorsvonaton ajtókat rángat föl, és szalad tovább. Valakit keres az esős, barna, agyonvetített filmen, ami illik a Dickens-figurákkal tömött vonathoz. Nézem a szerkesztőségi fotelemből kikelt várakozót. Michael Redgrave vagyok! Már tegnap örvendtem a szerencsének, és mesélem. Hogyan talált ide? Az angol követség első titkára vezetett össze minket, tudatja. És milyen céllal? Ó, hogy egy kávéra meghívjam itt lenn, és közben felvilágosítson a jelenkori angol irodalom magyar helyzetéről. Ahhoz egy szimpla elég, mondom, és indulunk le a Nyehóba. Fenséges díszletek, dicséri. Valami őrült filmet forgatna itt szívesen, a külső állványzat bevonásával. Már megtörtént, hűteném, de nem lehet. Ez az őrület tanyája! Íróink közül kik kedvesek önnek? Dickens, Chesterton. Jellemző! Modernek? Kingsley Amis. Átadom neki! Hát ön felkeresné Londonban? Amíg az útlevelet koldulnom kell, addig nem. Elkomorul, mint aki az állványzatnak ütközött. A mi részünk a rendezésben, attól tartok, sóhajtja. A másik disznót kellett volna megölniük, segítem ki Churchill késő bánatával. Már csak kész őrületen rendezhetnek tovább, Mr. Redgrave.
Végzünk is, mire a kávénkat kiittuk. Redgrave-nél könnyebben pille nem érint beszédtárgyakat. Már megkérdem, honnan az érintése! A szüleimtől, nevet. Színészek voltak. Próbáltam továbbörökíteni. Gyermekeim is színészek már.
Nálunk az objektív nehézséget örökítik. Én is apámtól kaptam, ha a lantpengetését nem számítom. Tanulj meg, fiacskám, komédiázni? Seres Rezső részeges leckéje már gyári bálakon ért, későn. A helyemben Redgrave már a hetedik határban járna, Bea nevére sem emlékezne, mint ahogy Dombrovszky Szaniszló sem.
Ha ráülsz a lelkiismereted szájára, nem kell futóbolondnak kitanulnod, fogalmaztam első tanulságom. Dangóbázz a házaddal Újpest aranyhorgonyán. Gyomlálsz a kertben, bóklászol a szótáraid közt. Ki köt beléd azért, hogy a fejed lágya benőtt?

Megint Anglia felől ér friss szél. A szerkesztőség félhomályos folyosóján bódorgó öregúrba ütközöm. Kit tetszik keresni? Angolul makogja, hogy nem keres senkit-semmit, csak hát író ő, és gondolta, már megnézi, honnan kerül angolból fordított szépirodalomból a pesti kirakatokba ennyi. Milyen kedves. Akkor mondja a nevét. V. S. Pritchett. Egyet fordul velem a világ. A New Statesman szerkesztője, kritikusa! Esszéit falom hetente! Minő szerencse, hogy nem a Művelődésügyben kopogott be Benke Valériához. Vagy Köpeczihez. Jobb, ha mi nyúlunk a hóna alá.
Gellért Gábor nyomakodna el mellettünk. Megállítom. Mr. Pritchett! A New Statesmant késve hozod, és előbb szeded ki a kezemből mindig! Domokoshoz tessékel minket. Megfogtuk az isten lábát! Itt a jó sajtónk, amire vágytunk! Hirtelenében jellemezzük neki a New Statesman rózsaszín liberalizmusát, a konzervatív, a szocialista gondolkodás elemeiből válogató közönségét. És ez az úr itt politikai és irodalmi ízlésük formálója, megbecsült író Angliában, Amerikában.
Ráillik Domokosra, hogy a székelynek sok esze nem kell legyen, de az a kevés a helyén legyen. Tolmácsold az úrnak, biztat góbésan, mennyire örül kiadónk a megtiszteltetésnek. Hadd hallom, hogyan áradozol angolul. Aztán intett, hogy ennyi elég. Mennyire tervezi látogatását? Négy-öt napra most már, feleli Pritchett, mint aki értett a szavunkból. Hordd szerte, hadd javuljon a sajtónk Angliában! S utunkra bocsátott bennünket.
Mire körülvittem a szerkesztőségben, és ismertettem a Szenczi professzorral készített Blake-válogatásunkat, költségeit és példányszámát, a közelmúltban megjelent Jane Austen-kötetünkét, a Dickens-sorozatét, Evelyn Waugh-ét, és a hátoldalukon végigmutogattam a bolti árát mindnek, végül jövő évi terveinket tártam elé, kész lett volna politikai menedékért folyamodni. Angol szerzőkből náluk nem kél el ennyi! Még ilyen olcsón se kapkodnák! A szocializmusban amit szabad, azt muszáj, ábrándítom ki. Angliában nem muszáj olvasottá lenni, lehet más dolguk is az angoloknak. Például a közélet! Kétkedőn néz, és megkérdi, hol ebédelünk. Persze a Mélyvízben. A New York kávéház balkáni pompája leveszi a lábáról, nem, mint Redgrave-et. A rendelés szertartásán hamar túljutunk, nem válogatós, rám bízza. Tételenként pénztárgép csönget a fejében, mégis a számla kárösszegének hallatán azzal nyúl a zsebébe, hogy amíg kalauzolom, minden számlát ő áll, ugye természetes.
Szencziéket riasztottam már a szerkesztőségből, milyen nevezetességet bíztak rám, gondoskodva ötórai teánkról. Fegyelmezetten viseli a professzorék anglofil semmitmondásait, majd némi daccal mondja el, hogy ő nem egyetemről jutott az irodalomba, hanem az iparból. Nyomdász lehetett, ha jól nézem. Munkásarisztokrata, Kassákkal kéne összeeresztenem.
Sétálunk vissza Pestre. Akkor tudakolja, ki az a Gellért, aki az igazgatóhoz bevitt.
A párttitkárunk, felelem. Következő keresztkérdése. Ön párttag? Gellért nem akar megnyerni az ügynek, szól az igazságot surló válaszom. Smart operator, motyogja, és nem tudom, Gellért-e a dörzsölt alak a szemében vagy én. Mindenképp figyelmeztetem, hogy a forgóajtó hazájába jutott. Nevet. Ismeri amerikai jellemzésünket. Mögötte megyünk be, és előtte jövünk ki, az csak magyartól telik.
Másnap még hagyom előttem kijönni. Séta a Várban, ebéd az öreg zsugások fellegvárában, a Fekete Hollóban. Délutánra megbeszélem a Tanár Urat. Hadd halljam megszólalni angolul. Meg hogy írófejedelmi fensége földhöz vágja-e a Nagy Víz mindkét partján ismert írót.
Elvégre tettem a fenségéhez magam is, hadd fürdőzöm benne most. Mikor a Tanár Úr a Munka Vörös Zászló Érdemrendjének vétele után fölfedezte, hogy a Párizsi utca neki szűk és nyáron meleg, nyakunkba vettük a várost Erzsi-Berzsivel, míg végre találtunk szellős hegyoldali háromszobást. Ilyen kispolgári lyukba akartok eltemetni, mennydörgött a Tanár Úr háztűznézőben. Kihúzódtam a családi perpatvarból. Úgyis megtaláltok később, amikor a markom kellett a költözéshez. Képeket-szobrokat helyeztünk el Petri Lajos szobrásszal, az osztályhelyzete felől tehát feddhetetlen szalámis Pickkel abban a Hankóczy Jenő utcai villában, amit még a Weiss Manfréd igazgatója építtetett magának. A konyha 18 km-re van a dolgozószobámtól, panaszolta a Tanár Úr. Nem nagyon, mert az úton Erzsi-Berzsi ingázott. Ugyan, fiacskám, csukd be az ablakot, elegem lett a jó friss hegyi levegőtökből! Hiába, ha nem ide született, mentettem magamban, ismervén azt a Dohány utcai trafikot, ahol Konstantin úrfi korában anyjával meghúzódott.
Csakhogy az újabb osztályváltás megbillentette ítéletét is. Alig vagyunk meg a költözéssel, rám rivall: Te ugye nagy költőnek képzeled magad? Megáll bennem a trágya. Mármint én? Verset kamaszkorom óta nem írok! Kitől tetszett ilyet hallani? Meglepetésében kiböki az Ubogóst, aki a Tanár Úr tanítványának vallja magát, pedig egy csak a röhögőkórusból. Most játsszak Cordéliát? A Tanár Úr az arcomból olvas. Mi bajod vele? Tehetséges zsidó gyerek! Én a tehetségemet nem a Szabad Népnél mázsáltattam, ennyi a válaszom, és egyszeriben megértem, hogy Párizsi utcai bizalmainknak vége. Forradalmi verséről szólva fájdalmasan magyarázta egyszer, hogy a versírást ő elfelejtette évtizedekre. Majd maga elé mered, elhallgat. Megvan, mondja egy kínos perc elteltével. Azt hittem, elfelejtettem megint. Hát most megnézzük, mi maradt a Tanár Úrból, mióta Nobel-díjra jelölték A feleségem történetének párizsi megjelenése után.
Pritchett zavartalan. Elébe járul a hencseréről föl sem tápászkodó Tanár Úrnak, majd ezt hallja: Be seated, Sir! Mintha a Henrik királya biztatná kegyelmesen: Üllepedjék meg, uram. Apródja, a hajdani angol fiú segíti a beszélgetést. Mikor Pritchett kérdi, hogyan érné a Nobel-díj, a Tanár Úr nekem emeli karját Jeremiásként: Későn! Későn!
Mielőtt Pritchett kezébe nyomná nagy regényének Gallimard-féle kiadását, kérdi, olvas-e franciául. Hogyne, feleli Pritchett szolgálatra készen. Két évig voltam Párizsban boltossegéd, aztán meg vigéc. Bőráruban utaztam, tímár a tanult mesterségem. Válasza, ha jól hallom, a trónteremnek is szól. Meg nekem, ha gyenge kezdő vagyok angol arcok olvasásában. A Tanár Úr nem marad adósa. Tudassam az úrral, hogy ő meg szűcsnek tanult ki. Mutatja is írópolcán mestersége címerét, két páholóvesszejét. Két munkáskáder búcsúzik a végén.
Lefelé a Rózsadomb oldalán írótársasága felől kérdezem Pritchettet. Az egyik szomszédja J. B. Priestley, vele jár össze. A másik George Orwell volt, amíg a Spanyolországban szerzett nyakszirtlövése el nem vitte. Hűh! Hol lehet szert tenni ilyen szomszédságra? Londonban, a Regents Park Terrace 12-ben. Megkeres majd? Jár hozzám Koestler is, de magyarul nem beszélhetnek ám a hátam mögött! Utolsó kávénknál az Astoria halljában megkér: olyan magyar városba vigyem el, ahova magam is szívesen elmennék. Pécs lesz az, mondom. Jegyzi.
Jegyzek otthon én is. Lábon járó lexikon, Encyclopaedia Britannica birtokába jutottam, amikor kollégáim a piköp, dömping, löncs és Höxli pesti perfektjéhez igazodó fülükkel friss hírt meg sem hallhatnak. Kolloid Feri kért nemrég, ellenőrizzem egyik szakcikkének angol fordítását. Régi róka munkája, mégis. Több szem többet lát. Egynapi szövegrágás döbbent rá, hogy a régi műszaki fordító éppen Feri elképzelésének újsága fölött siklott el! Mert azt fordította, amiben járatos. A szakma köztudomásait. Mikor fordítani csak az újságért érdemes! Újsághoz kell hegyeznem a fülemet most.
Pritchett reggelig már foglaltatott két helyet a pécsi repülőjáratra. Első repülőutam, vallom meg neki. Mutassa a tenyerét, nem izzad? A kis Antonov padlójának résein látom lenn a mezőket, biztonság az is. Pécs földjén meg már ismerem a járást. A Pannónia Szállóhoz irányítom a taxit, csöndesebb a Nádornál, és olcsóbb. Az utca zsivaja nem hatol föl erkélyes szobánkig. Birtokba se vehetem, Pritchett helyet mutat az asztalnál. Láttam, mondja, ha magára hagyom akár két percre, nyitja a jegyzőfüzetét. Magam is így szoktam, állapodjunk meg napi két óra közös szilenciumban. Mindjárt kivennék belőle egyet.
Jár a kezünk szemben egymással, mint két parlamenti gyorsírónak. A repülőgépen tudakolta csak, jegyzem, miért éppen Pécs az úti célunk. Bizalmára vall. De miért is? Húszperces repülőút, egykettőre lenn vagyunk? Vagy mert Pécsről minden ismeretterjesztő füzetet megveszek Vörös Márton főlevéltáros hosszú lére eresztett kalauzolása óta? Hát aztán, magánügy. Egyetlen mediterrán városunk, legszebb ideje az ősz, felelem végül. Sokféle nemzet ötvözte, fűzöm hozzá óvatosan. Pritchett fürge barna szeme kutat közben. Most, amint ír, én is jobban megnézhetem. Bokájának ereszkedő fülén átvilágít a beeső nap. A korával csak nem tévedek akkorát, mint a mesterségével?
Tévedésemen okulva indítom pécsi sétánkat. Ne a nyomasztó székesegyháznál kezdjük! A Budai kapu felől ereszkedünk a népegyveleg sűrűjének. Ebédelhetünk arrafelé is. Majd este a Nádor kávéházban adunk a társas életnek.
A középkori Bertalan-templomra épült Gázi Kászim pasa dzsámija ismét katolikussá vedletten a múlt századi Széchenyi tér emelkedőjén s a mögötte párálló Mecsek annyira megkapja, hogy járhat már a szám. Rózsákkal hímes paradicsomkerthez hasonlította a török világutazó. Egy angol globe-trotter később perzsavásári pezsgéséről tudósít. Hogy például a Király utcán, aminek nekivágunk, deszkával fedett bazárok sorakoztak, de a gaz törökje áruházat, bodesztánt is építtetett ide, ma meg csak az igáját siratjuk együtt töltött százötven évünkből. A püspökség a török türelmét, meg hogy megmentette a kálvinistákat és az egy istent valló unitáriusokat a Habsburg ellenreformációtól. Íme például a pálosok temploma. Mecset köveiből és török sírkövekből épült. A török fürdőket az iga alól szabadulván haladéktalanul leromboltuk. Köztük a szegények fürdőjét. Azóta a tekenyő meg a lavór járja. Egyik fürdőjüket salétromfőzőnek használtuk, majd elbontottuk azt is. Az Ész Százada már csak hűlt helyét találta a rózsás paradicsomnak. A menekült és telepített horvátok, rácok, bosnyákok, örmények, ciprusi görögök, raguzai dalmátok, török cigányok, spanyol zsidók, akiket a török világ a magyarokkal ötvözött, tősgyökeres pécsivé, tükévé lettek. Ők mentették a menthetőt a török Pécsből a püspökség meg a jezsuiták elől a maguk negyedébe. Ismerős történet, morogja Pritchett.
Vagy a gyomra korog? Nem, azt mondja, kései ebédnek teremtünk helyet, ha a sétánkba itt-ott bort iktatunk. A helyivel vigyázzunk, figyelmeztetem. Az urán a pécsi ötvözet legújabb adaléka. Amíg kihozzák a kadarkát a Flórián téri kisvendéglőben, vizslatom a tintaceruzával rótt étlapjukat. Iparosoknak szánják. Helyes, ide visszakanyarodunk. Odébb mutatom az ágostonosok templomának nemesvakolata alól kivakart szamárhátíveket. A Medina negyed mecsetje lehetett, ha jól tudom. Rímel a Ledina negyeddel itt mögötte. A harmadik negyedért tessék fölnézni a hegy derekáig. Ott a kereszténység török kori szigete, a Mindszentek román kori temploma, akörül meg a Zidina, bosnyák neve a hajdani apácakolostor romjainak. S ha följebb néz jobbra, a fehér sziklaszirtre épült Havas Boldogasszony-kápolnának, akkor, amit alatta lát, meg körülötte, az a Puturluk, a bosnyákok negyede.
Jól hangzik, mondja, vágjunk neki. Én is így gondoltam, csak bemértem a tetszését. Ott fönn, lihegem a lófingató úton, ahol majd megállapodunk, a török előtti püspök nyári palotájánál, a későbbi derviskolostornál, a Tettyén, ott fakad a karsztból a város legjobb vize. Azt választotta szét a vad török, ivóvízzé a városnak, malomvízzé az iparosoknak. És az ivóvizet meg a fürdők vizét vezetéken vitte le a városba. Nem magyar ötlet az ilyesmi. Amikor a mi felszabadítóink végre megérkeztek, és a török őrség megadta magát, az ivóvíz csővezetékeit fölszaggattuk. Pécs ivóvizének sorsa azóta is bizonytalan. Kivált, amióta az uránbányászat felvirágoztával Pécs boraiban sem bízhat már, aki a vízben sose bízott.
Milyen malmokat hajtott az ipari víz, érdeklődik Pritchett. Volt itt kalló malom is, portörő is, mondom, de a víz java a török tímárok malmait hajtotta. A tobakosokét. A Tabahanban. Valamirevaló városainknak mind volt Tabánjuk. Rásandítottam. Ha már bőriparost csalok föl ide, angol szókincsem is lássa hasznát! Török tobakosok honosították meg a hegyoldalban a törökáfonyát, a cserszömörcét is. Megmondaná-e kapásból Szenczi professzor, mi a szömörce angolul? Fenét mondaná. Félrevon a múltkor, és kérdi: Mi a hitchhike? Egyre többet hallom, nincs a szótáraimban. Mutatom égnek emelt hüvelykujjal, hogy autóstop. Most meg a kesztyűgyárra mutatok föl. Ott máig, hm, nem cserzenek. Not tanning? Kapom mentő szónak a pickle, az ecetes uborka nevét. Persze, csáváznak. Kecskebőrt, szarvasbőrt. Sejtheti, mi nehezíti fejtegetésemet, és teregeti tovább a csávás varga szókincsét. Ráismerek egykettőre a szattyánra, ami török, meg a karmazsinra. A kordován spanyol ugyan, de a puturluki tobakosok máig emlékezetes műve. Bár a török iga hozománya a fehértímárság is.
Kaptatunk. Kerékféknek beakasztom a bagariát. Hát ez merről jött? Első hallásra, gondolkodik el, Bulgáriából. Talán odáig nem is kell menni, fűzi tovább, mert mi is, a franciák is az eretnek bogumilokat értettük a buggeren valaha. Mára csak szólásainkban bukkan föl. Például? Uszodai zuhanyozóban, figyelmeztet, ne hajoljon elejtett szappanért, mert megtudja, mi volt a bogumil eretnekség. Kapcsolok. Bagaria ember, így jellemezték nálunk a szégyentelent valamerre, hol is? Aztán a bugris. Ohó. Ne buzerálj! Pécsett meg a török az eretneket pártolta ipara védelmében, a korabeli keresztény panaszok szerint?
Végre újabb kocsma, újabb kadar. Üszküdar, vezetem vissza a forrásvidékéig. Pritchettnek ízlik, rendel még egyet. A kocsma kis porondjáról mutogatom lefelé, merre a Rácváros, merre a Deindol meg a Szkokkó, a Puturluk bosnyákjainak ellentételezéseként. Fölkapunk a Tettyéig, s megint szusszanunk egyet. Miért nevezzük a derviskolostorról máig törökül ezt a fennsíkot, miért nem reneszánsz püspöki nyaralójáról? Ítélt a nép, azért. Szathmári György, akinek márvány síremlékét a székesegyházban megcsodáljuk holnap, az, mire Pécsre jutott, volt már veszprémi püspök, váradi püspök. De pap még nem. Végre pécsi püspökként nekifohászkodott első miséjének. Később sokakat törökösség vétkében marasztalt el. Nem csoda, ha kitértek Szathmári hitéből. Ámbár tértek törökök is magyar hitre, kálomistának, nem szólva a török cigányokról, a giptikről, a görög cipriótákról, akiket makráknak, makároknak nevezett a nép. A ciprusi érsek is Makariosz, idézi Pritchett az eszembe. Majd mutatja, hogy vannak itt fönn ciprusok
is. Jé. Nem látni rögtön, menti a szemem, mert elvesznek a kisebb cédrusfélék között.
A Puturluk várfalas, zárt faerkélyes házai közt megtorpan, és széttárja a karját. Mintha Spanyolországot járnám, kiáltja az égre: Nem a levegőbe beszél. Háromszor járta be Hispániát, parttól partig, mint odébb megtudom. Gyalog. A tájék hasonlít? Nem csak. Amit hallok hozzá. Török iga? A spanyolok nyakán hatszáz évig volt mór iga, és Kelet–Nyugat tudományának, művészetének sistergő egyesülésén nyertünk mindnyájan. Mindjárt hogy arabusul írjuk, összeadjuk, osztjuk, szorozzuk: 600. Római számoknak nincsen helyi értéke. Hispánia népfajai közben a világszemléletüket ötvözték. Sok mórból spanyol lett. Sok spanyolból muzulmán, őket mondták mozarabnak. Zsidókat a spanyolok keresztelték erőszakkal. Keresztényi lehetőségeik birtokában oly szépen boldogultak aztán, hogy az egyház kutatni kezdte, keresztények lettek-e a szívük gyökeréig. Végül elűzték ezeket a maranókat, marannusokat. Maronitákat? Nem, azok libanoni keresztények! A Spanyolországból menekülő marannusok, Cromwell kerek fejű had-
seregét pénzelték hálából, hogy az évszázadokra zsidótlanított Angliába visszafogad-
ták őket. Őket szefárdoknak ismeri Európa. Ohó, esik le a tantusz. Hisz magam kardoskodtam hiába A második apáca vérvádmeséjéért a Canterbury mesék teljes magyar kiadása mellett azzal, hogy Angliában Chaucer idejében nem is éltek zsidók! Mérgezni kezdett a hit. A spanyol jezsuitapélda a legbeszédesebb. Hitkutató rendfőnökük, Torquemada, zsidó volt. Sebaj, annál elszántabban kutatott!
A térdem összekoccan. Új hitű konfirmáló lelkészem képe ködlik amott? Tetszett járni a polgárháborús Spanyolországban is? Melyikben, kérdez vissza. Az őrült spanyol azóta is polgárháborúk parazsán táncolja, jitanók flamencójára: ¡Viva la muerte! Éljen a halál!
Ízlik a pécsiek főztje is, eszerint, és hörböli a halászlevet. A pécsi konyha eltalálta. Spanyolország robbanó elegyet tálal. Pedig milyen boldogan fogtak a főzésnek! Gibr al Tarik, a barbár berber a monda szerint kétszázötven lovasával meg se hódíthatta Hispániát másképp, csak ha szívesen fogadják, akár az ágyát is megvetik a csapatának. Córdobában eleinte Mohamedhez, Jehovához és Krisztushoz egy templomban imádkoztak.
Szálkát kutat a szájában. Itt a Flórián téren, iparosok közt mutatóujjal is lehet. Pécsett, veszem át a szót addig, a Mindszentek templomában deszkafal választotta el a kálvinista meg az unitárius istent tisztelőket, de a katolikus mise is belefért. A törököt se gyűlölték együtt. Amit máig nem ajánlatos hangoztatni hazafias körökben. Sem azt, hogy a budai pasák a bécsi udvarral magyarul leveleztek. Vagy hogy egy a diáktitkárjaik közül Isztambulban nyomtatta ki a verseit Madzsar Terek néven, magyar nyelven, török írással. Kérkednünk azzal sem illik, hogy a török eltakarodása után nyomban szabadságharcot kezdtünk osztrák szabadítóink és magyar pártolóik, a labancok ellen. S hogy vert kuruc vezéreink végül török földön kaptak menedéket a szultántól.
A Reconquista, simul bele spanyol példával már a szálka birtokában, a móroktól visszahódítás azért lett évszázados polgárháború oka, mert a mórok nem különültek el a keresztényektől. Sem a zsidóktól, mosolyodik el szélesen. A két metszőfoga közt akkora a rés, mint a Rövidkarajnak. Persze, ha ő is tímárként kezdte! A visszahódító türelmetlenség, elmélkedik tovább, elüldözte aztán nemcsak a mórokat, hanem a zsidóságukhoz ragaszkodókat is, nem csak a kitérteket. Bolondot tettek, mert a legkegyetlenebb népnyúzók, a génuai bankárok kezére kerültek. S milyen előkelő hispán ötvözettől váltak meg! A szefárdok északi fajú, szálas gótokkal elegyedtek, a mórok csak a mediterrán spanyolokkal. Az oszmán birodalom bezzeg kapott a szefárdokon! Közülük a legtöbben talán Thesszalonikében telepedtek meg, de jutott belőlük Szarajevóba, sőt még ide is. Tekintse mesterét! Bár a betegségeiben leli kedvét, gyönyörű emberpéldány. A Tanár Úrtól tudom, dicsekszem vele, hogy óbudai hitközségükben középkori spanyolt beszéltek egymás közt, és a tanulmányozásukra spanyol nyelvészek jártak hozzájuk még a két háború közt.
A vacsora utáni kávét már a Nádorban isszuk, várakozásomhoz híven a nyugalmazott baranyai főlevéltáros, Vörös Márton asztalánál. Kulcsfigurám lesz holnap, ő tudja előteremteni az ókeresztény sírkamrák meg a székesegyházi kőtár kulcsát. Meg is egyezünk. Tizenegykor együtt reggelizzünk, ugyanitt.
Olyan a Nádor kávéház minden napszakban, mintha a város egyik fele várná itt a másikat. Cimborák a Dunántúli Naplóból. Szervusztok! A szembülső Meinl nyugállományú köszönőembere, Tonyó bácsi asztaltársaságtól asztaltársasághoz ül át, és ahol a rendszert szidják, márpedig jókor reggel kezdik, ott hozzáteszi: Döglött csirke, poharas tejföl! Megvetően legyint, aztán elbóbiskol. Úgy bejönni alig lehet, hogy a Keserű Pohár itt ne fintorogna az ürmösére. Csak múlna el tőle már. Vörös Márton emelt alkarral, nyesésre zárt tenyérrel üdvözöl, és a kulcsokat is hozta.
A síri világ nem a főlevéltáros úr világa. Íme, Sopiane, bocsát előre, és kinn marad a verőfényben. Pritchett udvarias érdeklődéssel nézegeti a falfestményeket, majd lecövekel egy kutyakemény Mária előtt. Nem férfi-e véletlen? Nem, a karján kisdedének feje. Nem fogant szeplőtelen, annyi biztos. Többet bászott, pájtás, mint te villásreggeliztí! Nem kegykép, annyi szent. Baltával alkották.
Érdeklődése a székesegyházban is lanyha. Mikor az altemplom lépcsőjénél figyelmeztetem, hogy festett domborművei újabb kori másolatok, letapogatja mindet a félhomályban. Hátha arra is valók? Vakok lépcsőkorlátjának szánták, ötlik az eszembe, mikor alakjai közt a botorkáló Sámsont fedezem föl. Lehetne Spanyolországban is, dünnyögi Pritchett. Tudós kispap vezetőnk válasza kész. Megjárta Spanyolországot az akkori püspök követe, azért is hiszik némelyek a népoltár megrendelőjének. A Bibliában Sámson nem nyűtt fát, motyogja Pritchett, pláne nem olyat, tódítok, amelyiknek a kasos lombjából madarak szabadulnának! A kispap kádenciája, hogy Sámson a Krisztus ótestamentumi előképe, és a keresztjét kinyűtt fából ácsolták. Mi sem valószínűbb.
A kőtárban tovább elidőzünk, mint a székesegyházban. Pedig csodálom eleget korai román faragványait a Gerevichben, a megszeppent Ádámot, A három királyok álmát. Skót bencések munkáit sejtik bennük, tudóskodik a kispap. Majd amikor tőle és Vörös Mártontól végre szabadulunk, Pritchett tőlem kérdi meg, ami a bögyét nyomta: Mire a magyarok bejöttek, élt-e még Pannónia?
Nem készültem, szabadkozom. Kérdése kadart kíván. Nyelvi folyamatosság nyilván nem maradt, mint Hispániában a rómaiak után. Katonák, földesurak sírkövét szerte a vidéken találják máig, villáik, azaz tanyás településeik körül. S hogy szolganépeik kik voltak? Avarok? Kelták? A skót bencések kelta írek voltak valójában, segít ki Pritchett. Jakab-rendi térítők. A közkeletű tévedésben osztozik a bécsi Schottenplatz is! Vékony szál, de hátha összeköt két kort. Honfoglalásunk idejére nem is Sopianénak hívták már, hanem a keresztény építkezésekre utaló Quinque Basilicasnak, amiből a Fünfkirchen lett. Hogy aztán Pécs magyar név-e vagy Pribina szláv birodalmának emléke? Ha innen kéne továbbindulnom, mélázik Pritchett, a fanyűvő Sámson vezetne. Vak kapaszkodónak bot a hite is, mondom. Az eretneksége, bólint rá. Miért mi járjunk a végükre, mikor annyi a hittudós, méltatlankodom a kadarka aljának.
Eredjünk. Török világ megint. A püspökváralji házacskák közül elősejlő barbakánt mutatom. Barbak-anech, emlékeztet a mórokra Pritchett. Fordulunk a ferencesek templomának, majd a Jakováli Hasszán dzsámijához kerülünk. Figyelemre méltó szomszédság, állapítja meg. A kolduló ferencesek kaptak még Mátyás királyunk idejében a török birodalomra szóló salvus conductust a fényes tekintetű padisahtól, magyarázom. A szultán vagy hittudorai a táncoló derviseket Szent Ferenc mezítlábas kistestvéreivel, az Isten bohócaival rokonították. Azért épült ide dervisiskola is. Ez meg a Megyei Kórház. Böhöm barokk kaszárnyája, ami a dzsámi és a minaret szépségét azzal emeli ki, hogy agyonnyomja, alighanem török alapítás szintén.
A dzsámi belseje kopár, de a falai kincseket sejtetnek. Arabeszkek festésnyomai, finoman faragott kő ajtókávák. A minaretbe nem hághatunk föl, pedig Pritchett szertekiáltaná elégedettségét. Egy-két fütyülős barack közbeejtésével kiballagunk a Rókus-dombra, hogy megkóstoljuk Pécs egyetlen megmaradt török csorgójának, csesméjének vizét is. Jóízű. Hanem a környéke elposványosodott. Sárgalázzal kísérletezünk itt a gyermekkórház tövében? Török alapítású lehet a kórház is, vélekedem, hiszen ide épült messzi földön híres orvosuk, Idrisz baba türbéje. Belülről megtekinteni nem lehet, jelenleg raktár. A gaz török.
Szigetvárt útba ejtjük másnap, innen jutunk el majd a szántódi révhez, s azzal Tihanyba. Szutykos kávédarálóra kapunk föl Pécsett reggel, hadd tekintsen vidéki munkásosztályunk életébe is a rózsaszín liberális angol. Beletalálkozunk a legközepébe. Kis vaskályha körül cigányok zajonganak, sütnek-főznek a vagonban. A füstöt ugyan kályhacső vezeti ki az ablakon, de a hőség rekkenő. Egy del o Dél lácso gyes árán keresztszelet nyitok, és megtudom közben, hogy szintók, a beszédük azért oláhos. Hosszú az út, elmondhatom Pritchettnek, mit szedtem össze a kávéházban este a pécsi bosnyákokról, amíg ő a szobában jegyzetelt.
Szóval a szigorú ferencesek szabadon járhattak-kelhettek az oszmán birodalomban, alapíthattak térítő rendtartományt is a végvidékén, Boszniában. Majd látták hamarosan, hogy Boszniában a térítésnek nincs teteje. Ott a patarén-bogumil eretnekek a töröktől várták szabadulásukat a bizánci egyház karmai közül. A nemesség a török érkeztével nyomban muzulmán hitre tért, mentette a kiváltságait. A ferencesek szegény népe, az adózó ráják inkább uraik és a török kettős igájából menekültek volna, így aztán a bosnyák őrség feltelepítette híveit Pécsre. A töröknek ugyan egykutya volt, hol adóznak. Az őrség azonban nem tarthatta rajtuk őrző kezét a hódoltság végéig. A bosnya nyáj tévelygett, katolikusból kálvinisták lettek, kálvinistából a Balkánon lappangó ariánusból egyistenhívő unitáriussá. Némelyek addig-addig válogattak, amíg a muzulmán hitben találták meg az igazit. Alighanem én is így jártam volna, fűzöm hozzá. A hódoltság után pedig gondolkodás nélkül tértem volna keresztényi aklomba. Amelyik a legtöbb fegyveressel terel, és a legkisebb adóval kecsegtet, abba.
Nagy moralista, dicsér Pritchett. Nem nagyobb a maguk Morus Tamásánál, vágok vissza. Én ugyan nem számoltam volna, hány feleséggel bír VIII. Henrik, ha egyszer elbír a pápával, és országát kiszedi a markából. Viszont sem Luther könyveit, sem eretneket nem égettem volna, mint a Lord Chancellor! Szép egyetértésben vágunk Szigetvárnak.
Birodalomalapító Szolimán szultán itt lelte halálát a várfalak alatt, pótlom friss lelkesedéssel, hogy most járok itt először. Plébániatemploma mecset volt, annyit tudok. A Zrínyi kirohanását ábrázoló Dorffmeister-freskó a kupolájában lenyűgöz mindkettőnket. Pritchett számolja, hány mecsetet és fürdőt hagyhatott itt a török, mert márvány kézmosó medencéikből a legkisebb kápolnába is jutott szenteltvíztartónak. A turbéki kegytemplomot kihagyjuk, pedig, halljuk az egyházfitól, maradt ott is egy medence Szolimán türbéje helyén. Oda temették volt a szultán belső részeit. Pritchett elhúzza a száját. Nem tetszik talán szeretni a pacalt, fordulok hozzá. Mert láttam itt a vendéglő kiakasztott étlapján! A la Suleiman? Megnézzük még, amennyi a hajdani Korán-iskolából meg a karavánszerájból látható, aztán visszatérünk rá.
Kapirgálnak, méricskélnek mindenütt, állapítja meg fütyülős barackját forgatva. Mire véli? Jó jel, mondom. Éppolyan jó, mint hogy a modern nyugati irodalomnak szabad folyást engedtek. A szocialista realizmussal meg a történelmi materializmus csiki-csukijával nem utáltatják magukat tovább. Művelői a Kádár-rendszer baloldali elhajlóivá válnak? Akkor meg elő a régészekkel, művészettörténészekkel! Közönség elé kutatásaikkal! Szép kiállítású és olcsó füzetek jelennek meg városok-falvak műemlékeiről, mérföldköveiről, mint angolul nevezik. Már folyóiratuk is jelenik meg Műemlékvédelem címmel! Vagy címén? Kézzelfogható történelem, fényképekkel, felmérési rajzokkal! Aki idegenbe nem juthat, találjon látnivalót itthon. Hát nem szép? Tisztuló múltunkra ébredünk! A Műemlékvédelmi Felügyelőség fölébe zabrágó balos kádereket helyeztek, s élére a kolozsvári egyetemről kiebrudalt Entz Gézát, professzornemzedékek sarját, hogy valis múltunkból olvasson jövőt!
Kádár-kádernek néz, kapcsolok, ha így folytatom. Hagyom jegyzetelni, és a konyhafőnöknél tájékozódom a Szántódnak tartó buszok felől. Bő egy óránk van még, itt fog előttünk megállni. Helyes. Két pacalt lesz szíves, és 2×2 deci kadart. Friss a káposztás rétesük? Kettőt azt is. A fölséges pacal új megvilágításba helyezi a dicső Szolimán végét. Szeptember 5-én, szögezi le Pritchett, már fölköthette magát a vezéreinek tartogatott selyemzsinórra. Eltotojázta a szép időt. Hogy még Bécsig fölérjen, és be is vegye, amikor Szigetvárral nem bír? Elbódultunk a törökök kultúraterítésétől, holott az oka katonai. Kis-Ázsiából fölvonulni Bécsig egy nyárba telik! Szolimán szultán utolsó gondolata lehetett, hogy az útja mentén kell barátságos városokba telepíteni a hódítani induló katonaságot, gyorsabban mozgósítható, mélázik. Igaz, melyik világbirodalom álmai magasztosabbak?
Kellemeset bóbiskolunk a szántódi révig. Visszavonuló gumimatracos hadak időseknek engedik át a balatoni csatateret. A révhajóról bámuljuk Tihany csodáját, a szikrázó vizet, és Jeannél úgy roskadunk le, mint akik hazaértek. Pritchett megérti nyomban, miért nem vágyik Jean szerető amerikai rokonainak körébe. Összehoztam két írót, beszélgessenek, minek ide lektor? Hogy fölugrunk-e a kolostorba Bartháékhoz egy csókra? S ha tele vannak követségiekkel? Minek a bonyodalom? Egy óra elteltével fiatal biológus csönget, és kérdi Jeant, hozzon-e Füredről valamit. Vigyen minket, még elérjük a pesti gyorsot! Ilyen angolt hozhat még, szól utánam Jean magyarul.
I. osztály, üres fülke, egyszerre gyújtunk pipára. Pritchett eddig is pipázhatott, én szolgálatban voltam. Pipával az agyaraim közt annyit mondhatnék csak, mint a bölcs Sztalin elvtárs. A tökeinél fogva akasszátok, elvtársak. A pipa nem beszélget, tolmácsolni végképp nem tud, arra van a cigaretta. Amikor ezt némán megbeszéltük, könyvért nyúlunk a táskánkba. A feleségem történetének puha fedelű Gallimard-kiadását hajtogatja fél kézzel, én meg az ő útirajzát, amit Pécsett ajánlott az Európa lektorának, a Spanyol Temperamentumot, talán nem is önzetlenül. Azért pillant ki a Tanár Úrból, hogy tetszik-e? Nem. Mikor a pillantásunk összeakad, ezt kérdi: Miért ilyen modoros mestert választott?
S mintha nem várna választ, visszasüpped az olvasásba. Mit is felelhetnék? Hogy amikor mesterre szorultam, ő volt a megtestesült Irodalom? Megfellebbezhetetlen apámhoz hasonlított?
Nem szónoki kérdés pedig. Ismét fölpillant, fürkészőn. Magával szívesen ereszkednek szóba, állapítja meg. Maga is könnyen barátkozik, figyelem. Miért a tűrhetetleneket szereti akkor? A szent szörnyeteg Dickenset, aki családjával, barátnőivel, kiadóival egyaránt kutyául bánt? A szép házasságából minduntalan elcsavargó Orwellt? Miért a katolikusságában tetszelgő Chestertont, amikor maga üdítően hitetlen?
Ennyi megtisztelő figyelem választ érdemel. Könnyű járatú vagyok, mégis zsarnokokhoz húzok? Tanulom a természetüket, hogy a lépést el ne vétsem, mondhatnám. Súlyosabb igazság, hogy az ellenszenvesek érdekelnek, ha már a rokon lélek úgyis az enyém. Megfeleltem? Olvasunk tovább.
Csakhogy már fölpiszkált. Én meg annyit tudjak felőle, mint a New Statesman más olvasója? Nem tornyozta rám a műveltségét, a családi életével nem terhelte utunkat. Ilyenformán nem szedhetem ki belőle azt sem, mi az én házasságomra az angol válasz. Virágnyelven? Hogy valaki elvett egy nőt, mert megtetszett az idegensége, aztán, mire a gyerekét megcsinálta neki, ébred, hogy ők ketten soha össze nem melegszenek? Jó lesz tanulmányoznia a jégcsapokat is, mert hamarosan kerülgethet kettőt? He?
Körülményesen látok neki, amikor legközelebb fölnéz. Meglepett, hogy az angol nők alkoholizmusát a Brit-szigetek havivérzést nehezítő légkörével tetszett megokolni. Bocsánat, szól közbe, nem én okolom, hanem a nőink! Netán a maguk női is hivatkoznak légköri zavarokra? Nem, nálunk az ivásért egyértelműen a proletárdiktatúrát okolják, nemre való tekintet nélkül, azért a lumpenproletariátusnál keresik a menedéket! Ott pedig nem számít sem a paradicsomfőzés, sem a piros betűs ünnep. De egyik követségi hölgyük itt Tihanyban azzal szakította meg a beszélgetésünket, hogy púderoznia kell az orrát. És amikor visszatért, az orra éppúgy vöröslött.
Had to powder her nose, fakad nevetésre Pritchett. Nem a női alkoholizmus fordulata, hanem jól rétegzett osztálytársadalmunké! Mi pössentünk, a titkárnőm elkölt egy pennyt, a hölgy púderozkodik. Ha egyáltalán szóvá teszi. A házasságukat szóvá teszik-e, nyomulok lassan. Csak a dolgozó osztályok, szól a válasz. De azok fennhangon. Az alsó osztály torkaszakadtából. A középosztály nyögve nyeli.
Lehetnék Anglia középosztályának legközepe, gondolom keserűen, de megmaradok tudományos személytelenségemben. A házasságokra hat-e a Brit-szigetek éghajlata? Hat, de a szesz enyhít azon is. Nőkön a zugivás, a böstörgő férfiakén a pub, kacsint, mint aki kérdéseim mögé lát. Merre a Waggon-Lits? Mellettünk. S a szokásost kérné. Igaz is, jut eszébe, írja ide leendő Nobel-díjasuk címoldalára a fütyülős barackot fonetikusan!
Szóval, veszi fel a fonalat, ha nagy szellemeinket idézném meg, A Bárd mondanivalója kevesebb a házasságról, mint a házmesterünknek. Shakespeare életét szinte csak végrendeletéből ismerjük. Abban pedig megemlékezik közeli és távoli rokonairól, barátairól, de a feleségéről? Egyetlen beszúrás erejéig csak. A rosszabbik ágyát hagyja rá! Pöfékel. Időt enged a felszívódásnak. Szótáríró Johnson doktorunk nem is tekintette a házas együttélést férfi és nő természetes kapcsolatának. Ha tud ehhez fogható magyar véleményt, elállhatunk a brit éghajlat okolásától.
Tudok, hajjaj. Két év óta sok szaktekintély véleményét vetettem már latra. A házasok külön lakásban éljenek. Akár külön városban. A legjobb, ha külön országban élnek, idézem Molnár Ferencet. A tulajdon tanácsát volt is módjában megfogadnia, nyugtázza elégedetten, és kiveri a pipáját. Némelyiknek csak külön utakra futja. A főúr hozza a számlát, közeledünk.
A kevésbé sikeresek vigyázzanak, hogy otthonról elszabadulni legyen elfogadható okuk mindig, vereget vállon a búcsúzásnál. A Wiener Waltzer holnap déli indulásáig a Szépművészeti Múzeumba még egyszer benéz, mondja, de emiatt nem rángatna ki házi boldogságomból. Nem, nem, eltalál a szállodájába most is egymaga. Látom, várja az elmaradt napi jegyzetelés.
Jobban, mint engem a szeretteim. Vagy mégsem? Nagy kivilágítás fogad. A Kereszt még itt? Nem mertem magára hagyni, néz rám aggodalmasan. Mindenórás. Most már maradj a seggeden, távozik az intéssel. Bea utcai ruhában kókadozik. Rendelt, mondja, s még holnap is megy, ha lehet, mert ha a rendelőben veszik elő a fájások, előbb küldenek mentőt. Logikus, mint egyébkor. Mindenképp itt a II. sz. Szülészeti Klinika telefonja, Csillag professzort kérjem, ha az éjjel kell. Lám, megvan az én szerepem is a drámában. Vagy ha nem hazulról viszik, a benn szükséges holmi itt a táskában.
Jól időzített, másnap délelőtt a rendelőben jönnek a fájásai. Asszisztensnőjét átszalasztja a táskáért, és mire viszem, megérkezett a mentőkocsi. Szorul benne hely nekem is. Miért ne kísérném be? Legalább nem kell portást vesztegetnem, ismeretlen folyosókon tébolyognom. Beát rögtön a professzorához viszik, én meg az ajtaja előtt ülök a táskájával. Széna-e vagy szalma? Korai kérdés, tudom meg a professzortól, amikor az ajtón kilép másodmagával. Nehéz szülés lesz, biztosítanak. Vagyis jól meg kell faggyúznom, gondolom el éppen, amikor a fiatalabbik hozzám lép, és megölel. Szevasz! Hát itt kell találkoznunk? Professzor úr, Tibort a csomagjával beviszem a szobámba, és megbeszélek vele mindent!
Van mit. Egy örökkévalóság óta nem láttalak, kezdi, amint konyakot tölt. Nem, magamnak nem, reggelig ügyelek! Mi van veled? Te tudod a legjobban, mondom. Rám néz, eltöpreng. Kései első szülés, a szülőutak vérellátása gyenge. A feleséged idősebb nálunk egy tízessel. Azt hinnéd, ilyen korára már rákapcsol. Ha zsidó, még úgy is! Ne érts félre. Jó a híre, sokáig behívtuk konzultálni a klinikára. Márpedig vérbeli orvosnők ritkán apácák. Tudják, mivel tartoznak maguknak. Tapasztalatból beszélek. Elvesztettétek a kedveteket? Ezért lesz a szülés nehéz, hogy értsed.
Emlékezzünk régiekről inkább, ajánlom. Mit tudsz Klári felől? Most meg ő szótlanodik el. Emlékezem helyetted én! Takács Klárival az angol sajtószakon végeztünk. Tömzsi, hegyes könyökű és keresztény volt, így együtt kissé valószínűtlenül. Nem is környékezték a fiúk, küzdhetett összeszorított foggal káderlapjának kispolgári bélyege ellen özvegy édesanyjáért, öccséért. Élete egyetlen fényűzése a Csépli Jóska volt, orvostanhallgató, a Béke úti bérkaszárnyából, munkásszármazású káderlappal. Ki volt az a szerelem gondolva! Magam is hímeztem rajta, ha jobban sikerült haknik után meghívtam az elválaszthatatlan párt egy angyalföldi halászcsárdába. A Jóskából nőorvos lesz, közölte Klári, és a Jóska úgy helyeselt, mintha akár orvosnő is lenne Klárija kedvéért. Úgy jutunk a múltamhoz leghamarabb, fejtegette Klári. Szőnyegek, olajfestmények közt, az én családi múltamban akarom gyermekeimet nevelni, a Széher úton, nem udvari szobában! Hogy Jóska vájja az árát vénasszonyok valagából? És ha mi ketten látástól kukulásig az amerikai Kohn nénik végrendeleteit tesszük át hitelesen az Országos Fordítóirodában, az milyen távlat? Mondj egy bokharához illő olajfestményt, Tiborka! Fingom nem volt, őszintén, máig sincs, milyen egy bokhara, de szakértőpofát vágtam. A földrajzáról valamit, hadd helyezkedjem bele! Nyugat-Turkesztánt képzeld, vet mentőkötelet Klári. Ah! Akkor csakis Hatvany Ferenc, ecetben-olajban. És a gondolatfűzésem? Jóska úgyis Turkesztánba fog lejárni mély hivatástudatból. Ha fiatalasszony, ha vénasszony, nem nézi. Luk, luk. Legalább otthon szépet lásson a falán, nem?
Csépli Jóska hallgatását kuncogással töröm meg. Nem is olyan rég Petri-Pick szobrásszal emeltük a Feri báró baszom nagy aktját Füst Milán új tróntermének. Nem is fért volna a Párizsi utcába. Felesége a Bizóban nézhette ki, a Kláriéra emlékeztető nagyratöréssel. Sikerül elnyomnom a kuncogást. Van-e már Hatvany Ferenc-képetek?
Várj, átnézek a szülőszobára! Bennfenteskedő kérdés volt, hiszen a pályakezdés éveiben elvesztettük egymást szem elől. Csépli Jóska építhet mutatóujjával szerzett tudomásaira, a fehér köpeny, a kötelesség mégis takarja.
Semmi újság, elhúzódó tágulási szak, jelenti öt perc múltán. Ezúttal tölt magának is. Nem tudod, hát elmondom, durálja neki magát, hogyan jártunk a Hatvany-kép eltervezése óta. Klárit a Fordítóirodához irányították, ahogy a rémálmában látta. Ritkábban találkoztunk, bele kellett húznom a szigorlóévembe. Aztán jött a cselédkönyvezés. Nem is nagyon figyeltem, fogja-e bírni szuflával, amíg megszerzem a szakvizsgát, és hámba dőlhetek én is. Igazság szerint belesavanyodott a mátkaságba, és 1956 novemberében nélkülem döntött. Azaz döntöttek a hülye öccsével, emlékszel rá. Hogy ők nekivágnak Amerikának szerencsét próbálni. Úgy szólt a terv, szegény anyjuktól tudom, hogy majd ők lesznek a pionírok, s ha megmelegedtek, izennek értem. Hát másképp fordult. Amíg Brüsszelben várták a beutazásuk sorát, az öcs szert tett egy robogóra, és harmadnap a nyakát szegte vele. Klári már akkor nem hogy izent, hanem küldte a szívhez szóló leveleket, hogy lóduljak utána azonnal, milyen jó lesz. Én meg mentegetőzöm a gyászba borult anyjuknak, hogy nem ettem meszet. Mind a kettőnket faképnél hagyott! Akkor intéződött, hogy idevesznek egy disszidens helyére gyakornoknak, odakinn meg mi vár ránk? Örülhetek, ha a diplomámat évek múltával honosítják. Aztán bevisznek katonának. Mire leszerelek, és mondjuk megtanultam a nyelvet annyira, hogy szakvizsgázhassak, és praxist nyitok, megöregedtünk! Itt az osztályon meg a kedvesnővérek ellátják a szerelmi bajomat. Minek a bonyodalmak? Mindent egy helyen, akár az Állami Áruházban! Amíg a konyakod kiiszod, vetek egy pillantást az asszonyra!
Status idem, ezzel tér vissza, és megállapodunk, hogy óránként érdeklődöm telefonon. Benézek a szerkesztőségbe, két telefon. A fotóművészekhez, még kettő. Az anyóséktól is megeresztek egyet. Semmi újság. Vacsorával kínálnak, nincs maradásom. Süvetüljünk együtt? Inkább visszamegyek a klinikára. Tanították volna a lányukat házastársi kötelességére, nem itt tartanánk, basszam.
Cséplitől szívesen hallanék a kedvesnővérek munkamegosztásáról, de napi kellemetlenségeihez kell igazodnom. A fene az orvosdinasztiákat, háborog. A prof hazasétál, amikor a munkaideje lejár, csak meghagyja, hogy a Beáddal várjuk meg a reggelt, ő akarja levezetni a szülést. Disznóság, horkanok föl én is. Addig kínlódjon étlen-szomjan, álmatlanul? Nem indítanád meg? Dehogynem, ha te is azt mondod! Hanem a mérgét még kiadja. Az idén bekerültem a felvételi bizottságba, és az orvosdinasztiák sarjai vért pisálhattak, amíg nálam a pontszámukat összeszedték! Tudod, mit? Dőlj le a pamlagra, és meglátjuk, mire megyünk a prof nélkül!
Nyitja is rám az ajtót egykettőre. Elkezdte a tolást! Majd húsz perc elmúltával: Kapd magadra a tiszta köpenyt a fogasról, és gyere! Előrebocsát, a szülőszoba ajtaja mögött félreállít. Rátettük már a Rauscht, nem tud a világról! Jön ki a feje, látod, mint a parancsolat!
A látvány mellbe vág, hiába nézegettem Az emberiség családjának szülőszobafotóit. Azokon nem volt a vonaglás. A jajgatás a legkínzóbb kangörcsöt csillapítja. Hát a kedvesnővérek? Ha a munkát leteszik, ugranak? Csépli doktornak, már el is felejtették, amit én látok? Vagy ha elküldik, hogy menj a picsába, légy szíves? Azt nem lehet félremagyarázni?
Kezembe is adják munkájuk látatját, amíg Jóska a lepény kinyomásával vesződik. Hát nem szép fiúcska? Szakasztott, mint más újszülött, válaszolom hálátlanul. Csak vigyék már innen, össze ne vérezze a tiszta köpenyt.
Jó, hogy a más újszülött világra jöttét nem kell látnom. Elég lesz az emléke ennek.
A hajnali utcán azt sem tudom, merre induljak. Jó még, hogy az éttermek zárnak, és jönnek a muzsikusok hegedűtokkal. Melléjük szegődöm, az egyik megismer. Errefele basavázol, pajtás? Nem, bököm a klinikára, csak megfialt az asszony. Szorongatja a kezem mindjárt a többi is, hát meghívom őket egy fél Hubira, legalább köztük vagyok.
Lelökik a felest, és irány haza, nem kimaradozófajták. Dzsassz khére! Megindulok én is, aztán Újpestig meggondolom, hogy ebből még nem lesz alvás. Megállok a Harangvirág pultjánál magamnak, és hallgatom a duruzst. Most mondta be a rádió, hogy meghalt
a pápa! Na, isten éltesse! Minek is hítták? Piusnak, nem is piásnak, mint magát! És már a 12-ik! Ne mondja, ilyen hosszú priusza volt! Ha akarnék se tudnék belekapcsolódni. Hogy Pesten volt nuncius? Volna kész itt válasz arra is. De hátha a fiam szorította ki szegény pápát? Hátha az ő érkeztére fingott ki a világ kéményén? Nem kellett volna. Van itt hely.
Annyira, hogy kerül a Berda Jóskának is. Megáll mellettem, visszeres lába keresztbe a rövid nadrágjában, szeméből a szatmári szilva szándékát olvasom. Két szilvóriumot lesz szíves, kisasszony, egyet a Berda úrnak, egyet meg az én részemre! Írástudó emberrel már el lehet beszélgetni a pápáról. Szó szót követ. Nem megyünk a konklávéra, ezzel búcsúzik. Inkább jókor reggel fingunk egy öblöset!

 

* Vö. Bartos Tibor: Állami boldogság. Holmi, 2011. július.