Takáts József

POLITIKAI NYELVEK A „NEMZETI HAGYOMÁNYOK”-BAN

Kölcsey Ferenc az utóbb (talán tévesen) Nemzeti hagyományok címet kapott értekezése a nemzetek négy életkoráról szóló bekezdéssel kezdődik. A további bekezdésekben azonban valójában csak két életkorról, az ifjú- és férfikorról esik szó. A nemzeti ifjú- és férfikor szövegbeli megkonstruálása kettős: egyrészt kétpólusú, ellenfogalmakból felépülő rendszert hoz létre, másrészt folyamatként ábrázolja a két életszakaszt. A kétpólusú rendszer egyik oldalán a félvad, a másikon a művelt nemzet található, egyiken a hősi, a másikon a megállapodott társadalom, egyiket az egyéni kivételesség jelenségei jellemzik, a másikat az általánosan eloszló műveltség. Ugyanakkor ifjú- és férfikor nem csak ellenpólusok, hiszen nagy folyamat játszódik le idejük alatt: a félvad, hősi szakaszból a művelt, megállapodott szakaszba ér el a nemzet.
Ez a folyamatábra a csiszoltság politikai nyelvének XVIII. századi angol és skót szerzők írásműveiben kialakult,1 majd onnan Európa-szerte tovaterjedt, antik szövegekből (Ciceróból, Lucretiusból) kinövesztett, több változatban létező központi elbeszélése, amelyet a XVIII. század végén, XIX. század elején sok magyar szerző is használt, egyebek között a magyar történelem értelmezésére is, Decsy Sámueltől Budai Ézsaiásig, Kármán Józseftől gróf Teleki Lászlóig, jól ismert alkotásokban.2 Pontosabban Kölcsey Ferenc értekezésének első részében ennek az elbeszélésnek módosított változatát ismerhetjük fel, amely a vadság szakaszához nem (vagy nem csak) a bárdolatlanság és erőszakosság vonásait társítja, mint a vadságból a csiszolt (magyar változatban: csinos, csinosodott) társadalomba vezető folyamatot alapelbeszélésként használó írásművek többsége, hanem a költői erőt is. A vad, félvad állapot esztétikai előnyeinek ilyesfajta hangsúlyozása Hugh Blair híres Osszián-tanulmányát idézi fel, miként különben a Kölcsey-értekezés más elemei is (ideértve az emberi életkorok analógiáját is).
Még pontosabban: mind Kölcsey írása, mind Blairé oly módon korrigálja (s ezzel: értelmezi át) a csiszoltság alapelbeszélését, hogy egyrészt esztétikai előnyt biztosít a vad, félvad fejlődési szakasznak a művelt szakasszal szemben, másrészt republikánus értékekkel ruházza fel. A társadalom korai periódusában ugyanis az emberek nyelve „mintegy magától” költői, lelkesedéssel és fenségességgel teli, míg a művelt periódusban elveszíti költői erejét, s inkább pontossá és kifinomulttá válik, írta a skót szerző,3 s e fejtegetés megfelelőjét megtaláljuk Kölcsey értekezésében is. A félvad szakasz embereiről írva Blair is, Kölcsey is hangsúlyozza (a magyar szerző erőteljesebben), hogy messze esett tőlük a „puhálkodás”, ami a művelt társadalmak egyik alapvető bűnének számított a republikánus politikai szótárban. Az Osszián-tanulmány és a Nemzeti hagyományok ott tér el egymástól, hogy az utóbbi össze is kapcsolja (s ezzel fel is erősíti) a félvad periódus két előnyét, az esztétikait és a republikánust, amikor viszonos kapcsolatba hozza és azonos forrásra vezeti vissza a poézis lelkesítő erejét és a nemzeti lelkesedést.
A nemzet fejlődési szakaszainak az emberi életkorok analógiájára való elbeszélését Kölcsey művében általában Herder-hatásnak szokták tulajdonítani, leginkább Az emberi művelődés újabb történetfilozófiája című műve hatásának.4 Nem biztos, hogy szükséges ilyen feltevéssel élni. Nemcsak Blair tanulmányában fordul elő hasonló analógia, hanem több XIX. század eleji magyar szövegben is. Pápay Sámuel A magyar literatúra esmérete egy helyén szintén egyénként állítja elénk a nemzetet, amelynek gyermek- és nagykoráról ír.5 Gróf Teleki László Buzgó esdeklés-e hasonlóképpen a gyermekség idejének nevezi a nemzeti kultúra első szakaszát. A Buzgó esdeklés-nek ez a része6 egyébként is figyelemre méltó Kölcsey írása szempontjából. A nemzeti kultúra fejlődésének három szakaszát Teleki a csiszoltság politikai nyelvén beszéli el. Eszerint a nemzeti kultúrát gyermekségében vad szokások és bárdolatlan nyelv jellemzi, míg a már kiformált nemzetet fejlődése harmadik szakaszában („a Cultura legfelsőbb gráditsán”) szelíd erkölcsi szokások és pallérozott nyelv. Ám ahhoz, hogy e fejlődés végbemenjen, figyelmeztet Teleki, a nemzetnek nem szabad izolálnia magát más, pallérozottabb nemzetektől,
s nem szabad, hogy a nemzeti büszkeség megzavarja a karakterét.
Az 1806-ban megjelent Teleki-mű felvillantása arra intheti Kölcsey tanulmányozóját, milyen jelentős távolság választotta el az 1826-os értekezés beszélőjének pozícióját a XVIII. század végének, XIX. század elejének ama szerzőitől, akik a csiszoltság/csinosodás politikai nyelvét (is) beszélték. A Nemzeti hagyományok-at akár a Buzgó esdeklés felidézett részére adott válasznak is tekinthetjük. Persze nem tényleges vitára utalok ezzel, hanem állásfoglalásoknak és diszkurzusoknak a terére, amelybe Kölcsey írása vitázva belépett.

Ismeretes, hogy Az emberi művelődés újabb történetfilozófiája az emberi életkorok analógiáját nem a nemzetek, hanem az emberiség fejlődésére alkalmazza. Ez az eltérés Herder és Kölcsey műve között szemszögük és szemléletük jelentős különbségeire figyelmeztet. A Nemzeti hagyományok és a Herder-mű közt valójában nagyon kevés párhuzam található: kb. egy bekezdésnyi. Az eszmetörténészi vagy irodalomtörténészi hatáskutatás gyakran vezet hasonló eredményekre: a később megjelent alkotás egy passzusáról azt állítja a történész, hogy az egy korábban megjelent mű egy szöveghelyének hatását mutatja, s valóban, ha csak a két kiragadott szöveghelyet vizsgáljuk, feltűnő lehet a hasonlatosságuk. Így van ez a szóban forgó Herder- és a Kölcsey-mű esetében is. Ám ha a teljes műveket vetjük össze, s nem csak a hatáskutató által kiemelt bekezdéseket vagy mondatokat, akkor gyakran ellentmondások és eltérések sorával találkozunk.
Herder művének beszélője ámulattal néz végig a világ sokféleségén és az emberiség történetének változékonyságán, s mégis nagy egységnek látja az egészet, az isteni terv ember számára beláthatatlan megvalósulásának. Mennyire hiábavaló a mi összes tudásunk, mondja, s mennyire nem kétségbeejtő mindez. Nem az emberi értelem, hanem a vak végzet alakította épp ilyenné a világot, a történelmet, írja csapongóan Herder.
A nagy egészbe vetett bizalomnak és ráhagyatkozásnak a nyugalma teljesen hiányzik Kölcsey művéből. Az ő nagy cselekvői, a nemzetek, nem a beláthatatlan, ám értelmes isteni terv szerint mozognak, hanem belátható, elemezhető szabályszerűségeknek engedelmeskedve (ha egy nemzet fejlődésének adott pontján nála fejlettebb nemzettel találkozik, annak az lesz a következménye… stb.). Kölcsey történelme alakítható, méghozzá nemzeti keretek közt, és szükséges is alakítani, hogy ne következzenek be nemkívánatos folyamatok (a nemzet eredeti színeinek elvesztése, a nemzeti lelkesedés elapadása).
Ám nemcsak szemléletében és szemszögében tér el a Herder-mű a Kölcseyétől, hanem számos részletkérdésben is, amelyekről mindkét szerző kifejtette a véleményét. Egészen eltérően értékelik például az ókori görögség kulturális teljesítményét, az ókori Róma jelentőségét, a kereszténység szerepét az európai fejlődésben. E témák kulcsfontosságúak a Nemzeti hagyományok gondolatmenetében. Herder többféleképpen is érvel a görög kultúra példaszerűsége ellen (úgy is tekinthetjük, mint az egyiptomi és a föníciai kultúrák egyesülését, illetve: csak egyszer volt lehetséges), Kölcseynél viszont szinte winckelmanniánus módon válik mintaképpé. A magyar szöveg másodrangúnak láttatja a rómaiak kultúráját, nem eredetinek, a görög kultúra puszta utánzásának; a német írásmű ellenben másként és egyenrangúként tárgyalja, rendkívüli fontosságú hídnak láttatva a görögök és az európai kultúrák között. A Nemzeti hagyományok gondolatmenetében a kereszténység nagyon problematikus, szinte negatív szerepet kap, hiszen a legfőbb érték, a nemzeti eredetiség (értsd: sajátlagosság) gyengítője. Az emberi művelődés újabb történetfilozófiája gondolatmenetében szó sincs ilyesmiről (későbbi Herder-művekben már igen). A sort még folytathatnám.
Van azonban a német műben egy bekezdés, amely valóban hasonlít Kölcsey szövegére. Magyar fordításban így hangzik a tételmondata: „Minden nemzet önmagában leli meg boldogsága középpontját, ahogy minden golyó is a maga súlypontját!” A szakasz, amelyben ez a mondat elhangzik, jellegzetes historista fejtegetés: nem lehet általában megnevezni a közboldogság ismérveit és feltételeit, azok minden korban és nemzetben eltérőek, sajátosak és összemérhetetlenek. Ám az imént idézett tételmondat egy másik szakaszba vezet át, amely elhagyja a historista felütést, s a más nemzetekkel kapcsolatos nemzeti előítéletek védelmezésébe torkoll. „Az előítélet jó a maga idejében, mert boldoggá tesz. Saját középpontjuk köré tömöríti a népeket, szilárdabban kapcsolja őket törzsükhöz, a maguk módján jobban felvirágoztatja, s ezért hajlamaik és céljaik tekintetében boldoggá is teszi őket. Ha így nézzük, a legtudatlanabb nemzet, mely leginkább előítéleteinek rabja, gyakran a legelső; az idegenbe kalandozó kívánságoknak és a külföldben reménykedő utazásoknak a korszaka már betegség, felfúvódás, egészségtelen teltség, a halál előre sejtetése.”7 Tekintve, hogy az ellenfelvilágosodás egyik alapművét olvassuk, felvilágosodásellenes vitairatot, amely némely részeiben egyenesen pamfletté válik, nem kell nagyon meglepődnünk a tudatlanság eme dicséretén. A nemzeti befelé fordulásnak a dicsérete némi feszültségben áll a mű gondolatmenetének egészével, amely a nemzetek nagy láncolataként viszi színre az emberiség történelmét. Az idézett rész különben Herder e művének talán leginkább rousseau-ista passzusa.
Kölcsey írásában historista és felvilágosodásbíráló szövegkörnyezet nélkül kerül elő a Herderéhez hasonló megfogalmazás, ekként: „Keresztyén vallás és európai tudományos kultúra egyenlően kozmopolitizmusra törekednek. Innen van, hogy az a kirekesztő, saját centruma körül forgó, de egyszersmind lelket emelő nemzetiség, mely a hellénnek tulajdona volt, Európában nem találtatik.” (KFÖM, I. 504.) Nem a gondolatmenetét szeretném most elemezni, csupán a Herder-, illetve a Kölcsey-passzus politikai nyelvhasználatáról mondanék néhány szót. Amit belőlük hallunk, az a nacionalizmus politikai nyelve.

Noha többé-kevésbé ma is azt gondolom a nacionalizmus XIX. század eleji-közepi magyar nyelvéről, amit eszmetörténeti tankönyvemben írtam róla, ezúttal más kiindulóponthoz folyamodom: Maurizio Viroli Per amore della patria. Patriottismo e nazionalismo nella storia című könyvéhez. Viroli két kora újkori politikai nyelv, az államrezon és a republikanizmus monografikus leírásával vált neves eszmetörténésszé; az előbbiről írottakat szokás is idézni, vitatni a magyar szakirodalomban. Amit most idézendő könyvében patriotizmusnak nevez, voltaképpen a republikanizmus másik neve.
„A patriotizmus nyelvét az évszázadok során arra használták – írja Viroli –, hogy megerősítse vagy ösztönözze a politikai intézmények és a hozzájuk kötődő életmód iránti szeretetet, hogy fenntartsa egy nép közös szabadságát, egyszóval, a respublikát. A nacionalizmus nyelve a késő XVIII. század Európájában született, s azért dolgozták ki, hogy megvédelmezze egy nép etnikai, nyelvi és kulturális egységét és egységességét. Míg a patriotizmus történelmi ellenségei a zsarnokság, a despotizmus, az elnyomás és a korrupció voltak, a nacionalizmus ellenségei a keveredés… az etnikai és kulturális tisztaság hiánya, a társadalmi és politikai egyenetlenség.” Majd később: „a patrióta számára a legfőbb értékek a respublika és az általa lehetővé tett szabad élet; a nacionalista számára a legfőbb az egység és a nép kulturális és lelki tisztasága”.8 Viroli elbeszélése szerint a XIX. század végére, hosszú folyamat eredményeként, „a nacionalizmus nyelve feloldotta magában a patriotizmus régi hagyományát, átalakítva tartalmait”.9
Visszatérve az idézett Herder- és Kölcsey-szövegrészekhez, Viroli meghatározásait tekintve mankónak: a Herder-passzusban a közboldogság nem a nép politikai berendezkedésének, államformájának, hanem lelki-kulturális állapotának a függvénye. A dicsért előítéletek egységesen a nemzet előítéletei, az idegenbe teendő utazásokról azért szól elítélően, mert megbontanák a nemzet lelki-kulturális egységét. A Kölcsey-passzusban a hellén nemzetiség jellemzésekor a „kirekesztő” nem az idegen politikai elnyomás, hanem idegen kulturális-lelki hatások kizárását jelenti. Összefoglalva: a nemzetnek az idézett szövegrészekben nem republikánus, hanem nacionalista fogalmával találkozhatunk. A két szerző életműve, itt megidézett írásaik azért érdekesek Viroli tárgyalásmódja felől nézve, mert Herder olyan nacionalista nyelvet használt, Az emberi művelődés újabb történetfilozófiájá-ban is, amely nem volt republikánus, sőt, mint az olasz eszmetörténész írja, antipolitikai volt;10 Kölcsey pedig különféle szövegeiben váltogatva, keverve beszélte a nacionalizmus és a republikanizmus nyelvét, például a Nemzeti hagyományok-ban is.
A politikai nyelvek vizsgálata felől nézve az alapvető eltérés a Herder- és a Kölcsey-mű között a republikanizmus hiánya, minimális jelenléte a német szerzőnél, és nyilvánvaló jelenléte a magyarnál. Évtizeddel ezelőtt, Politikai beszédmódok a magyar XIX. század elején című tanulmányomban a Játékszín szövegközeli elemzésével igyekeztem megmutatni, miként változik át e fiktív beszéd alapvetően republikánus politikai nyelve nacionalistává.11 A Nemzeti hagyományok-ról beszélve nem ezt a „nagy átalakulást” hangsúlyoznám (ma már kissé gyanúsnak is találom a republikanizmusból nacionalizmusba történő átmenet fejlődéstörténeti elbeszélését), inkább azt, hogy a nacionalista és republikánus megszólalási lehetőségek hosszabb ideig egymás mellett léteztek, sajátos játékteret biztosítva a politikai beszélők számára.
Azért mondtam írásom elején, hogy talán tévesen adták Cselkövi-Kölcsey e művének utóbb a Nemzeti hagyományok címet, mert a cím olyasmit sugall, aminek a szöveg szinte az ellenkezőjét állítja. A cím azt sugallja, hogy vannak nemzeti hagyományaink, miközben a szöveg azt állapítja meg sajnálkozva, hogy nemigen vannak. A nemzeti hagyomány kifejezés a szövegben, normatív görög változatában, prehistorikus emlékeket jelent, azokból az időkből származó közös emlékeket, amelyek történetírás előttiek. „Minő helyhezet!” – kiált fel szerzőnk, s megállapítja, hogy a hősi korból saját nemzeti hagyományunk csak parányi és töredékes; később hozzáteszi, hogy „a magyar hagyományban semmi mitológiai nyomokat észre nem veszünk”. „A hagyomány annálfogva Álmostól kezdve egészen históriai formát visel…” (KFÖM, I. 509.) A gondolatmenete a továbbiakban a hagyomány hiányának okaival foglalkozik, majd pótlásának lehetőségeivel.
A pótlásra azért van szükség a szöveg beszélőjének szemszögéből, mert mind a nemzeti érzésnek, mind a nemzeti költésnek szüksége van valamiféle táplálóra, amely szerepet ideális (görög) esetben a prehistorikus hagyomány tölti be – a magyar esetben azonban ilyen hagyomány nem lévén, a történeti emlékek: „áldást mondok a mongol pusztítást megelőzött korra, mely nékünk a maga vérével nyert hazát örökségül hagyá; egy szép örökség, melynek birtoka és gondolatja az arra méltó maradéknál már magában is való nemzetiségnek és nemzeti költésnek lángját lobbanthatná fel!” (KFÖM, I. 510.) A konstruktivista nacionalizmuselméletek felől nézve ez a szövegrész úgy magyarázható, hogy a szerző itt, a nyelvi-kulturális egységként értett nemzet közös elbeszéléseinek hiányában, funkcionális pótlásukra, a nemesi rend identitásbiztosító elbeszélésének a nacionalizálására tesz javaslatot.
Ugyanilyen érdekes az is, hogy az idézett passzusban a beszélő áttér a nemesi rend bevett, az ősi alkotmányra hivatkozás szótárát a republikanizmussal vegyítő politikai nyelvére: ha csak ezt a mondatot vizsgálnánk, azt állíthatnánk, hogy nem a nacionalizmus, hanem a patriotizmus (és a patrióta költészet) forrásait keresi. A Nemzeti hagyományok egészére azonban ez nem áll: a görög modell, mint már kiderülhetett, nacionalista norma. Az írásműnek az a része teszi ezt leginkább egyértelművé, amely Homérosznak a hellén nép egyesítésében betöltött szerepéről szól: bár a görög nép „százképpen megszaggatott polgári alkotványai közt” élt, azaz sok és különféle poliszban, Homérosz költészete egyesítette őket „egy közönséges nemzeti szellemmel eltöltve” (KFÖM, I. 498.). A hellének nemzeti szelleme tehát nem a pátriájukhoz, a politikai közösségükhöz, „polgári alkotványukhoz” kötődött, hanem kulturális egységükhöz. A görög modell nem patrióta, hanem nacionalista modell.
Patrióta és nacionalista nyelv használatának hasonló kettőssége jellemzi Kölcsey írásművének a nemzetkarakterről szóló hosszú, betétszerű szövegrészét is, amelynek
a mű egészén belüli funkciójára a későbbiekben még kitérek. Mint Isaiah Berlin írja, a nacionalizmus egyik legfőbb ismérve, hogy a nemzeti közösséget „a biológiai szervezet sémájához hasonlatos”-nak képzeli el.12 A magyar nemzetkarakterről szóló hat bekezdés a nemzet egyéniségéről (lelki tulajdonságairól, érzelmeiről, hajlamairól) szólva a nacionalizmus organicista nyelvén beszél. A régi antikizáló népkarakterológia általában klímaelméleti alapozású volt, netán a földrajzi fekvés sajátosságaival vagy az adott ország politikai berendezkedésének jellegével magyarázta az egyes népek eltérő jellemvonásait: azaz külső okokkal. A nacionalista karakterológia döntően a belsőre irányul, s a nemzet eredeti tulajdonságait keresi. A nemzetkarakterológiai érdeklődéshez ettől kezdve hozzátartozik az a képzet is, hogy a sajátlagos nemzeti jellemvonások önmagukban vett értékek. A nemzeteknek nem azért kell hűségeseknek lenniük önnön karakterükhöz, mert ha nem lennének azok, akkor mindenféle negatív következménnyel számolhatnának (mint a republikánus elbeszélésben, ahol az ősök szokásaitól eltérő nemzedékek könnyen zsarnokság vagy idegen uralom alá kerülhetnek), hanem egyszerűen azért, mert ez a karakter az övék. Kölcsey írásművében már ezt az új nemzetkarakterológiát leljük.
Ugyanakkor a nemzet konkrét jellemvonásainak a felsorolásakor a szerző többé-kevésbé a hagyományos nemzetkarakterológiai készlettel dolgozik (vendégszerető, szabadságszerető, békétlenségre hajló, hirtelen lelkesedő stb.). Amikor például a „szabadság magas érzelmét” kezeli nemzeti jellemvonásként, nemigen lehet kétséges, hogy nem a misera plebsre kell gondolnunk, hanem a nemességre: a nemesi rend identitásának (ideológiájának) egyik (republikánus) alapelemét terjeszti ki hallgatólagosan a nemzet egészére. A patriotizmus nyelvén beszél a szöveg a magyar karakteri szentimentalizmus okait megnevezve is: „fő vonását… hazájától és nemzeti fekvésétől kölcsönzi” (KFÖM, I. 513.). A pátria (mint politikai terület) iránti érzelemből vezeti le a legfőbb nemzeti jellemvonást, vagyis – a politikai nyelvek felől nézve – republikánus elemekkel tölti fel nacionalista nemzetjellemtanát.

Az irodalomtörténészek előszeretettel tulajdonítanak olyan állításokat vagy tanításokat a Nemzeti hagyományok-nak, amelyek nem szerepelnek a szövegében, és nem is következnek a gondolatmenetéből. Horváth János népiességmonográfiája szerint Kölcsey „tanítása” szembeállítja az idegen mintákat követett műköltészetünket a nemzeti jelleget hordozó népköltészetünkkel, s a népdalt mint „a nemzeti költészet primitív, hűtlenül elhagyott mintáját” állítja elénk.13 Szauder József Kölcsey-monográfiájában azt olvashatjuk, hogy az idegen mintákat követő magyar költészet helyzetéből Kölcsey szerint „egyetlen kiút vezet: visszatérés a népköltészethez, s a norma csak egy lehet: a műköltészetnek a népi alkotáshoz való viszonyítása”.14 S. Varga Pál A nemzeti költészet csarnokai című monográfiájának a Nemzeti hagyományok-at tárgyaló részében azt a nézetet tulajdonítja a szerzőnek, miszerint „az a költő, aki a [köznépi] dalokhoz fordul, hanyatló bár, de hanyatlásában és kezdetlegességében is eleven s költőileg megformált hagyományt talál, és elvégezheti azt, amit a Hunyadiak kora elmulasztott”15 – tudniillik, hogy e köznépi dalokból nagy epikus éneket formálhat.
Ezzel szemben én úgy látom, hogy a Nemzeti hagyományok-nak az a két bekezdése, amelyben a „nemzeti poézis eredeti szikráját” „a köznépi dalokban” nyomozza a szerző (KFÖM, I. 517.), arra a következtetésre jut, hogy nem lehet a nemzeti hagyományt a köznépi dalokban fellelni. Szó sincs a szövegben, sem ebben a két bekezdésben, sem a későbbiekben arról, hogy a magyar kultúra esetében a népdal (vagy a köznépi dal) mintájául, normájául, alapjául vagy kiindulópontjául szolgálhatna a műköltészetnek. A Nemzeti hagyományok gondolatmenete nemhogy nem a népköltészethez, néphagyományhoz fordulást tekinti „kiút”-nak – egészen más lehetőséget jelöl meg, mint a magyar költészet kívánatos irányát. A Nemzeti hagyományok kanonikus értelmezési tradíciója hajlamos a „népiesség programiratának” látni az 1826-os szöveget, olyan programot ajándékozva neki, amelyet nem fejtett, mert nem is fejthetett ki.
Feltűnő, hogy a Kölcsey-szövegről az utóbbi időben más szakmákhoz tartozók által készített értelmezések nagymértékben eltérnek a kanonikus irodalomtörténészi tradíciótól. A klasszika-filológus Ferenczi Attila úgy látja, hogy a Nemzeti hagyományok-nak lesújtó volt a véleménye a népköltészetről, s arra a következtetésre jut, hogy a „Nemzeti hagyományokat nem igazán lehet minden további nélkül a Petőfi- és Arany-féle népiesség megalapozására használni”.16 Radnóti Sándor Winckelmann-könyvének a magyar winckelmannizmus határairól szóló fejezetében a Nemzeti hagyományok „zseniális következetlenségét” emlegeti, hiszen Kölcsey írásműve egyszerre emeli kánonná az ókori görögségről írva a „zárt nemzeti kultúrát”, s egyszerre bizonyítja, szándéktalanul, e kánon követhetetlenségét. S ugyanígy: írásműve ugyanannyira „az autochtónia alapján felfogott magyar nemzeti poézis föltételeinek hiányáról szól, mint amennyire ugyanannak a megalapításáról”.17
Valóban, az ókori görögség kultúramodellje számít ideálisnak a Nemzeti hagyományok-ban, de zártnak nem, inkább csak erős eredetiséggel (sajátlagossággal) rendelkező kultúrának nevezném, amely magához hasonítja, beolvasztja az idegen kultúrák hatásait, és saját, történelem előtti szóbeli-népi hagyományaiból építi ki önnön írott költészetét („pórdalokból Iliász”). A későbbiekben ez a kultúrafejlődési modell lett (legalábbis elvileg) a XIX. század közepi népiesség követett mintája. Kölcsey azonban 1826-ban nem tekintette követhető mintának a görög modellt, legfeljebb értékelési normának (nem kifejezetten historista módon, Herdertől ezen a ponton is jócskán eltérve), mert ő, megvizsgálva a magyar köznépi dalokat, bennük a nemzeti poézis semmiféle szikráját nem találta. Nem talált pórdalokat, amelyekből Iliász-t lehetett volna kifejleszteni. Éppen ezért egészen másfajta, nem népies költészeti utat javasolt a magyar kultúra eredetiségének (sajátlagosságának) a biztosítására, mint később a népiesség hívei. Ahhoz, hogy valaki azt állítsa, lehet a görög modellt követni a magyar költészetben is, azaz a népiesség opcióját válassza, teljesen eltérően kell értékelnie a magyar népköltészeti szövegegyüttes mennyiségét és minőségét, mint ahogyan Kölcsey tette.
Az említett kiváló irodalomtörténészek valószínűleg nem csak azért véltek ott nem lévő állításokat látni a Nemzeti hagyományok-ban, mert erős értelmezési tradíció igézetében dolgoztak; hanem azért is, mert fejlődéstörténeti szemléletük szerint ott kellett volna, hogy legyenek azok az állítások Kölcsey írásában. A Nemzeti hagyományok ugyanis a hiányzó magyar fejlődéstörténeti láncszem szerepét töltheti be „a winckelmanni nemes egyszerűség kultuszából a jámbor egyszerűségbe való” „zökkenőmentes átmenet” folyamatában (hogy Ernst Gombrich A klasszicizmustól a primitivizmusig című előadását idézzem).18 A szövegben ott a normatív, majdnem autark görög kultúramodell, s ott a „saját pórdalokból kell kifejleszteni a nemzeti költészetet” normája is. Valóban, logikailag akár ott lehetne az az állítás is, hogy ez legyen a magyar költészet/kultúra fejlesztésének az útja. Ám ilyen állítás nincs a szövegben.
Azt állítottam fentebb, hogy Kölcsey a Nemzeti hagyományok-ban nem a szokásosan neki tulajdonítottat, hanem egészen másfajta, nem népies költészeti utat javasolt a magyar kultúra eredetiségének (sajátlagosságának) a biztosítására. A norma, amelyet alkalmazandónak és alkalmazhatónak talált a magyar költészetre, kultúrára, nem a görög fejlődési modell volt tehát, hanem (az annál általánosabb és gyengébb norma) a sajátlagosság értelmében vett nemzeti eredetiség normája. Mivel a sajátlagosság biztosításának a népies útját nem találta járhatónak, kerülő utat választott: a szövegben ezt testesíti meg a már elemzett hosszas nemzetkarakterológiai betét. E résznek – amelynek a gondolatmenetben betöltött szerepével nemigen foglalkoztak eddigi értelmezői – az a funkciója az érvelésben, hogy megragadja a talán eredeti, talán csak régtől meglévő nemzeti jellemvonásokat, hogy aztán majd az értekezés végének műköltészeti áttekintésében ama költészeti teljesítmények mellé tegye le a voksát, amelyek leginkább megfeleltethetők ezeknek a jellemvonásoknak. Kölcsey opciója a nemzeti szentimentalizmus történeti-közösségi tárgyú, érzékeny, ám férfias költészete, amely leginkább Ányos Pál (kisebb részben Zrínyi) műveiben nyilatkozott meg a szerző szerint.
A Nemzeti hagyományok programja véleményem szerint a nemzeti történelmi emlékezet (s ebből következően: a nemesi történelmi emlékezet) költészetét tekinti az eljövendő sajátlagos nemzeti költészet (azon belül is leginkább: játékszíni költészet) folytatandó tradíciójának, mert e poézis jellemvonásai állnak a legközelebb a nemzet jellemvonásaihoz. Azt a költői hagyományt tehát, melyet Porkoláb Tibor bárdköltőinek nevezett tanulmányában19 (részben Bíró Ferenc korszakmonográfiájának Ányos Pálról és az Ányos–Batsányi-kapcsolatról írt oldalait követve),20 s amelynek osszianista kiindulópontjáról Hász-Fehér Katalin értekezett A „nemzeti szentimentalizmus” programjának egyik forrása: az osszianizmus című dolgozatában.21 A Nemzeti hagyományok magyar költészettörténeti áttekintése Ányossal zárul, egy, az 1780-as években elhunyt költővel; az 1826-ot megelőző mintegy negyven év irodalmát említetlenül hagyva. Az írásnak e vonását magyarázhatjuk úgy, hogy szerzője talán nem kívánt irodalomkritikai jelleget adni művének. Ám elképzelhető más magyarázat is: talán azt sugallja, hogy a jövendő költészet alakítása szempontjából a közelmúlt teljesítményei nem érdekesek. A hiányzó negyven évvel mindenesetre kizáródik Kölcsey elbeszéléséből az a költő is, akinek osszianista, a költészetet a nemzeti emlékezet közegének, Ányost példaképnek tekintő programja erősen hasonlít a Nemzeti hagyományok opciójára: Batsányi János.
Mint már több Kölcsey-elemző leírta, a legegyértelműbben talán Kerecsényi Dezső, a Nemzeti hagyományok bizonyos részeit (talán öntudatlan, talán tudatos) önportrénak is lehet tekinteni: mind a magyar karakteri szentimentalizmus jellemzését, mind az Ányos-jellemzést tekinthetjük önjellemzésnek is; ráadásul Kölcsey olyan (nemzeti-történeti) fordulatot várt el a magyar költészettől, amelyet ő maga már végrehajtott saját poézisében.22 A magyar karakteri szentimentalizmust azonban nemcsak Kölcsey-önjellemzésnek tekinthetjük, hanem osszianizmus-variációnak is. Adam Potkay írja Macpherson művét a XVIII. század közepi angol politikai nyelvek és skót álláspontok közegén belül értelmezve, hogy „az ossziáni költészet valójában a vad és a felvilágosult tudás és erkölcsi szokások palimpszesztje”. E szövegegyüttes annak köszönhette rendkívüli korabeli vonzerejét, hogy képes volt összeegyeztetni az ókori polisz ideálja iránti nosztalgiát a modern, polgárosult ízléssel; áthidalni a csiszolt társadalom „feminizmusa” és az ókori polisz XVIII. századi híveinek (akik a honpolgári erényeket különféle vad népek körében vélték feltalálni) „sovinizmusa” közti távolságot.23 Az Osszián énekei-t úgy is tekinthették kortársai, mint annak bizonyítékát, hogy lehetséges a republikánus (harcos) erények együttélése a kifinomult erkölcsi szokásokkal és az érzékenységgel.
Az Osszián énekei-nek e kettősségét már Hugh Blair említett tanulmánya is kiemelte: a bárd, aki énekel, egyben harcos is, s énekei hadjáratokról, hőstettekről szólnak. Ugyanakkor e költőnek „természettől fogva roppant érzékeny szív adatott, hajlamos volt a nagy géniuszokat gyakran jellemző édes mélabúra”.24 Nem csak mai értelmezők magyarázzák tehát Macpherson művének nagy hatását összeegyeztetési képességével,25 az összeegyeztetett ellentétes elemeket már legnagyobb hatású XVIII. századi értelmezője is előtérbe állította. Hasonlóan különnemű elemekből tevődik össze a Kölcsey leírta magyar karakteri szentimentalizmus: republikánus erényekből és „melankóliás temperamentumból” (KFÖM, I. 511.). A magyar karakteri szentimentalizmus leírásának megismétlése (költészeti konkretizálása) az Ányos-bekezdésben osszianista költőt állít olvasói elé: soraiból „egy szelíden bús s a hazához hevülettel vonzódó léleknek harmóniája hangzik felénk; énekbe ömlő szentimentalizmusát a honszerelem érzelmei által vezeti, s a lenyugvó napban a haza lebeg, mint a szeretőnek kedvelt lyánykája, szemei előtt; szívétől veszen táplálatot emlékezete, mely a nemzet múltkorának történetein oly örömmel andalog, s a viruló mezőn a rajta elhullott hős árnyékát pillantja meg; kísérőjévé teszi a bajnoknak a poétát” stb. (KFÖM, I. 522.)
Az idézett Kölcsey-mondatot az teszi osszianistává, hogy a nemzeti múlt felé fordulást, a költészetnek nemzeti emlékezet közegeként való felfogását s az alapvetően republikánus költőszerepet összeköti a költő mély és összetett érzelmességével. Sajátos variánssá pedig a férfi- és női szerep felhasználása teszi, amely felidézi a nemzetkarakterológiai betétrész megkülönböztetését az (európai) romantikai, illetve a magyar karakteri szentimentalizmus között („ez fő vonását a szerelemtől, a magyar pedig hazájától és nemzeti fekvésétől kölcsönzi” – KFÖM, I. 513.). Ahogyan a nemzetkarakterológiai betétrészben a magyar szentimentalizmust a hazaszeretet ösztönzi (s nem a szerelemérzés), annak megfelelően látja a lemenő napban Ányos beszélője a haza s nem egy leányka képét. Az (európai) romantikai szentimentalizmus tehát a férfi-nő kapcsolatból, a magyar a férfi-haza kapcsolatból táplálkozik. A kétféle szentimentalizmus a Nemzeti hagyományok-ban nem egyenrangú: az értekezés egy korábbi szakasza másodlagosnak minősíti a személyes érzelmek megéneklését a közösségi (nemzeti) emlékezet költészetbe foglalásához képest. Összefoglalva: a magyar karakteri szentimentalizmus, s különösen Ányos-portrébeli költészeti konkretizálása, nekem olyan osszianizmus-variációnak tűnik, amelyből hiányzik a feminin, és felerősített a férfias-republikánus összetevő.

 


Jegyzetek

1. A csiszoltság nyelvéről lásd: Lawrence E. Klein: The Third Earl of Shaftesbury and the Progress of Politeness = Eighteenth-Century Studies, 18 (1984–85). 186–214., s a szerző további művei. Magyarul: Kontler László: Az állam rejtelmei. Brit konzervativizmus és a politika kora újkori nyelvei. Bp., 1997. 188. skk.
2. Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Bp., 2007. 19–20.
3. Hugh Blair: Kritikai értekezés Osszián költeményeiről (Részlet) = A skót felvilágosodás. Vál., szerk. s az utószót írta Horkay Hörcher Ferenc. Bp., 1996. 160.
4. Lásd például Ferenczi Attila kiváló tanulmányát: „Nem hazai plánta”. Az antik paradigma Kölcsey Nemzeti hagyományok című írásában. Ókor, 2006/1. 15.
5. Pápay Sámuel: A magyar literatúra esmérete. Veszprém, 1808. 76.
6. Teleki László: A magyar nyelv elémozdításáról buzgó esdeklései. Pest, 1806. 260–263.
7. Johann Gottfried Herder: Az emberi művelődés újabb történetfilozófiája = J. G. H.: Értekezések, levelek. Bp., 1983. 54–56.
8. Maurizio Viroli: Per amore della patria. Pattriotismo e nazionalismo nella storia. Roma–Bari, 2001. 5–6.
9. I. m. 159. Mire e hosszú bekebelezési folyamat végbement – teszem hozzá már én –, a nacionalizmus nyelve más szempontból is átalakult, immár alapvetően természeti s nem kulturális képződménynek láttatva a nemzeteket. Lásd erről már hivatkozott tankönyvemet: Takáts: i. m. 69–70.
10. Uo. 111.
11. Takáts József: Magyar politikai beszédmódok a XIX. század elején = Mesterek, tanítványok. Ünnepi tanulmánykötet a hetvenéves Csetri Lajos tiszteletére. Szerk. Szajbély Mihály. Bp., 1999. 234–235.
12. Isaiah Berlin: A nacionalizmus. Valaha elhanyagolták, ma hatalmas úr = Az angolszász liberalizmus klasszikusai. Szerk. Ludassy Mária. Bp., 1992. II. 225.
13. Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Bp., 1978. 123.
14. Szauder József: Kölcsey Ferenc. Bp., 1955. 122.
15. S. Varga Pál: A nemzeti költészet csarnokai. Bp., 2005. 439.
16. Ferenczi: i. m. 18.
17. Radnóti Sándor: Jöjj és láss! A modern művészetfogalom keletkezése. Winckelmann és a következmények. Bp., 2010. 509., 510.
18. Ernst H. Gombrich: Művészet és fejlődés. Bp., 1987. 70.
19. Porkoláb Tibor: A „dicsőség temploma”-képzet és a bárdköltészeti szerephagyomány = P. T.: „Nagyjainknak pantheonja épűl”. Közösségi emlékezet, panteonizáció, emlékbeszéd. Bp., 2005. Különösen: 17–35.
20. Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma. Bp., 1995. 169–173.
21. Hász-Fehér Katalin: A „nemzeti szentimentalizmus” programjának egyik forrása: az osszianizmus = Serta Pacifica. Tanulmányok Fried István 70. születésnapjára. Szerk. Ármeán Otília, Odorics Ferenc és Szörényi László. Szeged, 2004. 208–220. A kötethez nem, csak a tanulmány világhálón elérhető rövid változatához jutottam hozzá: www.staff.u-szeged.hu/~feher/pub/ossz-
honl.htm.
22. Kerecsényi Dezső: Kölcsey Ferenc. Bp., é. n. [1940]. 99., 102., 98.
23. Adam Potkay: Virtue and Manners in Macpherson’s Poems of Ossian. Publications of the Modern Language Association, 107 (1992). 1. 121–122.
24. Blair: i. m. 167.
25. Két további példa: Jerome McGann szerint Macpherson szövegeiben „Írország és Skócia korai társadalmai a civilizált heroizmus modelljei voltak”. The Poetics of Sensibility. A Revolution in Literary Style című könyvét idézi: Benkő Krisztián: Önkívület. Olvasónapló a magyar romantikáról. Pozsony, 2009. 33. – Sárközy Péter szerint az ossziáni énekek egyrészt fenntartották a primitív eredetiség illúzióját, másrészt az új érzékenységre alapozó szentimentális költészetet nyújtottak: Petrarcától Ossziánig. A költészetértelmezés megújulása a XVIII. századi olasz irodalomban. Bp., 1988. 133.