Ludassy Mária

KERESZTÉNYSÉG KONTRA FAJELMÉLET

Egy több mint másfél évszázados szöveg kommentálása kapcsán miért éppen ezt a motívumot emelem ki? Mert egy olyan országban, melyben a „kereszténység” szó szinonimája a „nem zsidó”, talán nem érdektelen felidézni a fajelmélet születésének történelmi pillanatát, amikor a faji egyenlôtlenség doktrínája nemcsak a liberális szabadság szellemével, a szocialisztikus egyenlôségeszménnyel került szembe, hanem min­de­nek­elôtt a keresztény testvériség ideáljával. Tocqueville és Gobineau levelezése a középsô tétel, az állami paternalizmus, az etatista egyenlôsítés kritikájával kezdôdött: a két arisztokrata a személyes szabadság halálos ítéletének tartotta a gondoskodó állam gazdasági redisztribúciója következtében keletkezô egalitárius tömegtársadalmat. Ám Tocqueville csupán a szellemi igénytelenség, a kötelezô konformizmus veszélye miatt utasítja el az individuális szabadság ellenében egyenlôsítô demokrácia (majd államszocializmus) eszményét, annak a keresztény karitászban gyökerezô univerzalizmusát mindig tisztelettel említi: „Szerintem a modern kori moralisták legjelentôsebb újdonsága két olyan eszme rendkívüli fejlôdésében és új megjelenési formájában rejlik, melyet már a kereszténység is elôtérbe tolt: az egyik, hogy minden embernek egyformán joga van a földi javakhoz, a másik pedig, hogy azoknak, akik bôvében vannak e javaknak, kötelességük segítségére lenni nélkülözô embertársaiknak.” (1843. szeptember 5.) A problémát csak az jelentheti, hogy az egyetemes emberszeretet e parancsolatát a modern állam nem hagyja a magánkaritász szférá­jában, hanem „a kormányok feladatául írja elô, hogy kötelezôen orvosoljanak bizonyos egyen­lôt­lenségeket”, ami az ekképpen államilag megsegélyezettek szükségszerû ál­lam­füg­gô­sé­gé­hez, azaz politikai szervilizmusához vezet(het).
Ám Gobineau gondja nem a megsegítettek kiszolgáltatottsága és ebbôl eredô kiszolgálói hajlandósága, hanem a keresztény karitász „szolgaszellemûsége”, az egész emberiségre kiterjedô testvériség vallásának rabszolgaszelleme. Ennek abszurd következménye az a gondolat, hogy „az államnak foglalkoznia kell a szegényekkel”, sôt még a börtönviszonyok humanizálásával is: „a bûnösök jogairól beszélnek, a foglyok emberi méltóságát védelmezik” (1843. szeptember 8.) azok a liberálisok, akik akár személyes hitetlenségük ellenére is Krisztus követôi a megengedhetetlen megbocsátás szellemében. Talált, süllyedt. Tocqueville gyermekkorában a felvilágosodás filozófusait olvasta, s a kamaszkori kétely a késôbbiekben sem oszlott el: akármilyen pozitív véleménye volt is a krisztusi erkölcs emelkedettségérôl (sôt amerikai tapasztalatai alapján a politikai szerepvállalást elutasító katolicizmus szabadságelvû szellemérôl), a szertartásokon való részvételt képmutatásnak érezte volna: „Bevallom, én abszolút más véleményt vallok a kereszténységrôl. Bár nem vagyok hívô, akármilyen hitetlen legyek is, soha nem tudom mély megindulás nélkül olvasni az Evangéliumot. Nem tudom felfogni, hogy eme csodálatos könyv olvastán az Ön lelke hogyan nem érzi át az ember felszabadításának nemes aspirációját, a legtisztább és legmélyebb moralitás lélekemelô légkörét?” (1843. október 2.) A válasz egyszerû: A fajok egyenlôtlenségé­rôl szer­zôje számára az ember felszabadításának eszméje elfogadhatatlan: nincs egységes emberiség, nem lehetséges egyetemes megváltás, ami egyik faj számára a felszabadítást jelenti, az a másik faj számára az alávetettséget – vagy legalábbis korábbi kivált­ságai elvesztését – hozza. A kereszténység az alsóbbrendû fajok lázadása a kivá­lasztott, felsôbbrendû (fehér-árja) fajok ellen – ám ez a felfogás nem akadályozta meg Gobineau-t abban, hogy látványosan részt vegyen a katolikus ceremóniákon, s a miselátogatást esetleg szabadgondolkodó szolgáitól is megkövetelje.
„Mert akárhogyan is, azt el kell ismerni, hogy miközben Ön az anyaszentegyház elôtt mélyen meghajol, és – meglehet, nagyon is ôszintén – minden módon igyekszik megmaradni kebelében, az elmélete a lényeget illetôen nagyon is egyházellenes, és akárhány következtetést lehet belôle levonni, mind szemben áll az egyház álláspontjával.” (1856. július 30.) Az antiszemitizmus, A fajok egyenlôtlenségérôl szerzôjének legfontosabb gondolata – kiváltképp mivel a középkori antijudaizmussal szemben nem Krisztus megölését, hanem a krisztusi eszmék egalitárius és szabadelvû továbbfejlesztését veti a liberalizmus és a szocializmus szálláscsinálóinak tekintett zsidók szemére – „összeegyeztethetetlen a kereszténység betûjével és szellemével”. Az az igazság, mely Jézus szerint szabaddá tesz, a „testvér lészen minden ember” krédója, s ez ellentétes Gobineau „tudományosnak” tekintett tételével, a fajok természettörvény szerinti szigorú egyenlôtlenségével. „Van-e egyértelmûbb a Teremtés könyvében, mint az emberi faj egysége, vagyis az, hogy az egész emberiségnek egy és ugyanaz az ember az ôse? Ami pedig a kereszténység szellemét illeti, talán bizony nem az-é a legjellegzetesebb ismérve, hogy minden olyan faji megkülönböztetést el akar törölni, amit a zsidó vallás még meghagyott, és hogy egyetlen fajnak fogja fel az egész emberiséget, amelynek minden egyes tagjában egyformán megvan a képesség a jobbulásra és a tökéletesedésre, meg arra is, hogy hasonlítson embertársára?” (1857. január 24.)
Míg a zsidó-keresztény hagyománnyal Gobineau neopogány fajelmélete látványosan szakított, a mohamedán vallás, mellyel Tocqueville-nak köszönhetôen ismerkedett meg, igencsak vonzotta, az emberi élet tiszteletét nem ismerô kíméletlensége miatt: „Miköz­ben Ön olyan szigorúan ítéli meg azt a vallást, amelyik mégiscsak az emberi faj élére állított minket, úgy látom, az iszlám valláshoz nagyon is vonzódik.” (1843. október 22.) Míg a keresztény univerzalizmus az európai haladás szellemi bázisa, a mohamedán partikulariz­mus az iszlám világ szellemi hanyatlásának és anyagi stagnációjának oka, és ez kiszolgáltatottá teszi a kis keresztény Európának, melynek dinamizmusát az egyéni lelkiismeret szabadsága adja. (Vö. 1855. november 13-i levél.) Európában Gobineau faj­elmélete csak a keresztény karitásszal igazából megbékélni sohasem tudó, az Edda-dalok mítoszának bûvöletében élô Németországban lehet sikeres, meg a fekete faj alsóbbrendûségé­nek elméletében igazolásra találó amerikai rabszolgatartók körében – írja Tocqueville (1856. július 30.). Ám a végsô szakítást a Louis Bonaparte-féle államcsíny megítélése hozta. Tocqueville a totális elítélést tekintette az egyetlen morálisan elfogadható álláspontnak, míg Gobineau a liberális eszmék totális kudarcának igazolásaként üdvözölte III. Napóleon császárságát: „Mivel féken akarja tartani a csôcseléket, a szemében egy pillanatra sem kétséges, hogy jó oldala is van a szablya és a furkósbot kormányának… Szerintem az adja az értékét az emberi társadalomnak, meg az egyénnek is, hogy élni tud a szabadsággal…Nem, én a magam részérôl képtelen vagyok elhinni, hogy az emberi faj elkorcsosult csordává züllött, mint ahogy Ön állítja, és hogy nincs mit tenni, ezt az egész csordát át kell adni annak a néhány pásztornak, akik, mindent összevetve, nemcsak hogy semmivel sem jobbak nálunk, de gyakran rosszabbak is.” (1857. január 24.)