Gyáni Gábor:

AZ ASSZIMILÁCIÓKRITIKA BIBÓ ISTVÁN GONDOLKODÁSÁBAN

Általában mindenki egyetért azzal, hogy az 1948-ban megjelent Zsidókérdés Ma­gyar­or­szá­gon 1944 után címû Bibó-esszé az eddigi legmélyebb elemzô számvetés a címben foglalt problémával. Ritkán esik szó róla, hogy Bibó szemléletet váltott volna ebben az írásában, szakítva 1944 elôtti meggyôzôdéseivel vagy azok java részével, már ami a zsidókat, a zsidókérdést, az antiszemitizmust és az asszimilációt illeti. Ez utóbbiakról, valljuk be, alig tudható valami. Huszár Tibor egyedüliként vizsgálta Bibó (és egyúttal Erdei Ferenc) zsidókérdésrôl vallott 1945 elôtti álláspontját. A szóba jövô szövegtöredékek a Márciusi Front politikai programtervezetének a részei, amelyek arra vallanak, hogy „1938-ban […] Bibó István is […] magáévá tette az asszimiláció hibás premisszákon alapuló Szabó Dezsô-i, Németh László-i téziseit”.1 Magát Bibót idézi Huszár bizonyítékképpen, aki egy 1977-ben készített életútinterjúban a következôket mondta: „tulajdonképpen 44-ig a tárgyban való gondolkodásomban minden emberi szolidaritás mellett volt egy olyan elem, amit nem nevezhetnek vagy nevezhetek másnak, mint Szabó Dezsô-i hatásnak”.2 Ez abban állt, „hogy Magyarországon van egy tohonya magyar nemzet, amelyik meglehetôsen tehetetlenül intézi és rosszul intézi saját ügyeit, és ezenközben két igen aktív és mozgékony kisebbség meglehetôsen a sa-
ját kedvére rendezkedik be, a magyarországi német kisebbség és a zsidó kisebbség”.3 1977-bôl visszatekintve Bibó meglehetôsen „elevennek” ítélte a kérdést illetô felfogását, amit az is mu­tat szerinte, „hogy 1940-ben én rendkívül egyetértôleg olvastam Németh László Kisebbségben címû cikkét, amiben ugyanez a Szabó Dezsô-i reminiszcencia elôször kapott egy Szabó Dezsônél jóval kevésbé agresszív, de abban a szituációban a zsidók által sokkalta érzékenyebben fölfogott visszhangot”.4
Bibó a beszélgetésben azt a kérdést is érinti továbbá, hogy késôbb megmaradt-e ezen a gondolati vonalon, amikor a háború után részletesen kifejtette álláspontját a zsi­dó­kér­désrôl és az asszimilációról. A szemléletváltás tényét (vagy csupán a szándékát) emelte ki, ilyenformán: a Szabó Dezsô-i „észjárás a zsidókérdésben összekapcsolódik azzal, amit a zsidókérdésrôl szóló, nagy terjedelmû cikkemben azután nagyon élesen elvetettem”.5 Ugyanakkor, ismeri el Bibó maga is, egyéb tekintetben Németh László Kisebbségben elôadott felfogá­sának maradt a híve. Így járt el akkor is, amikor másik nevezetes esszéjét papírra vetet­te: „egészben mint írásmûvet, [Némethnek] a Kisebbségben címû mûvét szerettem, és lényegileg a Németh Lászlónak a mélymagyar-hígmagyar kategóriájának az értelmes és kevésbé emocionális és kevésbé szétfolyó szintre való emelését kíséreltem meg az Eltorzult magyar alkat címû cikkemben, ahol szembe van állítva egy rossz rezsim kontraszelektív hatása, amelyik egy közösségbôl kiszelektálja annak a közösségnek a dolgait és gondjait jól érzékelô elemeket, és a helyükbe egy rosszul érzékelô álrealista elemet hoz elô, emögött, aki akarja, megérezheti a mélymagyar és a hígmagyar ellentétet, aminek mint nemzeti alkategóriának nyilvánvalóan semmi értelme nincsen. De így azt hiszem, hogy van értelmük”.6
Nem perdöntô, hogy mit gondol egy szerzô a hajdani írásait interpretálva, a múltbeli alkotói intenció emléke azonban talán figyelmet érdemel. Jó, ha tudjuk, hogy Bibó imént idézett vallomása megerôsíti, sôt mi több, megteremti írásai interpretálásának a késôbbi irányát. Pedig olykor talán félrevezetô is lehet, ha minden további nélkül elhisszük, amit utólagos magyarázataiban a szerzô sugalmaz. Bibó retrospektív megnyilatkozásai valóban hasznosak eredeti elképzelései értelmezéséhez, azonban nemegyszer tévútra visznek bennünket. Ezzel a problémával szembesülünk ez alkalommal is, amikor Bibó zsidóképét és a zsidó asszimilációval kapcsolatos nézeteit igyekszünk tisztázni, s egyúttal el kívánjuk dönteni, hogy mennyire konstans és mennyire változik az idô elôrehaladtával a kérdésben elfoglalt álláspontja.

A népiek zsidó- és asszimilációfogalma
Ha összevetjük egymással Bibó különbözô idôpontokban írt szövegeit, arra jutunk, hogy a feltételezettnél és az általa sugalltnál is több bennük a gondolati folytonosság. Huszár számára is gondot okozott már, hogy Bibó (és Erdei) megtagadta ugyan a zsidótörvény elleni tiltakozásul kibocsátott memorandum (A nemzet lelkiismeretéhez) aláírását, az 1938 áprilisában írt, A zsidókérdésrôl címû és kétségkívül Bibó által jegyzett Vázlat némelyik megállapítása nem áll teljesen összhangban ezzel a lépéssel. A felhíváshoz való csatlakozás megtagadását kommentálva Huszár konstatálja, „nem taktikai, hanem elvi megfontolások vezették Erdei Ferencet és Bibó Istvánt, amikor nem írták alá az említett felhívást”.7 Ezeket az elvi megfontolásokat Szabó Dezsô gondolati hatásának tulajdonítja Huszár. Nem hivatkozhat ugyanakkor Szabó Dezsô hatására, amikor a Vázlat utolsó passzusát értékeli, ami így szól. „2. Aki más emberi méltóságát megalázza, ezt nem teheti anélkül, hogy a magáét is le ne alacsonyítsa. Ez természet-törvény.”8 Huszár rögzíti tehát a feltétlenül rögzítendôt, nevezetesen, hogy Bibónak ez az utóbb idézett megfogalmazása „nemcsak logikailag, de a vállalt értékszempontok szerint is” ellentmond a Vázlat-ban elôadott „egész gondolati konstrukciónak”. Ami azonban, fûzi hozzá Huszár, nem érvényteleníti a Vázlat fô mondanivalóját.
Megítélésem szerint Huszár nem fordít kellô figyelmet a bekezdés utolsó két mondatára, amely nyitottá teszi az értelmezést, mivel külön mérlegelést követel az elôtte álló két mondatban foglaltakhoz képest, mely utóbbiról joggal állapítja meg egyébként az elemzô, hogy: „a jogi pozitivizmust, a tiszta jogtant a morál, a természetjog nevében opponáló tudós Bibót idézik, s elôlegezik az európai szabadság és egyenlôség eszményének rendíthetetlen ôrzôjét”.9 Ha csupán „az európai szabadság és egyenlôség eszményének rendíthetetlen ôrzôjét” idézô passzust tekintjük, valóban megelôlegezhetô az 1948-ban megjelent (akkor írt) esszében kifejtett bibói álláspont. Huszár is ezt teszi. A rá következô kitétel azonban ennek némileg ellentmond. Az ugyanis így hangzik. „S ezért undorodnak olyan intézkedésektôl [mármint az olyanok, mint Bibó], melyek megbélyegzôk anélkül, hogy hatékonyak lennének. Az olcsó sikerekre menôk módszere ez.”10 Magyarán: az is baja továbbá a zsidótörvénynek, hogy nem orvosolja a ténylegesen létezô gondokat (nincs gyakorlati haszna), látszatintézkedés csupán, holott van vagy lenne éppen mit orvosolni. A zsidókérdés ugyanis reá­lis és feltétlenül kezelendô kérdés.
Ezt az értelmezést támasztja alá a Vázlat egy korábbi gondolatmenete is, ahol Bibó kifejti: a zsidók jogi diszkriminációja a „nem termékeny antiszemitizmus” megnyilvánu­lása. Nem tagadja ugyanakkor, hogy ô maga is ellenségként (még ha csak silány ellenségként is) tekint a zsidókra. „KULTÚRA Ez a zs. kérdés centrális pontja, nem a hatalmi kérdés. A saját országunkban vagyunk-e még? Nem. […] A fôdolog nem az, hogy ne legyünk antiszemiták. Sôt nagyon is nyugodtan legyünk azok. De ne hagyjuk, hogy ebben olyanok segítsenek, akik ettôl nem szûnnek meg ellenfelek lenni.”11
A harmincas évek végén Bibó osztozott a népi írókkal és szociográfusokkal a zsi­­dó­kér­désrôl vallott felfogásukban. Annak mélyén a kiáltó társadalmi egyenlôtlenségek heves kritikája bújt meg, ami a paraszti nyomor (földnélküliség, a falusi szociális gondoskodás, valamint az agrárszegénység érdekvédelmének a teljes hiánya s persze a rendies úr-paraszt viszony) és a társadalmi kiúttalanság nézôpontjából vetette fel az égetô szociális és politikai kérdéseket. Értelmezni igyekezvén Bibó idézett kijelentését, hogy ti. legyünk vagy ne legyünk antiszemiták, elsôként megállapíthatjuk: éles kapitalizmuskritika nyilvánult meg benne. A Vázlat szövegénél maradva ezúttal, így hangzik a Bibó „antiszemitizmusába” csomagolt kapitalizmusellenesség. „Nem termékeny antiszemitizmus az, amelynek alapján néptôl éppoly távoli fôfunkcionáriusok vagy jelöltek ama keserve rejlik, hogy miért van nekik kevesebb, mint a zsidó váll. igazgatóknak.” A keresztény ôrségváltást szorgalmazó (és végrehajtó) korabeli politikai antiszemitizmus ezen elutasítása mögött a népi írók ama közös meggyôzôdése tapintható ki, hogy a társadalmi igazságtalanság fô vonala a nagybirtok (és a hozzá hasonuló nagytôke), valamint a kisemmizett nép (a parasztság) között húzódik. „Keresztény nagybirtokos éppúgy szipolyoz, mint a bank, keresztény exportôr etc. Miért, mert a fôszakadék úr és paraszt közt van. Paraszti bölcsesség: a zsidók az urak oldalán vannak.”12 Az antiszemitizmus, eszerint, az úrellenesség egyik vonatkozása csupán, s ez az, ami a népi írói és szociográfusi kör és egyúttal Bibó akkori társadalomszemléletének talán a legfontosabb közös nevezôje.
A Vázlat egy késôbbi pontján Bibó ugyanakkor kijelenti, a zsidókérdés „centrális pontja” valójában nem politikai és még csak nem is gazdasági, hanem kifejezetten kulturális természetû. Feltehetôen azt érti ezen, hogy a kultúra területén okoz önmagában véve súlyos „problémát” a zsidók magyar társadalmon belüli jelenléte, sajátos elhelyezkedése és feltûnô aktivitása, amikor tehát nem más szerkezeti gondokkal (amilyen a tulajdon igazságtalan eloszlása) egybefonódva teremt nyilvánvaló feszültségeket. Itt az idô, hogy figyelemben részesítsük Németh Lászlónak a zsidókérdést, valamint az asszimilációt illetô korabeli elképzeléseit, amelyek közvetlenül hatottak mind Bibóra, mind Erdeire.
Intenzív kutatói érdeklôdés övezte a múltban és övezi ma is Németh érintett gondolatait. Rendszerint úgy vetôdik fel az itt sürgôsen megválaszolandó kérdés, hogy antiszemita volt-e Németh László. Ezt firtatva Némethnek fôként azokat a harmincas évek végén és a háborús években (a Szárszói beszéd) keletkezett szövegeit vizsgálják, me­lyek központi eleme a zsidókérdés és az asszimiláció vitatása. Ha ezúttal csupán az utóbbi egy évtized szakirodalmi termésébôl válogatunk, akkor elsôként Gyurgyák Já­nos nagyszabású könyvét említhetjük, melyben külön fejezet szól Németh László zsidó­szem­lé­le­térôl.
Gyurgyák nem tekinti antiszemitának a „külön zsidó sorsközösség eszméjeként” elhíresült Németh-féle elgondolást, noha elismeri: „kétségkívül vezethet antiszemita nézetekhez is” (?).13 Persze szerinte sincs minden rendben a Németh László-i modellel, a „tömérdek problémát okozó terminusokkal”, tekintve, hogy ezekben a szövegekben sok a „valóban rossz mondat”. Az antiszemita beállítottságú olvasók füle pedig, akik nem vagy kevéssé törôdnek a cizellált gondolatmenettel, igazán az ilyen mondatokra nyílik ki.14
S ahogyan szinte mindenki, Gyurgyák is hozzáfûzi mindehhez: rossz idôpontban, a zsidótörvények és a zsidóüldözések idején hangoztatta Németh ezeket a nézeteit.
Németh „zsidószemléletének” ebbôl a bemutatásából és értékelésébôl annyit tudunk meg csupán a cizellált koncepcióról, hogy Németh szerint nem talál, nem találhat egymásra a külön zsidó és magyar sorsközösség, következésképpen „szellemi-intellektuális téren a két szellemiség között küzdelem zajlik a hegemóniáért”.15 Elsikkad viszont annak konstatálása, hogy az Ady-bírálatba csomagolt (Korrobori) gondolatmenet sugalmazása szerint a zsidók eleve asszimilálhatatlanok, s egyúttal képtelenek az asszimilációra. Errôl szól valójában a Kisebbségben vezérgondolata.
Árnyaltabb megközelítéssel szolgál Ungvári Tamás, aki megállapítja: az asszimiláció megtorpanásából okulva „Németh László az 1930-as évekre új asszimilációs szerzôdésben gondolkodott, egy friss sorsközösségben a zsidóság meghatározott csoportjával”.16 Ungvári úgy találja, a hazai zsidóság három kategóriáját azonosítja Németh e javasolt új alku fényében. Az egyik típust az agresszív, a „shylocki” zsidóság képviseli, amely privilégium gyanánt használja fel a mûveltséget valamilyen „új nemesség” státusának az elérésére és fenntartására. A zsidóság egy másik típusa a magyar közösséghez lojális zsidóban ölt testet (Szerb Antal ennek a modellje), amely alkalmazkodni kíván, és ennek érdekében gazdagítja a maga módján a nemzeti közösség kultúráját. A harmadik zsidó csoportot (Pap Károly képviseli ezt az utóbbit Németh szemében) azokkal veszi egynek az író, melynek tagjai idegenül érzik magukat a hazában, belefeledkeznek népük múltjába, és mélyen átérzik a zsidó történelmi sorsot; magára a befogadó nemzetre pedig úgy tekintenek, mint ami menedékül szolgál számukra a hosszú bolyongást követôen. Németh, furcsamód, ezzel az utóbbi zsidó típussal lát egyedül esélyt a nemzeti integrációra. Ungvári nem foglal végül állást Németh antiszemitizmusának a megítélésében, és a Németh-féle zsidó és magyar sorsközösség fogalmát sem elemzi különösképpen.
Monostori Imre elemzése mélyebb az elôbbieknél. A szerzô megállapítja: az asszimiláció lehetôségének a feltételét Németh az egyes közösségek saját történelmi sorsa által meghatározott alkathoz köti. Monostori rámutat, történelmileg konstituálódó alkatok feszülnek Németh szerint ily módon egymásnak, amikor a modern korban napirendre kerül az asszimiláció ügye. Miután azonban ezek az alkatok nem férnek össze egymással, semmilyen valóságos esélye sincs az asszimilációnak. Hiszen „ez az alkat rendszerint (de nem törvényszerûen) nem lehet azonos egy másik sors által évszázadokon (évezredeken) át formálódott lelki alkattal”.17 A zsidó, a magyar stb. alkat változatlanságát feltételezve, esszenciális kategóriaként kezelve alapozza meg Németh – Monostori szerint – az asszimilációval kapcsolatos kételyeit; s éppen ezen az alapon értékeli oly nagyra Pap Károlyt, akiben Németh szerint megtestesül a zsidó-magyar keveredés vagy elegy optimális, egyedül egészséges válfaja. A zsidókkal szembeni ellenérzése pedig abból fakad, hogy miközben a zsidók átmentik az asszimiláció során levethetetlen sorsukat, idôvel ôk lesznek a más sorsú (más alkatú) magyar kultúra (mindenekelôtt az irodalom) meghatározó tényezôivé, ami azonban a másik fél számára egyszerûen elfogadhatatlan. Némethnek a tárgyban írt elsô megnyilatkozása, az Ember és szerep eredeti, a Kalangya címû folyóirat 1934-es számában olvasható szövegében a következô szól errôl: „Egy helyére szorított és képességei és problémái irányában bontakozó magyar zsidó irodalmi [sic!] szerencse; egy ránkburjánzó, bennünket is elhamisító zsidó magyar irodalom: csapás.”18
Nem célunk, hogy Németh felfogását egybevessük a „valósággal”, és ezek nyomán értékeljük a koncepciót. Azért idéztük fel csupán a recepció tükrében Németh nézeteit a zsidókérdésrôl és az asszimilációról, hogy érzékeltessük azt a gondolati miliôt, amelyben Bibó és a hozzá oly közel álló népi írók és szociográfusok eszmélkedtek. Megjegyezhetjük azonban, hogy Németh fogalomalkotása – a racionális diskurzus szempontjából – erôsen kifogásolható. Monostori sem hallgatja el kritikai véleményét: „minthogy csak alig megfogható, alig definiálható szellemi-lelki, magatartásbeli jelenségekrôl van szó (amelyek maguk is folytonosan változnak, folytonosan »átmeneti« állapotban vannak), a Németh László-i asszimilációkép óhatatlanul magán viseli tárgyának, magának az asszimilációnak a jellemzôit. Azt ugyanis, hogy fôként csak érzelmi benyomásokra, szubjektív ítéletekre támaszkodhat, tényszerû érvekkel alig, tudományos bizonyító erôvel pedig egyáltalán nem rendelkezik”.19
Amikor nemzetkarakterológiai ismérvekkel ragadja meg Németh a magyar és a zsidó sorsot, a magyar és a zsidó szellemet, semmilyen különösebb konkrétummal nem szolgál az örök magyar és az örök zsidó alkat empirikus tartalmát illetôen. Teljes joggal nevezi tehát Monostori Németh konstrukcióját „ingatagnak” és „könnyen sebezhetônek”, amely mégis alkalmas arra, hogy rá lehessen ütni hirdetôjére a fajiság mítoszát vallók bélyegét. S maga a vád nem is egészen alaptalan. Az abszolút kulturális tartalmak változatlanságát, történelmi állandóságát posztulálva, majd kikiáltva a modern (a polgári és nemzeti) társadalmi folyamatok normatív szabályozójának, vészesen közel kerül az író a német eredetû völkisch-népiségtörténeti gondolatrendszerhez, amely kedvezô táptalaja volt a náci faji ideológiának. Mely utóbbi messze nem azonos persze Németh felfogásával. Németh ugyanakkor szintén és gyakran él a biológiai retorika és metaforika használatával,20 amelynek a faj (mint közösség) a legfôbb referenciája; a faj (etnikum) elviekben történeti entitás ugyan, végsô lényegében azonban a történelmen kívüliként vagy fölöttiként elgondolt nép idealizálása.21
Többekre is hatott akkoriban a népi írók és szociográfusok közül Németh László Szabó Dezsô-sként azonosítani szokott nemzet- és zsidófelfogása. Kézenfekvô példa e tekintetben Veres Péter, akinek az alföldi parasztságot esszenciálisan képviselô ridegparaszt népnemzeti alkatáról szóló eszmefuttatása nyers formában látszik feleleveníteni Németh „cizelláltabb” fajiságfogalmát. A történelmi sorsában egyedi ridegparaszt, állítja Veres, azokat a faji jellegzetességeket mutatja, amelyek autentikus magyar népként (népegységként) tüntetik ki ôt. „Ha az ember a városokon, különösen Budapesten, igazi magyarokat akar látni, akkor ezeket csak jellegzetesen falusi származásúakban, csendôrben, rend­ôrben, postásban, vasutasban láthatja. A városi kispolgár jórészt zsidó, német, szláv stb., mindenesetre idegen keverék. Egyelôre csak a nyelve magyar, már annyira, amennyire a jasszos és üzleties nyelv keverékébôl származott nyelv magyar lehet. Ellenben tény, hogy testi megjelenésében is egészen más, mint az alföldi magyar.”22 Ne gondoljuk azonban, hogy Veres kivételnek számított a népi írók körén belül a maga kétségkívül szélsôséges felfogásával.
Itt van többek között Erdei Ferenc, Bibó legközvetlenebb barátja, aki sokban oszto­zik ugyan Veres Péter parasztszemléletében, mégsem gondolja úgy, hogy a nemzet a parasztságban inkarnálódik. Erdei megállapítja, a parasztság zárt autark világa akként foglal helyet a polgárival szemben álló nemzeti társadalomban, hogy mintegy a nemzet alatt éli a maga sajátos életét.23 Felmerült újabban egy olyan álláspont is, hogy talán nem is Németh László, hanem Erdei Ferenc volt Szabó Dezsô leghûségesebb tanítványa, tekintve, hogy Szabó és Erdei szemében egyaránt a parasztság számít a nemzeti lét egyedül autentikus képviselôjének. Sôt, állítja Bognár Bulcsu egy minden szöveges bizonyítást nélkülözô írásában, Erdei olykor el is túlozza az eredeti Szabó Dezsô-i eszmét. Ha felfedezhetô egyáltalán különbség közöttük, akkor az „inkább a Szabó Dezsô-i felfogás amúgy is gyakran túlfeszített tartalmainak egyfajta [Erdei által véghezvitt] ra­di­ka­li­zá­lásaképpen értelmezhetô”.24 Ez a tézis nem tûnik különösebben megalapozottnak, ezúttal azonban nem térhetünk ki a kritikájára, mert az eltérítene bennünket a gondolatmenet fô irányától.25
Amikor Erdei megkonstruálja a kettôs társadalom modelljét, úgy állítja szembe egymással a két külön strukturális egységet, hogy egyik felét „nemzetinek”, a másikat pedig „polgárinak” titulálja. A név önmagában is minôsít, nem is szükséges sok szót vesztegetni ezért a dologra. A megkülönböztetés forrása a történetiség ténye, annak megléte vagy hiánya. A történeti folytonosság teszi úgymond nemzetivé az államot, az egyhá-
zat és az uradalmat, vele együtt a hozzá tartozó egzisztenciák különbözô csoportjait (az arisztokráciát, az úri középosztályt, a nemzeti kispolgárságot); a történetiség hiánya vagy annak hézagossága alapján sorolja ugyanakkor Erdei a polgári társadalom fogalmához a kapitalista vállalkozást, a kisipart és kiskereskedelmet, a szabad értelmiségi pályákat, valamint a bennük tevékenykedô egzisztenciák tömegeit (a polgári arisztokráciát, a polgári középosztályt, a kispolgárságot és a munkásságot). A polgári létformák és a velük összefüggô intézmények mint történetietlen képzôdmények a zsidó jelenlét túlsúlyával párosulnak. „Miután pedig a magyar kapitalizálódásban a zsidóságnak volt döntô szerepe, a vállalkozás zsidó pálya is egyúttal. A polgár alakjában külön jelzô nélkül is ott van a magyar társadalomban a zsidó minôsítés, akár valóban zsidó az illetô, akár nem. Maga a pálya ilyen, s a jelzônek már nem is csak népi, hanem foglalkozási-társadalmi értelme is van. Ugyanilyen értelemben polgári pálya az az értelmiségi foglalkozás is, amely a vállalkozás keretei között képzôdött ki. A vállalati tisztviselô, a magántisztviselô éppen úgy zsidó polgári pályának számít, mint a vállalkozóé.” Sôt mi több: „a munkásság sem »magyar« foglalkozás volt még a közelebbi múltban is, hanem jövevényeknek az összeverôdése és osztálytudatos szervezkedése, jó részben zsidó vezetôkkel. Maga a munkásság azért nem minôsül zsidó pályának, [mert] a valóságban csak töredék benne a zsidóság képviselete, ellenben a zsidóság polgári társadalmához kapcsolódó és annak a vezetése alatt álló tömegnek tekinti a történelmi társadalom”.26
Felvethetô ugyanakkor, hogy Erdei társadalmi imázsokról, újabb terminológiával élve, társadalmi imaginációkról és nem magáról a tárgyi valóságról beszél. Számomra úgy tûnik azonban, hogy Erdei többnyire hitelt ad ezeknek az imaginációknak a tárgyi valóság hû leírását tekintve. Nincs azon tehát különösebb csodálkoznivaló, hogy alig néhány évvel az idézett sorok rögzítése elôtt, tehát a harmincas évek végén is éppúgy vélekedett a zsidókérdésrôl, mint tette 1943–44-ben. Erdeinek a kérdéssel kapcsolatos ambivalenciáját Huszár Tibor érzékelteti a zsidóként üldözött baráttal, Sárközi Györggyel folytatott levelezését elemezve. Így foglalja össze a tanulságait: Erdei „egyrészt tudta, hogy a humanizmus, a demokratikus értékek vállalása e helyzetben [a zsidótörvények korában] egyértelmû és fenntartás nélküli tiltakozást igényel, másrészt állásfoglalását még mindig motiválta az a vélekedése, hogy a zsidóság visszaszorításának nyilvános elítélése az egész zsidóság, te­hát a zsidó tôkés és bérlôk érdekeit is szolgálja, s ennyiben árt a szociális igazságosságnak”.27
Ekként fogta fel tehát a Bibó közvetlen személyi és szellemi környezetét képezô népi írói kör a zsidókérdést és a zsidó (és német) asszimiláció ügyét. Pontosan nem tudjuk, hogy mi volt vagy mi lehetett Bibó e kérdésben elfoglalt álláspontja. Az a kevés, ami ismert errôl számunkra, arra látszik utalni, hogy hozzájuk hasonlóan vélekedett ô is. De vajon meghaladta-e utóbb ezt az álláspontját, és ha nem, hogyan tartotta fenn gondolkodói folytonosságát?

Bibó zsidóképe
Mielôtt elmélyednénk az 1948-as Bibó-szöveg elemzésében annak érdekében, hogy vá­laszoljunk a kérdésre, futó pillantást kell vetnünk egy valamivel késôbb keletkezett Bi­bó-szövegre, amely röviddel szerzôjének a halála elôtt, 1978 júniusában készült. A Le­vél Borbándi Gyulához címen ismert s csak jóval késôbb napvilágot látott terjedelmes írásról van szó, amelyben Bibó kommentálja a nyugat-németországi emigrációban élô Borbándi Gyula német nyelven megjelent munkáját.28
Amikor Borbándi évekkel késôbb az Egyesült Államokban kiadta munkája átdolgozott magyar nyelvû változatát,29 a könyv elôszavában utalt Bibó Istvánnak, a magyar né­pi mozgalom legjelentôsebb gondolkodói egyikének a fontos hozzászólására. A Zsi­dó­kérdés és antiszemitizmus címû fejezetet tekintve kitûnik, Borbándi maradéktalanul, mondhatni, szolgaian megfogadta Bibó kritikáját. Az alig több mint négy oldal terjedelmû alfejezet az ennél hosszabb idevonatkozó levélbeli szöveg puszta átvétele. Bibónak ez az írása Borbándi Gyula amerikai kiadású könyvét követôen látott egyébként csupán napvilágot elôször még külföldön, majd 1986-ban itthon is Bibó válogatott tanulmányai között.30
Azzal kezdi Bibó a Borbándi könyvéhez fûzött észrevételeit, hogy antiszemitizmussal szokás ugyan megvádolni a népi mozgalmat, ezt a vádat azonban ô nem fogadja el. Borbándi nem fordít szerinte kellô figyelmet a kérdés megvilágítására, és csak kijelenti, a vád alaptalan. „Ez így lényegileg igaz, de a dolog nem ennyire egyszerû” – fogalmaz Bibó.31 Mindenekelôtt azért igaztalan a vád, mert nagy különbségek álltak fenn e téren a mozgalomhoz kötôdô írók és gondolkodók között. Erdélyi József például „látványos módon” átlépett a hitlerista táborba, és a költônek ezt a lépését a többiek kifejezetten árulásnak tekintették. De nem is ez a lényeg, hanem fôként az, hogy mi rejtôzik valójában az antiszemitizmus vádjának a mélyén.
Bibó kijelenti: „a népi mozgalom vezetô tagjainak, csaknem mind[nek] volt a zsidókérdésben olyan állásfoglalása, amely nagyon árnyalt, nagyon sajátos volt, egyik esetben sem antihumá­nus, de csaknem minden esetben eltért mind az életbevágóan érintett zsidóság, mind egy filoszemita humanizmus általános elvárásaitól”.32 Nem meríti ki azonban szerinte az antiszemitizmus fogalmát a zsidók „nem szeretése”, noha az éppoly szörnyû, mint amilyen szörnyû egyébként a szélsôséges nacionalizmus számtalan más megnyilvánulása.33 Meg kell ettôl különböztetni „a zsidósággal szemben való etnikai különbségtudat[ot], a zsidóságnak más etnikumként való kezelését”, ami „valami teljesen magától értetôdô dolog” a paraszti társadalmakban, ugyanakkor azonban „nem kapcsolódik szükségképpen ellenségességgel, hanem összekapcsolódhat a legteljesebb jóakarattal és kölcsönös szeretettel is”.34 Bibó kiemeli tehát, hogy egynéhány kivételtôl eltekintve (Erdélyi József) „az etnikai különbségtudat lényegileg megvolt a magyar népi mozgalom minden paraszti származású tagjánál, tehát megvolt Veres Péteren és Sinka Istvánon kívül Erdei Ferencben, Darvas Józsefben, sôt rendkívül kedves és barátságos formában Tamási Áronban is”.35 Az „érzékeny asszimiláns” szempontjából ez persze éppúgy taszító megnyilvánulás, mint maga a nyílt antiszemitizmus. S ne feledjük ugyanakkor a Szabó Dezsô-i álláspontot sem, amit Németh László képviselt eminens módon a népi írói mozgalomban, de Féja Géza és Kodolányi János is ehhez hasonló módon gondolkodott. Bibó a saját bevallása szerint ahhoz a Németh Lászlóhoz állt igen közel, aki teljes meggyôzôdéssel vallotta, hogy a nagy tömegek asszimilációja feldolgozhatatlan feladatnak bizonyult a magyar nemzet számára. Így olyan helyzet keletkezett végül, amely lehetôvé tette, hogy az asszimilánsok megmaradjanak a saját világukon belül. Ennek a tapasztalatain okulva veti fel Németh a kérdést ilyeténképpen: „Hogy veszett el magyar a magyarban? […] Mert ha igaz, amit látnunk adatott, ez történt: a magyarság elveszett abban, ami annak mondta magát, s most, amikor a történelem keresni kezdi: alig halljuk a szavát.”36 A népi írók többsége, ez Bibó véleménye a kérdésrôl, az etnikai nacionalizmus befolyásának engedve idegenkedett a zsidóktól, és ettôl indíttatva tette magáévá azt az asszimilációkritikát is, amely a történelmi sorsközösség, a változatlan kulturális alkat fogalmát abszolutizálva zárta ki a zsidókat is magába foglaló nemzeti integrációnak a puszta lehetôségét.
Nem biztos, hogy minden tekintetben igazat adhatunk Bibó idézett látleletének. Nem világos például, hogy miért alkot vajon merôben más kategóriát Erdei zsidótársadalom-fogalma, amely a történeti folytonosság hiányának a bázisán nyugszik, és Némethnek a zsidó és a magyar történelmi sorsközösségrôl kialakított elképzelése. Hacsak nem azt értjük itt különbözôségen, hogy Németh kifejezetten az irodalmi ízlés és a szellemi alkotótevékenység közegéhez kapcsolódva állít valamit a zsidó–magyar kapcsolatokról, Erdei viszont szociológiai tényezôkkel kapcsolja egybe a szóban forgó dualitás feloldhatatlanságát. S hol a helye vajon mindezeknek az elképzeléseknek Bibó késôbbi gondolkodásában?
1948-as esszéjében Bibó kijelenti: a nemzeti asszimiláció a döntô, mert a nemzet „valóban igen erôs meghatározó erejû közösség”. A nemzet azonban, saját természeténél fogva, túlzottan is elvont, mai szóval „képzelt” (Benedict Anderson) közösség, ennélfogva a hozzátartozás tudata nem adódhat közvetlenül magából a tapasztalatból, hanem az csakis a tanult viselkedés következménye lehet. Majd pedig így folytatja: „Az ilyen absztraktabb, a közvetlen társadalmi tapasztalattól távol esô közösségekhez való asszimiláció nem folyhatik pusztán azokon az absztrakciókon keresztül, amelyekben a közösséget megjelenítik, hanem szükséges, sôt sokkal szükségesebb hozzá a közösségi élet valamilyen konkrét közegében, kisebb egységében s annak valóságos életében való részvétel is.”37 A megkötés értelmére néhány oldallal késôbb derül csupán fény, amikor Bibó azt próbálja tisztázni, hogy miben rejlik voltaképpen a zsidó asszimiláció nehézsége. „Nehezítô tényezôje az asszimilációnak a régi zsidó közösség kötôerejének a nagy volta, az az erôs vallási, nemzeti, értelmi és erkölcsi öntudat és kultúra, mely a zsidóságban a fölény és kiválasztottság érzését és tudatát változó eszmei megalapozás mellett is ébren tartotta. Bizonyos értelemben nehezítô tényezô az erkölcsi leértékelés árnyékában kialakult zsidó helyzet lélektani terhe is, mely tovább követi egy ideig azokat is, akiket a közösség összetartó ereje és öntudata nem fog már, sôt néha éppen azokat legerôsebben.”38 Mindez kedvezôen hat persze az asszimiláció akarására, ugyanakkor meg is terheli a folyamatot, mivel „nem annyira vagy nemcsak egy új közösség vonzása, hanem az erkölcsi kisebbrendûség, születési hátrányosság és közösségi elszigeteltség terhével megterhelt régi közösség taszítása” is egyúttal.39 Az endogén okok mellett „rendszerint sokkal nagyobb súllyal” hatnak ez irányban azok a külsô tényezôk is, amelyek a környezô közösségek viselkedésében nyilvánulnak meg. „A környezô közösségek ugyanis, akár inkább, akár kevésbé zártak, azért a zsidóellenes elôítéletnek és a zsidóság és környezet egymáshoz kialakult viszonyának az eredményeképpen a zsidók számára mindig egy vagy több fokkal elzárkózóbbak, mint mások számára.”40
Az ok, hogy egyesek joggal szólhatnak a „többé-kevésbé kikerülhetetlen zsidó sorsról és ebbôl következôleg az asszimiláció reménytelenségérôl és a zsidó öntudat szükségességérôl”,41 abból a széles körû tapasztalatból következik, hogy a zsidó és keresztény közösségek képtelenek feloldódni egymásban a napi életgyakorlat során; kizárt tehát, hogy élni tudnának az egymás közösségi életében való élet lehetôségével. Mindez több a puszta vélekedésnél, a valóságot híven kifejezô tudatállapot egyúttal, amely empirikusan is megállja a helyét. „Meglehetôsen részletesen megfigyeltük azt a helyenként tragikus folyamatot, melynek során a zsidó helyzetek fennmaradása a zsidó magatartásformák fennmaradását okozza, viszont a zsidó magatartásformák fennmaradása a zsidóellenes elôítélet segítségével a környezetben aránytalanul hátrányos reakciókat vált ki, s ezzel a zsidó sors folytatódását idézi elô, vagy abban legalábbis részes.”42 Jól alkalmazható tehát Bibó szerint e helyzetre a zsidó sors kifejezés, „de csak akkor, ha nem tulajdonítjuk ennek a szónak a kikerülhetetlenség értelmét sem misztikus, sem társadalmi alapon”.43
Amikor Bibó közelrôl is megvizsgálja az asszimiláns zsidók helyzetét, akik az asszimiláció és az öntudatosodás „feleútján” állnak, az elôbbiekben rekonstruált gondolatot érvényesíti úgyszólván változatlan formában. A polgárosodással keletkezô „aránylag nagyszámú zsidó társadalmat”, szól szemléltetô példája, a „némi laza üzletféli kapcsolatokon kívül sem személyes kapcsolatok, sem erôsebb iskoláztatás, sem szakmai keretek, sem különösen erôs közösségi, politikai élmények nem mozdították ki lényegesen addigi emberi, társadalmi és közösségi környezetébôl: élete az európai nagy világvárosokban továbbra is a maga régi környezetében folyt, a közösségi hovatartozás konkrét tapasztalatainak minden különösebb megváltozása nélkül”.44 A hazai zsidó társadalom belsôleg meglehetôsen tagolt ugyan, de „minden heterogenitása mellett is egészében túlontúl elszigetelt volt az élete ahhoz, hogy a környezô társadalom megfelelô csoportjainak minden további nélkül része lett volna, s a környezet nagyobb része számára [így] egységként jelentkezett”.45 Kétségtelen persze, hogy a zsidók (legalábbis egy részük) „a zsidó állapotból kifelé gravitált, de azt azért egészen elhagyni sem akarta”.46 Erre vall görcsös törekvésük a polgári státusok és a szolid polgári jólét elérése iránt, valamint hogy feltûnô sietséggel váltak a szabadelvûség híveivé anélkül, hogy erôteljesebben részesedtek volna az európai tömegek gyors vagy fokozatos felszabadulásának a folyamatában; oly módon ragaszkodtak egyúttal ahhoz az országhoz, ahol éltek, hogy nem éltek benne „mindenestül” az ország közösségi tudatában, nem osztották „mindenestül” annak sajátos problémáit és kitûzött céljait.
A zsidósággal kapcsolatban sûrûn felhánytorgatott fenti kritikai észrevételekkel alapozza meg Bibó a következô megállapítását: „Az egész [zsidó] tömeg […] egyike volt a leghatározatlanabb körvonalú, legamorfabb csoportoknak.”47 Egy részük már feladta ugyan merev vallásfelekezeti identitását, hogy kielégítse ezáltal a beolvadás feltételeként vele szemben támasztott igényeket, mégsem tûnt el ennek nyomán a népcsoport eleve adott zártsága. „Nagyobb tömegekre nézve […] a neológ árnyalatra való áttérés elsôsorban annyit jelentett, hogy eltörli a zsidósághoz való tartozás különösen feltûnô és megkülönböztetô vonásait, anélkül hogy teljesen szakítana a zsidó közösséggel.”48 Ami nem is csoda persze, hiszen a zsidóknál, másokhoz képest, jóval nagyobb a vallási és az etnikai elemek összetartozásának a fontossága. Amikor a modern (az asszimiláns) zsidó öntudat kikristályosodik a modern antiszemitizmusra való reakcióként, akkor „a zsidók közössége, még neológ árnyalatában is, lényegesen több, érzelmileg kötôbb és közösségileg együtt tartóbb valami […], mint amennyi kötôerôt szekularizált évszázadunkban a vallási hovatartozás jelent”.49 Így zárja végül Bibó a gondolatmenetet. „Túl izoláltan élt [a magyarországi zsidóság] az amúgy is agyontagolt és közös öntudat nélküli közép-európai társadalmakban ahhoz, hogy frázisokon és a közvetlen környezetéhez való ragaszkodáson kívül egy országos, nemzeti közösségi tudatnak túl sok tartalma lett volna számára.”50
Az argumentációt rekapitulálva arra a következtetésre jutunk, hogy Bibó nem kizárólag a befogadó közösség zavaraiból vezeti le az asszimiláció akadályait. Holott Kovács András éppen ezt az álláspontot tulajdonítja Bibónak abban az elemzésében, ahol az ily értelmû vélekedést alátámasztó mondatokat emeli ki csupán Bibó szövegébôl. Bibó azonban ettôl eltérô dolgokat is állít ebben az esszéjében. A zsidó asszimiláció magyaror­szági feltételeinek hazugsága és ellentmondásai címû alfejezet elsô gondolata valóban egybevág azzal, amit Kovács vélelmez. „A zsidó asszimiláció magyarországi története mindennél jobban illusztrálja, hogy […] az asszimiláció legdöntôbb könnyítô vagy nehezítô tényezôje az asszimiláló közösség belsô rendje és egyensúlya. A zsidókat környezô társadalomnak azok a fejlôdési zavarai, melyek különösen Közép-Európában, az antiszemitizmus kialakulásában olyan súlyos szerepet játszottak, döntôen hatottak abban az irányban is, hogy egy nem ôszinte, ellentmondó közösségi álláspont és társadalmi gyakorlat alakult ki az asszimiláció kérdésében is.”51 Késôbb úgy folytatódik viszont az érvelés, hogy az asszimiláció hamis feltevései
és feltételei magukat az asszimiláltakat is félrevezették (becsapták), mert vakon hitték, hogy valóban asszimilálódtak, legalábbis jó úton haladnak a maradéktalan beolvadás irányába.
A valóság azonban Bibó szerint más képet festett. Tény, hogy a zsidók nagy töme­-
gei nyelvileg megmagyarosodtak, és legalábbis a népszámlálás tanúsága szerint magyarként ünnepelhették magukat; ugyanakkor ez a tömeg „is pontosan ugyanabban a meglehetôsen zárt társadalmi környezetben, ugyanabban a közbülsô állapotban maradt, mint azelôtt, és valóságos asszimilációjának ugyanannyi belsô és külsô gátlás, nehézség és elôítélet állotta útját, mint bárhol a világon. Sôt egyes vonatkozásban még több is”.52 A zsidókat befogadó közeg, az asszimiláló nemzeti társadalom ténylegesen gátolta a zsidók asszimilációját, ám a zsidók maguk sem álltak egészen készen a nemzeti integrációra. Ez Bibó asszimilációfelfogásának, helyesebben asszimilációkritikájának a teljessége, és nem az, ami szerint „Bibó felfogására a magyarázatot a nemzeti közösség mint asszimiláló közösség fogalmának értelmezésében kell keresnünk”.53
Kovács egy olyan meggyôzôdés hatására tulajdonítja a fent idézett értelmet Bibó 1948-ban megjelent munkájának, mely szerint „a magyar zsidóság strukturális asszimilációja az elmúlt száz év során végbement”. A probléma ezért akként vetôdik fel számára, hogy még „nem ment végbe a zsidóság nyomtalan feloldódása az asszimiláló közegben”.54 Megjegyezhetjük: a két állítás némiképpen kizárja egymást, hiszen a befejezett strukturális asszimiláció egyenértékû egy népcsoport „nyomtalan feloldódásával az asszimiláló közegben”, feltéve, ha úgy értjük e fogalmat, ahogyan Milton M. Gordon évtizedek-
kel ezelôtt bevezette (és Kovács úgy érti).55 Ráadásul Kovácsnak a befejezett asszimilációról vallott tézise nem élvezi a társadalomtörténet-írás jóváhagyását (bár a kilencvenes évek elején a szerzô rendelkezésére álló szakirodalom alapján Kovács ezt akár még így is gondolhatta).56
Ami azonban ennél jóval fontosabb, a felidézett értelmezés annak sem felel meg, amit Bibó gondolt a kérdésrôl. Ha a zsidóság az asszimiláció „feleútján” áll, ahogyan Bibó fogalmaz, a kérdés korántsem úgy merül fel, mint Kovácsnál, aki szerint a befejezett asszimiláció elakadása (?) lenne a megfejtendô talány. Bibó álláspontja ellenben úgy szól: azért sem következhetett be ténylegesen az asszimiláció, mert „a magyar társadalom sokkal inkább a sallangjával és külsôségeivel asszimilált, mintsem az egész közösségi, erkölcsi, szellemi magatartásával és életformájával, s amennyi asszimiláció Magyarországon történt, az tekintélyes részben nem az egész magyarsághoz – amely ebben az értelemben valóban nem létezett – , hanem annak különbözô osztályaihoz, intézményeihez, embercsoportjaihoz, mozgalmaihoz, eszményeihez történt”.57
A zsidók és a magyarok kapcsolatából mindvégig hiányzott tehát az elemi szintû közösségi összehangolódás, ami a magyar és zsidó sorsközösségnek az integrációval szemben kifejtett ellenállásából fakadt. Ezzel ugyanazt állítja Bibó, mint amit – Németh László nyomán – korábban is már gondolt a dologról, nevezetesen, hogy az asszimiláció eleve reménytelen vállalkozás volt minálunk. Németh László 1941-es formulázásában így szólt ez a gondolat: „Az utolsó száz évben […] igen sokan vették föl a magyar nyelvet anélkül, hogy a magyar néprôl megtudtak volna valamit. Beolvadni csak ott lehet, ahol van mibe. Nálunk azonban zárt kötelékben álltak át a magyarságba idegenek, németek, szlávok, zsidók; a városokban, ahol színmagyarok csak elvétve éltek. […] Magyarrá asszimilálódni, a nagy vívódók példájából s falusi emlékeinkbôl tudjuk, színmagyar vidéken sem megy nagy fájdalmak, sérelmek és lázongások nélkül. Ezek az egy tömbben asszimilálódók megtakarították a szenvedést. Nekik csak egymáshoz és újságjaikhoz kellett igazodniuk. A magyarságba pedig nem is forrtak be igazán.”58 Látszólag nincs tehát érdemi eltérés az asszimiláció lehetetlenségérôl vallott 1948-as bibói álláspont és Németh László ismert koncepciója között. Erre vall továbbá, amit Bibó az asszimiláció „közbülsô állapotában” élô nagy­számú zsidó társadalomról szóló eszmefuttatásában kifejt, mely szerint a zsidóság „a közösségi hovatartozás konkrét tapasztalatainak minden különösebb megváltozása nélkül” tartja fenn korábbi emberi, társadalmi és közösségi környezetét.59
Bibó gondolkodása e kérdés kapcsán is módosult persze az idôk során. Ez leginkább abban jelentkezett, hogy Erdei hatására konkrétabb értelmet nyert számára a zsidó és magyar különállás sztereotip fogalma, konkrétabbat annál, mint amit Németh László formulája kínált korábban. A nemzeti sajátosságok fogalmát taglalva fejti ki például Bibó, hogy egyfelôl ott vannak a tudattalan vagy azzá vált fizikai, temperamentumbeli és etnikai adottságok és összetevôk, másfelôl pedig ott találjuk a közösségi magatartásformákat és értékmérôket. Nem világos ugyanakkor, hogy mit kell pontosan érteni az utóbbin, mivel Bibó adós marad a fogalom tartalmi részletezésével. Késôbb pedig így folytatja gondolatmenetét: „a magyarságnak elsôsorban az ösztönvilág és etnikum területén vannak eléggé megfogható sajátosságai”, amelyek úgymond kirajzolják a magyarság „egy bizonyos profilját”.60 Az asszimiláció folyamata valójában nem is itt, hanem a közösségi magatartásformák, szokások és fegyelem közegében zajlik, ott tehát, ahol „a magyarság ma egyike Európa leginkább profiltalan, illetôleg az utóbbi száz évben formáját vesztett közösségeinek”.61
Ezek között a sajátos körülmények között, vonja le Bibó a tanulságot, az asszimiláció lényegében kivitelezhetetlen, mert a nemzeti közösségi magatartásformák, értékelô és formarendszerek profiltalansága miatt az asszimilánsoknak nincs mihez asszimilálódni.62 Ebbôl fakad azután, hogy idôvel ôk kezdik meghatározni a nemzeti közösségi eljárásokat, értékelô és formarendszereket, és úgyszólván mintateremtôvé válnak. Mind­ez pedig kiváltja egyesek rosszallását, a Németh Lászlóét például imigyen: „Az asszimiláció két dolgon akadt meg: túl mohón vetették magukat [a zsidók és egyéb jövevények] a befogadók sorszónáira, kultúrára és politikára, melytôl illem és vér egyaránt visszatarthatta volna ôket.”63
A Bibó és Németh által vallott zsidó- és asszimilációszemlélet közötti különbség arra szorítkozik tehát, ami nem elhanyagolható eltérés persze, hogy amíg Bibó a befogadók hibájául is felrója a dolgok ilyen alakulását, addig Németh megelégszik a zsidók faji gondolkodásának a kárhoztatásával s azzal, hogy mindazt kipellengérezze bennük, ami a saját mohóságuk rabjává tette ôket.
Az így átfogalmazott Németh László-i tétel könnyen összeegyeztethetô Erdei felfogásával, amely külön nemzeti és külön polgári társadalmat vizionál a befejezetlen asszimiláció eredményeképpen és egyúttal annak különös okaként. Erdeit visszhangozza Bibó akkor is, amikor így beszél: „Ami végül a zsidóknak az ország gazdasági, politikai és szellemi életében való térfoglalását illeti, ez egyenes függvénye a magyar társadalomfejlôdés megakadásának, melynél fogva a magyarság alsó osztályai, mindenekelôtt a magyar parasztság többsége teljességgel feudális-arisztokratikus keretek között rekedt meg, míg a magyarországi német­ség és zsidóság a maga belsô világában egy feudális elemektôl mentes, lényegében polgári társadal­mat alkotott.”64 Bibó szellemi autonómiáját mutatja ugyanakkor, hogy mindeme kísérteties hasonlóságok és egyezések ellenére számos ponton eltéréseket is konstatálhatunk Erdei és Bibó társadalomszemlélete között. Ezek az árnyalatnyi különbségek a magyar társadalomnak a modernizáció (a kapitalizmus, a polgárosodás) kihívásaira adott reakcióit (reakciókészségét) tekintve fogalmazódtak meg. De ennek a problematikának nem szentelhetünk ezúttal külön figyelmet.

*

Összegzés gyanánt megállapíthatjuk tehát, hogy Bibó Zsidókérdés címû izgalmas esszéjének mélyén továbbra is hat az a korábban Németh László által hirdetett, utóbb pedig Erdei Ferenc által szociológiai formába öntött erôs meggyôzôdés, mely szerint eleve kilátástalan a zsidó–magyar összeolvadás ügye. Ha Bibó szövege sokakban mégis azt a benyomást kelti, hogy szerzôjének nincs többé köze a Kisebbségben antiszemitagyanús koncepciójához, az egyszerre több forrásból is fakadhat. Elsôként talán abból, hogy nem mindig fogalmazott Bibó kellôen következetesen a szóban forgó írásban. Másodszor és legfôként pedig abból ered ez a benyomás, hogy a felettébb önkritikus, az antiszemitizmus társadalmi felelôsségét kertelés nélkül nyíltan megfogalmazó Bibó-esszé a ho­l­o­­­­kauszthoz vezetô magyar út kíméletlen bírálatával szolgál számunkra. A szerzô szerint nem elég kijelenteni, hogy „a magyar nép többsége nem üldözte és nem gyilkolta a zsidókat”, és nem oldjuk meg a kérdést azzal sem, ha csupán „elítéljük s esetleg megbüntetjük az antiszemitizmus megnyilvánulásait”.65 Bibó erôs és nálunk, tegyük hozzá, szokatlannak számító késztetést érzett magában ahhoz, hogy a maga mélységében feltárja a magyar társadalom erkölcsi csôdjének az okait, továbbá, hogy semlegesítse (sôt: megcáfolja) a felelôsségelhárítás szokásos érveit. Feltétlenül egyetértek tehát azzal a ma forgalomban lévô értékeléssel, mely szerint mindez önmagában véve is olyan pluszt jelent, amely a Zsidókérdés címû esszét „máig felül nem múlt teljesítménnyé teszi”.66
Nem téveszthetjük azonban szem elôl, hogy Bibó gondolkodásában egy és más ennek ellenére tovább élt az 1945 elôtti idôkbôl. Nem szakított Bibó egyebek közt a zsidó–magyar mint két külön történelmi entitás fogalmával sem, amit eredetileg Németh Lászlótól vett át, s amit Erdei szociológiai „átiratában” tett végül magáévá. További kérdések hosszú sorát veti fel ugyanakkor, hogy mennyiben ítélte meg helyesen Bibó és számos eszmetársa a hazai zsidó asszimiláció történeti útját, amikor elvi ítéletet alkotott az integráció tényleges esélyeirôl. Ez a kérdés azonban már túl van a mostani vizsgálódás szûkebb horizontján.

 

Jegyzetek

1. Huszár Tibor: Párhuzamok és keresztezôdések. Erdei Ferenc, Bibó István és a Márciusi Front. Budapest–Makó, 1991. 87.
2. I. m. 87. k.
3. I. m. 88.
4. Uo.
5. Uo.
6. Uo. Kiemelés tôlem.
7. I. m. 86.
8. 84. sz. dokumentum. A zsidókérdésrôl. Vázlat (1938. április, ceruzával írott szöveg). In: Bibó István (1911–1979). Életút dokumentumokban. Szerk. Litván György – S. Varga Katalin. Vál. Huszár Tibor. 1956-os Intézet – Osiris–Század­vég, 1995. 172.
9. Huszár Tibor: i. m. 86.
10. Litván György – S. Varga Katalin (szerk.): i. m. 172.
11. Uo.
12. 84. sz. dokumentum. (L. 8. jegyz.) 172.
13. Gyurgyák János: A zsidókérdés Ma­gyar­or­szá­gon. Politikai eszmetörténet. Osiris, 2001. 561.
14. I. m. 569.
15. I. m. 566.
16. Ungvári Tamás: Csalódások kora. A „zsidókérdés” magyarországi története. Scolar, 2010. 358.
17. Monostori Imre: Németh László esszéírásának gondolati alaprétegei. Kortárs, 2005. 79.
18. Idézi Monostori Imre: i. m. 76. A szöveg kötetbeli megjelenésekor ezt a szövegrészt Né­meth László elhagyta.
19. Uo. 79. Ennek jó példája a Kisebbségben ma­gyar irodalomtörténeti narratívája, amely semmi­lyen tudományos kánonnak sem felel meg, így nem is vállalható senki által racionális diskurzusként.
20. Vö. Gyáni Gábor: A tér nemzetiesítése: elsajátítás és kisajátítás. In: uô: Az elveszíthetô múlt. A tapasztalat mint emlékezet és történelem. Nyitott Könyvmûhely, 2010. 259–261.
21. Romsics Gergely: Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918–1941. Új Mandátum, 2010. 349.
22. Veres Péter: Az Alföld parasztsága. Magyar Élet Kiadása, Bp., 1942. 18–19.
23. Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom. Franklin-Társulat, Bp., 1942. 155.
24. Bognár Bulcsu: Szabó Dezsô harmadikutas öröksége (A nemzeti radikalizmus ideológusának hatása Erdei Ferenc társadalomfelfogására). Va­lóság, 2011/3. 4.
25. A Szabó Dezsô-s Erdei-kép hátterében álló, Bognár Bulcsu által vallott felfogást bírálom: Gyáni Gábor: Empíria, ideológia és tudomány Erdei Ferenc munkásságában. Szociológiai Szemle, 2010/4. 43–59.
26. Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két há­ború között. In: Gyáni Gábor (szerk.): Ma­gyar­ország társadalomtörténete II. 1920–1944. Szö­veggyûjtemény. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995. 79.
27. Huszár Tibor: i. m. 95.
28. Gyula Borbándi: Der ungarische Populismus. Schriften des Ungarischen Instituts, München, Mainz, 1976.
29. Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. A harmadik reformnemzedék. Püski, New York, 1983.
30. Bibó István: Levél Borbándi Gyulához. In: Bibó István Összegyûjtött munkái 3. S. a. r. Ke­mény István – Sárközi Mátyás. Európai Pro­­testáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1983. 822–869 ; uô: Levél Borbándi Gyulához. In: uô: Válogatott tanulmányok. Harmadik kötet, 1971–1979. Vál. és utószó Huszár Tibor. Magvetô, 1986. 295–373. A továbbiakban a szöveg budapesti kiadását idézzük majd.
31. Bibó István: i. m. (1986.) 302.
32. Uo.
33. Vagyis „nem szeretni a németeket, a franciákat, az angolokat, olaszokat, a cigányokat vagy bármilyen más nemzetet és vallani mindezekkel kapcsolatban egy sor ugyancsak nagyjából igazságtalan vagy legalábbis nem pontos általánosítást”. Uo. 303.
34. Uo. 304.
35. Uo. 305. k.
36. Németh László: Kisebbségben. In: uô: Sors­kér­dések. Magvetô és Szépirodalmi, 1989. 408–409.
37. Bibó István: i. m. (1986.) 724.
38. Uo. 730.
39. Uo. Furcsa paradoxon ugyanakkor, hogy a zsidó asszimiláció sikerességét, a magyar zsidók feltétlen asszimilációs hajlandóságát merev tézissé szilárdító Karády Viktor ezt az utóbbi té­nye­zôt, mint „státuskompenzáló és igazoló” törekvést az asszimilációs elvárások „túlteljesítésének” tünteti fel, s ebbéli minôségében nem az asszimilációt úgymond megterhelô, hanem azt jótékonyan elômozdító körülményként értékeli. Karády Viktor: A zsidóság polgárosodásának és modernizációjának fôbb tényezôi a magyar társa­da­lomtörténetben. In: uô: Zsidóság, polgáro­sodás, asszimiláció. Tanulmányok. Cserépfalvi, 1997. Fôként 98–102.
40. Bibó István: i. m. (1986.) 730–731.
41. Uo. 731.
42. Uo. Kiemelés tôlem.
43. Uo.
44. I. m. 733.
45. I. m. 734.
46. Uo.
47. I. m. 734. k.
48. I. m. 735. Kiemelés tôlem.
49. I. m. 739.
50. I. m. 737.
51. I. m. 745.
52. I. m. 747.
53. Kovács András: A „zsidókérdés”. Néhány gon­dolat negyvenöt év után. In: Dénes Iván Zoltán (szerk.): A hatalom humanizálása. Tanulmányok Bibó István életmûvérôl. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1993. 203. Balog Iván szintén így értelmezte Bibó asszimilációfelfogását. Balog Iván: Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Európában. Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitizmusról. Argumentum – Bibó István Szel­lemi Mûhely, 2004. 241.
54. Kovács András: i. m. 201.
55. Vö. Milton M. Gordon: Assimilation in Ame­ri­can Life. The Role of Race, Religion, and Na­tional Origins. Oxford University Press, New York, 1964. 60–71.
56. Az újabb társadalomtörténet-írói álláspont már korántsem igazolja Kovács feltevését. Kö-
vér György: Magyarország társadalomtörténete
a reformkortól az elsô világháborúig. In: Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Osiris, 1998. Különösen 140–141; Gyáni Gábor: A polgárosodás mint zsidó identitás. In: uô: Történészdiskurzusok. L’Harmattan, 2002. 134–148.; Konrád Miklós: Vallásváltás és identitás. A kitért zsidók megítélésének változásai a dualizmus korában. Századok, 2009/3. 593–635.; Fenyves Katalin: Képzelt asszimiláció? Négy zsidó értelmiségi nemzedék önképe. Corvina, 2010.
57. Bibó István: i. m. (1986.) 749.
58. Németh László: Faji hibáinkról (1941). In: uô: i. m. 508.
59. Bibó István: i. m. (1986.) 733.
60. Uo. 748.
61. Uo.
62. I. m. 749.
63. Németh László: i. m. 457.
64. Bibó István: i. m. (1986.) 752.
65. I. m. 624.
66. Balog Iván: i. m. 206.

rta