BIBÓ ISTVÁN LEKTORI JELENTÉSEIBÔL

Bibó István 1963 szeptemberétôl 1976 már­ciusáig rendszeresen írt lektori jelentéseket az Európa Könyvkiadónak, fôként francia, kisebbrészt angol nyelvû könyvek­rôl. Ha­gya­tékában – amelyet a Magyar Tu­do­má­nyos Akadémia Könyvtárának Kéz­irat­tára ôriz – 136 lektori és egy kontroll­szer­kesztôi jelentés található, ez utóbbi Vásárhelyi Mik­lós egyik francia krimifordításához fûz nyel­vi észrevételeket. Valamennyi jelentés gépirat (az elsô példány sokadik másolata), de szinte mindegyik végén, a dátum mellett vagy alatt szerepel Bibó saját kezû aláírása.
A mostani összeállítás a hagyatéknak ebbôl a részébôl közöl válogatást, olyan da­rabokat, amelyek tudomásunk szerint ed­dig nem jelentek meg, kivéve néhány az Új­­hold-Évkönyv 1987/1. számában. Mi­vel az állami könyvkiadás rendszerében az Euró­pá­nak kijelölt terület a világirodalom volt, érthetô, hogy Bibó lektori jelentései is nagy­részt irodalmi mûvekkel, elsôsorban kortárs francia regényekkel foglalkoznak. (Ér­demes megemlíteni, hogy számos olyan könyvrôl írt, amelyek az akkoriban lombosodó tudományos-fantasztikus irodalom vagy a hagyományos krimi kategóriájába sorolhatók, és e jelentések alapossága ar-
ról árulkodik: komolyan vette mindkét mû­fajt.) Ám a kiadó szinte a kezdetektôl, de a hatvanas–hetvenes években már módszeresen kísérletezett „határátlépésekkel” – fô­leg a memoár, a történelmi életrajz, az olvasmányosan megírt társadalomtudományi mûvek irányába, így a lektori jelenté-sek között bôségesen akadnak ilyen jel­le­gû köny­vekrôl írt beszámolók is. A válogatás (Lakatos András munkája) nem törekedett a teljes anyag arányainak pontos visszaadá­sára, az utóbbiakat például elôny­ben része­sítette a regényismertetésekhez képest.
A javasolt könyvek közül mindössze ket­tôt adott ki az Európa: Gide Kongói utazás-át 1968-ban, Merle-tôl az Állati elmék-et pedig elôször 1969-ben. Gaskell Észak és Dél-je csak 2007-ben jelent meg, amikor filmsorozat lett belôle a televízióban, akkor mindjárt két kiadónál is (Lazi, é. n.; Ar­te­misz, 2007).

A lektori jelentések kézirattári jelzete: Ms 5116/1-339. Köszönet illeti a Kézirattár munkatársait a készséges segítségért.
A szerk.

Marivaux, M. de: Le Paysan Parvenu ou les Mémoires de M*** (Parasztból úr, vagy M*** emlékiratai). Paris, 1961, Club des Amis du livre progressiste, 490 p.

Marivaux értékelésében az utóbbi évtizedekben változás következett be. Azelôtt inkább affektáltságát, laposságát, gyermeteg bonyodalmait és fordulatait tették gúny tárgyává, ma sok vonatkozásban a realista jellem- és társadalomábrázolás egy – szerényebb – elôfutáraként fedezik fel. Ennek az átértékelésnek a jegyében adták ki ezt a – színdarabjai mellett meglehetôsen elfelejtett – regényét is, s ilyen értelemben méltatja Renée Papin, a regényt bevezetô, igen tartalmas tanulmány írója is. Rámutat arra, hogy – szemben Molière szinte absztrakt, idôtlen típusaival s fôleg eléggé jellegtelen nôivel – Marivaux részletezett, konkrétan leírt embereket s különösen egyénileg jellemzett nôket elevenít meg, s elsô, s nem a legrosszabb, mestere a szinte programszerûen felvázolt „portré”-nak. Ugyanakkor rendkívül jó jellemzôje egy átmeneti korszaknak, amikor egy letûnôben levô világ, a feudalizmus már elvesztette igazi belsô összetartó erôit, de vele szemben az átütô erejû, elvi alapú társadalomkritika még nem jelent meg. A felvilágosodás nagy évtizedeit közvetlenül megelôzô korban, a XVIII. század elején, ezen a szellemi és társadalmi senki földjén jelenik meg Marivaux, aki gyermetegül, naivul, kritikátlanul veszi a világot, a társadalmat olyannak, amilyen, mégis hûen érzékelteti a szétesô, folyékonnyá váló feudalizmus világát, ahol, ha nem is minden, de azért sok olyan válik már lehetségessé, ami az ereje teljében lévô feudalizmusban elképzelhetetlen lett volna. A bevezetô tanulmány szellemesen elemzi a regényben a szétesésnek ezeket a tüneteit, a naivság, az egyszerûség, a kaland, a véletlen kultuszát, a személyiség szétesésének különbözô formáit, az idôbeli kötöttségek feloldódását, az álöltözeteket, a névváltoztatásokat, a pillanatnyi elérzékenyedés, a pillanatnyi hatás, a pillanatnyi érdek kiemelkedô szerepét.
A regény azt mondja el, hogyan lesz egy naivul jóindulatú, de ugyanakkor saját önérdekét és naivságának megnyerô, hasznos voltát nagyon is jól érzékelô parasztlegénybôl az elsô lépésben urasági inas, a következô lépésben – egy jómódú, nála harminc évvel idôsebb vénkisasszonnyal való házasság révén – jómódú polgár, s az éppen idejében meghaló elsô feleség után – egy fiatal özvegy márkinôvel kötött második házassággal – földesúr. A regény a társadalmi felemelkedésnek ezt a groteszk esetét – ellentétben Molière-rel – minden gúny és rosszallás nélkül mondja el; ezért is nem lehetett a címet a szabályos, de rosszalló mellékízû „felkapaszkodott paraszt” szöveggel fordítani. Ma­ri­vaux befejezetlen regényének öt fejezetéhez – körülbelül ott, ahol a fôhôs fôúri kapcsolatai kezdôdnek – csatlakozik egy névtelen szerzô által húsz évvel késôbb, a XVIII. század közepén megírt befejezô három fejezet, mely egészben elég ügyesen, és az elôzményekhez és az elôre bejelentett fejleményekhez jól simulva, de lényegesen körmönfontabb stílusban, laposabb és unalmasabb meseszövéssel és fontoskodó lélektani komplikációk beiktatásával zárja le a mûvet. A regényen végighúzódó állandó motívum az álszent kegyeskedésnek s az azt képviselô erôszakos és önzô gyóntatóatyáknak a kipellengérezése és az igazi kegyességgel való szembeállítása, anélkül, hogy emögött valamilyen élesebb antiklerikális állásfoglalás húzódnék meg.
Azt a tételt, hogy Marivaux irodalomtörténeti jelentôsége nagyobb, mint azt régebben feltételezték, elég meggyôzôen lehet indokolni s ezzel a regénnyel is illusztrálni. Arra a másik kérdésre azonban, hogy ettôl olvashatóbbá válik-e a mai olvasó számára, határozott nemmel kell felelnünk. Bármily reálisak és elemzôek „portréi”, bármily „modernek” is a személyiség szétesésének általa ábrázolt vagy mûvein keresztül kifejezésre jutó jelenségei, azért szenvelgô és laposan bölcselkedô stílusa, gyermeteg, lazán egymás mellé illesztett és indokolatlan bonyodalmai továbbra sem teszik nagyon érdekes olvasmánnyá. A parasztból lett földesúr története alig számíthat nagyobb közönségsikerre, mint a clèves-i hercegnônek vagy a wakefieldi lelkésznek vagy akár Werther keserveinek története. Ha egy kiadó célul tûzi ki, hogy egy sorozatban a regény fej­lô­déstörténetének ezeket az elsôsorban irodalomtörténeti érdekû mérföldköveit lefordíttassa, akkor egy ilyen sorozatban az elsôk között foglalhat helyet Marivaux e regénye is. Lefordítását csupán ilyen összefüggésben tudnám javasolni. Megjegyzem, hogy igen jók a kiadvány jellegzetes, korabeli illusztrációi.
Budapest, 1965. szeptember 22.

Gide, André: Voyage au Congo. Carnets de route (Utazás Kongóba. Útinapló). Paris, 1927, Gal­li­mard, 249 p.

André Gide kongói útinaplója a maga idejében nagy port vert fel mint a francia gyarmatosítás módszereinek és visszaéléseinek elsô hiteles leleplezése. Hatását és hitelét csak növelte, hogy Gide ebben az idôben politikai csoporthoz nem tartozó, érdekeltséggel vagy propagandacéllal meg nem gyanúsítható értelmiségiként volt ismeretes: elôírásosan a „szellem embere” volt és semmi más, akit nem harci szándék, hanem lelkiismerete, a megismert felháborító tények világgá kiáltásának erkölcsi kényszere vitt bele a leleplezô nem keresett, nem is örömmel viselt, de becsületesen vállalt szerepébe. Nem kevésbé növeli hitelét az is, hogy az egész írásmû láthatóan nem leleplezés céljából íródott: szabályos útinapló, melyet írója megtöltött mindazzal az egyéni ér­dek­lôdésén alapuló rengeteg esetleges és aprólékos részlettel, aminek összehordása az útinaplók íróinak mindenkor vitathatatlan joga volt. Ez a napló is egyharmadában fákkal, állatokkal, fôleg rovarokkal, legesleginkább pedig szebbnél szebb lepkékkel foglalkozik; másik harmadában alkalmi találkozásokat, érdekes emberi sorsokat, beszélgetéseket, baleseteket, betegségeket, gôzhajókkal, autókkal, teherautókkal való kisebb-nagyobb viszontagságokat ír le; s csak a maradék egyharmad jut, de annál nagyobb súllyal, a gyarmatosítás szörnyûségeire, amelyekbôl Gide szigorúan csak annyit ír le, amennyivel egészen konkrétan találkozott, melyeknek tanúit személyesen meghallgatta, nyomait látta. Amit ô látott, az a gyarmatosítás visszaéléseinek egy bizonyos részleges, de rendkívül jellegzetes aspektusa volt: Francia Egyenlítôi Afrika egyes körzeteiben a kaucsuk kitermelésének, illetôleg értékesítésének joga egyetlen nagy társaságé volt, melynek nyeresége azon állt vagy bukott, hogy ügynökei milyen mértékben tudták minél több kaucsuk termelésére szorítani a négereket, akik ebben nem voltak érdekeltek. A gyarmati hatalom elsöprô fölénye és a bennszülöttek kiszolgáltatottsága eleve olyan feltételeket teremt, amelyek között ez a rászorítás sem az érdekeltté tétel, hanem a legnyersebb kényszer formájában történik; ehhez korrumpálni kell a gyarmati közigazgatást, hogy az adóztatás és beszolgáltatások formájában teremtse meg a bennszülöttek számára a minél több kaucsuk termelésének és a társaság tetszése szerinti áron való eladásának kényszerét. Ebbôl kiszipolyozó adókivetések származnak, az adókivetésbôl nem adózás, a nem adózásból bírság, a bírságból az egész falu bemenekülése az erdôbe, az elmenekülésbôl büntetô expedíció, a büntetô expedícióból egész falvak kiirtása. S mindebbôl a terrornak egy olyan atmoszférája, amelyben a legegyszerûbb tények bizonyítása is lehetetlenné válik, mert azok a tanúk, akik az éjjel kétségbeesve kérik az írónak mint nagy hatalmú fehérnek, a kormányzó barátjának a közbelépését, napvilágnál reszketve letagadják, hogy bármirôl is tudnának; ugyanígy még a jobb érzésû fehérek is kritikus pillanatban kínosan feszengve igyekeznek elkerülni, hogy az érdekek és cinkosságok kialakult hálózatát szétszakítani segítsenek, s elôbb-utóbb inkább megszöknek, átengedve a terepet brutális és lelkiismeretlen kalandoroknak, akik árulásnak tekintenek minden törekvést, mely a bennszülöttek tudatlanságának enyhítésére irányul. Gide nem ülteti a vádlottak padjára a gyarmatosítást mint olyant, meg sem nevezi ezt a fogalmat, feltételezi, hogy néhány erélyes intézkedéssel segíteni lehetne a visszaéléseken, örömmel állapítja meg, hogy azokban a körzetekben, ahol nincs monopolista koncesszió, sokkal jobb a helyzet, beszél a franciák felelôsségérôl és kötelességeirôl, mint akiknek természetszerûen ott kell maradniok, a gyarmati önállóság gondolatát fel sem veti, hiszen Afrika legelmaradottabb területeirôl van szó, ahol az író egyetlen iskolázott négerrel nem találkozik. Egy cseppet sem idealizálja a négereket sem, sem fônö­kei­ket, sem szegényeiket. Mégis ez a területében, tárgyában és távlatában leszûkített leírás alapvetô dokumentuma mindannak, amit a gyarmatosítás jelent: a bennszülöttek kiszolgáltatottságának, a korlátlan hatalom korrumpáló hatásának, a kizsákmányolás szétszakíthatatlan érdekhálózatának, az idegen környezetben és éghajlatban tartásukat vesztett fehérek alapvetôen hamis helyzetének, a gyarmatosítók és bennszülöttek közötti közös nevezô lehetetlenségének.
Ez az útinapló Multatuli mûvei mellett a legjelentôsebb irodalmi dokumentuma a gyarmati elnyomásnak, s már ezért is, ezenkívül írásmûvészete és emberi hangja miatt is lefordításra ajánlom.
Budapest, 1966. március 30.

Rolnikas, Macha: Je devais le raconter ce qu’Anne Frank n’a pas pu dire (El kellett mondanom – amit Anna Frank már nem tudott elmondani). Paris, 1966, Éditeurs Français Réunis, 255 p.

A litvániai zsidók megsemmisítését szolgáló panerai haláltábor egyik túlélôjének, egy fiatal leánynak a naplója ez, melyet jiddis eredetibôl fordítottak franciára, és Ilja Ehren­burg elôszavával adtak ki. A napló írójának 14 éves korától, Vilna német megszállásától és a zsidók gettóba tömörítésétôl kezdôdôen végighalad a gettóéleten, a folytonos részleges kiirtási „akció”-kon, a haláltáboron, közjátékként a rideg náci parasztoknál foly­tatott robotmunkán, s a szovjet hadsereg általi felszabadításig, a naplóíró 17 éves koráig terjed. A kislány hamarosan elszakad családjától, anyja és kistestvérei elpusztulnak, s csak nôvérét és apját találja meg a felszabadulás után újból.
Kézenfekvô az Anna Frank naplójával való összehasonlítás, de valójában egészen más írásmûvel állunk szemben. Ott egy gyermekleány belsô világa tárul ki, amit a halál­lal fenyegetô külsô világ egy bizonyos távolságból árnyékol be, s az írást megrendítôvé az a naplóból ki nem derülô, de az olvasó által tudott tény teszi, hogy a naplóíró gyermeket végül is elérte az embertelen halál. Itt a belsô értelmi világ finomságaiban való el­mélyedésre nincs semmi lehetôség, itt minden érzelmi erô a percenként betörô ször­nyû­ségekre reagál, s az új meg új megpróbáltatásokban való helytállásban emésztôdik fel, és a megrendítô éppen ennek élményszerû, közvetlen leírása. Kiemeli ezt az írást a többi közül az, hogy nem utólagos visszaemlékezés, hanem valóságos napló, melyet a kis­lány részben egyidejûleg írt le, részben, mint elmondja, azonnal megfogalmazott és folytonosan memorizált. Ezt az állítását a szöveg közvetlensége teljes mértékben igazolja. Különös értéke az, hogy bár kétségtelenül írói vagy legalábbis naplóírói vénájú ember írta – ezt mutatja a megfogalmazási igény és a memorizálási erôfeszítés –, az írás szándéka tények rögzítésére és érzelmek kifejezésére irányul, nem pedig az olvasó megrendítésére és elborzasztására, és éppen ezáltal válik annál megrendítôbbé és elborzasztóbbá. Az elmondott szörnyûségek nem is újdonságukkal hatnak, hiszen minden részletükben másunnan már ismert tényeket erôsítenek meg, hanem a melegszívûségnek és tárgyilagosságnak azzal az ötvözetével, mely minden leírt esetet egyedivé és hitelessé tesz. Nehéz elfelejteni az utcán haldokló szülô nô, a megölt gyermekével körülfutko­só megôrült anya, a hetek óta fagyoskodó öregasszonyok vetkôztetésekor a cipôbe bele­sza­kadó lábujjak s a tanyai robotmunkára kiadott és öngyilkossá lett két lány hullájával pontosan elszámoló parasztok történeteit, éppen úgy, mint a gettóban, majd a haláltáborban tartott elôadások és szavalóestek megható és egyben hátborzongató leírását. Bár az egész napló elsôsorban a passzív szenvedés leírása, írója, apján keresztül, aki ismert kommunistavédô ügyvéd volt, sokirányú kapcsolatban van a gettóban és táborokban folyó aktív ellenállással is, s arról is hiteles híradást tud adni. Sehol sem helyezi elôtérbe saját személyét, mégis egy rendkívül vonzó s a legszörnyûbb helyzetekben még humorra és szatírára is képes egyéniséget fed fel. Lefordításra melegen ajánlom.
Budapest, 1966. július 22.

Correspondance de Napoléon. Six cent lettres de travail (Napóleon levelezése: hatszáz ügyintézô levél). Maximilien Vox elôszavával és jegyzeteivel. Paris, 1943, Gallimard, 573 p.

Napóleon ügyintézô leveleinek ez a gyûjteménye az ismert és publikált levelekbôl a legfontosabb és legjellemzôbb anyagot tartalmazza elég bô válogatásban. A leveleket nagy tárgyi csoportokban s csupán azokon belül idôrendben közli, ami elvileg indokolt, azonban a tárgyi beosztás egyes fejezetei néha összefolynak. A fejezetek a következôk: 1. A hadügy – levelek a hadseregrôl (haditervek, utasítások, katonák ellátása, kinevezések, részvétlevelek). 2. A pénzügy ábécéje – levelek a pénzügyekrôl (viaskodás erélytelen vagy panamista pénzügyi emberekkel, kimutatások követelése, takarékoskodás és bôkezûség). 3. A józan ész iskolája – levelek az adminisztrációról (szabályzatok, kinevezések, nepotizmus elutasítása, zsidó nagytanács összehívása, részletes utasítások a kontinentális zárról). 4. Párizs szépítése – levelek az urbanizmusról (emlékmûvek, épületek tervei). 5. A szellem politikája – levelek az irodalomról, mûvészetekrôl és oktatásról (utasítások a belügyminiszterhez [?] az irodalom fellendítésére, utasítások történelmi képek festésére, operai intrikák részletes tárgyalása, könyvek betiltása, igen gyakorlatias oktatási utasítások, ókonzervatív nônevelési elvek, Mme Staël figyeltetése és üldöztetése). 6. A gazda szeme – levelek a rendôrségrôl és a sajtóról (nem megbízható emberek figyeltetése, családostul való kiutasítása vagy kitelepítése, nem tetszô vagy „rosszul szerkesztett” újságok megrendszabályozása). 7. Add meg a császárnak – levelek egyházi ügyekrôl (levelek az egyház kézben tartásáról, majd mind ingerültebb levelek a pápa renitenciája ellen). 8. Az uralkodás mûvészete – levelek az államok kormányzásáról (politikai és fejedelmi udvariassági levelek, levelek uralkodó rokonainak ostobaságai tárgyában, utasítások erélyre, kivégzésekre, lázadó faluk felégetésére). 9. A császár munkában – levelek 1806. augusztus 5–9. között (egy rövid idôköz mindenféle levele sorban).
A levelek összeállítója ôszinte törekvést hangoztat a mítosz nélküli tárgyilagosságra. Utal arra a közkeletû feltevésre, hogy Napóleonnak ezek az ügyintézô levelei nagymértékû kozmetikázáson mentek keresztül titkársága részérôl, amit azzal szoktak valószínûsíteni, hogy ezekkel ellentétben Napóleon legszemélyesebb levelei botrányosan rossz helyesírásúak és igen primitívek. Meggyôzôen fejti ki, hogy nincs okunk az ügyintézô levelek Napóleon-szerzôségében kételkedni, mert stílusuk a titkárok változásai ellenére is teljesen egységes, s nem lehet egy merôben cselekedetekben és élôszóban élô, minden elmélettôl és absztrakciótól idegen embertôl egy oly nyelv rossz helyesírását rossz néven venni, mely még csak nem is az anyanyelve. Meggyôzô az összeállítónak az a tétele is, hogy ezek a levelek nagymértékben illusztrálják Napóleon rendkívüli adminisztratív képességeit és munkabírását. Az összeállító azonban minden tárgyilagosságra való igyekezete és a gyermekes napóleoni legendával szemben való távolságtartása ellenére is részese a Hitler árnyékában némileg fellendült Napóleon-kultusznak s annak a közkeletû hiedelemnek, hogy egy nagy hódító szükségképpen nagy ember is. Ha ettôl a hiedelemtôl eltekintünk, akkor a levelek egy rendkívül sivár, laposan gyakorlatias világnézetet árulnak el, melynek elemei egy nagymértékû – a „nagy” hódítókra, közöttük Hitlerre és Mussolinira is általában jellemzô –, mélységes embermegvetés, min­den­nemû forradalmiság, reform, ideológia, társadalomjavítás ingerült elutasítása s egy ridegen célszerû könyörtelenség, mely – ugyan minden indulati kegyetlenség nélkül, de – teljes hidegséggel fejti ki, hogy minden nagyobb hadjárat, sorozás vagy adóztatás elôtt elônyös, ha valahol kisebb lázadás tör ki, mely alkalmat ad pár tucat kivégzésre és néhány lázadó falu porig égetésére, mert ettôl kezdve csend van és engedelmesség. (Végül Napóleon ebbe a tévhitébe bukott bele!)
Végeredményben nem volna érdektelen egy olyan Napóleon-monográfia megjelentetése, mely mentes mind a nagy ember Napóleon, mind a szörnyeteg Napóleon torz­ké­pétôl, de ugyanakkor világosan elhelyezi Napóleont mint Hitler és Mussolini elôképét, azonos vagy hasonló történeti összefüggésekbôl kinôtt, csak kissé emberibb formájú megjelenésben. Erre azonban egy levélpublikáció nem alkalmas, mert abba ki-ki a maga meglevô Napóleon-képét vagy torzképét olvassa bele. Ez a levélpublikáció jól, értelmesen és arányosan összeállított, jellemzô mû, de csak kutatók számára hasznos; a nagyközönség számára egy jó monográfia és egy hasonló összeállítású, de ennél sokkal rövidebb levélpublikáció volna tanulságos. Jelen formájában lefordításra nem javasolom.
Budapest, 1966. október 5.

Bodin, Paul: Une jeune femme (Egy fiatal nô). Paris, 1966, Robert Laffont, 231 p.

Az író, akinek régi témája a nô és a szerelem, találkozik egy ragyogó és egészséges nôiségû, igen szép fiatal nôvel, akinek a szerelemrôl vallott felszabadult és bátor nézetei megragadják, s megállapodik vele egy ilyen tárgyú interjúsorozatban a teljes ôszinteség je­gyében. Ezeket az interjúkat tartalmazza ez a könyv, pontosabban ez a párbeszédes in­terjúsorozat ennek a könyvnek a mûfaji formája.
Az elsô interjú bemelegítôül néhány jellemkutató villámkérdéssel kezdôdik: Mit értékel leginkább a férfiban? Az értelmi bátorságot és a minden próbát kiálló emberséget. A nôben? A boldogságra való készséget és a szolidaritást. Mi a legkedvesebb foglalatossága? Utazni, beszélni és boldognak lenni. Legfôbb jellemvonása? Az élethez való kedv és bátorság. Mit tekint boldogságnak? Szerelmet és szabadságot. Milyen képességet óhajt leginkább? A gyógyításét. Hiszi-e, hogy az emberiségnek külön helye van a teremtésben? Igen. Mit gondol, a világegyetem értelmes alkotás-e vagy fizikai-kémiai okok eredôje? Hajlik az elsôre. Hisz-e a lélek halhatatlanságában? Sohasem vetette fel ezt a kérdést. Mit kedvel, az állati, a növényi vagy az ásványi világot? Az állatit, s mint állat, macska szeretne lenni. És így tovább: a válaszok hol érezhetôen egyéniek, hol inkább aforizmaszerûek.
A következôkben megtudjuk, hogy hôsnônk nemi kíváncsisága cselédekkel és osztálytársakkal való játszadozások keretében hamar felébredt, mert mindig és mindenben kíváncsi volt; szüzességét tizenhat éves korában vesztette el, amikor jegyben járt egy repülôvel, aki lezuhant; szerelmük gyümölcsétôl abortusz útján szabadult meg, s mindez nagy megrázkódtatást jelentett számára, de utóbb kiheverte; még volt vagy két abortusza és két-háromszor nemi betegsége, amit gondosan kikezeltetett; rendezett körülmények között nôtt fel, de már régebben elhagyta vidéken élô családját, mert kortársaihoz hasonlóan úgy érezte, hogy meg kell fulladnia az elôírásos korlátok között folyó életben, s most teljesen magára van utalva; volt légi stewardess, titkárnô, könyvelô, ápolónô, társalkodónô, fotómodell, éspedig meztelenül is, kis szerepekben színésznô, amit szeretne komolyabban is csinálni. Kb. vagy 30-40 férfival volt dolga, most 24 éves, szeretne egyszer majd férjhez menni és gyermekeket szülni, de addig még sokat akar tapasztalni.
Megtudjuk továbbá, hogy szívesen aláveti magát a férfinak, de utálja a durva erôszakot. Volt kalandja szadistával, homályos alvilági kapcsolatokkal rendelkezô férfival, tig­ris­fe­leségû olasz márkival, s kíváncsiságból járt olyan helyen, ahol ablakon át néztek szeretkezési jeleneteket; orgián még nem vett részt, de lehet, hogy egyszer megpróbálja, azonban csak egészen nem mindennapi partnerekkel. Közben kapunk egy sor szellemes és eléggé találó, többé-kevésbé aforizmaszerû megállapítást arról, hogy a nôk szerelmi vágya éppen olyan erôs tud lenni, mint a férfiaké, csak éppen nincs olyan állandó szükségük a férfiakra, mint azoknak a nôkre; arról, hogy a férfiaknak van igazi erotikus fantáziájuk, ôk azok, akik a figurákat és változatokat kitalálják, a nôk erotikus fantáziája ellenben szegény, ezért is fontos, hogy elegendôen változatos tapasztalatokat szerezzenek.
Megismerjük a nô barátnôit és barátait is, hasonlóan szabad, kissé gazdátlan, sem egészen birtokon belüli, sem egészen kisemmizett fiatalokat. Megismerjük kalandjaikat, válságaikat és problémáikat, és lassan megtudjuk, hogy ezt a nagyon szabad és eman­cipált, eléggé nyílt és becsületes ifjúságot a modern világ elôttük álló sok-sok le­he­tôsége s ugyanakkor e lehetôségek nehezen, sok pénzért, drágán való elérhetôsége s e sok pénz nehezen megszerezhetôsége néha ijesztôen és tárgyilagosan önzôvé, mohó­vá és pénzvágyóvá teszi, viszont a világ bizonytalansága, háborúval és eszmei zûrzavarral való fenyegetettsége gyakran félelmes kiábrándultsági és életuntsági hullámokat kelt fel bennük.
A vége felé elmondja hôsnônk, hogy megjelent egy férfi az életében, egy jól keresô mérnök, akinek eddig nem lett a szeretôje, talán azért nem, mert komolyan gondolkodik, hogy férjhez menjen hozzá, s legfôbb problémája, hogy ugyanilyen ôszintén elmondjon annak is mindent vagy sem. Közben egy utolsó interjú keretében a nô kissé berzenkedve és megkínozva az író szigorú erkölcsi terrorja alatt, eljut a legvégsô vallomá­sokig: beszél arról, illetve utal arra, hogy meddig ment el az „erotikus fantáziával ren­delkezô férfiak” kielégítésében, rafinált levetkôzésekben, alávetési jelenetek megjátszásában, obszcén szavakban.
Az író és „páciense” tesznek még egy utolsó sétát, ahol kiderül, hogy a sok kitárulkozás végül a nagy korkülönbség ellenére közöttük is létrehozott egy bizonyos erotikus feszültséget, egy tolakodó idegen azonban megzavarja ôket a parkban, mielôtt tisztázódott volna, hogy akar-e egyáltalán történni valami közöttük. A szokottnál melegebben búcsúznak, de aztán a nô kitér minden további találkozó és telefon elôl, s teljesen eltûnik az író szeme elôl. Egy év múlva találkozik újra a nôvel, amint terhességtôl deformálva, kialudt fényû, befelé fordult nézéssel ül egy kávéház teraszán egy energikus arcú, jó megjelenésû férfi oldalán. Sokáig üres szemmel néz keresztül az írón, aztán egy cinkos felcsillanás a szemében jelzi, hogy felismerte, majd egy másik szemvillanás azt kéri tôle, hogy távozzék. Amibôl közvetve azt is megtudjuk, hogy hôsnônk az ôszinte vallomás és be nem vallás nagy problémájában végül is a hagyományos be nem vallás mellett döntött.
A könyv elsôsorban merész témájú, kellemes erotikus olvasmány, mely közben érint igen komoly problémákat is, és nem is tartalmatlanul. Kellemessé teszi az, hogy egy férfiúi és nôi vágyképet elevenít meg: azt a szabad nôt, aki megôrzi egyéniségét és vonzóerejét, de akivel és akinek a számára a nemi szabadság látszólag gondtalanná, a fe­lelôsség problémájától mentessé válik. Nem igazi nagy lélekrajz, nem is igazi nagy eroti­kus alkotás, ha nem is pornográfia. Az írónak modern gyóntatóként való szerepeltetése már magában is érdekes és jó ötlet, annál is inkább, mert a papok gyóntatása túlságosan belemerevedett egy kenetes konvencióba, a pszichoanalitikusoké pedig egy nagyképû tudományos tolvajnyelvbe. Az egész interjúsorozatnak van egy bizonyos valósághitele, még ha azt érezzük is, hogy a nô fogalmazásainak pontossága, aforizmáinak éles és világos kontúrjai inkább egy rutinos íróra, mint egy mégoly öntudatos fiatal nôre vallanak. Bizonyosan nem teljes és pontos kép ez a „mai” fiatalságról, még csak nem is a „mai nyugati” fiatalságról, de kétségtelenül annak egy nem lényegtelen és számban növekvô részérôl.
Ami a lefordíttatás kérdését illeti, ha egy „maszek” kiadónak kellene tanácsot adnom, gondolkodás nélkül a lefordíttatást javasolnám, mert érdekes, kapós könyv lenne, kérdéseket vetne fel, vitákat, felháborodást váltana ki. Minthogy azonban a formai illendôség keretein belül maradva is, témájánál fogva meglehetôsen a határán mozog a kimondhatóság és szóvá tehetôség hazai konvencióinak, az állami könyvkiadás keretében a legnagyobb mértékben ki volna téve a „pornográfia”, szexuális nihilizmus és nemi szabadosságra való biztatás vádjainak: szükségképpen felvetôdne vele szemben, hogy „erre költik az állam pénzét”, vagy ha siker lesz, „ezen nyerészkedik az állam”, s annyira nem súlyos mû, hogy elvi okokból vállalni kellene ezeket a kockázatokat. Lefordításának tehát nem sok gyakorlati lehetôségét látom.
Budapest, 1967. január 15.

Steiner, Jean-François: Treblinka – la révolte d’un camp d’extermination (Treblinka – egy haláltábor lázadása). Simone de Beauvoir elôszavával. Paris, 1966, Fayard, 395 p.

Steiner könyvét a szokásos mûfaji meghatározások szerint regényes riportnak kellene minôsíteni: riportnak, mert nem költött, hanem elejétôl végig pontosan meghatározott emberekkel valóban megtörtént dolgokat mond el, s regényesnek, mert mindezt re­gény­szerû formában, párbeszédek, lélekrajzok és leírások sorában mondja el. Teljesen hiányzik azonban belôle a riporthoz szokásosan hozzákapcsolódó alkalomszerûség eleme: valójában egészen egyszerûen nem más, mint lényegében hiteles, ha nem is szóról szóra megtörtént párbeszédekkel megelevenített történelem, ahogyan Thuküdidész vagy Livius lényegében hiteles, ha nem is szóról szóra elhangzott szónoklatokkal megelevenített történelmet írtak.
A könyv tárgya az elsô, talán még Auschwitznál is borzasztóbb hitlerista haláltábor, Treblinka egyéves története, ahol tulajdonképpen Hitler és Himmler mindazt kikí­sérletezte, ami azután Auschwitzban valósult meg a maga teljes megszervezettségében. A szer­zô nem a szemtanú, hanem a történész hitelességével mondja el az eseményeket: ô maga 1938-ban született, s az egész mû megírására az indította, hogy le akart számolni azzal a számára mint zsidó számára különösen gyötrelmes váddal, melyet egyrészt a környezô nem zsidó világ, fôleg azonban a felnövô új izraeli nemzedék fogalmazott meg, mely szerint a kelet-európai zsidóság szörnyû pusztulásában a szörnyû szándékon és a szörnyû módszereken felül még külön megdöbbentô az a passzív, „gyávának” is mondott engedelmesség, amellyel a zsidóság kilencven százaléka a maga mind világosabban felismerhetô és felismert sorsát fogadta, s lázadási és kitörési kísérletek nélkül elviselte. A világ csak a varsói gettó felkelésérôl tudott, ami egy kis, ha nem is jelentéktelen töredék felkelése volt. A szerzô Treblinka példáján, ahol közvetlenül a tábor likvidálása elôtt ugyancsak lezajlott egy hónapokon keresztül elôkészített felkelés, kívánja bemutatni, milyen tényleges erôviszonyok és lélektani beidegzések hatottak a lázadás lehetôségével szemben, miben állt egy ilyen lázadás fantasztikus méretû nehézsége, és miben annak alapvetô értelme vagy értelmetlensége.
A történet két szálon halad végig: az egyik, mondhatnánk, külsô szál: a hitleri „technikai szakértôk” problémáinak története: milyen nehézségekkel találták magukat szembe, mikor nem szórványos pogromokat, hanem milliók kivégzését kellett megszervezniök, kezdve az élôk irtózatos tömegeinek a kivégzôhelyig való terelésétôl, egészen a halottak irtózatos tömegeinek az eltakarításáig; hogyan dolgozták ki mind növekvô tökéletességgel annak rendszerét, hogy az áldozatok egy részét beszervezzék az elôkészítés és lebonyolítás munkájába, s az egész apparátust mindinkább „önmûködôvé” tegyék; mint jutnak el ennek során annak felismeréséhez, hogy ezt csak úgy érhetik el, ha az áldozatok elôtt mindig felmutatnak annyi reményt, ami éppen elég ahhoz, hogy az egész szörnyû gépezet továbbhaladásához éppen szükséges következô lépést érdemes legyen megtenniök és azt meg is tegyék.
A történet másik szála az áldozatok belsô lelki és társas világa, mindenekelôtt a passzív magatartás összetevôi: a német kultúrának és szervezettségnek a kelet-európai zsidóságban mélyen élô tisztelete, mely sokáig hihetetlenné tette számukra a rájuk vonatkozó népirtási elhatározást; a környezô ellenséges világgal szemben való erôszakos fellépés kilátástalanságának évezredes beidegzôdöttsége; az élet vállalását a hôsi halál gesztusánál többre értékelô zsidó valláserkölcsi felfogás; a mindehhez a hóhérok részérôl a fentiek szerint tudatosan kidolgozott és alkalmazott lelki kondicionálás. A következô fázisban, mikor az emberek többsége már tudja, hogy mi a passzív engedelmesség útjá­nak kikerülhetetlen vége, felvetôdik az elképesztôen egyenlôtlen erôviszonyok mellett a felkelés értelmének vagy értelmetlenségének kérdése s az a további probléma – amit a szerzô, alakjainak töprengéseit és vitáit leírva, néha talán kissé túl is analizál –, hogy a felkelésnek lényegében mi az igazi célja: az-e, hogy a gyanútlan és hitetlen külsô világ­nak hírt adjon egy olyan szörnyûségrôl, melyet az elképzelni sem tud, az-e, hogy a menekülés lehetôségét nyissa meg sokak, kevesek vagy akár csak néhányak elôtt, vagy az-e, hogy az aktív fegyveres szembefordulás puszta tényével, még ha az teljesen kilátástalan is, a szabadon vállalt harc és a hôsi halál öntudatát adja a lealázottság mélypontján lévô zsidóság számára. Valójában e három szempont nem zárja ki egymást, de a szerzôhöz kétségtelenül a legutolsó áll legközelebb, hiszen tulajdonképpen ez indította az egész mû megírására is.
Az egész mû maximális hitelességet áraszt, és éppen tárgyilagosan fegyelmezett és minden érzelemkifejezést mellôzô hangja miatt mélyen megrendítô. Egyes részleteit és fordulópontjait nehéz elfelejteni: a fiatalasszonyt, aki elôször ad hírt a vilnai gettónak arról, hogy mi vár rájuk, s akit az egész közösség szinte egységesen hallgattat el; a gettó felkelésének kezdeti propagálóit, akik teljesen magukra maradnak, és kiszolgáltatva pusztulnak el; a szolgálatos apát, aki az ôt boldogan megtaláló kisfiát maga küldi megnyugtató szavakkal a gázkamrába; a teológusból lett SS-hóhért, aki ebben az ­eset­-ben az Ábrahám–Izsák-komplexum „érdekes” megnyilvánulását akarja felfedezni; a halálba induló öregasszonyt, aki fiává fogadja a ruháit átvevô szolgálatost, és megeske­-ti, hogy életben marad; a porosz katonatisztnét, aki két gyermekével tévedésbôl a háborús kitüntetéses zsidók kiváltságos, rendes vonatnak látszó, de ugyanott végzô szerelvényére száll fel, s az utolsó percben, mikor kiderül a tévedés, nem kívánatos tanúként a zsidókkal együtt pusztul el; az asszonyokat, akiket karddal hasít fel egy szadista ukrán, s a gyermekeket, akiket anyjuk szeme láttára elevenen dobnak a kemencébe. Mindeme szörnyûségek közepette folyik s a szolgálatos zsidók minél hatékonyabb kihasználása érdekében mindinkább kiterjed valamiféle kísérteties „normális” élet, énekkarokkal, koncertekkel, elôadásokkal, szerelmekkel, sôt a hóhérok által engedélyezett „házasságokkal” s a hóhérok és az áldozatok „társadalmi” érintkezésével. Mindezekkel párhuzamosan és éppen a szolgálatos zsidókban, akiket hóhéraik elégedetten tudnak az elaljasodás mélypontján, érik a lázadás terve: végigkísérjük az elsô izolált SS-ellenes merényletet, a felkelés gondolatának lassú érlelôdését, keserves elôkészületeit, közbensô kudarcait, állandó kényszerû elhalasztását, zûrzavarba torkolló kitörését, részleges sikerét s végül a felemelô és lesújtó végeredményt: hatszáznak sikerül az erdôbe menekülnie, s ebbôl negyven éri meg a szovjet hadsereg megérkezését, a többit megölik a németek, az ukránok, a lengyelek, a litvánok, a parasztok egyáltalán, s a hideg meg az éhség.
Az egész történés az áldozatok oldaláról nézve teljesen a zárt zsidó világban folyik, s ezen belül is a vallásukat gyakorló, ortodox zsidóság világában, amelybôl kirínak még az asszimilált zsidók is, még ha a közös sors fel is kelti bennük a zsidóság és a harc vállalását. Pedig a szerzô maga is asszimilált francia zsidó környezetbôl származik, apját deportálták, fiatalsága francia klasszikus tanulmányok és izraeli kibucélmények között telik el. Az általa felfedett tényanyag maga kényszerítette erre a zárt zsidó szemléletre: a kelet-európai zsidók többségének alapélménye a teljes magára hagyatottság, még a nácikkal harcban álló többi világ részérôl is, amit példáz a kiszabadultak elôbb leírt sorsa is: az egyik csoport pl. partizán akarna lenni, de sokáig semmilyen partizáncsoport nem veszi be ôket, s mikor végre találnak egy baloldali csoportot, mely befogadja ôket, hamarosan azt is otthagyják, mert ôk kapnak minden nehéz és veszélyes feladatot.
Tudom, hogy a nálunk elfogadott és uralkodónak tekinthetô álláspont általában idegenkedik a fasizmus rémtetteinek minden olyan bemutatásától, mely azt központilag a zsidóság oldaláról nézi, pedig a tények állása mellett nehéz tagadni ennek a szemléletnek a jogosságát, még ha tudjuk is, hogy a kép teljességéhez további más tények is hozzátartoznak. A könyvet ennek ellenére is komolysága, hitelessége és dokumentumértéke miatt lefordításra javasolom.
Budapest, 1967. február 13.

Merle, Robert: Un animal doué de raison (Egy értelemmel bíró állat). Paris, 1967, Gallimard, 369 p.

Merle elôzô mûvei közül érdemes megemlíteni az auschwitzi halálgyár világát belülrôl, a hóhérok oldaláról megelevenítô „Mesterségem a halál” c. regényét, valamint a kubai és algíri forradalmakról írt mûveit. Ebben a regényében az amerikai titkosszolgálat harmadik világháborút kockáztató tevékenységének veszélyeit jeleníti meg egy 1970–1973-ra lokalizált közeli jövôregény formájában, melyben különös szerepet kapnak a földnek az ember után legértelmesebb lényei, a delfinek.
A történet egész folyamán a világhelyzet lényegében azonos a maival, fôleg abban, hogy a vietnami háború változatlan kilátástalansággal folyik, viszont egyébként az Egyesült Államok hatalmi helyzete megjavult, az ûrhajózásban való hátrányát behozta, és a harmadik világban való pozícióját megerôsítette; 1970-ben még Johnson az elnök, 1973-ra viszont új elnök van, akit egy Goldwater-szerû háborús uszítóval szemben mint mérsékeltet és liberálist választanak meg, de a regény végén kitört válságban ô is Johnson helyzetébe kerül, amennyiben az ellenfele által javasolt agresszív politikát ô valósítja meg, bár teljes rémülettel néz az általa megindítandó atomháború perspektívája elé.
A regény azzal kezdôdik, hogy az amerikai delfinkutatás egyik vezetô egyénisége, Sevilla professzor, elôadást tart egy nagypolgári nôi klubban a delfinkutatás állásáról. Ebbôl megtudjuk, hogy a delfinek magas fokú értelmességükön felül rendkívül kedves, jóakaratú, gyöngéd és segítôkész állatok, melyek különleges szimpátiával vannak az ember iránt, s vele szemben még bántás esetén sem élnek hatalmas testi erejükkel; remekül dresszírozhatók, de nem büntetések és jutalmak alapján, hanem az értelmes játékokban való spontán kedvtelésük révén, ezenfelül szellôzô-fecskendô nyílásuk segítségével kitûnôen tudják utánozni az emberi hangot.
A Sevilla által irányított delfinkutatást egy katonai szerv finanszírozza, mely mérsékeltebb irányzatú, háború kirobbantására nem törekszik, hanem a delfinek iránt el­sô­sorban harcászati felhasználásuk szempontjából érdeklôdik, mint „fel nem deríthetô tengeralattjárók” és „értelmes torpedók” iránt; némi jóakarattal nézi és széles körû rendelkezési joggal ruházza fel a szenvedélyes tudós apolitikus Sevillát, akit elsôsorban a delfinek kommunikációra képessé tétele, „beszédre” tanítása érdekel. Van azonban egy konkurens katonai szerv, mely leginkább a CIA-ra hasonlít: ez kifejezetten háború kirobbantására törekszik, és az ellenséggel szemben való hírszerzés összes szabályai szerint kémkedik a másik katonai szerv tevékenysége s azon belül Sevilla delfinkutatásai után; ennek megbízottja egy embergyûlölô, fajgyûlölô, háborús gyilkolásban örömét lelô keserû ember, aki Sevillát ellenségesen figyeli már csak azért is, mert az apai ágon spanyol származású.
Sevilla a delfinkutatást tehetséges fiatalemberekbôl álló együttessel folytatja, melynek legfontosabb tagjai: a szép és bájos Arlette, aki ezenfelül egyenrangú szellemi munkatárs is, és végül Sevilla párja és felesége lesz, a finomkodó és reakciós Bob, aki mindkét hadügyi szerv beépített embere, a csúnya Maggie, a tökéletes titkárnô, az epés Lisbeth, aki reménytelenül szerelmes Sevillába, és csalódásában a delfinkutatás elért eredményeit közli a szovjet hírszerzôkkel, a tehetséges Michael, aki megtagadja a vietnami háborúban való részvételt, ezért börtönbe jut, s ezzel is hozzájárul, hogy az apolitikus Sevilla ráébredjen kutatásainak politikai és háborús összefüggéseire.
A történet kezdetén az együttes kutatásai ott tartanak, hogy sikerült felnevelniük egy fogságban született és teljességgel emberi környezethez szokott delfint, mely bizalmas és derült közlekedésben és együttmûködésben él velük, s ismer és fecskendônyílásán keresztül elég jól kiejt és használ vagy 40 angol szót, csupán annyi torzítással, hogy a többtagúakat is egytagúsítja, s magamagát Iván helyett Fanak nevezi. Sevilla döntô problémája az, hogy miként bírja a delfint arra, hogy több szót saját értelmi erôfeszítéssel rakjon egymáshoz, azaz a szóról áttérjen a mondatra, miután világos jelei vannak annak, hogy a delfinek a maguk fütyülô és sziszegô nyelvén egymás közt ugyanezt képesek megtenni. Sevilla párt keres Fa számára, hogy az ezzel járó izgalmak szellemi telje­sí­tô­képességét is felszítsák. Ez némi nehézségek után – minthogy a delfinek a szerelemben is ember módra válogatósak és egyéni ízlésûek – sikerül: befogják Fa számára a nôstény Bessie-t, röviden Bit, akivel szenvedélyes szerelemre gyulladnak. Ez Fat elôször ellustítja a nyelvtanulásban, mikor azonban Sevilláék ráccsal elválasztják ôket egymástól, a követelés szenvedélyes izgalmában Fa kimondja az elsô mondatot: Fa akarja Bit!
A kísérletek folyamán bontakozik ki Sevilla és Arlette szerelme, ennek visszahatásaként adja ki Lisbeth az eredményt a szovjet hírszerzôknek. A kísérletek azonban tovább folynak, s rövid fél év alatt a delfinek tüneményes elôrehaladást tesznek a szabályos emberi beszéd irányában. Ekkor a kísérleteket fenntartó katonai szerv váratlanul arra határozza el magát, hogy nyilvános sajtókonferenciát tartat, ahol Sevilláék közzéteszik az elért eredményeket, bemutatják a beszélô delfineket, hátha a Szovjetunió ennek hallatára elárul valamit arról, hogy a maga részérôl hogyan áll e tekintetben. A sajtókonferenciából világszenzáció lesz, a delfinek életrôl, halálról, filmekrôl, televízióról beszélgetnek, s világszerte kiváltják papok és katonák, állatbarátok és fajgyûlölôk legellentétesebb és legszenvedélyesebb megnyilatkozásait. Sevilla milliomos lesz a delfinekrôl írt könyvével. De a Szovjetunió csak egy szûkszavú kommünikében közli, hogy a maga részérôl szintén messze elôrehaladt saját, kevésbé „individualista”, inkább kollektív jellegû delfinkutatásaival.
Egy évvel késôbb, 1972 nyarán, a kísérleteket fenntartó katonai szerv összekötôje magához kéreti Sevillát, s ezalatt a beépített Bob segítségével és Arlette félrevezetésé­vel Fat és Bit, akik Bobot is nagyon szeretik, elszállíttatja ismeretlen helyre, ahol Bob segítségével a maguk céljaira kezdik ôket dresszíroztatni. A mélyen megsértett Sevilla Arlette-tel és néhány munkatárssal egy megközelíthetetlen Florida vidéki tengeri szigetre költözik, ahol saját költségén új delfinkutatásba kezd egy nôstény delfinnel, amely pár hónap múlva szintén megtanul beszélni, sôt megtanítja „delfinül” sziszegni és fütyülni Sevilláékat is. Ugyanez idô tájt a tengerbôl odaszoktat magához és a telephez egy hím delfint is.
Ekkor, 1973 januárjában járja be a világot az a riasztó hír, hogy a vietnami vizeken atombombától felrobbant és összes személyzetével, minden szemtanú hátrahagyása nélkül elpusztult egy amerikai hajó. A felháborodott amerikai közvéleménynek nincs kétsége afelôl, hogy a támadást az atombombával rendelkezô Kína követte el; az amerikai elnök felszólítja Kínát, hogy – közelebbrôl meg nem határozott súlyos következmények terhe alatt – 8 napon belül nemzetközi ellenôrzés mellett szerelje le atomtelepeit. A háborús sajtó azonban az elnök legnagyobb rémületére siet az elnöki beszédet úgy értelmezni, hogy a 8 napos határidô az atomháború megkezdését bejelentô ultimá­tum, amit az elnök nem mondott. Kína nyersen visszautasítja az egész vádat, és világ­szer­te hangok hallatszanak, melyek Kína szempontjából értelmetlennek s így való­szí­nût­lennek ítélik, hogy az atomtámadást Kína hajtotta volna végre. Az egész világot atom­háborús hisztéria fogja el, a polgári lakosság tömegei rémülten jönnek rá teljes védte­lenségükre, s miközben a hivatalos álláspont szerint Amerika „egy emberként kész megtorolni a gaztettet”, az országon öngyilkossági és bûnözési hullám vonul végig, valóságos világvége-hangulatban.
Hogy közben mi történt a delfinekkel, azt a legvégén – a delfinek elbeszélésébôl! – tudjuk meg. Fat és Bit Bob a „mérsékelt” katonai parancsnokság tengerparti telepén arra dresszírozza, hogy aknákat ragasszanak hajókra, melyek azután vagy felrobbannak, vagy nem; a két okos delfin megfigyeli, hogy a hajók akkor robbannak, ha nincs rajtuk ember, és akkor nem robbannak, ha van rajtuk. 1973 januárjában azután a mérsékeltebb parancsnokság felsôbb parancsra kénytelen a két delfint Bob nélkül átengedni a háborúpárti katonai szervnek, mely azokat szokott aknaterhükkel egy távoli utazás után egy igen távoli hajóra irányítja. Fa odaragasztja az ô aknáját, de ijedten veszi észre, hogy ezúttal úgy van felkantározva, hogy ô maga is odaragad; segítségül hívja Bit, aki átharapja a szerkezetet, kiszabadítja Fat, mindketten elmenekülnek, de még látják, hogy a hajó, melyen voltak emberek, szokatlan fényû robbanással felrobban.
A megrettent és megzavarodott delfinek csodálatos tájékozódási ösztönükkel visszamennek az utóbbi fél évben megszokott telepükre, ott elmondják a történteket Bobnak, aki halálra rémülten kijelenti nekik, hogy mindez nem igaz, és errôl senkinek sem szabad beszélni. A delfinek ebbôl jönnek rá arra, hogy az általuk szeretett és csodált ember gonosz, egymást öli, ôket is meg akarta ölni, és képes „olyant mondani, ami nincs”, vagy­is hazudni; ezért ettôl kezdve teljes némaságba burkolóznak. Bob nem meri jelente-ni a parancsnokságnak, amit megtudott, csupán azt jelenti, hogy a delfinek nem hajlandók többé beszélni. A nem háborúpárti parancsnokság azonban szintén sejteni kezdi az igazságot, és érzi a maga felelôsségét, ezért kétségbeesetten megkéri Sevillát, hogy próbálja szólásra bírni a delfineket, akiket evégbôl elszállítanak Sevilla szigetére. A háborúpárti szerv azonban, nehogy titka kiderüljön, elôbb Bobot teszi el láb alól, majd szabályos bombatámadással megsemmisíti a két delfin medencéjét, ahol azonban e pillanatban a másik delfinpár van, így azok pusztulnak el. Most már tudják Sevilla és Arlette, akiknek nagy nehezen sikerült visszaszerezniök a két kiábrándult delfin bizalmát, és értesültek mindenrôl, hogy ôk lesznek a következô két áldozat mint a háborúpárti szerv sötét titkának feltehetô utolsó ismerôi. Mielôtt tehát ôk is sorra kerülnének, elindulnak a két delfin által vontatott gumicsónakban Kuba felé, hogy onnan Prágába repülve leleplezzék a világ elôtt az atommerénylet igazi tetteseit, és utolsó pillanatban megakadályozzák a harmadik világháborút. Ha ez sikerül, mondja a regény utolsó mondata, akkor ez a delfinek „emberségének” lesz az érdeme.
Merle regénye kitûnô ötvözete a politikai tételregénynek, az izgalmas kémregénynek, a riportregénynek, a pszichológiai regénynek, a tudományos-fantasztikus regénynek és a filozófiai állatregénynek. Mint politikai tételregény azt a világháborús veszedel­met jeleníti meg, mely a háborúpárti katonai és hírszerzô szervek öncélú és önhatalmú mûködésébôl eredhet. A szerzô fasizmust és háborút mélyen gyûlölô baloldali ember, azonban a Szovjetuniót és Kínát sem úgy szerepelteti, mint az ördögi amerikai kémszervezet angyali ellenpólusait, hanem finom, nem ellenséges iróniával: mikor pl. elmondja, hogy a delfinek divatba jöttekor elterjedt a delfintánc, vagyis hátratett kezekkel a mellek összekarolása, amit Moszkvában, mint illetlent, betiltanak; mikor közli a szovjet hivatalos nyilatkozatot, mely szerint a Szovjetunióban nem individualista, hanem kollektív delfinkísérletek folynak; mikor közli a szovjet nyilatkozatot, melybôl nem lehet kivenni, hogy a Szovjetunió belépne-e egy atomháborúba Kína oldalán; vagy mikor az atomtámadás vádját visszautasító kínai nyilatkozatban szinte parodizálja a kínai kommünikék ma divatos hangnemét.
Mint izgalmas bûnügyi és kémregény, a feszültség igen magas fokát tudja kiváltani a végkifejletben, mikor párhuzamosan folynak hôseinek kétségbeesett kísérletei a megbántott delfinek szóra bírására és a háborúpárti katonai parancsnokság mindenre elszánt gyilkosságai az általa elkövetett gaztett tanúinak az eltüntetésére. Mint riportregény, ügyesen váltogat leveleket és hivatalos iratokat a professzor és a katonák, a professzor és munkatársai, a professzor és a delfinek között lezajló párbeszédekkel, a sajtókonferencia jegyzôkönyvével vagy a börtönbeli beszélgetôvel. Mint pszichológiai regény, remekül tud belsô monológokat, visszaemlékezéseket, kísérô gondolatokat rögzíteni, olyan írástechnikával, melyben ezek valóságos párbeszédekkel keverednek, oldalszámra folyamatosan írt, csak vesszôvel elválasztott szövegekben: ha az olvasó nem unja meg pontosan olvasni és jól odafigyelni, akkor kitûnô lélektani keresztmetszeteket élvezhet. Mint tudományos-fantasztikus regény, a delfinkutatás feltehetô mai állásából indul ki, és igen meggyôzôen halad a részletesen elôkészített fordulópontig, amikor a delfin áttér a szóról a mondatra. Sajnos, itt nagy ugrás következik, mert a következô alkalommal, egy fél év múlva, a delfinek a sajtókonferencián már nemcsak mondatokat mondanak, hanem teljes biztonsággal használnak összetett mondatokat, kötôszavakat, névmásokat, tagadószókat, igeidôket, bölcselkednek a halálról és a túlvilágról, vagyis egy fél év alatt teszik meg az utat egy beszélni kezdô kisded szintjérôl egy igen értelmes tizenkét éves gyermek szintjéig, és semmit sem látunk abból, hogy miként. Persze, a regény mondanivalójához elég ennyi is, ha azonban a regényíró nem sajnált hosszú oldalakat Sevilla és egy unatkozó milliomosnô közti szerelmi kalandnak, vagy a hisztérikus titkárnô képzelt szerelmi üldöztetéseinek megjelenítésére, akkor mégis sajnálnunk kell, hogy a további delfinnevelés ennél sokkal izgalmasabb – természetesen ugyanakkor sokkal nehezebb – megjelenítését elhagyta, így aztán átmenet nélkül lépünk a tudományos-fantasztikus regénybôl a filozófiai állatregénybe, ahol a delfinek már nem azt mondják, amit egy jól felhúzott tudományos fantázia szerint 1973-ban vagy akár 2073-ban elképzelhetôleg mondhatnak, hanem azt, amit a regényíró általuk itt és most az emberek gonoszságáról és ostobaságáról mondani akar. Mindamellett még így is valószerûbbek ennek a mûnek az állatai, mint Swift lovai, Orwell állatfarmja, Cˇapek szalamandrái vagy Vercors tropijai, amely mûvekre egyébként a szerzô a be­ve­ze­tôben hivatkozik is mint elôdjeire. Lefordításra melegen javaslom.
Budapest, 1967. december 9.

Sajer, Guy: Le soldat oublié (Az elfelejtett katona). Paris, 1967, Robert Laffont, 549 p.

A szerzô 1942-ben, szinte gyerekfejjel, 17 éves korában mint az az idô szerint Német­országhoz csatolt Elzász lakosa, önként jelentkezett a német hadseregbe. A keleti fronton végigcsinálta a háború utolsó három évét, éspedig 1943-tól mint a „Gross Deutsch­land” nevû elithadosztály tagja. Már csak mint lábadozó kerül a nyugati frontra, a nyugatiak fogságába esik, ott egy francia ôrnagy felfedezi francia állampolgár voltát, pár hónapra besoroztatja a francia hadseregbe, onnan szerel le, s azóta Franciaországban él, mély meghasonlottságban.
Az elsô kérdés ezzel a furcsa szerzettel kapcsolatban, hogy nemzetileg tulajdonképpen hova is tartozik. Nem azért áll félúton franciák és németek között, mert elzászi, ugyanis szülei csak pár évvel a háború kitörése elôtt költöztek Elzászba: apja Franciaor-
szág belsejébôl való francia, anyja Németország belsejébôl való német. Ô maga francia anyanyelvû, németül csak törve beszél, nagyon szívére veszi, ha német bajtársai a franciákat becsmérlik. Ugyanakkor azonban Németországot valamiképpen adoptált hazájának tekintette, és – franciáknál szokatlan módon – egy ideig rangemelkedésnek érezte, hogy németté válhat. Francia öntudatát ugyanis egy furcsa kisebbségi érzés terheli: 15 éves a francia összeomláskor, s mint kamasz gyereknek alapvetô élményévé válik az, ahogyan az apja által félelmesnek és kegyetlennek leírt német katona megjelent mint erôs és hatalmas, de a nagylelkûség és barátkozás gesztusait mutatni igyekvô jóindulatú óriás. Mialatt a keleti fronton harcol, komolyan elhiszi azt a német hivatalos álláspontot, hogy Franciaország a háborúban Németország szövetségesévé vált, s ezen az úton fogja elvesztett önbecsülését visszaszerezni. Mikor a háború végével visszatér Franciaországba, megrendülten veszi tudomásul, hogy Franciaország túlnyomó többsége a felszabadulás ujjongásával áll a másik oldalon, s „a vártnál sokkal barátságosabbnak és jóindulatúbbnak bizonyult német” képe, mely a megszállás elsô hónapjai­ban a naivabb franciák számára valamennyire érvényben volt, rég helyet adott a gyilkos és hóhér megszálló képének. Túlságosan gyerek még ahhoz, hogy valahogyan el tudja rendezni és helyezni annak az ügynek az erkölcsi összeomlását, amiért annyi szenvedést vállalt és látott vállalni: teljes letargiába esik, s még arról is letesz, hogy újból felvegye a kapcsolatot szerelmével és levelezôpartnerével, akit egy néhány napos berlini szabadságidill során ismert meg, és legkedvesebb életben maradt katonabajtársával, akit „mindjárt visszajövök” felkiáltással hagyott ott a fogolytáborban, mikor a francia ôrnagy magával vitte. Tíz-egynéhány éve kezdte írni visszaemlékezéseit, kezdetben csak azért, hogy valahogyan megszabaduljon e kínzó emlékektôl, utóbb részleteket közreadott, s most jelentek meg teljes egészükben.
A mû teljesen ôszintének és élményszerûnek látszik, azt a határozott benyomást kelti, hogy kizárólag tényleges visszaemlékezéseket tartalmaz: érzésem szerint még a neveket sem változtatta meg. Amennyire meg tudom ítélni, egy meglehetôsen pongyola, kollokviális, nem írói francia nyelven ír, bár kétségtelenül jelentôs kifejezôerôvel. Nagyot csalódnék olvasói ítélôképességemben, ha kiderülne, hogy a mûben bármiféle szerepe volna az írói leleménynek vagy akár csak a részletek novellisztikus lekerekítésének.
Mégis, a mû tényleges tartalmával legalábbis egyenrangú kérdés a mû szándéka. Elsôdleges célja kétségtelenül az, hogy az átélt borzalmakat és szenvedéseket valahogyan megörökítse, s ezt valóban teljes hitelességgel teszi. A fronton folyó harcok leírásai Barbusae „Tûz”-ével vetekszenek, ugyanakkor azonban még talán fokozza a hitelességüket a szerzô eszmei tétovasága. Azok a háborús regények ugyanis, melyek teljes nyerseséggel leírják a modern háború borzalmait, rendszerint harcos vagy szkeptikus antimilitaristák írásai; azok viszont, akik a háborút mint bajtársi közösséget akarják megörökíteni, még amikor nem hamisítják meg a tényeket, akkor is hajlanak a legborzalmasabb és legmegalázóbb helyzetek leírásának elhagyására. A szerzô, mint látni fogjuk, egyáltalán nem jut el odáig, hogy a háborút elvi alapon elutasítsa, és óriási súly van mûvében a bajtársak közösségén. Mégis maradéktalan teljességgel – és ugyanakkor minden perverzitás nélkül – idézi fel a hónak, sárnak, vérnek, kiontott beleknek, ürüléknek és kosznak azt az együttesét, ami a frontkatona életét meghatározta, és teljes ôszinteséggel eleveníti meg az állandó félelemnek azt az állapotát, melyben a frontkatona, különösen pedig a tankok mellett és tankok ellen harcoló gyalogos van, s amelyben a túlélés egyetlen reményét a – látványos heroizmustól teljesen mentes – kényszerû bátorság jelenti. Emlékezetes a Dnyeperen való visszavonuló átkelés leírása, ami alatt a szovjet légierô állandóan bombázza a jeges sárban úszó és menekülô katonáktól nyüzsgô Dnyeper-partot, s amirôl meggyôzôen mondja, hogy meghaladja a napóleoni hadsereg berezinai átkelésének borzalmait. Talán ennél is borzalmasabb a kelet-poroszországi visszavonulás leírása, ahol az állandó légitámadások véres kásává bombázzák a hadsereggel reménytelenül összekeveredett civil menekülôk tömegeit, s amirôl ugyancsak meggyôzôen mondja, hogy meghaladja az 1940-edik évi francia összeomlás borzalmait.
Azt a további célját azonban, hogy mindezek leírásával megszabaduljon ezektôl az emlékektôl, s bizonyos megbékélt távolságból tudja nézni ôket, saját bevallása szerint sem érte el, már csak azért sem, mert minden leírásának az a kicsengése, hogy a szó egyszerûen elégtelen az éhségnek, a fázásnak, a félelemnek, a halálnak olyan felsô fokai számára, amelyeken ô és társai átmentek. De van ennek a megbékélni nem tudásnak egy mélyebb oka is, mely átvezet bennünket a szerzônek talán leginkább szívén fekvô írói céljához, ahhoz, hogy emléket szeretne állítani a vele együtt szenvedett, harcolt és nagyobbrészt elesett társainak. Mindez megy addig, amíg közvetlen bajtársak, egyes emberek emlékérôl van szó: képes szimpátiát kelteni néhány szeretettel megrajzolt alakja iránt, amilyenek a józanul bátor, rezignáltan hôsies, embereit kímélô s az ellenséggel nem kegyetlen Weisredau kapitány, a gyôzelemben nem hivô, örökösen morgó, de végül társaiért magát feláldozó elsô világháborús veterán Wiener és más, jellemileg kevésbé jelentôs, de emberi és bajtársi melegséggel leírt alakok. Elhisszük neki, hogy ô és azok az egységek, melyekben harcolt, nem öltek, nem raboltak, nem erôszakoskodtak a polgári lakossággal szemben; elhisszük neki, hogy együttérzéssel nézte a még náluk is inkább éhezô és fázó szovjet hadifoglyokat; elhisszük neki, hogy még fegyveres harcban sem tudta megrendülés nélkül tudomásul venni azt a tényt, hogy embert ölt. A partizánokra ugyan nagyon haragszik, mint olyan emberekre, akik – a jellegzetes német hivatásos katonai szemlélet szerint – olyan dologba ártják magukat, ami nem rájuk, hanem a hadseregre tartozik; ugyanakkor érezhetô megrendüléssel számol be arról a két-három esetrôl, amikor tanúja volt annak, hogy társaikért bosszút lihegô német katonák az elfogott partizánokat agyonlôtték. Elhihetjük mindezt, mert nincs jele, hogy a tényeket kozmetikázná: ha ezt akarná tenni, akkor nem írná le azt az amúgy is másodkézbôl vett tényt, hogy partizánvadászat címén a német katonák falvakat gyilkoltak le; még kevésbé írná le az elithadosztály szinte gyilkosságnak is minôsíthetô embertelen kiképzési módszereit vagy az irtózatos szenvedések közepette visszavonuló német katonáktól aprólékos kincstári tárgyak elvesztését számon kérô tábori csendôrök komiszságát és akasztásokban kedvét lelô kegyetlenségét. Keserûen jegyzi meg ezzel kapcsolatban, hogy milyen hiábavaló dolog volt a német katonát ilyen rettenetes kemény fegyelem alatt tartani, ahelyett, hogy hagyták volna ölni és erôszakoskodni, hiszen végül így is, úgy is ezekért vonták egészében felelôsségre.
Ez az a pont, ahol a szerzô szándéka megbicsaklik: mindaz, amit leír, együttérzést keltô, sôt megrendítô, mint egyes emberek emlékének és szenvedéseinek megörökítése, ô azonban több helyen is összegezi ezt „a német katona”, „a német nép” méltatlanul elfelejtett szenvedéseinek megörökítésévé, ami óhatatlanul felidézi a konfrontálást a szenvedéseknek és szörnyûségeknek azzal a komplexumával, amit egyetlen szóval szoktunk kifejezni: Auschwitz. Nem mintha bárkinek is elô lehetne írni, hogy „inkább arról beszéljen, ne pedig errôl”: mindenki arról beszél, amit átélt. De aki összegezô erkölcsi ítéletet akar mondani, annak végül mégis valamiféle álláspontot kell kialakítani a porondon szereplô „ügy”-ekkel, eszményekkel és vezéralakokkal szemben. Itt akad meg a szerzô, éppen úgy, mint eszményképe, Weisredau kapitány. A Führer, mint legfôbb hadúr, néhányszor elôfordul a mûben, de az embereknek iránta való érzelmei pontosan olyanok, mint általában a szenvedô és küszködô kisember érzelmei a távoli hatalmasokkal szemben: nem tudják elképzelni ôrültnek vagy gazembernek, de csillagászati távolságban lévônek és tökéletesen értetlennek érzik mindabban, ami az ô szenvedéseiket kiteszi. A nemzetiszocializmus még ennyit sem szerepel a mûben: kizárólag a katonákat a frontra küldô ostoba búcsúztató beszédekben fordul elô. A bátor és emberséges Weisredau kapitány világnézetérôl annyit tudunk meg, hogy nagyon tisztában lenni látszik azzal, hogy valamiféle nagy bajok vannak Németországban, de mégis úgy érzi, hogy a „barbár Kelet” és az „elkényelmesedett Nyugat” között a németek képviselnek valamit, amiért érdemes harcolni. A szerzô már ennyit sem mer mondani, meg sem próbálja, hogy azt az ügyet, amiért harcolt és szenvedett, jó ügynek állítsa; csak egyszerûen úgy képzeli, hogy a gyôztes ügy sem jobb ügy, csak éppen az gyôzött. S miközben párját ritkítóan elrettentô képet fest a háborúról, a béke az ô számára a tespedés és rothadás korszakát jelenti, amelyben húsz-egynéhány éve nem tudja a lelki békéjét megtalálni. Nem fasiszta, csak éppen ahhoz a háború után a maga helyét megtalálni nem tudó emberfajtához tartozik, mely kitûnô nyersanyag a fasizmusok számára. A szerzônek még külön tragédiája, hogy nem maradt Németországban, ahol bôven talált volna hasonló élményekkel és hasonló problémákkal küszködô társakat, hanem visszavedlik franciává, ahol mindezekkel teljesen magára marad.
A szerzô ôszinteségében nincs okunk kételkedni, annál inkább a kiadó szándékaiban; a könyv hátsó borítóján egy sor egyéb történeti mûvet és emlékezést hirdet, melyek mind a német–szovjet háborúról szólnak, s a címekbôl ítélve mind vagy csaknem mind a német ügy oldaláról.
Ha akadna hasonló hitelességû emlékezés a második világháborúban a magyar hadseregben harcolt ember tollából, annak kiadását komolyan kellene mérlegelni, mert ezek az emlékek és problémák még mindig sok ember számára élnek, ha mégannyira nem is örülhetünk ennek. Ez a mû azonban magyar olvasó számára a német hadsereg apoteózisát jelenti, így kiadását semmiképpen nem javasolom.
Budapest, 1968. május 30.

Bourget, Pierre: Un certain Philippe Pétain (Egy bizonyos Philippe Pétain). Paris, 1966, Cas­ter­man, 517 p.

Pétain tábornagynak ez az életrajza azt tûzi ki célul, hogy a Pétainben elhülyült aggastyánt vagy gonosz árulót látó egyik szemlélet és a benne Franciaországért a maga becsületes nevét is feláldozó mártírt látó másik szemlélet között minél több tény felderítésével igazságot tegyen. Gondosan dokumentált, minden lényeges részletre kiterjedô, de a részletekben nem elveszô s mindvégig a tárgyilagos mérlegelés és érvényes ítéletalkotás elôsegítésére irányuló mûvel állunk szemben. Az általa felvázolt élet- és jellemrajzból kialakuló összkép Pétaint úgy mutatja be, mint egy paraszti származású, józan, száraz humorú, csak a valóságot érzékelô, meglehetôsen fantáziátlan, katonának jól képzett, de eredeti eszméknek csaknem teljesen híján lévô, vezetésre alkalmas, de elsôsorban taktikusi és csapattiszti erényekkel rendelkezô embert, aki a maga fantáziátlan módján ôszinte s az átlagnál nagyobb közvetlen felelôsséget érez az egyszerû katonák sokaságával, s azokkal mindig jó és eleven kapcsolatot tud tartani, ugyanakkor száraz kötelességteljesítéséhez gyakran egy bizonyos érzéketlenségig is menô egykedvûség járul. Ezek a képességei teszik alkalmassá arra, hogy az elsô világháborúban reá jutott és egyéniségének megfelelô feladatokat (Verdun csökönyös megvédése 1916-ban és a francia hadsereg megingott moráljának helyreállítása 1917-ben) kitûnô eredménnyel tel­jesíteni tudja. Érdekes adat, hogy az elsô világháború kitörésekor Hindenburghoz ha­sonlóan a nyugdíj küszöbén van, s még csak nem is tábornok, viszont említett két teljesítményével nála sokkal ragyogóbb tehetségû katonákat is megelôzött. Szerzô ezután leírja a nagyon sokáig vidám agglegénynek maradt Pétain igen változatos, de botrány nél­küli nôi kapcsolatait, egészen késôi házasságát, különösebb érdekességet nem muta­tó, inkább szerény anyagi viszonyait és a két világháború közötti, alapjában színtelen közéleti szerepléseit. Meglepetéssel tudjuk meg, hogy a második világháború alatt propagandaokokból hívô katolikusnak beállított Pétain vallásilag teljességgel közömbös és nem gyakorló volt, aki a felesége által erôltetett egyházi házasságot is képviselô útján kötötte meg, hogy az ezzel kapcsolatos szertartásokat és papi kapcsolatokat elkerül­je. Meglepô az az adat is, hogy 1924-ben, mikor több francia tábornagy, élükön Lyau­teyvel, a baloldali radikális Herriot-kormány erôszakos megdöntését tervezgette, ettôl azért kellett végül is elállniuk, mert Pétain határozottan kijelentette, hogy a törvényes kormány oldalára fog állni. Semmi komoly adat sincs arra a közkeletû feltevésre sem, hogy Pétain már 1940 elôtt valamiféle németbarát jobboldali összeesküvés részese lett volna, bár nem kétséges, hogy mindenkor erôsen antikommunista volt.
Mindemez elôzmények bemutatása után következik az igazi problémás rész, annak bemutatása, hogy hogyan lesz Franciaország marsalljából árulásért halálra ítélt s életét börtönben végzô politikai elítélt. Szerzô – meggyôzôen – a döntô fordulatot a fegyverszünet kérése vagy nem kérése körüli vitában látja, ahol döntônek bizonyult Pétain egyéniségének az a vonása, hogy teljességgel képtelen volt a kérdést egy lehetséges és leendô, de nem a közvetlen katonai lehetôségeken, hanem távoli politikai elôrelátáson nyugvó gyôzelem jegyében megítélni, s csak Franciaország lakosságának, mindenekelôtt a milliónyi hadifogolynak a pillanatnyi nyomorúságát s annak enyhítését tartotta szem elôtt. Bemutatja, hogy Pétain tekintélyének milyen döntô szerepe volt abban, hogy végül is a fegyverszünet pártja maradt felül, s nem ô lépett ki a Reynaud-kormányból, hanem a fegyverszünetet ellenzô Reynaud adta át a hatalmat neki. Rámutat a szerzô arra, hogy induláskor Pétain kormányának törvényességét senki sem vonta kétségbe, s a fegyverszünet bizonyos részleges hasznosságát még Churchill sem zárta ki, továbbá, hogy Pétain a meg nem szállott zónában 1942-ig határozottan népszerû volt, s határozott eredményeket és engedményeket is el tudott érni. A veszedelmes lejtôre szerzô szerint azzal került Pétain, hogy ezeknek az engedményeknek az érdekében nem sokkal a fegyverszünet megkötése után személyesen találkozott Hitlerrel, ezzel útjára indította a francia–német „együttmûködést”, amelynek útján nem volt megállás. Utolsó megfordulási lehetôség 1942-ben adódott, mikor az algíri partraszállás folytán a németek az addig meg nem szállott zónát is megszállták: e pillanatban Pétain komolyan mérlegelte az Algírba való repülést, de ekkor már láthatóan jelentkeztek nála az öregkori cselekvés- és elhatározásképtelenség tünetei. Jól írja le a szerzô, hogy Pétain abbeli gondjában, hogy a „franciák”, a „hadifoglyok” sorsán könnyítsen s a „legrosszabbat” elkerülje, hogyan csúszik bele mindinkább az együttmûködésbe, s hogyan jut olyan helyzetbe, melyben már segíteni sem tud, s a legrosszabbat, a franciák hóhérlását sem tudja elkerülni. Egészében Pétain „árulását” nem egyszeri jellemtelenségként vagy egyszeri cselekedetként mutatja be, hanem folyamatként, melyben állandó vitafelekként állanak egymással szemben a megmenthetôt megmenteni akaró józanság és a becsületért mindent kockáz­tató hôsiesség, s ebben a vitában Pétain nem azért bukik el, mert a kettô közül az egyik álláspontnak elvileg van igaza, hiszen ez a vita elvileg nem dönthetô el, hanem azért, mert egy olyan történeti folyamatban sodródik mind tehetetlenebbül, melyben az egyik álláspont relatív igazsága mindinkább elvész, s a másiké mindinkább meg­nô.
A könyv egészében alkalmasnak látszik arra, hogy kiegyensúlyozott és a véglegeset megközelítô értékelésre adjon alapot. Mindez igen fontos lehet a francia olvasó számára, akinek tudatában a Pétain-ügy olyanféle ügyként jelentkezik, mint mondjuk a magyar olvasó számára a régebbi, de ma sem érdektelen Görgey-ügy (ahol egyébként a fôhôs embernek lényegesen érdekesebb, mint Pétain!). Ha tehát arra a kérdésre kell felelnünk, hogy egy ekkora terjedelmû és dokumentációjú Pétain-életrajzra szüksége van-e a magyar olvasónak, akkor a fordítás indokoltságára tagadó választ kell adnunk, egyrészt azért, mert az ügy a magyar olvasó számára nem jelent eldöntést kívánó vitatémát, másrészt azért, mert a fôszereplô, mint egyéniség, ehhez nem eléggé érdekes: hogy ez így van, azt éppen ez a könyv bizonyítja igen meggyôzôen.
Budapest, 1968. július 10.

Vidal, Gore: Washington D. C. (Washington fôváros). Signet Books, New York, 1968, New Ame­rican Library Inc., 304 p.

E Washingtonban, az Egyesült Államok vezetô politikai köreiben játszódó regény azt az idôszakot fogja át, mely Franklin D. Roosevelt felemelkedésétôl Eisenhower elnöksé­gé­nek befejezô szakaszáig terjed, s magában foglalja a New Dealt, a második világháborút, a hidegháborút, a maccarthyzmust és annak lealkonyulását. Hôsei az Egyesült Államok fôvárosában zajló politikai élet és politikai intrikák színpadán forgó személyek: az elnököket és alelnököket „csináló” újságkirály, annak társadalmi vezérszerepet játszó felesége, továbbá alkoholista, férfibolond és bajkeverô leánya és aranyifjúból lassan megkomolyodó és baloldali újságszerkesztôként végzô fia; a régi típusú, csekély vagyonú és becsületes, a demokrata párt konzervatív szárnyához tartozó szenátor, aki elnökjelöltségének költségei fejében egyszer mégis tesz egy korrupciós szívességet egy obskúrus pénzembernek, továbbá a szenátor bátor és becsületes leánya, aki az újságkirály fiának oldalán szintén eljut a baloldalig; végül a központi figurának tekinthetô karrierista, aki a szenátor kitûnô, szegény és nagyreményû titkárából minden igazi állásfoglalást elkerülve és mind kíméletlenebbül törtetve lesz elôször az újságkirály veje, aztán újságpropaganda útján mondvacsinált háborús hôsiessége révén képviselô, majd az öreg szenátor szemérmetlen megzsarolása által annak utóda a szenátorságban s a regény végén komoly alelnök-, majd elnökjelölt. A mellékes figurák között érdemes megemlíteni a kulturált homoszexuális filmkritikust, akibôl mindenre kapható bérenc-újságíró válik, a harcias és goromba szocialistát, aki vádló tanú lesz az Amerika-ellenes tevékenységeket vizsgáló bizottság elôtt, s a képzett marxistát, aki végül a nagy karrierista számára írja meg annak „könyveit”. A mellékes nôi figurák között érdekes a szenátor kótyagos és igazmondó felesége, a nagy karrieristának ugyancsak milliomos körökbôl származó és ugyancsak karrierista második felesége, a minden lében kanál washingtoni társaságbeli pletykahordó hölgy, a zsidó pénzmágnás felesége, aki sorozatos baklövései ellenére is végül bejut a „nagy” társaságba, a régimódi öreg hölgy, akinek egy politikai szalon fenntartására és még mindig komoly befolyásra ad jogcímet az, hogy egy fél évszázaddal azelôtt egy régi-régi elnök unokahúga s e címen a Fehér Ház háziasszonya volt valaha.
Mindezek mögött ott állanak hátterül a valóságos történeti alakok. Mindenekelôtt Roosevelt, akit a demokrata párt konzervatív szárnyához tartozó fôszereplôk egyértelmû­en gyûlölnek, s aki itt nem úgy jelenik meg, mint nagy haladó államférfiú, hanem inkább úgy, mint ravasz taktikus, aki észrevétlenül alakítja át a régi köztársaságot egyszemélyes uralom alatt álló világbirodalommá; utána színtelenebbül lépnek fel Truman és Eisenhower, mely utóbbiról megtudjuk, hogy kenetes szólamai ellenére egyáltalán nem jó ember, továbbá a handabandázó MacCarthy, aki ellen egy ideig senki sem mer fellépni, mikor azonban magamagát járatja le, egyszerre mindenki ellene fordul, közöttük a nagy karrierista is.
Az egész mû lényegében egy washingtoni erkölcsrajz, s kifejezetten az is akar lenni: maga mutat rá azokra a döntô változásokra, melyek a leírt húsz-egynéhány esztendô alatt lezajlottak; elôször az, melynek során a sokfejû, de egyszerû szerkezetû régi köztársaság világbirodalommá vált, amelyben csak a négyévenkénti újraválasztás korlátozza az egyetlen személy uralmát; továbbá az, melynek során a puritán becsületesség meglevô szigeteit mindinkább elmossa egy olyan közfelfogás, mely csak a sikert s az eredményt értékeli az eszközökre való tekintet nélkül; végül az, melynek során a milliomosok által többé-kevésbé mozgatott csekély vagyonú politikusok helyett mindinkább a milliomosok maguk vagy családtagjaik lépnek a politika porondjára. A végén a csaknem teljesen egyedül maradó vagy maradni látszó lapszerkesztô házaspár fogalmazza meg a helytállás kényszerûségét: azt, hogy minél ellenállhatatlanabbaknak tûnnek fel ezek a folyamatok, annál inkább szembe kell fordulni velük, és remélni kell valami jobbat. Hogy ez a jobb valahol bal felé van, afelôl az író nem hagy kétséget, de sem tömegeket, sem mozgalmakat, sem ideológiákat nem konkretizál, melyekre reményeiben támaszkodnék.
A regény vontatottan indul, s fokozatosan válik mind izgalmasabbá és drámaibbá, s levegôje is ezzel s a fentebb leírt folyamatokkal párhuzamosan válik mind keményebbé és kegyetlenebbé. A mû kilenc különálló, pillanatfelvétel-szerû fejezetre tagolódik, melyek egyenként csak néhány napra terjednek, míg közöttük évek telnek el, ami által a szerzô rengeteg felesleges részletet megtakarít magának és az olvasónak. A figurák kitûnôek és élôek; csupán a nagy karrierista alakja válik kissé elmosódottá, mert a fôtétel illusztrálása érdekében tökéletes ötvözete az abszolút megnyerô fellépésnek és az abszolút erkölcsi gátlástalanságnak. Így kissé megmagyarázatlan marad, miért szereti meg az újságkirály a kezdetben hozományvadász kalandornak kezelt vejét annyira, hogy végül annak képviselôi, szenátori és elnöki pályája érdekében saját alkoholista leányát záratja elmegyógyintézetbe s kergeti közvetve a halálba; ugyanígy nem meggyôzô az sem, hogy a szenátor is miért egyengeti e férfiú pályáját azután is, hogy az csaknem menyasszonyának tekintett leányát otthagyja.
Érdekes kérdésként vetôdik fel az, hogy mennyiben kulcsregény ez a mû, s mennyiben van azonosítható modellje a fô figuráknak, az újságkirálynak, a szenátornak, baloldalivá vált gyermekeiknek, fôleg pedig a nagy karrieristának: minderre elegendô tájékozottság hiányában nincs módunkban felelni. A nagy karrieristától mindenesetre úgy búcsúzunk el, mint aki komoly demokrata alelnökjelölt Eisenhowerrel szemben és komoly elnökjelölt utána: ebben az értelemben az azóta a porondon szerepelt jelentôsebb figurák egyikével sem látszik azonosíthatónak. Azt azonban bizonyosra vehetjük, hogy mind a fô, mind a mellékes figurák olyan alakokból vannak összerakva, akiket a beavatott washingtoniak bizonyosan azonosítani tudtak és tudnak.
A mû nagyon érdekes és tanulságos, még akkor is, ha az általa adott kép sok ponton kiegészítésre szorul. Lefordításra javasolom.
Budapest, 1968. július 10.

Hetman, François: Les secrets des géants américains (Az amerikai óriásvállalatok titkai). Paris, 1969, Éditions du Seuil, 296 p.

E könyv az amerikai nagyipari szervezés csodáiról, az amerikai mamutvállalatokról s azok óriási méreteirôl szól. Kiindul abból, hogy a világban ezek képviselik az elsô, igazán nemzetfeletti szervezeteket, mert szemben az eddig ismert nemzetközi szervezetekkel, melyek vagy több ország közös szervezetei, vagy nemzeti méretû szervezetek egymás közötti viszonylatait szervezik meg, az amerikai mamutvállalatok legnagyobbjai ma már egyszerûen a nemzeti méretek fölé emelkedô szervezeteket testesítenek meg. A mû tétele az, hogy az amerikai óriásvállalatok méretei nem okot jelentenek, hanem következményt: az amerikai ipar termelékenysége nem azért több mint kétszerese a legfejlettebb európai iparokénak, mert szerencsés körülmények már eleve az európai méreteknél nagyobb méreteket tettek számukra lehetôvé, hanem az amerikai nagyvállalat sajátos dinamizmusa egy egészen új civilizációs formát jelent, melynek a nagy méretek felé való haladása csak egyik, nem is mindig szükségszerû, nem is állandóan egyértelmû következménye. Hiába hoz tehát létre Európa az amerikaiakkal azonos vagy akár nagyobb méretû ipari óriásokat, ezek a többnyire állami kezdeményezésre és állami eszközökkel létrejött óriások merôben méreteiknél fogva sohasem fogják az amerikai óriásvállalatok dinamizmusát és termelékenységét elérni. Mindennek alátámasztására végigelemzi azokat a módokat és mintákat, melyek keretében az amerikai nagyvállalatok jelenlegi óriásméretei létrejöttek, abban az idôrendben, ahogyan ezek a minták a fejlôdés során egymás után kialakultak, részben egymást váltva, részben egymás mellé felfejlôdve. Az elsô tényezô kétségtelenül az amerikai fejlôdési keret kontinentális mérete volt, ami elôször a nagy vasútvállalatokat hozta létre a múlt század közepén. Ezeket követték a század végén a nagy vegyi és olajipari vállalatok, melyek a versenyt korlátozó megállapodásokkal, kartellek és trösztök alakításával jutottak el újabb nagy méretekhez, mindaddig, amíg az amerikai trösztellenes törvényhozás ezeket a szabad verseny védelmében korlátok közé nem szorította. Ezt követte a horizontális koncentráció, egyugyanazon iparág kisebb versenytársainak az elnyelése, ami szintén a szabad versenyt védô törvényhozásba ütközött; majd a vertikális integráció, melynek során egy-egy nagy iparág vállalatai egyrészt saját áruik eladásának és kiegészítô szolgálatainak a megszervezését, másrészt saját nyersanyagellátásuk megtermeltetését is saját üzembe vették; majd rendszeresen felkutatták az így kiterjedt termelési vonalakban rejlô újabb lehetôségeket, s ezekre támaszkodva kiterjesztették termelt áruik skáláját új meg új, többnyire rokon árukra, de néha egészen távoliakra is, ha azokhoz fennálló lehetôségeiket jól ki lehetett használni; ezen a nyomon eljutottak a folytonos újítások állandó megszervezéséhez, melynek keretében az ipari nagyvállalatok termelvényeinek skálája szinte tízévenként kicserélôdik, s az új meg új nagy méretek nem a szabad verseny korlátozásán, hanem ellenkezôleg, a kutatás és fejlesztés, a racionalizálás és ötletesség szüntelen s mindinkább kiélesedô versenyén alapulnak. Ez teszi szükségessé a vezetés és a vezetô új típusának a kialakítását, ami a vezetési képességekkel való tudatos gazdálkodást, a hatáskörök és felelôsségek decentralizációjának és az információ koncentrálásának egymást váltogató és egymást kiegészítô módszereit kívánja meg. Mindennek mozgatója a befektetett tôke jövedelmezôségének a mindinkább „teremtô” jellegû fokozására való törekvés, amihez minden eddiginél nagyobb méretbeli lehetôségeket jelentettek az államhatalomnak részben katonai, részben ûrkutatási célú megrendelé-
sei, amelyek viszont mind fokozottabb jelentôséget biztosítottak a tudomány számára. A jövô „posztindusztriális” társadalmának körvonalai a tudomány, az államhatalom és a vállalkozás hármasának az összemûködése jegyében rajzolódnak ki, aminek közös célja és tartalma a mind rohamosabbá váló fejlôdés folytán mind közelebbi aktualitást nyerô „jövô” elôrelátása, megtervezése és megragadása. Ilyen perspektívák mellett alakul ki az az újféle dinamikus vezetés, mely tevékenységének súlypontját a munkaerôkben rejlô teremtô képességek kibontakoztatására helyezi. Szó sem lehet addig az „amerikai kihívás”-sal szemben való helytállásról, ameddig az európai, fôleg a francia nagyipari vállalkozás ugyanezeket a problémákat még mindig a munkavállalókkal való „osztályharc” szûkös kategóriái között fogja fel, és el nem sajátítja a dinamikus és teremtô szervezés új, modern formáit.
A könyv érdekes és gondolatébresztô, s valamit érzékeltet abból, amit a mai nyugati terminológia „posztindusztriális társadalom” név alatt emlegetni szokott. Valószínûleg nemcsak ez a könyv, hanem az e tárgyba vágó irodalom tekintélyes része is hajlik arra, hogy e fogalom jellemzô vonásaiként számos, valóban jövôbe mutató társadalmi szer­ve­zôdési forma mellett egy sor öncélú, céltalan vagy egyenesen kártékony tevékenységet is felmutasson, behatóbb válogatás és kritika nélkül: így ez a könyv is a befektetett tôke jövedelmezôségének merôben öncélúvá váló növelésére irányuló tevékenységek között minden kritika vagy értékelés nélkül sorolja fel azoknak a nagyméretû, de teljesen heterogén ipari „konglomerátumok”-nak a létrehozását, melyek minden rafinériájuk mellett sem mások, mint – akárcsak a régi holdingtársaságok – legközönségesebb részvénymanipulációk. Mindez egy bizonyos kritikátlanságra vall a nagyméretû amerikai szervezés csodáival szemben. A könyv ennek ellenére is elég érdekes ahhoz, hogy lefordításra alkalmas legyen, de alig hinném, hogy ne létezne ugyanebben a mûfajban nála reprezentatívabb olyan mû, mely a „posztindusztriális társadalom” feltételezett mibenlétét anélkül elemzi, hogy az amerikai szervezési formákat akár kritikátlanul idea­li­zálná, akár kritikátlanul elátkozná.
Budapest, 1970. június 26.

Guillain, Robert: Japon, troisième grand (Japán, a harmadik óriás). Paris, 1969, Éditions du Seuil, 368 p.

E könyv azt a legutóbbi két évtizedben lezajlott páratlan gazdasági fellendülést írja le, mely Japánt a világ harmadik, a tôkés világ második ipari hatalmává tette, miután túlhaladta elôször a Nyugat-Németország mögött már lemaradt Nagy-Britanniát, majd Nyugat-Németországot is. Japánnak a nyugati világ mellé való e tüneményes felsorakozása lényegében az utolsó száz év fejlôdésének az eredménye, mely idô alatt Japán két ízben is produkált olyan felülrôl irányított, de az egész nép aktív közremûködését kiváltani tudó forradalmi változást, mely megérdemli a társadalmi „mutáció” elnevezést: az elsô a Meiji császár vezetése alatt száz éve elindult fordulat, melynek során a teljességgel ázsiai és feudális Japán elsajátította a nyugati államszervezés, iparosodás és haditechnika vívmányait, megtartva a lakosság többségét a hagyományos társadalmi keretek és a hagyományos tisztes szegénység szorításában; mikor azután a második világháborúban csôdöt mondott az a kísérlet, hogy Japán az így felgyûlt ipari és katonai erôt Kelet-Ázsia meghódítására használja fel, bekövetkezett a második fordulat, mellyel Japán elfordult mindennemû katonai ambíciótól, és teljes erôvel nemzeti jövedelmének és életnívójának növelésére koncentrált, amelyek ma több mint kétszeresei a tíz év elôttinek, és többszörösei a világháború elôttinek. Az amerikai megszállók elôbb itt is, mint Németországban, a nagy ipari csoportosulások szétrobbantására törekedtek, majd a hidegháború jegyében csendesen utat engedtek annak, hogy ezek újból létrejöjjenek. A jelenlegi ipari vezetôk azonban nem annyira a régi családi hitbizományok képviselôi, inkább a modern, nem kis részben alulról jött menedzsertípushoz tartoznak: ma lényegében ôk kormányozzák Japánt, s az ô bôkezû támogatásuk tartja folyamatos kormányon a konzervatív jellegû kormánypártot idestova húsz év óta. Ugyanakkor ez a nagyipar a más ipari országokban szokásosnál sokkal könnyebben és készségesebben elviseli a gazdasági minisztériumok koordináló és irányító tevékenységét. Ugyanígy aránylag engedelmesen viseli a nagyipari munkásság is a munkaadók gyámkodó, „családi” mintákat követô magatartását, s el is várja ennek elônyeit, a biztosított, kor szerinti elômenetelt, a kiházasítási és egyéb segélyeket és a munkaviszony állandó, biztosított jellegét. Így, ha van is sztrájk, az mindig egy vállalaton belüli „családi” viszály, de sohasem egy iparág együttes osztályharca. Mindez azonban csak a nagyvállalati munkásságnál van így, amelyhez való tartozás társadalmi rangot, fokozott partiképességet jelent. Ezzel szemben áll a munkásság másik fele, a közép-, kis- és családi üzemekben dolgozó vagy bedolgozóként családi együttesben maradó munkások, akiknek helyzetét a legteljesebb kiszolgáltatottság és létbizonytalanság jellemzi; ezek helyzetéhez hasonlít a kis parcellákon dolgozó törpebirtokos parasztság és mezôgazdasági munkásság helyzete is. A nagy vállalatok különbözô munkák és munkafolyamatok közvetett kiadásával nagyon is igénybe veszik ezt a tetszés szerint elbocsátható munkaerô-tartalékot, s ennek a terhére képesek a maguk törzsgárdája számára azt a nyugati szintet megközelítô, biztonságos egzisztenciát nyújtani, melyre oly szívesen hivatkoznak. Mindennek háttere az a túlnépesedettség, mely a japán élet minden megnyilatkozásának, elsôsorban a közlekedésnek és a lakásviszonyoknak a túltömöttség jellegét adja; a születési arányszám ugyan ma már teljesen nyugat-európai jellegû, és stabil népességet biztosít, de a fordulat alig húsz éve következett be, úgyhogy Japán korösszetétele ma még a fiatal ország képét mutatja. Az ebbôl eredô, ma még korlátlannak látszó munkakapacitás teszi lehetôvé a japán ipar, közlekedés és építkezés számára, hogy egyedül Amerikával mérhetô fantasztikus gyorsasággal, óriási beruházási volumennel létesítsen új meg új ipartelepeket, csodavasutakat, nem sajnálva ezzel elavulttá tenni nem is olyan régi berendezéseket. Ennek hátvédje a japán bankok és a japán állam bôséges és nagyvonalú hitelpolitikája, mely nyugati fogalmak szerint súlyosan kockázatosnak, sôt kalandosnak minôsül, ha világgazdasági és világpolitikai válságok lehetôségét vesszük számba, eddig azonban nemhogy bajt csinált volna, de lényeges tényezôje volt a gazdasági prosperitásnak. Ma Japán élen jár az új ipari forradalom iparágaiban, az elektronikában, a félvezetôk terén, a mûanyagiparban, a nukleáris iparban, felsorakozott Amerika mellé az olajiparban és az autóiparban, és jelentkezik, ha egyelôre nem is átütô sikerrel, mint ûrkutató ország is. Mindez elsôsorban meglévô nyugati találmányok igénybevételén vagy továbbfejlesztésén alapult, ami megszerezte Japánnak az „utánzó” ország rosszalló megjelölését, ma azonban kezd Japán az önálló kutatás és eredeti találmányok terén is felsorakozni. Még inkább túlhaladottá tették a mai japán ipar minôségi teljesítményei az „olcsó, de silány” japán iparról szóló régi elképzeléseket. S miközben mindehhez a legnagyobb mértékben igénybe vette Japán az amerikai segítséget, ugyanakkor képes volt mindmostanáig az állam és a nagytôke szívós összjátékával kivédeni az amerikai tôkének a japán gazdasági életbe való behatolását: az eddig csak néhány iparágban tudott többé-kevésbé gyökeret verni, és nem szûnik meg felpanaszolni a „szabad verseny” elvének azokat a megsértéseit, melyekkel a japánok ezt a behatolást akadályozzák. S mivel a japán gazdaság nyersanyagokban való szegénysége miatt nagy mennyiségû behozatalra és nagyméretû kivitelre van utalva, s fôleg behozatali téren nagyon egyoldalúan függ Amerikától, ezért ma egy igen nagy méretû japán külkereskedelmi diplomácia mûködik, mely Szibériától Indonéziáig és Kínától Új-Zélandig felkutat, számba vesz és mozgósítani igyekszik minden külkereskedelmi és gazdasági társulási lehetôséget.
Japán ezt a harmadik helyet elérte anélkül, hogy atomhatalom volna vagy azzá lenni törekedne, holott a hozzá való ipari kapacitása kétségtelenül megvolna. Sôt, éppen a fegyverkezési versenybôl való kívülmaradása az egyik lényeges tényezôje e sikernek. Csak legújabban rajzolódnak ki az égen olyan viharfelhôk, melyek zavarokat és zivatarokat ígérnek ebben az egyenes vonalú és megállíthatatlannak látszó elôrehaladásban. Kína atomhatalommá válása Japánban is felvetette az eddiginél komolyabb felfegyverkezés gondolatát, bár felvetôdött az a gondolat is, hogy Japánnak közös amerikai–szovjet garancia alapján kellene semleges kis országként stabilizálódnia. De viharfelhôk gyülekeznek a legszorosabban vett gazdasági területen is. A japán gazdaság rendkívül sebezhetô egy nagyobb méretû világgazdasági válsággal, különösen pedig a nagyobb ipari és nyersanyagtermelô országokban esetleg jelentkezô protekcionista áramlatokkal szemben, valamint a nemzetközi gazdasági verseny kiélezôdésével szemben. S ebben a versenyben belátható idôn belül megszûnik Japán legfôbb elônye, a rendelkezésre álló munkaerô-felesleg is, s akkor óhatatlanul megbomlik a japán ipar patriarchális szerkezete, s kiélezôdik a nagytôke és a munkásság ellentéte is. Problémákat fog jelenteni a japán mezôgazdaságnak eddig késleltetett, de elôbb-utóbb elkerülhetetlen modern nagyüzemi átszervezése is. A másik oldalon jelei vannak annak, hogy Japán komolyan készülôdik e problémák megoldására, s ebben nagy segítség radikális és hirtelen újraorientációk elfogadására és keresztülvitelére való készsége. Bár Japán eddigi fejlôdésének jellemzô vonása volt az, hogy a rohamos modernizáció mögött hátvédül ott volt a régi Japán szívós továbbélése is, a mai japán közhangulat az európai szemlélô számára sokszor ijesztô módon ellenséges a japán múlttal s annak szépségeivel és értékeivel szemben is. Ez a múlttal szemben való ellenségesség helyenként emlékeztet a kínai kulturális forradalomra, bár teljesen más formák között és más eszmei hátvéddel zajlik.
A könyv rendkívül érdekes és tanulságos bárki számára, aki eddig netalántán azt képzelte, hogy Japán a második világháború vége óta egyszerû politikai és gazdasági függvénye Amerikának. A szerzô magától értetôdônek veszi, hogy Japánnak ez a gazdasági fellendülése csakis tôkés módszerekkel jöhetett létre, és tôkés kategóriák keretében érthetô meg. Ettôl függetlenül azonban egy nyílt eszû, eleven szemû, humánus francia, aki évtizedek óta Kelet-Ázsiában él, és a téma gazdasági leszûkítettsége mellett is igyekszik, s nem is siker nélkül, a sajátos japán világból és japán emberbôl minél többet megérteni és megértetni. Sok adatot és nevet is közöl, s egészében hitelesen dokumentált mû benyomását kelti. Lefordításra alkalmas.
Budapest, 1970. június 19.

Guillemin, Henri: Jeanne dite „Jeanne d’Arc” (A Jeanne d’Arcnak is nevezett Johanna). Paris, 1970, Gallimard, 251 p.

Guillemin Johanna-életrajza mindenekfelett kritikai mû, mely elsôsorban Johanna életének bombasztikus vagy kenetes heroizálását, emberfeletti és természetfeletti képességekkel való felruházását tûzi tollhegyre, bár elhárítja a laposan racionális magyarázatokat is. Súlyt fektet arra, hogy a különbözô források eltérô fokú hitelességének elemzése alapján szétoszlasson néhány közkeletû, többnyire alaptalanul és indokolatlanul szépítô vagy heroizáló hiedelmet. Fôleg arra mutat rá, hogy az 1456. évi rehabilitációs per tanúvallomásai igen tekintélyes hányadban komolytalanul szépítenek, heroizálnak vagy feketítenek, és legendákat költenek, s ezeken alapul egy sor „köztudomású” téves állítás. A szerzô kritikai tételei közül a legfontosabbak a következôk: nem áll az, hogy Johannának az udvarba való bejutása olyan megmagyarázhatatlan és csodálatos dolog lett volna, mert az elôzô években is az udvar kíváncsiságának a kielégítésére ismétlôdôen küldtek oda „szentasszonyok”-at és „látóemberek”-et, akiket fogadtak is, bár nem sokáig foglalkoztak velük; nem áll az sem, hogy olyan hamar, szinte azonnal fogadták, sôt több hétig váratták; az sincs elegendôen bizonyítva, hogy a királyra olyan nagy hatást gyakorolt volna, s bár lehetséges, hogy elsôre gyakorolt némi hatást, az bizonyos, hogy a kockázatos hadi vállalkozásoktól szinte betegesen félô s mindent a burgundi herceg megnyerésére alapozó király semmiféle komoly hadi vállalatot nem bízott Johannára; nem áll az, hogy Johanna vezérként indult volna Orléans felszabadítására, ezt csupán ô képzelte, valójában egy élelmiszer-szállítmány mellé küldték az ostromlottak moráljának az erôsítésére, miközben a nem is minden oldalról körülzárt Orléans ostromát az angolok is igen lagymatagon folytatták; az azonban igaz, hogy Johannának volt része, bár nem egyedül neki volt része abban, hogy egy csetepatét a nekibuzdult katonák és ostromlott lakosok végül is a város felszabadításává szélesítettek ki; nem bizonyos, sôt nem is nagyon valószínû, hogy Johanna a koronázáskor közvetlenül a király mögött állott volna zászlójával, mert ezt csak egy közepes hitelességû levél állítja, Johanna saját nyilatkozatai pedig legalábbis kétségessé teszik; annál is inkább, mert a király és környezete mind fokozódó mértékben távol tartotta magát Johannától, aki a neki szánt szerepnél többet igényelt; így mûködésének az elfogatását megelôzô második esztendejében úgyszólván teljesen távol tartották minden hadi vállalkozástól, s ô néhány vele szimpatizáló udvari dáma körében „civil” életet élt, szép nôi ruhákban járt, s komoly pénzkészletet gyûjtött, amibôl késôbb a balsikerû compiègne-i vállalkozást fizette; nem áll az, hogy Johanna a francia nép széles rétegeit megmozgató népmozgalmat indított volna, hanem végig zsoldosokkal s legvégül magára hagyatva saját pénzén fogadott zsoldosokkal harcolt; komoly, bár nem százszázalékos gyanúokok vannak arra is, hogy elfogatását a királyi udvar egyes emberei is elômozdították; nem áll az sem, hogy perében végig tartani tudott egy ellenfeleit szellemesen megszégyenítô fölényes magatartást, mert erre csak addig volt képes, amíg a bíróságnak papi és francia külsôségei tévedésben ringatták a végsô kimenetel felôl; mikor azonban rájött, hogy a bíróságnak vagy az ô testi, vagy az ô erkölcsi megsemmisítése kell, akkor elvesztette biztonságát, mind kapkodóbbá lett, ügyetlenül ravaszkodott, s – utóbb visszavont – valótlanságokat is mondott. Ugyanakkor a szerzô úgy látja – mint Shaw is –, hogy a Johannát elítélô bíróság többsége az angolokkal ellentétben nem akarta Johannát máglyára juttatni, hanem komolyan igyekezett „eretnek” állításainak visszavonására bírni. Másrészt viszont feltételezi, ugyancsak komoly okok alapján, hogy az Egyház a roueni bíróságnál sokkal magasabb szinten volt részese Johanna perének és elítéltetésének, s minden valószínûség szerint létezik a Vatikánban egy máig közre nem adott titkos Johanna-dosszié is.
Johanna személyiségének és szerepének értékelésében a szerzô három közkeletû té­tel­lel szemben állít fel ellenvéleményt a következôkben: nem áll az a – Shaw által nép­sze­rûsített – tétel, mely szerint Johanna a nacionalizmus elôfutára, mert, mint már mondottuk, nem indított népmozgalmat, s egész frazeológiájának az angolok által igazságtalanul szorongatott törvényes király, nem pedig a francia nép volt a középpontjában, annál is inkább, mert számára „France” nem valami összhaza, hanem az ô bari (nem lotaringiai!) szülôföldjétôl különbözô, Párizs környéki vidék, az Isle de France volt; nem áll az, hogy Johanna a szüzesség megtestesítôje és megszemélyesítôje volt, mert ugyan testileg bizonyítottan szûz volt, de ezt nem tekintette szükségszerûen egész életre szóló állapotnak, s nem zárta ki, hogy késôbb férjhez megy és családot alapít, csak éppen addig nem volt ideje szerelmi ügyekkel foglalkozni, amíg feladatának teljesítése foglalta el; az általa használt s általában szûznek fordított Pucelle kifejezés az akkori nyelvben egyszerûen szolgálót jelentett; nem áll végül az a – Shaw által népszerûsített – tétel sem, hogy a protestantizmus elôfutára lett volna, mert szabályos pap- és egyháztisztelô középkori katolikus volt, akinek „hangjai” nem különböztek bármilyen más szent hangjaitól, s csupán a politikailag elkötelezett bíróság csinált a hangjaihoz való ragaszkodásából eretnekségi és engedetlenségi ügyet. Rámutat végül a szerzô arra is, hogy mind a rehabilitáló határozat, mind a szentté avató határozat óvakodik attól, hogy akár Jo­hanna hangjait hitelesítse, akár ôt vértanúnak nyilvánítsa – hiszen szabályos egyházi bíróság ítélte el –, hanem az elsô arra szorítkozik, hogy az elsô bírósági határozat ténymegállapításainak téves voltát mondja ki, a második pedig arra, hogy Johanna szentségét elsôsorban erényeinek hôsi fokára alapítsa.
A mû mindeme kemény kritikai megállapítások ellenére sem hányavetien deheroizáló, sôt szembefordul Voltaire és Anatole France álláspontjaival, akik közül az elsô Johannát nevetségesnek, a második naivnak állította be: a szerzô csatlakozik Shaw, Sackville-West és a magyar Horváth Barna álláspontjához, akik Johannát rendkívülien erôteljes és kompakt személyiségnek értékelik. Zárószava szerint nyugodtan elfogadhatjuk Johannának azt az állítását, hogy ô az Isten ügyének harcosa, Isten által kijelölt feladatát teljesíti, Isten nevében vonul ki az igazságtalanság ellen; hiszen lényegében mindnyájunknak van feladatunk, sôt mindnyájunknak ugyanaz a feladatunk: a szeretet és igazságosság ügyének érvényesítése; csak éppen a legtöbb ember személyisége szétesô és nem összeszedett, így nem ragadja meg a maga hivatását; Johanna ellenben azok közé az összeszedett és egy fából faragott személyiségek közül való, akik a hivatás „hívására” teljes szívükkel és teljes cselekvôségükkel felelnek.
A mû a magyar olvasó számára, aki elsôsorban Shaw Johanna-értelmezését ismeri – amit alapvonásaiban a szerzô is elfogad –, sokszor nyitott kapukat látszik döngetni, mikor kirohan a Johannát kenetes szentté vagy bombasztikus hôssé tevô értelmezések ellen, melyek természetszerûleg a francia irodalomban burjánoznak. A mû azonban ezen túlmenôen kritikai és valóságfeltáró jellegû, tartalmas, hiteles és meggyôzô, részleteiben érdekes, végkövetkeztetéseiben megbízható s értelmezésében emberi. Lefordítását javasolom.
Budapest, 1971. december 7.

Gaskell, Elizabeth: North and South (Észak és Dél). London, 1973 (1854–55), Oxford University Press, 447 p.

Elizabeth Gaskell nálunk kevésbé ismert nôíró kortársa és folyóirati munkatársa Di­ckensnek, ugyanabból a nôírónemzedékbôl, mint a Brontë testvérek. Ez a bevezetéssel, életrajzi kronológiával és jegyzetekkel ellátott, filológiailag gondozott újrakiadás kiemeli az írónônek azt a sajátos, korában szinte egyedülálló erényét, hogy ebben a regé­nyé­­ben teljes megértéssel és beleérzéssel tudta ábrázolni a proletársorsot, a mun­­kás­­ki­zsák­mányolást s ezen belül különösen a sztrájknak azt a feszültséggel teljes dialek­ti­ká­ját, melyben a lélektani teherbírás egyetlen hajszálának a megfeszülésén vagy meg­pattanásán múlik, hogy ez a fegyver az öntudatosodás gyôzelmes elôrevivôje vagy az értelmetlenül demoralizáló kudarc közege lesz-e. A címben szereplô Dél és Észak mögött két életforma szembeállítása rejlik: a déli a földesúri és papi gyámkodás árnyékában, primitív, de aránylag békés és biztonságos feltételek között folyó földmûvelô életforma, szemben az iparosodó Északkal, melynek hirtelenében megnôtt füstös és rideg városaiban új embertípusok jelennek meg: a többnyire alulról feltörô, gyárépítô szenvedélytôl fûtött, munkásaival, magával és versenytársaival szemben is kíméletlen vállalkozó gyáros típusa, és ellenlábasa, az urakat és egyházakat nem tisztelô, a harci összefogás nagy próbálkozásait élô munkás-proletár új emberfajtája. A mû szinte tudatos kihívás az angol nôírók körében oly kedvelt kastélyregények témavilágával szemben: mintha tételszerûen akarná bizonyítani, hogy e füstös városok zaklatott világa ér annyit regénytémának, mint a másik. A két világ különbségét a regény fôhôsnôje érzékeli azáltal, hogy apjával és anyjával a békés Délrôl a forrongó Északra költözik, s bármennyire ellágyulva emlékezik is vissza gyermeksége színhelyére, igazi életcélt és tennivalót többet talál Északon. Érdekes módon e költözés hátterében is egy – régmúlt századok problémáit idézô – eszmei-lelkiismereti konfliktus áll: a leány apja meghasonlik papi hivatásával, de nem a keresztény vallással magával, hanem az angol államegyház hivatalos álláspontjával. Ezért tartja kötelességének lemondani a békés Délen viselt papi állásáról, bár felettesei szívesen kínálnának neki áthidaló megoldásokat, s elmegy az északi iparvidékre óraadó tanárnak. Bármennyire anakronisztikusan hat nemcsak a mai olvasó, de a regénybeli környezet számára is a papnak ez a konfliktusa és ez a lépése, mégis mély összefüggés van az írónônek az angol forradalmi hagyományban oly nagy szerepet játszó vallásos-lelkiismereti helytállással való együttérzése és a kezdôdô munkásmozgalommal való együttérzése között. Ugyanakkor azonban az írónô komoly tisztelettel viseltetik a korai kapitalizmus és korai kapitalista nem csekély teljesítményei iránt is: olyan történeti pillanatban vagyunk, amikor egyrészt világosan kibontakoznak már a kapitalizmus összes árnyoldalai, másrészt már megfogalmazódik az idealizált kapitalizmus legendája is, s e mûben mindkettônek a hatását láthatjuk. A fôhôs éppen egy ilyen gyáros, aki boltosinasból küzdötte fel magát, utolsó fillérig kifizette egykor tönkrement apja adósságait, majd a regény végén a legnagyobb anyagi válság pillanatában inkább választja a teljes elszegényedés kockázatát, mintsem hogy hitelezôi pénzét egy nagy nyereséget ígérô spekulációra feltegye. A maga fogalmai szerint ugyanilyen végletesen korrekt – s ugyanakkor végletesen merev és rideg – munkásaival szemben is. Az ellenkezô pólust, a munkások világát a fôhôsnô egy tüdôbajos munkáslány révén ismeri meg, akit haláláig istápol, s így barátkozik össze annak apjával, aki az öntudatos és harcos munkás típusát képviseli. Ô a sztrájk vezetô szelleme, aki azonban legélesebb osztályharcos álláspontja mellett is szigorúan elutasít minden törvénytelen erôszakot, így azt a felelôtlen gyárrombolást is, mely végeredményben a sztrájk kudarcát idézi elô.
Jellemzô az írónô magatartása a vallás kérdésében is. Abból, ahogyan a fôhôsnô és családja mély vallásosságát belülrôl ábrázolja, világosan következtethetünk az ô vallásos meggyôzôdésére is. De írói becsületessége és jóféle realizmusa nem engedik meg, hogy elhallgassa a fôhôs-munkás komoly kételyeit istennel szemben, melyeket az írónô kissé naivakként, de nem kevésbé meggyôzôkként ad elô. Egy megbékéltetô jelenetet, melyben a munkás ott marad a papék családi áhítatán, a következô szavakkal zár le: „Az Egyház hû leánya, a kiugrott pap és a hitetlen együtt hajtottak térdet, s ez nem ártott meg egyiküknek sem.” Amivel azt is megmondta, hogy a hitetlen maradt hitetlen továbbra is.
A végkifejlet dickensien naiv, annak ellenére, hogy ez a nôíró ebben a regényében többet érzékel a munkáskérdés lényegébôl, mint Dickens egész életmûvében. A fôhôsnô egy atyai jó barát jóvoltából gazdag örökösnôvé lesz, s legyôzve az egész regényen végighúzódó idegenkedését, kezét nyújtja a nyers, de talpig becsületes gyárosnak. Találkozik a gyáros és a munkás is, akik eddig nem ismerték egymást, s megtanulják megbecsülni egymás puritán elvhûségét. De megint csak az írónô becsületességére és realizmusára vall, hogy ezt a naivnak mondható találkozást nem terheli meg hamisan idealizáló társadalomboldogító várakozásokkal, hanem nagyon világosan érzékelteti, hogy ez a találkozás csak két elvhûség érintkezésbe lépése és körülhatárolt közös érdekek felismerése, a végsô harci helyzet feladása nélkül,
Az írónô kitûnôen tud alakokat formálni és jellemüket érzékeltetni. Nemcsak a fôalakok, de a mellékalakok is (a pap, a papné, a gyáros anyja, egy nyomorgó és felelôtlen munkás, a fôhôsnô léha úrikisasszony unokatestvére s úri ügyvéd kérôje stb.) hamar élôvé válnak, s megfogják az olvasót. Kitûnôen, szinte férfias logikával tud a szerzô álláspontokat kifejteni, anélkül, hogy iskolássá vagy unalmassá válna: a gyáros és a munkás olyan eleven, kikerülhetetlen logikával adják elô a maguk manchesteriánus, illetôleg trade-unionista álláspontjait, hogy csupán megérezni lehet, hogy az írónô inkább a munkás oldalán van. S bármily messze van is mindenféle forradalmiságtól, világosan kimondja azt, aminél okosabbat ma sem tudunk mondani: amíg a munkás nem válik valóságosan érdekeltté a gyárban, addig a helyzete reménytelenül embertelen marad.
A regény önmagában is jó mû, s érdekes kortörténeti és emberi dokumentum is. Lefordításra javasolom.
Budapest, 1974. május 11.

Cabanis, José: Saint-Simon l’admirable (A csodálatos Saint-Simon). Paris, 1974, Gallimard, 230 p.

Ez a mû az emlékiratíró Saint-Simon egyéni és irodalmi jellemrajza és a környezô világ korrajza, középpontjában XIV. Lajos versailles-i és V. Fülöp spanyolországi udvarával. Legfôbb forrása az Emlékiratok maga, de elég behatóan ismeri és bôségesen felhasználja a Saint-Simonról szóló egyéb egykorú adatokat és a korabeli francia irodalmat is. Rövid kis fejezetekre oszlik, melyeket csak csillagok választanak el egymástól, a címeik csupán a tartalomjegyzékbôl derülnek ki. Az egyes témák némileg csoportosítva, de egészében elég rendszertelenül követik egymást. Szó esik Versailles-ról mint az udvaroncok sokaságának kis szobák, benyílók és fülkék sokaságát nyújtó szûk és kényelmetlen otthonáról, a királyi adományokról, kegyekrôl, megszólításokról, rápillantásokról, valamint rangsorok, engedélyezett ülôhelyek és kalapfeltételek jelentôségérôl, továbbá az egész udvari életet betöltô semmittevô nyüzsgésrôl, végtelen unalomról, kíváncsiságról, mûvészetté fejlesztett csipkelôdésekrôl, emberszólásokról és intrikákról. Szó esik arról, hogy az üres reprezentálás és az udvarba való bejutás jegyében teljesen eladósodott fônemesség számára az udvari szinekúrák és járadékok hogyan jelentik a meggazdagodás lehetôségét, és az udvarból való kirekesztetés hogyan jelenti a teljes tönkremenést. Szó esik az egész fônemesi társadalmat átszövô családi kapcsolatokról, érdekekrôl és érdekházasságokról, közöttük magának Saint-Simonnak a házasságáról, valamint arról, hogy ebben az egész nagy udvarban úgyszólván nincsenek gyermekek, mert a fônemesi ivadékok dajkákra és cselédekre bízva töltik életüket mindaddig, amíg valamely elônyös házasság szükségessé nem teszi, hogy fiatalon elôrántsák s megházasítsák vagy férjhez adják ôket. Mindezeket fôleg Saint-Simon szövegeibôl tudjuk meg, de egy sor más korabeli forrásból is. Szó esik ezenközben az Emlékiratok forrásértékérôl, s megtudjuk, hogy bár rendkívüli s korában szokatlan nyíltság jellemzi ôket, ugyanakkor jelentôs vagy talán túlnyomó részük udvari pletykákat, másokról hallott híreket ad elô, melyek egészükben hallatlanul jellemzôek és hitelesek, egyenként azonban teljességgel ellenôrizhetetlenek. Rámutat a szerzô arra – amit a kevésbé szakképzett olvasó talán észre sem vesz –, hogy Saint-Simon teljességgel nem követi korának azt a szokását, hogy a magánérintkezés számára egy sor nyerseséget és durvaságot tartanak fenn a legelôkelôbbek is, ellenben a nyilvánosság, az utókor és az írás számára csiszolt és választékos nyelvezetet vesznek fel: ezzel szemben Saint-Simon Emlékiratait feltûnô nyíltság, helyenként nyerseség jellemzi, s mindenki másnál inkább enged betekintést a kor beszélt nyelvébe. Elmondja a szerzô azt is, hogy a kor irodalmi állatmeséinek divatja Saint-Simonnál oly módon csapódik le, hogy alakjait rendkívül jellemzô s egyben kegyetlen állathasonlatokkal mutatja be. Részletesen megvilágítja a mû a Saint-Simon udvarbeli helyére és politikai álláspontjára vonatkozó közismert tényeket is, azt, hogy sohasem tudott XIV. Lajos kegyeibe kerülni, és annak utódja, a régens idején is csak rövid ideig volt a hatalom közelében; hogy ennek folytán egy csomó tôle származó jellemzést keserû és egyáltalán nem tárgyilagos indulatok sugalltak; hogy bár hercegi rangja elég friss keletû volt, mégis ahhoz a fônemesi párthoz tartozott, mely szemben állott XIV. Lajos zömmel polgári származású minisztereivel, azok helyett a fônemesség befolyását és hatalmát akarta helyreállítani, s reménységét a rövid ideig trónörökös, de még XIV. Lajos elôtt elhunyt bourgogne-i hercegbe vetette, akinek Saint-Simon is a baráti köréhez tartozott. Néhány jó jellemrajzot kapunk a jámbor, de udvari ambíciójú Fé­nelonról, a sznob Dangeau-ról, a tehetetlen, közönyös és feleségei által vezetett V. Fü­löprôl. Végül az utolsó fejezetekben érdekes adalékokat kapunk arról, hogy az udvari élet ürességének visszahatásaként egy-egy udvaronc vagy fôtisztviselô idônként a legváratlanabbul vallási megtérést produkált, s a janzenista társház vagy a trappista kolostor felé vette útját; egyesek életük végéig kitartottak ebben, és épületes halállal haltak meg, mások egy idô múlva megunták, s mintha mi sem történt volna, visszatértek az udvari életbe; maga Saint-Simon viszont nem tette sem egyiket, sem másikat, hanem szabályos idôközönként visszavonult a trappisták kolostorába elmélkedni és lelki gyakorlatokat folytatni.
A mû minden rendszertelensége mellett is érdekes, s jól megeleveníti mind Saint-Simon személyét, mind azt a lényegében kegyetlenül igaz képet, melyet ô hol szándékosan, hol szándéktalanul, hol tárgyilagosan, hol elfogultan koráról s az udvari életrôl ad. Lefordítását javaslom. Lefordítás esetén célszerû volna a tartalomjegyzék fejezetcímeit a szövegbe beiktatni, és érdemes volna beszúrni vagy függelékben adni Saint-Simonnak Rákócziról adott jellemzését. Utóbbi két okból is érdekes volna: egyrészt a mûnek azok a részei, melyek leírják, hogy miként tekintette Saint-Simon és környezete „szellemesség”-nek a rafinált emberszólást és csipkelôdô bántást, más világításba helyezik azt az elsôre lesajnáló hatást keltô megjegyzését, hogy Rákóczi nem volt szellemes ember; másrészt a vallásos megtérés kordivatjának a leírása hátteret és adalékot jelent Rákóczi grosbois-i visszavonulásának és Vallomásainak megértéséhez.
Budapest, 1975. május 8.