Bibó István (ifj.)

BIBÓ ISTVÁN MAGYAR ÖNÉRTELMEZÉSE
ÉS ÖNKRITIKÁJA*

Tisztelt Konferencia, kedves Barátaim!
1. Konferenciánk célja, ill. fô témája nem Bibó István munkássága, nem is a mai magyarországi politikai és mentálhigiénés helyzet, hanem az, hogy tisztába jöjjünk – mint magunkat kereszténynek valló értelmiségiek – önmagunkkal, illetve a magunk szerepével és feladatával, azaz a kihívásokkal és saját felelôsségünkkel a mai magyarországi helyzetben, amelyre a súlyos politikai megosztottság és a mentálhigiénés deficit mellett harmadikként a nemzeti tudat, illetve identitás válsága is jellemzô. Ez a válság ok-okozati sorrendiség tekintetében a másik kettôvel (együtt hármasban és párosával külön-külön is) a tyúk és a tojás viszonyában van; és ez a viszony – mivel negatív jelenségekrôl van szó – akár egymást reprodukáló circulus vitiosusként is leírható. A rendszerváltás óta eltelt húsz év ezt az állítást alátámasztani látszik. (Érdemes ezzel kapcsolatban emlékeztetni a Hitler börtönében gondolkodó protestáns teológus, Dietrich Bonhoeffer fontos felismerésére a butaság – más fordításban az ostobaság, eufemisztikus nevén a mentálhigiénés deficit – mibenlétérôl. Eszerint az ostobaság nem az agybéli befogadóképesség szerény mértéke, nem a gondolkodás fürgeségének hiánya vagy az értelmi teljesítôképesség alacsony foka, hanem – az ô gondolatát továbbgondolva – az alternatívák meglátására, áttekintésére, végiggondolására és a közöttük történô választásra, döntésre, azaz a szabad ítéletalkotásra való képtelenség, alkalmatlanság. Mint ilyen, elsôsorban nem biológiai, hanem társadalmi jelenség: ostobának nem születik az ember, hanem azzá válik, vagy azzá teszik, mégpedig olyan környezetben, olyan emberi közösségekben, ahol a személyiségnek nincs módja a gondolkodást szabad választások és döntések helyzeteiben gyakorolni. Azaz – és ez Bonhoeffer felismerése – butává elsôsorban a szabadság hiánya, a szabadság megvonása teszi az embert; és hozzátehetjük: fokozza és fölerôsíti ezt a folyamatot, ha az ember – kényelembôl, fáradtságból, félelembôl vagy bármi egyéb okból – beleegyezôleg le is mond a szabadságáról. Természetesen vannak nagyon eltérô emberi képességek és adottságok; de ha arra gondolunk – amire Bonhoeffer rá is világít –, hogy a tanulatlan vagy lassú észjárású ember nem feltétlenül ostoba, s az igen képzett (a mai világban akár többdiplomás ember) is lehet nagyon ostoba, akkor igazat kell adnunk neki; és azt is hozzátehetjük, hogy felismerését a XX. század politikai története egész néptömegekre vonatkozóan is igazolta. – Dietrich Bonhoeffer: Börtönlevelek, Bp., 1999. 14–15.)
A szervezôk részérôl ezek a meggondolások magyarázzák a három konferencianap tárgyválasztását, így a mai napét is, a magyar önértelmezés és önkritika kérdését. Elô­adá­som az ezzel való szembenézéshez keres és javasol fogódzókat-erôforrásokat-példát Bibó István személyiségében és munkásságában.
2. Mielôtt arra próbálnék válaszolni, hogy miért tûnik erre alkalmasnak éppen az ô személye és munkássága, elmondom, hogy a témát nem én javasoltam, címét sem én adtam, és sem végzettség, sem önképzés, sem gyakorlati tevékenység révén nem vagyok szakértôje. Mégis elvállaltam, három nagyon erôs elkötelezettség miatt. Az elsô ilyen elkötelezettségem a Szabadegyetemhez és annak ökumenikus szellemiségéhez kapcsol, és ezen keresztül a jelen konferencia társrendezôjéhez is, a Magyar Pax Romanához; és mivel a kapacitálás e két szervezet vezetôségétôl jött, nehéz lett volna nemet mondanom. A második elkötelezettség apám életmûvéhez és gondolataihoz köt, amelyet szakértelem nélkül is elég jól ismerek, s bár elôadások tartására ilyen esetben általában nem az utókorrá átvedlô elfogult családtag a legmegfelelôbb, a most nekünk szükséges vita és együtt gondolkodás elindítására talán alkalmas lesz. A vállalásban legerôsebb szerepet azonban a harmadik elkötelezettség játszotta, amely a megjelölt témán belül nem is annyira a nemzeti önértelmezéshez, mint inkább az önkritikához fûz, mert tanári rögeszmém és szinte missziós hevületem tárgya a társadalmi/nemzeti/magyar – bármelyik jelzôvel illethetô – önkritika szükségessége, illetve katasztrofális hiánya a mai magyar közéletben; és úgy érzem, hogy amit errôl apám szellemében gondolok, az valóban aktuális. Ennyit elöljáróban mentségemül.
3. Miért tûnik e tekintetben vonzónak, fogódzóul és erôforrásul alkalmasnak Bibó István személye és munkássága?
3.1. Nem azért, mintha tévedhetetlen volna, hanem mert megingathatatlan és mélyen (érzelmileg is) megalapozott személyes elkötelezettségei vannak.
3.1.1. Elôször is az európai kultúra és annak gyökerei, elsôsorban a kereszténység és az antikvitás iránt és ezen belül kitüntetetten és személyesen Krisztus személye iránt (Bibó István: Válogatott tanulmányok, Bp., 1986, III. kötet, 5–124.: Az európai társadalomfejlô­dés értelme c. tanulmány. A továbbiakban az idézetekre való hivatkozás – amennyiben csak a tanulmány címe, illetve kötetszám és oldalszám jelzi ôket – erre a kiadásra, illetve ennek kiegészítéseként 1990-ben megjelent IV. kötetére utal).
3.1.2. Másodszor: az elôzôekkel összefüggésben, azokból következôen elkötelezett hazája iránt. Errôl mûveiben bemutatkozásszerûen, egyes szám elsô személyben csak egyszer nyilatkozott, egy befejezetlenül maradt könyv kéziratában, melyet 1942-ben kezdett írni az európai módszerek és az európai egyensúly háború után esedékes helyreállításának kérdéseirôl, és ezt ritkán is szokták idézni; de írásainak témaválasztása, tárgyalásmódja és hangvétele sem hagy kétséget állításom igazsága felôl. „Minthogy ma általános szokás minden írásmû hátsó gondolatait s érdekeltségi hátterét kutatni, jobbnak találom, ha elôre meg is adom az ehhez szükséges adatokat. E sorok írója magyar, s hazáját forrón szereti, de nem tudja azonosítani magát azokkal az uralmi igényekkel, melyeket egyes honfitársai a környezô népekkel szemben támasztanak; demokrata, s leghôbb vágya, hogy Kelet-Európa népei is a demokratikus fejlôdés útjára kerüljenek; mindamellett nem átall e könyvben több ország számára monarchikus megoldást javasolni, ugyanakkor azonban elveti a leginkább javasolt monarchikus megoldást, a dunai Habsburg-monarchiát; szocialistának vallja magát, s hívôje a jövô osztály nélküli és kizsákmányolásmentes társadalmának, de mégis azt állítja, hogy e háború befejezése nem a szocialista berendezések egyszerre való megvalósításának pillanata kell hogy legyen, hanem mindenekelôtt a stabilitás, törvényesség és az európai módszerek uralma helyreállításának pillanata; végül híve az európai államszövetségnek, de mégsem tágít attól, hogy e könyv hatvan száza­lékában a régi önálló államokra szabdalt Európa területi kérdéseit taglalja, mert szilárdan meg van gyôzôdve, hogy az európai államszövetség nem teszi feleslegessé a területi kérdések megoldá-
sát, sôt ellenkezôleg: a területi kérdések stabilizálása elôfeltétele az európai államszövetség mûkö­dé­sének.
Számít reá, hogy mindezek miatt könyvét paradoxnak és ellentmondónak fogják találni mindazok, akik a ma uralkodó és kötelezô dogmatikus sémákban gondolkodnak, amilyenek a konzerva­tív, keresztény, nemzeti, kapitalista, liberális, szocialista, kommunista stb. sémák. Ezek a sémák a kibontakozás legszörnyûbb akadályai, s nem a problémák maguk: bárki, akiben egyszerre megvan a gondolkodás bátorsága és a valóságérzés épsége, körül tudja járni a problémákat és kitapogat-
ni a lehetô megoldás vagy megoldások útjait. Ami emberfeletti, a megtalált megoldásokat megküz­det­ni elvekkel, sémákkal, melyek mindent a maguk merev… [itt megszakad a szöveg, a bekezdés elôzô változata:]
Ha azokból a szokásos dogmatikai álláspontokból indulunk ki, amelyekben az emberek ma általában gondolkodnak, akkor ez a könyv tele van paradoxonokkal és ellentmondásokkal. De e sorok írójának nem is volt a törekvése, hogy megfeleljen azoknak a szokásos dogmatikus kereteknek, amelyekben ma az emberek gondolkodni szoktak, s így nem is számít rá, hogy egészében megnyerje akár a konzervatívok, akár a szocialisták, akár a nacionalisták, akár a keresztény irányzatok híveit. Ezek szempontjából ez a könyv telve van ellentmondásokkal és paradoxonokkal.
Nem hisz a monarchia isteni elhivatottságában, de mégis monarchikus megoldásokat javasol döntô kérdésekben, viszont elveti azt a monarchikus megoldást, melyrôl általában a legtöbb szó esik: a Habsburg-restaurációt. Katasztrofálisnak tartja, ha a közép- és kelet-európai államcsoportokat a szovjet meghódítaná, de egyáltalán nem híve egy szovjetellenes európai frontnak sem.” (Az európai egyensúlyról és békérôl, I. kötet, 604–605.)
3.1.3. Harmadszor, ugyancsak az eddigiekkel összefüggésben: elkötelezett az emberi méltóság és szabadság iránt. Témaválasztásával, stílusával és hangvételével jellegzetesen igazolja ezt fiatalkori, életében nem publikált fogalmazványa a 30-as évek végérôl:
A szabadságszeretô ember tízparancsolata. (Szövege: Bibó István – 1911–1979. Életút dokumentumokban. Vál. és összeáll. Huszár Tibor, szerk Litván György és S. Varga Katalin. 190–191.)
3.1.4. Negyedszer pedig elkötelezett mindezen értékek jövôje iránt, azaz megvan benne a bonhoefferi értelemben vett optimizmus, a reménynek és bizalomnak az az ereje, „mely a jövôt sohasem engedi át az ellenségnek, hanem maga tart rá igényt”. (Idézet Bonhoeffertôl; ellenség alatt természetesen nem a politikai ellenfelet, tudományos vitapartnert vagy kötekedô szomszédot, hanem a bibliai értelemben vett Gonoszt kell érteni. – Dietrich Bonhoeffer: Börtönlevelek, Bp., 1999, 21.) Nem tudom, hogy ismerte-e Bibó István ezt a megfogalmazást; kitelik tôle, hogy igen, bár hivatkozni nem hallottam rá. De ha nem ismerte, akkor kijelenthetô: ha ismerte volna, egyetértett volna vele, elfogadta volna, élete a tanú rá.
3.2. Erôforrásnak és fogódzónak azért is alkalmas ez az életmû, mert Bibó István mindezen elkötelezettségekhez való viszonyát nem aktuális politikai körülmények vagy érdekek szerint alakította, mérte, adagolta; politikai és egzisztenciális viszonyok szorításában sem változott a személyisége. Ezt életének tényei és közelebbi ismerôinek tapasztalatai egyaránt igazolják.
3.3. És azért is, mert aki mindezt megérzi a szövegeiben és gondolatmeneteiben, az biztonságban tudhatja magát a tekintetben, hogy nem egy párt vagy ideológia szócsövével, agitátorával vagy manipulátorával találkozik; hanem a görcs- és félelemmentes párbeszédben egzisztenciálisan érdekelt valakivel, olyannal, aki nem azt várja az általa megszólított hallgatójától, közönségétôl, vitapartnerétôl, hogy véleményét mindenképpen elfogadja, táborát erôsítse, támogatását neki adja. Hanem azt, hogy együtt tisztábban lássanak, egymás szándékait és indítékait ne értsék félre, szándékosan pláne ne, de véletlenül se; és ebben, a félre nem értés szándékában mindig következetesen példát mutat.
3.4. Bibó István személyisége a jóhiszemûséget, a vitapartner, sôt a politikai ellenfél megértésére való törekvést, a türelmet, az ítélkezéstôl való tartózkodást, egyáltalán: valamely erkölcsi mércének való megfelelés igényét testesíti meg. Csupa olyasmit, amit a közbeszédben és a politikai-történelmi publicisztikában a „realisták” lekicsinylôleg, leggyakrabban naivitásként szoktak emlegetni: mintha ezek a közéletben-politikában sem szükségesek, sem fontosak, sem érvényesek nem volnának. Igaz, szükségességüket, fontosságukat és érvényességüket ma Magyarországon paradox módon leginkább egy negatívum igazolja: az, hogy közéletünkbôl milyen kínzóan hiányoznak.
4. Rátérve az elôadásom címében jelzett kérdésre: Bibó István magyar önértelmezésének alapja egy olyan nemzetfogalom, amely szerint a – modern, európai – nemzet elsôsorban és döntôen politikai közösség, amelyet folyamatosan történelmi és politikai élmények és tapasztalatok alakítanak és tartanak össze. De hogy ez a folyamat jól vagy rosszul, kedvezôen vagy kedvezôtlenül, szerencsésen vagy szerencsétlenül, harmonikusan vagy torzan, egészséges módon vagy betegen alakul, abban a külsô erôk és körülmények mellett változó arányban, de döntô szerepe van az adott politikai közösség belsô erôinek, köztük is kitüntetetten a tudatos és kritikus önreflexiónak. Bibó István felfogásában a nemzetnek a saját céljaira, feladataira, teendôire vonatkozó önkritikus reflexiója a nem­zeti identitás szempontjából sokkal fontosabb és termékenyebb, mint akár a régi dicsôség számontartása, akár a magyar alkat vagy „a magyar lélek minémûségén való bármiféle töpren­gés”. (Eltorzult magyar alkat, II. kötet, 619.) Ebbôl következôen Bibó István magyar ön­értelmezésének legfeltûnôbb jegyei – különösen ma forgalomban lévô önértelmezésekkel összevetve – az alábbiak:
4.1. Aktuálpolitikai céloktól és viszonyoktól független belsô koherencia – ezt írtam elôzetes téziseimben; de ezt most pontosítanám így: az éppen aktuális pártviszonyoktól és egyéb politikai és társadalmi erôviszonyoktól független belsô koherencia. Ugyanis aktuálpolitikai célja Bibó Istvánnak igenis volt, sôt azt kell mondani, hogy legfontosabb írásainak nagyon is voltak nagyon aktuálpolitikai céljai – de ezek a célok függetlenek voltak az éppen aktuális erôviszonyoktól, és abból fakadtak, amit ô a saját belsô és nagyon koherens erkölcsi-politikai értékrendje alapján (erkölcsi-politikai: ez kötôjellel értendô és írandó!) aktuális feladatnak vagy elhárítandó veszélyeknek érzett. Ezt a tételemet és néhány következô megállapításomat mûveire hivatkozva szeretném bizonyítani.
4.2. Kiegyensúlyozottság: nem esik végletességbe, öntudat és önkritika egyensúlya jel­lemzô rá; továbbá az, hogy az értelmi megközelítések mögött megérezhetô az ér­zel­mi elkötelezettség, de a más irányú érzékenységek megértése és figyelembevétele is. A szó­kimondás és tapintat egyensúlya, és folytathatnám.
4.3. Az önértelmezésen, önreflexión belül az önkritika mellett a további „ön-” elôtagú alkatrészek tekintetében jellemzô: az önbecsapásnak és alfajainak (önfelmentés, önigazolás, önsajnálat, önünneplés, öndokumentálás, önmarcangolás, önpocskondiázás) teljes hiánya, az önismeretnek és kellékeinek (önvizsgálat, önirónia, öntudat, önmérséklet) jelenléte. Nem másokban keresi a hibát (nem mintha nem látná, hanem mert mások hibáján nem tudunk segíteni, a magunkén igen).
4.4. Hazaszeretete nem a nagy szavak, nem a felületi érzelmek és elfogultságok gyûjteménye, hanem elsôsorban féltés a haza/nemzet jövôjét fenyegetô veszélyektôl, melyek közül a legsúlyosabbnak az erkölcsi züllést és a külsô-belsô szabadságdeficitet tartotta, és nem gyôzte hangsúlyozni ezek kölcsönös összefüggését. A szabadság hiánya züllést és butulást eredményez, a butaság képtelenné tesz a szabadságért való küzdelemre és áldozathozatalra, azaz a szabadsággal való élésre. Ezzel kapcsolatos politikai veszélyérzete kiválóan mûködött, és veszély-elôrejelzései – sajnos – nagymértékben igazolódtak.
A féltés és a zülléstôl való óvás mellett megvan viszont az öröm és elismerés (ha nem volna elkoptatott szó, büszkeséget is mernék mondani) a haza/nemzet valódi teljesítményei fölött, és szégyenkezés a szégyenei miatt. A szégyenkezés gondolatmenetei – amelyekre még szeretnék visszatérni – leginkább a békeszerzôdésrôl, a magyar alkatról és a zsidókérdésrôl szóló tanulmányokból idézhetôk, az öröm és az elismerés fôleg az 56-os írásokban érhetô tetten.
Hazaszeretete feladatcentrikus, és azokból meríti az erôt a múltból, akik (nagyjából) ugyanígy gondolkoztak (Zrínyi, Bocskai); kifejezett nemzeti önkritikában pedig Petôfire és Széchenyire hasonlít, Petôfi gyerekes/költôi hevülete és Széchenyi önmarcangolása nélkül (vö. Petôfi: Magyar vagyok, Széchenyi Napló-ja).
Az eddig mondottakat szeretném néhány fontos mûvére hivatkozva – és nagyobb részben idézetekkel – alátámasztani.
1944 nyarán írta meg – stílusát és mondanivalóját tekintve – egyik legnaivabb szövegét, A magyar munkásság békeajánlatá-t a magyar középosztálynak. Ez azért íródott, mert Bibó István akkor már tudta, hogy semmi jó nem fog kijönni abból, ha a kommunisták a háború után primitíven osztályharcos szemlélettel fognak hozzányúlni az 1944-ben erkölcsileg – és ezért politikailag is – leszerepelt, de a szabadság és demokrácia irányába mutató komoly hagyományokkal is rendelkezô magyar középosztályhoz. Ezért a „békeajánlat” pontjaiba burkolva, de egyértelmûen azt próbálja sugallni a munkásosztálynak (azaz a kommunistáknak), hogy ezzel öngólt rúgnának, s az általuk hirdetett demokratikus és szocialista eszmék lejáratódását idéznék elô. Ugyanakkor Bibó István részérôl egyértelmû nemzeti/magyar önkritika mutatkozik meg abban a tényben, hogy a magyar középosztályt minden kvalitása mellett is politikailag leszerepeltnek mutatja be, és ilyenként szólítja meg a munkásság nevében, határozott (bár némi iróniával enyhített) kíméletlenséggel – noha a szerzô maga is ehhez az osztályhoz tartozik. A Rá­ko­si-rendszer kommunistái 1948 után mindazt megvalósították, amitôl Bibó István óvni szerette volna mind ôket, mind a magyar középosztályt, ugyanis magukat és eszméi­ket eredményesen lejáratták, a középosztályt pedig újabb sérelmekkel gazdagították. (A Bé­keajánlat szövege: Bibó István – 1911–1979. Életút dokumentumokban. Vál. és összeáll. Huszár Tibor, szerk. Litván György és S. Varga Katalin. 204–211. – Elsô megjelenés: Kritika, 1983, 12. sz. 13–25., közreadja Szilágyi Sándor.)
1945. decemberi híres cikke a magyar demokrácia válságáról azért íródott, nagyon is aktuális politikai céllal, hogy felhívja a figyelmet a politikai félelmek és az ezek nyomán kialakulható polarizálódás veszélyeire. Idézem e cikk egyik legnaivabb bekezdését. Ebben a szövegrészben van nem is egy téves (túlzottan jóhiszemû) helyzetmegítélés, van közvetlenül akkor be nem vált elôrejelzés: „A magyar demokrácia válságban van. Válságban van, mert félelemben él. Kétféle félelem gyötri: fél a proletárdiktatúrától és fél a reakciótól. Tárgyi okok nem indokolják egyik félelmet sem: Magyarországon mindazok, akik proletárdiktatúrát akarnak, és mindazok, akik a reakció visszatérését akarják, elenyészô kisebbségben vannak, s külsô erôk sem néznék szívesen egyik fordulatot sem. A politikai élet végzetes félelmeinek azonban az a tulajdonságuk, hogy tárgyi elôfeltételek híján is, pusztán a félelem erejénél fogva elô tudják hívni azt a veszedelmet, amitôl félnek. Mindazok ugyanis, akik mértéktelenül félnek a proletárdiktatúrától, hatalmassá erôsíthetik a reakció táborát, mindazok pedig, akik mértéktelenül félnek a reakciótól, hatalmassá erôsíthetik a proletárdiktatúra vagy legalábbis valamiféle szélsôbaloldali diktatúra táborát. Ha az ország nem tud kiszabadulni a félelemnek ebbôl a csapdájából, elôbb-utóbb óhatatlanul kettészakad egy ostobán feltett alternatíva körül: a nemzeti folytonosság hívei a reakcióval, a radikális változások hívei a baloldali diktatúra ügyével kerülnek egy táborba. A kettô között elsikkad minden biztos és nyugodt reformpolitika, és újból kátyúba jut az ez év elején oly nagy reményekkel megindult magyar demokratikus fejlôdés.” (II. kötet, 15.) Azt hiszem, nem kell a megfelelô fogalompárok behelyettesítésével újra felolvasnom ezt a szöveget ahhoz, hogy belássuk, itt is a naiv mondatok szerzôjének veszélyérzete mûködött jól: az akkor be nem vált elôrejelzések ötven év múlva mégiscsak beigazolódtak. Az ország tényleg kettészakadt egy ostobán feltett alternatíva körül, és amint azt néhány éve van alkalmunk megfigyelni, nem látszik képesnek, hogy erre való hajlamát meghaladja.
1946 tavaszán A kelet-európai kisállamok nyomorúsága c. tanulmány aktuális politikai célja az volt, hogy angolra és franciára lefordítva a békecsinálók asztalára kerüljön, hátha így elkerülhetô az, ami akkor már kezdett látszani, hogy az új békemû nem lesz sokkal jobb, sôt Magyarország számára talán rosszabb is lesz, mint a versailles-i békemû volt; s hogy az új békemû prolongálja az itt élô kisállamok sérelmeit, terméketlen és veszélyes vitáit, tehát mindazt a rosszat, amit a versailles-i békemû okozott vagy tovább rontott. Bibó István itt is naiv volt, és pechje is volt: a fordításra nem volt már idô, a nagyhatalmakat pedig nem érdekelte, hogy megértsék az itteni kisállamok bajait, talán nem is vették észre, hogy nem értik, az oroszokat pedig pláne egészen más érdekelte. Prolongálta a békemû a terméketlen és veszélyes vitákat? Igen, ma is benne ülünk ezekben, és még nem dôlt el az sem, hogy ki tudjuk-e használni azt az esélyt, amelyet eme viták meghaladására az Európai Unió jelent. Bibó István veszélyérzete itt is igazolódott.
1946 ôszén, amikor már nagyon látszott, hogy Magyarország nem kap méltányosabb békeszerzôdést a trianoninál, sôt azt öt további község elcsatolásával szimbolikusan is tovább rontják, A békeszerzôdés és a magyar demokrácia c. cikke azért íródott (Válasz, 1946. október), hogy a békeszerzôdés következtében a magyar társadalomban lehetôleg ne a trianoni teljesen jogos, de rosszul feldolgozott sérelem rögzüljön, és ne a demokráciába vetett, amúgy is törékeny bizalom rendüljön meg. Hogy biológiai képzavarral fejezzem ki magam: arra igyekezett, hogy a lenyelendô gombócot ne a sérült lélek keserû levével, hanem a józan ész által termelt savakkal próbáljuk megemészteni.
Naiv volt? Persze, azt hitte, ha valamit megír, azt elolvassák, és hatni is fog. – Igazolódott a veszélyérzete? Prolongálódott a rosszul vagy sehogy sem feldolgozott trianoni sérelem? Van hajlam a magyar társadalomban arra, hogy meginogjon a demokráciába vetett bizalma? Van még egyáltalán ilyen irányú bizalma? (Az erre vonatkozó legfontosabb mondatok: II. kötet, fôleg a 284–290. oldalon.)
1948-ban az Eltorzult magyar alkat – zsákutcás magyar történelem c. tanulmányának utolsó mondata szerint ez a tanulmány azért született meg, mert „[a]z a megnyugtató megállapítás […], hogy az elôzô korszakok tévutait immár elhagytuk, nem ment fel az alól, hogy éberen ne figyeljük újabb megrázkódtatások és megakadások ama tüneteit is, melyekre fentebb […] rámutattunk”. E munka megállapításait sokan, komoly történészek és politológusok is vitatják; de azt egyik sem állítja, hogy 1948 óta nem voltak súlyos megrázkódtatások és megakadások a magyar történelemben; és azt sem állítja senki, hogy ezek tüneteit általában idôben észrevettük. Továbbá azt sem, hogy ezek a tünetek nem emlékeztetnek kísértetiesen a régebbi megakadások tüneteire. Ok, magyarázat és mentség van: 40 év politikai és ideológiai elnyomás; de a „magyar alkat” az elnyomás megszûnése, 1989 óta sem lett egészségesebb, sôt. A nemzeti/magyar önkritika egyik példaszerû gondolatmenetét ebbôl az írásból idézve elôadásom zárásaként szeretném felolvasni (II. kötet, 614–616.).
1948-ban a zsidókérdésrôl írott tanulmánya azért keletkezett, hogy indítást és fogódzókat adjon a közvélemény számára a kérdés társadalmi méretû megbeszéléséhez és feldolgozásához, mert a feldolgozatlan, megbeszéletlen traumák tovább hatnak, mérgeznek és torzítanak. „A sebek felszaggatása magában valóban nem használ sokat – írja Bibó István a tanulmány elsô bekezdésében –, de a kérdések elkenése és a valóságos helyzettel való szembe nem nézés a sebek minden felszaggatásánál károsabb.” A tanulmány még éppen megjelenhetett, a remélt folytatásra a kommunista fordulat miatt már nem került sor. – Most pedig itt ülünk, és megállapíthatjuk, hogy a 40 évig szônyeg alá söpört probléma a kommunizmus bukása óta, azaz több mint húsz éve elvi és erkölcsi síkon zavaros és torz viták és megnyilatkozások által a fejekben, konkrétan pedig a cigánykérdésben mérgez tovább, a megoldás területén pedig sem a szabadságunkkal, sem a demokráciánkkal ed­dig nem tudtunk mit kezdeni. Önkritikára – nemcsak közösségire, hanem személyesre is – sok példát lehetne idézni ebbôl a tanulmányból; legyen elég egy a befejezésbôl, amelyben néhány felmerülô kifogásra ad rövid választ a szerzô: „Lesz végül egy harmadik ellenvetés is, mely éppen ellenkezôleg, azt fogja mondani, hogy ez a gondolatmenet nemhogy túlontúl egyenlô lábra állítaná zsidók és antiszemiták egymás iránti ellenségességének kérdéseit, hanem éppen ellenkezôleg, ezt az egymással mégiscsak párhuzamos és egymást kiegészítô dolgot a lehetô legnagyobb részrehajlással és egyenlôtlenséggel kezeli: a nem zsidók felé bôven osztja a kemény és elítélô szavakat, s a zsidóüldözésekért való felelôsség örökös hangoztatásával újabb tápot ad a zsidók elégtételkeresésének, ellenben a zsidók mértéktelenségérôl nem szól, hanem csak vattába csomagolva beszél arról, hogy a zsidók magatartásai a környezetre hogyan hatnak. Ez azonban nem véletlenül történt így. Aki a zsidó helyzet valóságáról a legkevesebbet is úgy akarja mondani, hogy azt zsidók is meghallják, annak két dolgot kell elôbb magában teljesen feloldania: egyrészt azokat a nagy vagy kis indulatokat, haragot, ellenségességet vagy bosszankodást, melyek benne a zsidókkal szemben valaha léteztek vagy felkeltek, másrészt pedig bármiféle erkölcsi ítélkezésre vagy akár csak erkölcsi leckéztetésre és tanulságok levonására való hajlandóságot. Ezer év történeti tapasztalata kapcsolta össze a zsidók számára a környezet ingerültségének a legkisebb megnyilvánulását a legnagyobb és legigazságtalanabb bántalmaknak való kitettséggel és a legkisebb erkölcsi leckéztetést a teljes erkölcsi leértékelés és semmibevevés képzeteivel. De ettôl eltekintve sem szokott semmilyen vonatkozásban különösen sikeres lenni olyan erkölcsi indulatok és kemény ítéletek kifejezésre juttatása, melyek nem vonatkoznak ugyanolyan erôvel a szólóra magára is. Hagyjuk meg tehát ezt olyanoknak, akik a zsidók nevében és képében beszélhetnek hozzájuk. A magam nem zsidó magyar feleimmel szemben ellenben nem volt okom ilyenfajta tartózkodásra, mert mindazokban az elôítéletekben, ingerültségekben, fölénytudatban, ridegségben, cselekedetekben és mulasztásokban, melyekre vonatkozóan kemény szavakat írtam le, semmi sem volt olyan, amit valami módon át ne éltem volna, vagy amelynek felelôsségében közvetlenül vagy közvetve részesnek ne tudnám magamat. Ezért kérem az olvasót is arra, hogy ne álljon meg annál, ami azért tetszik neki, mert a másiknak s a másikról szól, hanem inkább annál, ami reá vonatkozik. S szeretném, hogy aki nem tud egy véleményre jutni a szerzô tételeivel, fogadja el a jó szándékát közös kiindulási alapnak.” (II. kötet, 796–797.)
1956-ban Bibó István november 4-i kiáltványa, utána kibontakozási tervei és az 1957 tavaszi Emlékirat azért – vagy azért is – íródtak, mert látott még néhány tízezreléknyi esélyt arra, hogy ne sikkadjon el az, amit a magyar forradalom legizgalmasabb vívmányának tartott, s ami miatt a magyar forradalmat a század legizgalmasabb politikai kísérletének nevezte: ti. a Nyugat-Európában kialakult demokratikus társadalomszervezési technikának és a szocializmus valódi – nem kommunista és nem osztályharcos – tartalmának összekapcsolása, illetve – mondjuk így – ennek a kísérletnek a lehetôsége. Mint tudjuk, ez a lehetôség hosszú idôre – lehet, hogy végleg – elsikkadt; a szocializmus tartalmának valódi, erkölcsileg érvényes részérôl ma már senki sem beszél, miközben mindannyian szenvedünk a multiktól, és nincs igazán reményteljes elképzelésünk az erkölcsileg indokolhatatlan, méltánytalan és gyakran felelôtlen nagyvagyonok és a növekvô mélyszegénység közötti feszültség megoldására. Az Emlékirat-ban Bibó István ezt is nagyon pontosan leírta. „Magyarázhatja, akinek ez a maga lelkének mentésére fontos, hogy a magyar forradalom így vagy úgy volt, vagy lett, vagy lett volna ellenforradalom, a valóság az, hogy éppen az volt az egyik legfantasztikusabb meglepetés, hogy az idestova tíz év óta mindenki által ellenforradalminak és restaurációsnak feltételezett fordulat mennyire nem ilyen volt. Mindazok az erôk, melyeknek fegyver volt a kezében, az ifjúság, a munkásság és a forradalom oldalára állt katonaság többségükben nemcsak szocialisták, hanem marxista–leninista nevelésû szocialisták voltak, ha mégannyira válságban volt is egész világképük. Hogy közben a kitört szabadság hatására a legkonzervatívabb restauráció erôi is kijöttek a napfényre (fasiszta erôk alig!), az csak azoknak a számára volt rémületes, akik megszokták, hogy ha valamit eltiltanak, az ezzel már nincs is, viszont aminek módjában van napvilágra jönnie és megszólalnia, az már ennélfogva félelmetes is. A szovjet közbelépés pillanatában a helyzet már konszolidálódni kezdett, a népítéletek megszûntek, a szocialista vívmányok mellett határozott és tekintélyes hangok szólaltak meg, s olyan nemzeti egységkormány alakult meg, melynek nem volt oka a jobboldal felé való túlbuzgalomra és gyengeségre. S aki a magyar forradalom s a leverését követô ellenállás valóságával egy kicsit is kapcsolatba került, annak meg kellett éreznie, még ha nem is akarta bevallani, hogy a század egyik legizgalmasabb szocialista kísérletének az indulása volt az, amit a szovjet tankok szétlôttek, hogy helyette berendezni segítsenek valamit, ami mindenhez hasonlít, csak jövôt építô társadalomhoz nem. […] A kapitalizmus mai, sokszorosan megfoldozott formájában sem képes az erkölcsi elégtelenségnek azt az érzését megszüntetni, melyet az emberek nagy százalékában újra meg újra kivált. A botránkozás központja nem maga a szabad vállalkozás, mely az emberi szabadságnak igen lényeges vívmánya, hanem az, hogy a kapitalizmus a maga intézményeivel nemcsak hogy konzerválja a társadalmi birtokállományt, hanem új lehetôségeket nyit a nagyvagyon-képzôdés amaz ôsi formái számára, melyek messze a kapitalizmus, a szabad vállalkozás és a jogállam létrejövetele elôtt, évezredek óta ismeretesek: a jogi formákba burkolt erôszak, az államhatalommal való visszaélés, közvagyon vagy közösségi vagyon kisajátítása, államhatalmi koncessziók, korrupció és politikai intrika. A szabad társadalom és a békés társadalmi reform erôi azonban Nyugaton olyan erôsek, hogy rendkívül lassan és lépésrôl lépésre, de radikális kisajátítás nélkül is szorítják vissza a mamutvagyonnak, még inkább a mamutvagyon újraképzôdésének ezeket a diluviális társadalmi jelenségeit. Vagyis Nyugaton lassan, de biztosan a szegények gazdagabbak, a gazdagok szegényebbek lesznek. Ezzel szemben a világ többi népeinél, a félgyarmati (Latin-Amerika és a kommunizmusig Kelet-Európa), a volt gyarmati és gyarmati országokban a jogállam és a szabad vállalkozás technikáinak egyszerû bevezetése a valóságban azt eredményezte és azt eredményezi, hogy az e technikákban gyakorlatlan egyszerû nép, elsôsorban a parasztság óriási tömegei tradicionális társadalmi és gazdasági kereteik megbomlása után tehetetlen prédái lesznek a nagyvagyon-képzôdés fent leírt ôsi erôszakos és korrupt folyamatainak. Vagyis gyakorlatilag a szabad vállalkozás, a jogállam s amennyiben van, a népképviseleti demokrácia intézményei igen könnyen válnak földesurak, pénzemberek és korrupt politikusok bábjátékává. Olyan folyamat indul tehát meg, melynek során a szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lesznek, s belátható idôn belül nincs kilátás, hogy ez a folyamat megforduljon.” (IV. kötet, 219–220., 231–232.) Az Emlékirat ’56 tanulságait foglalja össze, fordulatait szinte kívülrôl tudom; de csak most tûnt fel, milyen pontos vészjelzést is tartalmaz. Évek óta látjuk és érezzük a rendszerváltás utáni óriási tömegek tehetetlen prédává válását, látjuk és nézzük a földesurak, pénzemberek és korrupt politikusok bábjátékát is. Az idézett szöveg e hónapban ünnepelhette 54. születésnapját; nem tehetünk hát szemrehányást Bibó Istvánnak, hogy ha tudott minderrôl, miért nem szólt idôben.
Az eddig felsorolhatóakhoz hasonlóan legutolsó, ide kapcsolható mûvét is aktuálpoliti­kai céllal írta Bibó István, ami elsôre furcsa megállapításnak tûnhet, ha csak azt tekintjük, hogy 1968-tól kezdve több éven át írta, és 1976-ig küszködött angliai megjelentetésével. Hogy milyen személyes munkakörülmények között, arról jobb nem beszélni; inkább idézek egy 1968-as levelébôl, amelyben az angliai megjelentetéshez kérte ottani barátai tanácsát és segítségét. A mû a ciprusi válság kapcsán a nemzetközi területi-etnikai viták megoldására nemzetközi politikai döntôbírósági gyakorlat kialakítását javasolta, s ennek lehetôségeit és akadályait, elvi és gyakorlati kérdéseit járta körül. Nem jövendölte meg a szocialista tábor és a Szovjetunió felbomlását, sem a 90-es évekbeli balkáni helyzetet, arról szólt csupán, hogy a világnak nincs módszere és eszköze a területi viták kezelésére, és az erre való felkészülést javasolta akkor, amikor ezek a területi kérdések elszigeteltnek tûnve merültek fel (Írország, Ciprus, Izrael), s a hidegháborús világban semmi esélye nem volt annak, hogy ilyen kérdésekrôl elfogulatlanul tárgyalni vagy egyáltalán beszélni lehessen. Bibó István ezt írja mûvérôl Révai Andrásnak: „UNO-köröknek írtam, annak a diplomata és funkcionárius egyvelegnek, melynek körében valamiféle UNO-közvélemény kialakul. Tudom, hogy a világ összes közvéleményei közül ez talán a leglazább és legtörékenyebb valami, tudom, hogy évenként ezrével és ezrével adresszálnak hozzá naivabbnál naivabb mûveket, s tudom, hogy az én mûvem is végsôleg naiv; naiv úgy, ahogyan naivak voltak 1945–46-os cikkeim, melyekkel Nagy Ferencnek és Rákosinak magyaráztam, hogy mit kellene tenniük, ha eszük volna, s naivak voltak 1956-os tervezeteim, melyekrôl tudhattam, hogy senkinek sem kellenek. De ha mégannyira tudhattam és tudom, hogy az ilyenféle mûvekben rejlô belsô igazság csak nagyobb idôkifutásban érvényesülhet, mégis közvetlenül ezeket az írásokat az a nem tudom, milyen kevés hányadnyi eshetôség élteti és íratja, hogy hátha ott és akkor hatnak, amikor és ahová írattak. Minthogy ez a szenvedélyes igyekezet íratta és íratja tovább velem ezt a mûvet, bevallom, hogy lepereg rólam minden okos beszéd, mely ennek kilátástalanságát igyekszik bizonyítani.” A mû tehát naiv. De ma, a balkáni háború után (és egy újabb koreai elôtt?) leszögezhetô: a naiv Bibó István nem tévedett, amikor azt állította, hogy a nemzetközi területi viták elintézetlensége és elintézhetetlensége szinte ugyanakkora veszély, mint a környezetszennyezés vagy az atombomba. Mi pedig hozzátehetjük: ma már – az arab–izraeli konfliktuson keresztül – a nemzetközi terrorizmusnak is táptalajt jelent. (Levél Révai Andráshoz, IV. kötet, 253. – Az emlegetett mû: A nemzetközi államközösség bénult­sága és annak orvosságai, IV. kötet, 283–682.)
Elmondhatjuk, hogy megoldási kísérletei vagy javaslatai nagy többségükben nem valósultak meg, vagy mert tényleg naivak voltak, vagy mert valamiért lekésték a kritikus, ritkán adódó kedvezô pillanatot, vagy mert eleve nem adódott kedvezô pillanat – de azt nem mondhatjuk, hogy álbajokra, álveszélyekre és álproblémákra pazarolta volna az energiáit.
4.5. Folytatva Bibó István magyar önértelmezésének sajátosságait: Szabó Zoltán szerint: ô „a legtürelmesebb magyar”. Nyugalma és türelme, bonhoefferi értelemben vett optimizmusa mögött nem vallásos tisztelôi is megérzik a hit jelenlétét. Konrád György, aki – legalábbis a hagyományos, egyházias értelemben – nem nevezhetô vallásosnak, a Bibó-emlékkönyv számára készült írásában ki is mondja ezt, amikor Bibó István november 4-i parlamenti helytállását méltatja: „Bibó Istvánt, a személyes méltóság egyik magyar bajnokát, azt hiszem, segítette a vallásos hite. Összefüggést látok szellemi függetlensége és Istenre szegezett lelkiismerete között. Neki nem kellett várnia, hogy a történelem legyen a bírája, megvolt neki a maga bírája, akire súlyos figyelemmel ráhagyatkozhatott. Ez a bíró azt sugalmazta, hogy belsô szabadság nélkül nincs ép emberi személyiség. […] Szeretném, ha minél több fiatalember csatangolna el a világba tanulni, s szeretném, ha elôbb-utóbb hazajönnének. Nemzeti önbecsülésüket erôsítené, ha Bibó Istvánra gondolnának. Ez a ma már halott férfi a többiek helyett is cselekedett, de szigorúan a maga nevében. Én lélekben akkor is, azóta is felhatalmaztam ôt erre a cselekedetére, helyettem is tette, amit tett. Mindenkinek eljön a maga ideje; rendelt ideje van a némaságnak és a megszólalásnak; Bibó István megérezte a maga idejét.” (Kéziratos emlékkönyv, 672.)
4.6. A ma nálunk közforgalomban lévô magyar önértelmezésekre (még ha nem is a szomorúan vagy nevetségesen anakronisztikus szélsôségesekre gondolunk) általában
a Bibó Istvánra jellemzô fentiek hiánya, ill. ellenkezôje jellemzô; s hogy ezekbôl az ön­ér­tel­mezésekbôl gyakran mennyire penetránsan hiányzik a magyar közösségi önkritika, arra nézve általam tapasztalt két mai (rendszerváltás utáni) példaesetet hozok ide. Az elsô 1994 elején történt. A Baár-Madas igazgatójaként a református egyház akkoriban megerôsödô MIÉP-es hangadói már kezdtek engem liberális mételyként elkönyvelni, s ennek szárba szökkenô hajtása volt az, hogy egyik történelem szakos tanárom a métely ellensúlyozására elôadás-sorozatot szervezett az összdiákság számára. S errôl engem csak akkor tájékoztatott, amikor már letárgyalták az elsô idôpontot a püspökkel, s elôadónak felkértek ugyancsak a püspök mellé egy neves történészt is, aki az akkori politikában is prominens szerepet játszott, téma: a nemzetiségi kérdés. A furcsa eljárás­hoz jó képet kellett vágnom, de gondoltam, nagyobb baj nem lehet, hiszen a történészrôl tudtam, hogy Bibó Istvánt már a 70-es évek elején, akkor még teljes agyonhallgatása ide­jén olvasta, ismerte és ôszintén tisztelte – errôl apám számára dedikált könyvei is ta­núskodnak, s a Bibó-emlékkönyv-ben is szerepelt. Elôadása az 1867 utáni két magyar nemzetiségi törvényrôl szólt: arról, hogy ez a törvény egész Európában a nemzetiségek tekintetében a legliberálisabb, legkedvezôbb, legkorszerûbb stb. volt – és kész, szó sincs Apponyi nyelvtörvényérôl, és az a kérdés sincs feltéve, hogy ha ez így van (volt), akkor miért akartak ’18-ban az összes nemzetiségek elszakadni? Valószínûleg – nagyjából legalábbis – minden igaz volt, ami elhangzott, de éppen ott fejezôdött be az elôadás, ahol a ma is aktuális problémát fel lehetett volna vetni, és gondolkodást lehetett volna elindítani a fejekben. Ehelyett csak az a tanulság volt evidensen levonható minden diák számára, hogy a magyarság milyen elegáns, méltányos és nagyvonalú, s mégis a szomszéd népek milyen méltánytalanul bántak el velünk. És még ez is lehetett volna valamennyire igaz, ha feltevôdött volna a kérdés: miért, hogyan, minek a következtében? S mindez történt egy mûvelt és komoly történész részérôl, aki, mint említettem, Bibó István írásait már a 70-es évek elején olvasta és ismerte – ez volt számomra a legmeg­döb­bentôbb.
A másik történet. Öt vagy hat évvel ezelôtt az Országos Református Tanáregylet éves konferenciájának keretében közösen meglátogattuk a pusztaszeri emlékparkot. Ide­gen­vezetônk, a park tervezésében és felállításában is részt vett neves értelmiségi elôször körülmutatott az Árpáddal vagy Álmossal kezdôdô és talán IV. Károllyal végzôdô szabadtéri mellszobor-galérián valami ilyen mondattal: „Ime, egy potenciális, bár meg nem valósult magyar birodalom uralkodói arcképcsarnoka”, és ebben a mondatban – erre határozottan emlékszem – a „birodalom” szónak volt kiemelten nosztalgikus hangsúlya, a mondat ennek a szónak a kedvéért hangzott el. Hasonló, bár kevésbé pregnáns hangsúlyokat a vezetés további folyamán is érezni véltem. A csúcs, ami megerôsítette számomra, hogy a vezetônkben valóban nosztalgia él a meg nem valósult magyar birodalom iránt, akkor jött el, amikor egy jurta mintájára készült kiállítási épület egyébként jó térhatású belsejében elôször magáról a jurtáról beszélt, mint a nomád kori magyarok lakhelyérôl, majd emlékeztetett arra, hogy már Hérodotosznál is szerepel a jurta, amikor egy szkíta fejedelem vagy törzsfônök abban zajló fürdési szertartását írja le. Idézte is mind a jurtának, mind magának a fürdésnek a leírását, ahogy a középre állított nagy fakádba a rabszolgák vagy foglyok a vizet behordták stb., és hirtelen felcsillanó szemmel, de teljes komolysággal, büszkeséggel ezt mondta: „hát ugye, Európát mi tanítottuk mosakodni”. Gonosz kommentárok jutottak eszembe: mit érezhet ez az ember, amikor a jelenlétében valaki a vízöblítéses WC-t angol WC-nek nevezi? Értem én, miért kell a szkíta–magyar azonosságot evidenciának tekinteni a történészek kétkedéseivel szemben: ugyanazért, amiért a hun–magyar rokonságot: mert így mégiscsak részesülhetünk valamennyi birodalmi dicsôségben. Bibó István errôl 1948-ban így írt: „Alkati vonások, nemzeti jellegzetességek tudatosítása helyett sokkal fontosabb azt tudatosítani, hogy mi mindent csinálhat egy közösségbôl a valóság helyes érzékelése, a tehetetlenség, hazugság és félelmek zárt köreibôl való kitörés, feladatok vállalása, értük való helytállás, közös erôfeszítés és közösségi teljesítmény. Ezért haszontalan, sôt szánalmas az a közkeletû beállítás, mely azzal búsong a magyar alkotóerôk különbözô akadályain, hogy »milyen kár pedig, mert milyen tehetséges, milyen eredeti, milyen zseniális ez a nemzet«. Mondjuk meg végre egyszer, hogy ennek így semmi értelme nincsen, sôt egyszerûen nem igaz. Tehetségrôl, eredetiségrôl, zsenialitásról csak kibontakozóban lévô adottságokkal kapcsolatban érdemes és lehet beszélni: hogy bedugult lehetôségekbôl milyen csodák lehettek volna vagy lehetnének, azt mondhatja, aki akarja, és hiszi, aki akarja, de ez nem tehetség, nem eredetiség, nem zsenialitás. Semmi sem terméketlenebb, mint magunknak ez az érdekességgel való felsallangozása, ez az »elátkozott királyfi« módjára való viselkedés, mely egyrészt a tehetetlenség önmagát ünneplô kibúvója, másrészt a régi, Nagy-Magyarországra méretezett magyar és úri felsôbbrendûségi tudatnak egy kósza maradványa. E lelki beállítás számára mindig megrázkódtatást jelent, hogyha szembekerül azzal a ténnyel, hogy egy bizonyos távolságról nézve magyarnak lenni semmivel sem érdekesebb, mint mondjuk lettnek vagy albánnak. Ami pedig egyáltalán nem borzasztó, mert ha lettek vagy albánok vagyunk, akkor sincs más dolgunk, mint az, hogy a valóságot szemügyre vegyük, s a dolgunkhoz hozzáfogjunk, s ha ezt meg tudjuk tenni, akkor tehetségesek vagyunk, akkor érdekesek vagyunk, s akkor kibontakozik igazi alkatunk.” (Eltorzult magyar alkat…, II. kötet, 615–616.) És akkor – a magyarság érdekében elvégzendô feladataink szempontjából – végképp huszadrangúvá válik, hogy a történészek megegyeztek-e és miben a szkíta–magyar és a hun–magyar rokonság tekintetében. Aki pedig megtalálja feladatát saját és gyermekei jövôjével kapcsolatban – hogy pl. megtanítsa ôket mosakodni –, az sose fog birodalomhiányban szenvedni.
Egyébként mintha egyenesen nekik, a birodalomhiányban szenvedôknek írta volna Bibó István az alábbi gondolatmenetet is – bár nagy kérdés, hogy a címzettek megértik-e. Az idézet A kelet-európai kisállamok nyomorúsága c. tanulmánynak A területi viták nyomorúsága c. részébôl, A territoriocentrikus szemlélet c. fejezetbôl való: „Az egzisztenciális bizonytalanság és a területi viták zavaró és korrumpáló hatásából születik meg a nemzet erejének, hatalmának, virágzásának Közép- és Kelet-Európára oly jellemzô territoriális, úgy is mondhatnánk, territoriocentrikus szemlélete. Ez a szemlélet elsôsorban a területi igényeket támasztó »irredentista« nemzeteket dönti politikai és kulturális terméketlenségbe, azonban nem hagyja érintetlenül a »birtoklókat«, a status quo híveit sem. Egy olyan világban, amelyben egy nemzetnek legaggasztóbb és legszorongatóbb kérdése az, hogy milyen területeket félt, vagy milyen területeket követel, bekövetkezik az az állapot, hogy a nemzet prosperitását elsôsorban a területi státussal hozzák kapcsolatba: az emberek nemzeti büszkeségük vagy nemzeti vágyaik teljességét úgy elevenítik meg, hogy megrajzolják a való vagy leendô állapot térképét, s azt mindenütt szemük elé rakják. Ez a szemlélet mélyen antidemokratikus. Azért mélyen, mert önmagában nem jelent sem elnyomatást, sem oligarchiát, hanem egészében, mint szemléletmód összeférhetetlen a demokráciával. A demokrácia ugyanis a mûgonddal alkotó ember szemléletének gyôzelmét jelenti a hódító és birtokló ember szemléletével szemben, s leglényegesebb tanítása az, hogy egy nemzet mélységben és magasságban a többszörösére növekedhetik annak, amennyit akár a legnagyobb erôfeszítéssel is a többi nemzetek rovására növekedni képes. Nem azt jelenti ez, mintha egy demokráciának ne lehetnének jogos területi kívánságai; nyilvánvaló, hogy az a területi igény, mely arra irányul, hogy egy terület lakói politikailag oda tartozzanak, ahová vágyaik és akaratuk viszi ôket, demokratikus szempontból kifogástalan. De az bizonyos, hogy ha valami ok miatt egy területi vita domináns üggyé válik egy nemzet életében, akkor egy még nem demokratikus közösséget megakaszthat a demokratikus fejlôdés útján, sôt egy demokra­ti­kus közösségben is a demokratikus szellem visszaesését válthatja ki.” (II. kötet, 231–232.)
És most is tegyük fel a költôi kérdést: vajon a veszély, amelyre az idézet utolsó mondata
65 évvel ezelôtt figyelmeztetett, elmúltnak tekinthetô a XXI. századi Ma­gyar­or­­szá­gon?
4.7. Bibó István gondolatmenetei-válaszai a nemzeti önkritikával szemben felhozott gyakori érvelésekre olvashatók A békeszerzôdés és a magyar demokrácia c. tanulmánynak A békeszerzôdés mint bûnhôdés c. részében. (Válogatott tanulmányok, Bp., 1986, II. kötet, 286–290.) Itt szinte az egészet fel kellene olvasnom, de ehhez kevés az idô – mindenkinek nagyon komolyan ajánlom. Olvasható, illetve letölthetô az interneten is, a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjáról (www.mek.oszk.hu).
5. Szeretnék befejezésül néhány ajánlást, illetve javaslatot tenni (remélhetôen Bibó István szellemében) a téma további feldolgozásához.
5.1. Az önértelmezésbôl (magyarságtudatból, nemzeti identitásunkból) nem maradhat ki az önkritikus szemlélet. Ugyanis 5.1.1. a hazaszeretet és nemzeti önkritika nincs ellentétben egymással, sôt! Aki nem tud szégyenkezni a hazája miatt, az nem szereti a hazáját! Pilinszky János: „A hazát csak részvéttel szabad szeretni”, azaz: ha tényleg szeretjük, akkor nemcsak a dicsôségében, hanem a szégyeneiben is osztoznunk kell, abban is részt kell vennünk. Ugyanezt mondja Petôfi száz évvel korábban (és száz évvel patetikusabban, de neki így is elhihetjük): „…hôn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet” (Petôfi: Magyar vagyok).
5.1.2. Ha pedig valaki meg akarja védeni önmagát és az övéit (családját, egyházát, hazáját, nemzetét) a tényleges veszélyektôl, kevés okosabbat tehet, mint hogy önkritikus szemlélettel figyeli önmagát és övéit. Nagy elôny ugyanis, ha tévedéseinket, hibáinkat, vétkeinket mi magunk vesszük észre lehetôleg legelôször, de ha ez nem sikerül, akkor is minél hamarabb.
5.1.3. Nincs az az ellenség, rosszindulatú szomszéd, irigy felebarát, aki nagyobb tôkét tud kovácsolni ellenünk a mi önkritikánkból, mint amekkora elônyt jelent saját magunk­nak az önkritikus szemlélet a valósághoz való viszonyban. Egyébként is le kell szö­gezni, hogy önkritikánk (bûnvallásunk, szégyenkezésünk) nem rosszindulatú szomszédainknak és irigy felebarátainknak szól, hanem önmagunknak, illetve az Úristennek, és nem azok elôtt szégyenkezünk, akik nem jobbak nálunk, hanem „mindenekelôtt nagyapáink elôtt szégyelljük magunkat, akik jobbak voltak nálunknál, és unokáink elôtt, akik remélhetôleg jobbak lesznek nálunknál”. (A békeszerzôdés és a magyar demokrácia, II. kötet, 290.)
5.1.4. Aki kritikával van önmaga iránt, és ezt nyilvánosan is vállalni képes, az bátrabban és fôleg hitelesebben mondhatja ki azt is, hogy „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak” (Zrínyi), és azt is, amit Bibó Istvántól kicsit hosszabban idéznék most, A békeszerzôdés-bôl: „…nyugodtan és keményen szembe kell szállnunk a bennünket vádoló szomszédaink vonatkozásában is azzal a beállítással, mely különféle, egyébként nem is indokolható békeszerzôdési és hatalmi elônyöket demokratikus érdemekkel akar igazolni. A demokráciának területi kérdésekben egyetlenegy direktívája van, és ezt úgy hívják, hogy önrendelkezési jog. Lehet nem hivatkozni erre a jogra, de komolytalan dolog a demokráciára való hivatkozással indokolni azt, hogy egy terület lakossága oda kerüljön, ahova nem akar tartozni. Sokkal becsületesebb dolog nyíltan vállalni tiszta és egyszerû hatalmi politikai indítékokat. A békeszerzôdést így is, úgy is alá fogjuk írni, és be fogjuk tartani: minek a demokráciára való felesleges hivatkozással a magyarságban utálatot kelteni a demokráciával szemben? Az igazság az, hogy ami a demokratizmus morális vértezetét illeti, ezen a téren az összes kelet-európai kis népek, magunkat is beleértve természetesen, messzire esnek a tárgyilagosságnak, a mértéktartásnak és az igazságérzetnek attól az ideáljától, melyet egy-egy északi állam tudott megvalósítani; pl. Dánia 1919-ben, amidôn még olyan területeket is, melyek mind történetileg, mind nyelvileg dánok voltak, csak népszavazás alapján volt hajlandó Németországtól átvenni; vagy Svédország, mely olyan elegánsan tudott Norvégiától elválni. Soha sehol a mi szomorú közép- és kelet-európai téreinken arra nem volt példa, hogy bármelyik ország a nemzet nagy hiúsági és hatalmi kérdéseiben a demokrácia következményeit ilyen módon a végsôkig le tudta volna vonni. A demokráciáért való lelkesedés csakúgy, mint a fasizmushoz való buzgó igazodás, ezekben az országokban mindig szerves összefüggésben volt azzal a területi zsákmánnyal, amit féltettek, vagy azzal a területi konccal, amit reméltek. […] A demokráciára való üres hivatkozás helyett igazabb dolog felismerni, hogy a politikai morálnak egyugyanazon lejtôje felé botorkálnak a kelet-európai kis népek egyaránt. Csak egy-egy emelkedik ki közülük egy-egy szerencsés történelmi pillanatban: a múlt század elején a lengyelek, a szabadságharcban a magyarok, a masaryki demokráciában a csehek, a fasizmus elleni nagy felszabadító háborúban a jugoszlávok. De a pillanatokra föltámadt nagyvonalúság hamar megszûkül, s a feudális Lengyelország, a kiegyezéses Magyarország s a hitleri koncentrációs táborokat utánzó Csehszlovákia [beszúrás tôlem, B. I. ifj.: és a magyarokat tízezrével kivégzô, bosszúálló Jugoszlávia] szomorúan mutatják a kelet-európai acsarkodás szokott útjára való visszatérést. Végsôleg ezek a népek nagyon egyformák, akár a demokratikus, akár a fasiszta érdemek bunkójával hadakoznak is egymás ellen, s ha meg is van itt bizonyos fokig a demokrácia és a fasizmus szavainak az európai értelmük is, ugyanakkor sohasem függetlenek attól, hogy mire és ki ellen lehet ôket felhasználni. Az igazi demokrácia és az igazi megbékélés akkor kezdôdik majd ezek között a népek között, amikor elôször jut majd kifejezésre közöttük a közös elaljasodásra való közös rádöbbenés”. (II. kötet, 284–285.)
Megjegyzendô, hogy ennek a rádöbbenésnek még ma is elôtte vagyunk.
5.2. Sérelmeink és a velünk történt igazságtalanságok feldolgozásához – az önkritikus szemlélet mellett, pontosabban e szemlélet alkalmazásával – tisztán fel kellene ismernünk, hogy azokból mi az, ami ma már reparálhatatlan és visszafordíthatatlan, és azokat elfogadni. Nem beletörôdésbôl, nem gyengeségbôl vagy gyávaságból, hanem hogy ne gárgyuljunk bele a sérelmekbe, és ha a múlttal foglalkozunk, azt tudjuk a jövôre nézve tenni; és nem kevésbé azért is, hogy – bármilyen keserûséget kell is cipelnünk – semmiképpen se hintsük el új gyûlölködések magvait. Ennek tudatában az elfogadás, a tudomásulvétel nem lesz azonos a beletörôdéssel, sem a rossznak jóvá való átmázolásával, amit a Kádár-rendszer esetében sajnos megtettünk (meg is van az eredménye). Ha bízunk is abban, hogy az Úristen a rosszból is valami jót hozhat ki, akkor sem gondolhatjuk és nem mondhatjuk a rosszról, a gonoszról, hogy jó, sem az idô múltával, sem megszokásból, sem beletörôdésbôl, sem „a kisebbik rossz” elfogadásának megkönnyítése végett. A jó és gonosz ismeretének ezt a feszültségét – ha már szert tettünk rá a paradicsomban az ismeretes eredménnyel – tartósan bírnunk kellene, éspedig (humanista nyelven szólva:) szellemi és lelki erôvel, továbbá (keresztény nyelven szólva:) Isten kegyelmében bízva, hittel és értelemmel. Itt szeretném külön felhívni a hallgatóság figyelmét Kuti József írására: A szolidaritás ideje – Trianon teológiai recepciója. Az EPMSZ 2010-es évkönyve, 132–138.
5.3. Kifejezett, konkrét distinkciót kell tenni a kollektív bûn és kollektív szégyen között: az elsô elutasítandó, a másodikat jobb vállalni, mert akkor is rajtunk maradó tény, ha nem vállaljuk. Ha vállaljuk, akkor legalább valamennyire gazdái lehetünk a saját szégyenünknek, és kevésbé fog megviselni az elkerülhetetlen tény, hogy a mi szégyenünkkel mások is szeretnek gazdálkodni, természetesen saját javukra.
Gondolatmenetek és válaszok találhatók erre a kérdésre Bibó István Zsidókérdés és A békeszerzôdés és a magyar demokrácia c. tanulmányaiban, újabban pedig a romániai magyarság aktuális helyzete felôl kiválóan megfogalmazva Szilágyi N. Sándor: Szempontok a nemzettudat lélektanához c. cikkében. (In: Szilágyi N. Sándor: Mi-Egy-Más. Közéleti írások. Kolozsvár, 2003, 97–117.)
5.4. Fontos, hogy aki bocsánatkérést követel, tudjon elfogadni tökéletlen bocsánatkérést is; és át kellene gondolni, érdemes-e elvárni a bocsánatkérést. (Szilágyi N. Sándor hivatkozott írása e szempontból is gondolatébresztô.)
5.5. A stílus és hangnem kérdései sem mellékesek. Ma Magyarországon már az ujjgyakorlat szintjén szokás a másik tábor szélsôségeseinek primitív vagy durva megnyilatkozásain gúnyolódni; vagy égô gyûlölettel („mert ezek mind ilyenek”), vagy alig titkolt euforikus elégtétellel („lám-lám, ennyire hülyék és primitívek ôk”). A magunk részérôl próbáljuk ezt elkerülni. Bibó István a legritkább esetben használt gúnyos hangot, iróniáját és egyébként kiváló humorát is óvatosan vette igénybe.
5.6. Összefoglalóan végül is úgy látom, hogy feladatunk kezdete-alapja belsô, személyes szabadságunk megôrzése, de nem bezárkózva, magánéleti szinten, hanem valamilyen módon megosztva, kommunikálva a közösség többi tagjával, azaz egymást erôsítve e szabadság megôrzésében. Bonhoeffer értelmében kellene optimistának lennünk, és ehhez erôforrást találnunk hitben és/vagy emberségben. A már idézett mondatot Bon­hoeffer gondolatmenetében a következô bekezdés tartalmazza: „Okosabb dolog pesszimistának lenni; így nem csalódhatunk, s nem fogunk szégyent vallani az emberek elôtt. Okosok között nem szokás tehát derûlátónak lenni. Lényege szerint az optimizmus nem a fennálló helyzetrôl alkotott vélemény, hanem életerô, a remény ereje ott, ahol mások elcsüggednek, erô ahhoz, hogy emelt fôvel járjunk akkor is, ha látszólag minden félresikeredik, erô a kedvezôtlen fordulatok elviseléséhez, olyan erô, mely a jövôt sohasem engedi át az ellenségnek, hanem maga tart rá igényt. [Kiemelés tôlem, B. I. ifj.] Minden bizonnyal létezik olyan ostoba, gyáva optimizmus is, amit csakugyan kerülni kell. Ám az olyan optimizmust, amely a jövô akarása, tévedjen bár százszor is, mégsem ítélheti el senki… Vannak olyan emberek, akik komolytalannak, keresztyének, akik keresztyénietlennek tartják, ha valaki a földön jobb jövôt remél és ilyenre készül. Az ilyen emberek azt hiszik, hogy annak, ami jelenleg történik, nincs más értelme, csak a káosz, a zûrzavar, a katasztrófa, s így csüggedten vagy a világtól elmenekülve kibújnak az élet folytatása, a dolgok helyreállítása és a jövô nemzedékek iránti felelôsség alól. Lehet, hogy az ítélet napja holnap lesz, s ha így lesz, akkor örömmel abba is hagyjuk majd a jobb jövôért folytatott munkát – de csakis akkor, nem elôbb.” (Dietrich Bonhoeffer: Börtönlevelek, Bp., 1999, 21–22.)
Eddig az idézet. És hozzáteszem azt a történetet is, amelyet Bonhoeffer is biztosan ismert. Állítólag Luther Mártont egyszer megkérdezte valaki, mit tenne, ha kétség nélkül tudná, hogy másnap – holnap – eljönne az ítélet napja. Luther erre azt válaszolta: ma akkor is elültetném ezt az almafacsemetét, amelyet már elôkészítettem.

Befejezésként ígértem egy idézetet az önkritikus önértelmezés példájaként. Íme: „…az alkat épsége sem meghatározott adottságok ôrzésébôl, hanem elsôsorban a reagálóképesség épségébôl áll. Ha egy egyén vagy közösség meghasonlik önmagával, elveszti önmagát, ez nem úgy történik, hogy valamelyik napon valahol elveszti azt a kiskátét, amelybe be van írva, hogy neki milyennek kell lennie. Hanem úgy, hogy valamilyen okból, valamilyen megrázkódtatás, valamilyen meggyávulás, valamilyen megzavarodás folytán elveszti az ép reagálóképességét, elveszti azt a képességét, hogy a valóságos helyzetet felmérje, ennek alapján a szükséges vagy lehetséges tennivalókat felismerje, s azokba bele is vágjon. A magyar alkat megzavarodásának összes lényeges tünetei elsôsorban az ilyen értelemben vett reagálóképesség zavarait mutatják. Alkatnak és reagálóképességnek nem az a viszonya tehát, hogy alkatunk örök tulajdonságainak elemzésével jutunk el a helyes cselekvés irányelveihez, hanem pontosan fordítva, az ép reagálóképesség aktív alkotó mûködése során formálódik ki az ép alkat. Persze, a reagálás épsége nem a cselekvés hevességében, erôltetett igyekezetében és mutatós eredményében mutatkozik, hanem a valóság érzékelésén alapuló helyes feladatválasztásban és -vállalásban, abban, hogy »a dolgot ôt magát nézzük«, s azután »körmösen nyúlunk a magunk dolgához«, ahogyan ezt Bocskai és Zrínyi oly egyszerûen megmondották.
Mindez közösségekre még fokozottabban áll, mint egyénekre. Egy közösség lényegét nem az adja meg, hogy a közös jelleget, a közös jegyeket a tagok valamiképpen a homlokukon viselik, hanem a közösségben mint közös vállalkozásban való részesség. Alkati vonások, nemzeti jellegzetességek tudatosítása helyett sokkal fontosabb azt tudatosítani, hogy mi mindent csinálhat egy közösségbôl a valóság helyes érzékelése. […]
Így látva a dolgokat, minden hatás, minden beolvadás teljességgel másodlagos, tüneti jelenséggé válik az alkat zavarainál. Az alkat pontosan abban, hogy reagál, hogy cselekszik, hogy alkot, egyben asszimilál is: idegen hatást, idegen beolvadást, mindent. Magyarországon az asszimiláció kérdése éppen azért van annyira érzelmi és irracionális síkra tolva, azért esik annyi szó arról, hogy az idegen miért zárja szívébe, miért szereti meg ezt a csodálatos, érdekes, megnyerô, elbájoló és egyéb, Isten tudja, még miféle erényekkel ékes nemzetet, mert az asszimiláció nálunk, mint mondottuk, éppen a közösségi formák szétesésének a korában folyt a legerôsebben. A magyar nemzet tehát a világon mindenféle sallangjával asszimilált, csak éppen azzal az eggyel nem, ami az egyetlen igazi és egyetemes asszimiláló közeg: a közösségi életének a sodrával. Az asszimiláció lehet fáradságos és lehet fájdalmas, de távolról sem olyan rejtelmes és irracionális folyamat, mint ahogy azt nálunk be szokták állítani. Éles, határozott profilú, kirajzolt alkatú közösségek nem úgy asszimilálnak, hogy titokzatos rendüléseket keltenek fel az idegen szívében, amitôl az mindinkább ellágyul, míg végre puhán beolvad. Hanem úgy, hogy világos, határozott szokásaik és tételeik vannak arról, hogy hogyan kell szavakat kiejteni, köszönni, udvarolni, elnökölni, elégtételt venni, gyûlést tartani és versenyezni, s az idegen hol elbájolódik, hol durván fejbe verettetik, de mindenképpen belekerül ennek a közösségi életnek a sodrába. […]
Le kell tehát teljes határozottsággal szögeznünk, hogy a magyar jelleg megismerésére irányuló törekvés és a magyarságnak mint közösségnek a megújítására irányuló erôfeszítések között nincs magától értetôdô, egyértelmû kölcsönhatás. Felkutathatunk sokféle magyar jellegzetességet anélkül, hogy mindezeknek a fenntartása és ápolása egyben feltétlenül a magyar közösség megújulását és megerôsödését is jelentené. Azt, hogy mi jelenti a magyar közösség megújulását, ettôl függetlenül, más módszerekkel kell felismernünk, és ebben minden jelenséget, régit és újat, elsôsorban nem a népiség szempontjából, hanem társadalmi és politikai szempontokon kell lemérnünk. Ha igaz, hogy az alkat olyan valami, ami elsôsorban reagálásban, a valóság érzékelésében, feladatok vállalásában és feladatok elvégzésében mutatkozik, akkor a közösség életére alkalmazva nyugodtan mondhatjuk úgy is, hogy az alkat minemûsége, az alkat épsége, az alkat regenerálódása elsôsorban politikában mutatkozik meg. Politika alatt természetesen nem a politikusok mûködését magában, hanem a közösségi feladatok megoldásának az egész folyamatát értve.
Ha mindebbôl most a mai helyzetre vonatkozó következtetésként azt s nem többet von le valaki, hogy a magyar léleknek önmagával való meghasonlása ellen többet ér a földreform vagy a népi kollégium, mint a magyar lélek minemûségén való bármiféle töprengés, akkor ezt a végkövetkeztetést csak helyeselni lehet. Az a megnyugtató megállapítás azonban, hogy az elôzô korszakok tévutait immár elhagytuk, nem ment fel az alól, hogy éberen ne figyeljük újabb megrázkódtatások és megakadások ama tüneteit is, melyekre fentebb már rámutattunk.” (Eltorzult magyar alkat, II. kötet, 614–616., 618–619.)

 

* Elôadásként elhangzott az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem és a Magyar Pax Romana közösen rendezett ökumenikus konferenciáján Balatonszárszón, 2011. április 27-én.