HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Szlukovényi Katalin: „A SZÖVEGVILÁGREND BETELT” (Imre Flóra: A hegyről lefelé)

    Szlukovényi Katalin

    „A SZÖVEGVILÁGREND BETELT”

    Imre Flóra: A hegyről lefelé
    Tipp Cult Kft., 2010. 70 oldal, 1470 Ft

    Szonettkoszorú Imre Flóra legelső kötetében a nyitány és a legutóbbiban az (ál)zárlat. Kérdés, milyen párhuzamok, illetve különbségek fi­gyel­he­tők meg a két ciklus között. Tágabb értelemben: miféle pályát járt be időközben a költő, aki első és hetedik könyvét azzal is összekapcsolta, hogy mindkettő címében egy-egy magaslatot jelölt meg fő viszonyítási pontként: Az Ak­ro­po­lisz­ra néző terasz (1986), illetve A hegyről lefe­lé (2010); és aki most maga emelte címlapra a megtett út metaforáját.
    Míg a Szonettkoszorú1 a pályakezdő költő mes­termunkájának, addig a Platonizmus (49–
    64.) az eddigi életmű betetőzésének tűnik. Imre Flóra mindig is komolyan vette a poétai mesterséget: első megjelent verse formájául mindjárt a legnehezebb műfajt, a szonettkoszorút választotta.2 Az elkészült mű minden tekintetben megfelelt a céhes követelményeknek: nemcsak azt igazolta, hogy szerzője képes betartani a szigorú szabályokat, hanem azt is, hogy eközben egyéni hangon tud megszólalni. Egyik szem­betűnő sajátossága a kulturális utalások gyakori és sokféle használata volt, ami erősen elütött az akkori magyar líra konvencióitól. Különösen, mivel két, első látásra igen távoli forrásból merített: egyfelől az antikvitásból (pl. „Véreztem Tacitusban érted”, „Dór oszlopok ölelnek engem”),3 másfelől a tudományból (pl. „A tested mint esztétikum”,4 „Diszkrét anyagrészek vagyunk”).5 Fi­gye­lembe véve azonban, hogy a latin évszázadokon át funkcionált a kultúra elsődleges, sőt gyakran kizárólagos közvetítő nyelveként, és így mai mű­veltségszavaink jelentős része antik eredetű, a két, látszólag igen eltérő referenciatartomány épp a nyelv szintjén jól elegyíthetőnek bizonyult. Ezzel együtt a heterogén anyagot, a széttartó allúziókat még nem mindenütt sikerült egyenletesen összedolgoznia. Például a kö­vet­ke­ző idézet mindkét megállapítása alapvetően tö­mör, ötletes és pontos, a versszak viszont kettéesik, a tartalmi-logikai ugrások itt-ott képzavargyanúsan nagyok, és a keresztrímpár elég nehézkes. „Vagyok megfeszített szonett / Vérző oldalú rímkereszten / Létezésemnek a limest / Bőröm szabja hámszövetekkel.”6 Hasonlóan nem sza­bály­sze­gő, mégis kissé ügyetlen megoldás, hogy a mesterszonett rímképlete: abab acac dad eae, tehát az első sor ríme végigvonul a versen, ami egy teljes ciklusra kivetítve elkerülhetetlenül okoz némi monotóniát. Az efféle apróbb egyenetlenségek ellenére Imre Flóra első szo­nett­ko­szorúja igazi remek volt – a szó céhes értelmében.
    A Platonizmus azonban már a szó mai értelmében remekmű. Ahogy a cím is mutatja, a forma nem puszta öncél többé, hanem a kifejezés harmonikus eszköze. Azért a költő most is nagyon gondosan formálja a szonettkoszorút, sőt még szorosabbra fonja: míg az első alkalommal a mesterszonett „csupán” az őt követő darabok első soraiból épült fel, addig a második ciklust az is összetartja, hogy egy-egy szonett utolsó sora egyben a következő vers kezdete, és a legutolsó zárása a mesterszonett elejéhez visszacsatolva teszi teljessé a kört. Amúgy ezúttal is nyolc-kilenc szótagos, jambikus sorok váltakoznak, a rímelés javarészt keresztrímes marad, és immár teljesen változatos: abab cdcd efef gg. A szerkezet azonban jelentősen módosult: a pet­rarcai 4 + 4 + 3 + 3 tagolást felváltja a 4 + 4 + 4 + 2 tördelésű angol szonett. Azt pe­dig épp a szerzőtől tudjuk, hogy „szerelmet vallunk francia szonettben / szakítani a shakespeare-i a jobb”.7 És valóban: a Szonettkoszorú mintha a megízlelt, egészében mégis elérhetetlen szerelem utáni sóvárgásról, míg a Platonizmus az elveszített szerelemtől vett búcsúról szólna. Bár ez nem teljesen igaz: az első ciklusban is fel-feltűnik az elválás fájdalma, és az utóbbiból is süt a vágy. Általában véve inkább úgy tűnik, Imre Flóra egész költészetének témája a beteljesületlen szerelem.8 Pontosabban mindenről a szerelem ürügyén beszél: az antikvitás, a kereszténység, a világirodalom és a magyar költészet hagyományaiban, a hétköznapi és a természettudományos tapasztalatokban keresett arany idea (59.) mindig a paradigmatikus test (56.) vonatkozásában, a szerelmes lelkesültségben válik számára megragadhatóvá: „a tárgyak és a részletek / mint minden jelben jelenésben / te vagy tebenned fénylenek” (62.).
    Ez már nem is a platóni mögöttes értelem (64.), hanem a plótinoszi örök-egy (56.) keresése. Ér­de­mes a kötetek rendjében sorra venni Imre Flóra filozófiai, közelebbről platonista vonatkozású verseinek sorát, mert sajátos logikája jól nyomon követhető bennük. Az első kötet Par­me­nidésszel indít, akinek miszticizmusából a neoplatonista Plótinosz sokat merített, így téve lehetővé a görög filozófia és a kereszténység későbbi összekapcsolását,9 ami Imre Flóránál is meghatározó kettős kötődés. „Melyet Parmeni­dés ta­nít, / Voltam Egy; mozdulatlan élet.”10 E statikus-idillikus ősállapotot a második kötetben A szellem születése követi „Plótinoszból” alcímmel, amely leírja, ahogy a szellem az Egy keresése közben „lát rá önmagára”.11 A Rondó lapjain aztán verscímbe, sőt cikluscímbe emelve tér vissza a téma: A lélek útja az Egy felé (Plótinosz); ezúttal azonban az Egy keresése a lélek számára nem önmaga megtalálását, hanem föladását implikálja, a keresztény önmegtagadás elvét idézve: „Elhagyja lassan mindenét”.12 Ugyanebben a ciklusban olvasható Arisztophanész mítosza is: „Mivel kettéhasíttatott az ember… Rajtad kívül hogy élhetek?… Monolit isten.” 13 Azaz a két szerelmes, az egykori mitikus androgün egész két fele közti szakadást a költő az ember és isten közti távolságnak felelteti meg. A Coincidentia oppositorum pedig a szintén neoplatonista Cusanus terminu­sáról, az ellentétek egységéről beszélve ugyanazt a nyomasztó kérdést teszi fel, ami majd A hegy­ről lefelé elején tér vissza csaknem szó szerint: „honnan mégis ez a szomoruság”.14 Imre Flóra természetesen nem hézagmentes bölcseleti rendszer megfogalmazására törekszik, költői világképének filozófiai jellege azonban pontosan kirajzolódik a fenti versekből. Pályáját Plótinosz nyomán az Egy keresésével kezdi, a szerelemben és a transzcendenciában sejtett egység, önazonosság és teljesség reményében. Az ellentét, a távolság és a veszteség élményei azonban a hetedik kötet végére el- (avagy vissza)vezetik Platón kétvilág-elméletéhez, konstatálva a jóvátehetetlen szakadást jelenség és idea, test és lélek, ember és transzcendencia, jelen és múlt között. Egyfelől tehát a Platonizmus az első szo­nettkoszorúnál erősebb belső koherenciájával, letisztultabb képeivel, érettebb, gördülékenyebb nyelvezetével meggyőzően összegzi, sőt nyelv, jelentés és forma ritka tökéletességű összhangját megvalósító versként mintegy létre is hozza az egykor vágyott-sejtett teljesség érzékien gyö­nyö­rű tapasztalatát: „az eszmélet s a puszta hús / ma­gától volt harmonikus” (57.). Másrészt a megállapítás múlt idejű, az angol szonett szakítást sugall, a hangvétel fájón nosztalgikus, a lírai én a hegyről lefelé tart.
    Az Akropolisz és a hetedik kötet címlapján említett hegy között az életművön át húzódó vo­nulat több ponton megfeleltethető a fenti gon­dolatmenetnek. A hegymetaforák sora a vágy kezdeti lendületétől a rezignált lemon­dásig vezet – legalábbis első látásra. Hiszen az el­ső kötetben ezt olvashatjuk: „a hegyre föl”,15 amelynek A hegyről lefelé éppen az ellentéte.
    A második kötet Felfelé16 című darabja pedig szintén mintegy párverse az új könyv címadó versének. Kínálkozik hát, hogy úgy tekintsünk a megtett útra, mintha a lírai én kezdetben távolról, az Akropoliszra néző teraszról vágyakozott volna az isteneknek szentelt fennsíkra, majd a hosszú emelkedő végére érve indulna lassan lefelé. A helyzet azonban korántsem ilyen egy­sze­rű. E képlet ugyanis a lenti, profán hétköznapokat állítaná szembe a sóvárgott transzcendens magaslattal, a siralomvölgyet a tudás, a fény, az autentikus létezés boldog helyszínével. Im­re Flóránál azonban a hegytető zavarba ejtő­en sötét, kopár, sőt többnyire nincs. Pontosab­ban már nincs. Az első idézet forrása a Nosz­tal­giák, vagyis a hegy már eleve mintha csak a megszépítő emlékezetben létezne. Az első kötet egy másik verse szerint „nincs út a hegyre vissza”.17 A címadó darab pedig nemcsak a görög istenek lakhelyét, de még a látványukat kínáló helyzetet is a múlt, illetve a vágy tartományába helyezi: „Kifutnék újra a teraszra / Keresni az eltűnt Akro­po­liszt”.18 Ugyanebben a könyvben az Éjjeli út a he­gyen ugyan megerősíti – ezúttal keresztény kontextusban –, hogy a hegytető a transz­cen­dens tapasztalat helyszíne. E tapasztalat azonban továbbra sem a beteljesülésé vagy legalább a megértésé, csupán a várakozásé a sötétben: „Várlak téged, mint a föld, Istenem”.19 A már emlí­tett Felfelé gyönyörű tájleírásában pedig ugyan az egész város „A nap felé, az ég felé” indul, de nem jut tovább, csak „a hegy derekához […] Mert ott mindennek vége van. / Onnan a hegy irgalmatlan kopár / […] ott nincs már más, csak kő és újra kő: / némán figyel a végtelen idő.” Még a szonettírás folyamatát tematizáló, játékosan kiürített Pet­rar­cai szonett20 is a terzinákhoz érve a hegy fo­galmáról a veszteségre asszociál: „most indulunk neki a hegynek / elkomorul a játszi kezdet / a tárgyak végképp elmaradnak”. A hegyhez tehát többnyire a transzcendencia képzete társul, ez viszont mint­ha csak a vágy vagy a nosztalgia távolságából tűnne vonzónak – közvetlen jelenléte maga az ijesztő üresség.
    A fenti ambivalenciát találóan összegzi Imre Flóra egyik metaforája, a „forrástalan fény” (3.). Ez az új kötet nyitóversének utolsó előtti sorában tűnik fel, s első látásra csupán tárgyilagos, igen pontos természeti képnek látszik: a fény eredetét bizonyára azért nem látja a beszélő, mert a hegy eltakarja előle a napot. A szó szerinti olva­satot erősíti a szöveg java része is, amely Imre Fló­ránál szokatlanul egyszerű hangvételű, tájleíró prózavers, egy kellemes őszi séta élményeinek érzékletes felsorolása, amelybe néhány, épp saját indokolatlanságán álmélkodó kérdés ékelődik látszólag szervetlenül: „hosszú meleg nyár-forma ősz volt / honnan ez a halálos szomorúság” (3.). A képi és fogalmi elemek ilyen következetes szétválasztása csaknem végig azt a hatást kelti, mintha a vers nyomasztó kérdései nem az idillikus látvány mögöttes értelmét bontanák ki, épp ellenkezőleg, valamely azzal ellentétes lé­nyeget igyekeznének megragadni. Vissza­gon­dolva azonban a Cusanus-vers már idézett sorára, amelynek szomorúságát a kedvestől való el­válás váltotta ki, egyértelműen indokolja a ma­gány a zárlat tragikus hangoltságát: „és sehol senki csak a kertek / a forrástalan fény alatt”. Imre Flóra verseiben a fájdalom egyáltalán nem a fény hiányából fakad, sőt: nála kifejezőbben sen­ki sem ír annak érzéki és transzcendens gyö­nyö­rű­ségéről: „csak menni veled Jézus úr / a fény alatt” (22.); „az emlékezet olyan mint a tenger […] / a fények mögött más mélység dereng fel” (23.); „Apró fények szikráztak át / a testemen a közeledben” (54.); és vég nélkül sorolhatnám a példákat mind a je­len, mind a korábbi kötetekből. Csakhogy a jelenségekben és viszonyokban felsejlő mélyebb jelentés ígérete csalókának bizonyult, az esetleges fényjáték a versek tanúsága szerint sehogy sem vezetett el az egyetlen sugárzó lényeghez: „amikor még fiatal voltam […] / hátam mögött a kelő nappal / végtelen távlatokba néztem”; „de amióta sokat lát­tam […] / mintha mindent villogni látnék / ritmustalan szembántó fénnyel” (19.). Így A hegyről lefe­lé konstatált tárgyatlan szorongás tárgya épp a tárgy hiánya, a fény eredetét firtató keresés kudarca, annak kiábrándító tapasztalata, hogy a fény forrástalan.
    A sor egyébként szó szerint visszatér a Pla­to­nizmus-ban: „tenyeremen tartom a látványt […] / forrástalan fény-születés” (61.). Ez a megfogalmazás egyrészt kiemeli a fényélmény bensőséges természetét, másrészt arra hívja fel a figyelmet, ami a mostani kötet egyik legfontosabb és legárnyaltabban megfogalmazott felismerése: hogy a látvány – beleértve a fényhez asszociálódó összes pozitív jelentést – nem valamely egyetlen lényeg földi vetülete, amelyet követve el-, illetve visszajuthatunk annak örökkévaló forrásáig, hanem olyan minőség, amelyet mi hozunk létre. Az a költő, aki második kötetének hátoldalán még magabiztosan állította: „Valami nálam több lakik a versben”, az objektív líra verseszménye szerint kimondhatatlan, legfeljebb indirekt mó­don sejtethető, univerzális többletértelem helyett most már a költészet általunk teremtett vol­tát s ekképp véges, esetleges és önkényes természetét hangsúlyozza: „valami virtuális táj […] egyszer volt mítosz hisz kell hogy legyen / egy vonatkoztatási rendszer” (A paradicsom teremtése, 18.); „a vers mindent tud és semmit se tud […] nem vezet sehová sem az az út”. Ez más szavakkal a művészet öncélúságának posztmodern gondolata: „visszajön a költészet visszajön / csak a valóság nem jön vissza többé” (Dal a dalról, 20.). Lényegre törően ragadja meg ezt a következő, nosztal­gikus sor: „aranykor, paradicsom, ifjúság” (18.), amelyben Imre Flórára oly jellemző módon ke­rül egymás mellé az antik aranykor és a keresztény paradicsom, melyeket a költő aztán egyaránt a mítosz fogalma alá rendel. (Természete­sen ennek előképe is fellelhető már az első kötet szonettkoszorújában a „vérző Saturnalia” említésekor, hiszen a téli napforduló idején előbb a rómaiak ünnepelték a Szaturnusz isten uralkodásának dicső múltjába képzelt aranykort, majd a keresztények a Krisztus eljövendő királysága idejére várt mennyei királyságot. És a szerző később is gyakran játszik a keresztény és antik történetek, pl. a feltámasztott Lázár és a megszabadított Prométheusz egymásra vonatkoztatásával.)21 Miközben tehát a versek a test öregedését siratják: „a test végül is szétrohad” (11.), illetve „Az ember élve megrohad” (24.), az elégia valódi tárgya a magunkra utaltság, a magány tudata, a majdani beteljesülésbe vetett naiv hit elvesztése: „várakozás mire nincs más itt szorított az üresség” (32.).
    Ahogy az eddigi példákból is látszott, Imre Flóra igen gyakran él az idézet és az önidézet eszközével. Ez részben az a jelenség, amelyre Tóth Krisztina hívta fel a figyelmet: „Sok költő kisebb-nagyobb időtávokkal megpróbálja ugyanazt a versét megírni. Nem, nem is így mondanám: ugyanannak az alapötletnek az ideális megvalósítását keresi az adott időszakban birtokában lévő eszközök segítségével.”22 Imre Flóránál azonban a szokottnál erősebben dominál az önismétlés, a körkörösen visszatérő szerkesztésmód, amelyre már a Rondó címe és fülszövege is felhívta a figyelmet. Gyakori módszere, hogy a számára fontos motívumokhoz − témákhoz, képekhez, szófordulatokhoz, műformákhoz, szerepekhez stb. − újra meg újra visszatér, ugyanazt többször, többféle aspektusból, különböző kontextusokban vizsgálva meg. Ez ugyan a monotonitás érzését keltheti olykor az olvasóban,23 összességében mégis sikeres eljárásnak tartom, mivel az ismétlődő mozzanatok egyszerre szolgálnak sajátos költői hangjának könnyen azonosítható védjegyeiként; másrészt ugyanaz az elem az eltérő szövegösszefüggésekben más és más értelmet nyerve olyan komplex jelentésre tesz szert, amit egyszeri használat révén sohasem érhetne el. Vagy ahogy Imre Flóra fogalmaz az intertextualitásról szóló önértelmező vallomásában: „a szavak, amelyeket használunk, beitták azoknak a szövegeknek az ízét, amelyekben korábban használták őket, és így, mint a rumban áztatott mazsola, másféle ízt adnak annak a süteménynek, amelybe beletesszük őket”.24 Ezért is tűnt számomra szükségesnek a mostani kötet darabjait rendre a korábbi művek kontex­tusában értelmezni. Pl. a kötet Ronsard-versei ezer szálon kötődnek mind egymáshoz, mind a korábbi, Ronsard modorát imitáló költeményekhez, valamint tágabb értelemben Imre Fló­ra rengeteg egyéb szerepverséhez. Mikor Ron­sard a haldoklásra gondol: „még akkor ott a végső szétbomlás során / az utolsó is az az maga a halál” (11.), akkor a legelső szonettkoszorú szándékosan rossz rímét veszi elő: „Lásd kettőnket, ha szűk falán / Ódon énednek felkopogtat: S kérdez a jel: Mi lett? Halál.” Vagy ha Ronsard a régészetről olvas (27.), akkor az Allegória a lélekről „Kiürített város”-ának (7.) képeit idézi meg. Ha pedig Ron­sard áthangol, akkor cinikus észrevétele: „egyszer majd lerogyok csak basszusáriák” (34.), ismét egy korábbi motívum újrafogalmazása: „A csengő, telt szoprán kora lejárt.”25 Ez a – nem igazán kötetben, sokkal inkább életműben gondolkodó – líra lehet az oka, hogy míg a kötet cikluscímei nagyon is jellemzőek – a Monológ a magányra, az Idő az örökkévalósággal és a mulandósággal folytatott párbeszédre, A kö­tő­szö­vetek mögött pedig a testiségre, azaz Imre Flóra költészetének meghatározó ismérveire utal –, a ciklusba rendező, illetve szétválasztó szerkesztői elvet nem igazán sikerült fellelnem. És – többek közt – ezért is értek mélyen egyet Ferencz Győző megállapításával: „milyen szívesen lapoznám már összegyűjtött verseit!”26 Miközben ugyanis Imre Flóra nemzedékének egyik legizgal­masabb lírai életművét építi, az irodalmi hagyo­mányban rejlő lehetőségeket gazdagon kibontó, intellektuális kérdésfelvetéseivel, valamint szerep- és formajátékaival egyaránt termékenyen foly­tatható irányokat jelölve ki – gondolhatunk itt pl. Szabó T. Anna, Szakács Eszter vagy Kiss Judit Ágnes hasonló indíttatású verseire –, addig elismertsége messze nem tükrözi teljesítményét. És bár e visszásság felismerése már rég megtörtént,27 orvoslása semmiképp sem a költő, hanem a recepció feladata.

     


    Jegyzetek

    1. Imre Flóra: Az Akropoliszra néző terasz. Magvető, 1986. 5–21. A recenzió címe a mostani kötet El­ha­nya­golt című versét idézi (38.).
    2. „Sok szonettet írt, első megjelent verse is az volt, még­hoz­zá a legnehezebb fajta, szonettkoszorú…” Lator László: Vissza a forráshoz. In: Kakasfej vagy filozófia. Európa, 2000. http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/LATOR/lator00172/lator00172_o/lator00172_o.html.
    3. Az Akropoliszra néző terasz, 7.
    4. Uo. 14.
    5. Uo. 10.
    6. Uo. 10.
    7. Imre Flóra: Szakítani. In: Rejtőzve éltünk. Tevan, Békéscsaba, 1995. 53.
    8. „A versvilága? Monotematikus, minden tárgyat a sze­relemnek postázó.” Tarján Tamás: Animula. In: Holmi, 1996/12. 1800.
    9. Hannes Böhringer: Plótinosz. In: Mi a filozófia? Palatinus, 2004. http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/bo­hringer_mi_a_filozofia/plotinosz.htm.
    10. Az Akropoliszra néző terasz, 29.
    11. Imre Flóra: Merőleges idő. Interart, 1992. 34.
    12. Imre Flóra: Rondó. Tevan, Békéscsaba, 1992. 7. (cikluscímként) és 14.
    13. Uo. 18.
    14. Imre Flóra: Nem tart soká. Tevan, Békéscsaba, 2004. 12.
    15. Imre Flóra: Nosztalgiák. In: Az Akropoliszra néző terasz, 89.
    16. Merőleges idő, 41.
    17. Megbicsaklik az ének. In: Az Akropoliszra néző te­­rasz, 92.
    18. Az Akropoliszra néző terasz. In: Az Akropoliszra néző terasz, 61.
    19. Éjjeli út a hegyen. In: uo. 117.
    20. Nem tart soká, 60.
    21. Prométheusz. In: Rondó, 27.
    22. Tóth Krisztina: Talált mondat. http://mta.hu/data/cikk/10/75/1/cikk_107501/Toth_Krisztina.pdf.
    23. „Ez az ismétlődés már bántó a szavak szintjén: egy-egy kifejezés gyakori használata rossz szájízt okozhat a befogadó­ban, mert kiüresíti a szavakat. Így mintha önmaga tett vol­na közhelyessé olyan − egyébként nem szokványos − sza­va­kat, mint írisz, retina, comb, moccanatlan.” Egri Zsolt: „…levert diófa bánata…” In: Életünk, 1996/6–7. 672.
    24. Imre Flóra: Egy tolvaj vallomásai, avagy az in­­ter­textualitás. In: Holmi, 2008/9. 1136.
    25. Egy néhai szoprán töprengései. In: Rondó, 149.
    26. Ferencz Győző: Légritka magaslatok. In: Nép­sza­bad­ság, 2011. II. 27.
    27. „A változás – mert ma már egyéni hangú, jelentős alkotó­nak látom, sokakkal egyetértésben – elsősorban nem a köl­­tőben vagy költészetében, hanem olvasatában/olvasataiban történt meg.” Bodor Béla: Ex Libris. In: Élet és Iro­da­lom, 2004. IX. 24. http://www.es.hu/;ex_libris;2004-09-27.html.

     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!