Argejó Éva

A VILÁG MINT LABIRINTUS

Paolo Santarcangeli: A labirintusok könyve
Umberto Eco előszavával. Fordította Karsai Lucia
Európa, 2009. 448 oldal, 4200 Ft

„Talán igen, talán nem.”
(Felirat egy labirintus falán)

A labirintus ősi, egyetemes, archetipikus szimbólum, a sors, a végzet és a veszély jelképe, melyet már ókori költők is megénekeltek. Az akadályozott utazás motívuma, az elveszettnek tűnő bolyongás, mely talán önmagunk keresésének is metaforájává teszi a labirintust, minden civilizációban megjelenik. Paolo Santarcangeli – első olasz kiadása után három évvel, 1970-ben egyszer már magyarul megjelent – könyvének legnagyobb erénye, hogy sokoldalúan körbejárja a labirintus több ezer éves kultúrtörténetét. Saját bevallása szerint ehhez a nagy vállalkozáshoz szükségeltetik az allegóriák iránti vonzalom, a képi ábrázolások iránti hajlam, játékos kedv, idő és hangulat s kollektív ösztönzőerő­ként a „divat”, mely cselekedetté alakítja az indítékot. Bár témája adná, hogy olvasóival történetiségében ismertesse meg az archetipikus toposzt, a szerző sajátos belső logikáját követve mi mégis sűrűn elágazó gondolatfolyosókon bolyongunk, egyre beljebb és beljebb bonyolódva az útvesztők titkaiba. Ám ez csak még izgalmasabbá teszi a vállalkozását. Santarcangeli könyve tehát maga is tekervényes labirintus szer­kezetű, melyben időnként utat is lehetne téveszteni, ám a bevezetőjében a szerző „szellemi vezetést” kínál a követőinek, s ezt híven teljesíti is. Könyvét végigolvasva úgy gondolom, hogy a labirintus történetét leginkább funkcionális változásában lehet jól nyomon követni, s Ariadné segítségét kérve, ezzel a gondolati szállal vágok neki A labirintusok könyve bemutatásának.
Santarcangeli kiindulásképpen több definíciót is felkínál, de valójában egyikkel sem elégedett. Ilyeneket említ, mint: „Utak bonyolult össze­fonódása, ami nehézzé teszi a kijutást”, vagy „Ka­nyargós útvonal, melyet falak vesznek körül”. Végül arra kéri az olvasót, elégedjen meg egy­sze­rűen ezzel: „Bonyolult útvonal, melyben olykor könnyű elveszíteni vezető nélkül az utat.” Írásom végén még visszatérek erre a definícióra, hogy bebizonyítsam, A labirintusok könyve sokkal szofisztikáltabb mű annál, mintsem hogy ilyen semmitmondó definícióval el lehessen ütni a témáját.
A labirintusok többféleképpen is csoportosíthatók, többek között keletkezésük, kiterjedésük és formájuk szerint. Két nagy alaptípusa a természettől fogva keletkezett véletlenlabirintus, melynek legismertebb példái a római katakombák, és az épített labirintus. Kiterjedésük szerint két- és háromdimenziós változatukban léteznek, ez utóbbiak természeti képződmény­ként a barlang- és hegylabirintusok, épített változatukban pedig a toronylabirintusok. Sokféle útvesztő létezik, de három alaptípusa jól megkülönböztethető, melyek megszámlálhatatlan altípust generálnak, és Santarcangeli szorgalmasan számba is veszi őket. Az első alaptípus a felülről szövevényesnek látszó, ám valójában egyszerű algoritmussal leírható „egyútú” s ezért valójában állabirintus. Itt nem az a kérdés, kitalálunk-e belőle, hanem hogy élve kijutunk-e. Az egyútú labirintus olyan kozmosz képét tükrö­zi, amelyben ugyan nehéz az élet, ám mindent összevetve rendezett, mert átlátható. A többútúak közé tartozó, fastruktúrát követő útvesztő végtelen sok elágazásából csak egyetlen út vezet a kijárathoz, s ezt meg kell találni, máskülönben bennveszünk. A harmadik típus a végtelen hálózat vagy gyöktörzs, amelynél minden pont kapcsolódhat bármely másikhoz, az útelágazá­sok végtelenített sorozatát generálva ezzel. Um­berto Eco előszavában szellemesen olyan könyvhöz hasonlítja ezt a típust, amelyben minden olvasás megváltoztatja a betűk sorrendjét, és új szöveget eredményez.
Bár labirintusok ősidőktől fogva léteznek, a szó hallatán mégsem a megalitkori barlang- és sziklarajzolatok idéződnek fel elsőként, hanem az antik mitológiák talán legismertebbje, a krétai Knósszosz-palotához kötődő Minótaurosz-történet, melyről már Ovidius Metamorphoses-ében is olvashatunk. Nem véletlenül választotta a szerző könyve mottójául a Plutarkhosz-idé­ze­tet: „Mert sem a ritmus, sem a szóképek, sem a ki­fejezés méltósága, sem a megfelelő módon egymás mellé helyezett szavak szép hangzása nem okoz akkora gyönyörűséget, mint a jól felépített mitológiai történet.” Santarcangeli megalapozottnak tekinti azt a nézetet, miszerint a knósszoszi palota vallási és szentélyközpont volt, ahol a krétaiak vallási kultusza a föld alatti istenségek imádására irányult, s ennek nyilvánvaló jelének tekinti a la­birintus és a Minótaurosz történetét is. A szer­ző számba veszi a Thészeusz és a bika történet születéséhez vezető indítékokat, s ebből kiindulva adja történeti-elemző értékelését a mítosz keletkezésének, visszautalva a XVIII. század második felében lábra kapott újjáértékelési kísérle­tekre is. Könyvének nagy érdeme, hogy az általa tárgyalt problémakörök pró és kontra érveit minden esetben igyekszik alaposan körbejárni, ütköztetni és az interdiszciplináris tudományterületek – etimológia, etnológia, antropológia, történettudomány – labirintusra vonatkozó nézeteit ily módon megismertetni az olvasóival.
S teszi ezt akkor is, ha valamely érvrendszerrel messzemenően nem ért egyet. Gyakran van úgy, hogy különböző részproblémákban a téma feltáratlanságára és rejtélyességére hivatkozva ő maga nem tud és nem is akar egyértelműen állást foglalni, de ezt mindig bátran bevallja, az olvasóra bízva saját véleményének kialakítását.
Santarcangeli a krétai mítoszt elemezve négy, labirintushoz kötődő motívumot vizsgál meg közelebbről: Minósz király történetét, a bikakul­tuszt, a tánc és a labirintus kapcsolatát és az út­vesztők középpontjához fűződő különböző felfogásokat. Elfogadott nézetnek tekinti, hogy Mi­nósz a bölcs és törvényhozó uralkodót testesíti meg, akit a hagyományok és Homérosz is nagyra tartanak. Vajon hogyan alakult át alakja foko­zatosan olyan zsarnokká, aki véres és gyalázatos emberáldozatokat követel? – teszi fel a kérdést a szerző, s válaszol is rá: „Ezt a görögök áthangolódásával magyarázhatjuk, azzal a hajlamukkal, hogy elnyomják mindazt, amit nem értenek világosan” – mondja, s elfogadja azt a gondolatot, hogy Thé­­szeusz, Ariadné és a Minótaurosz „attikai nacionalista kiegészülései” annak a legendának, mely a ha­talmát Attikától Szicília partjaiig kiterjesztő Minósz uralkodó alakja köré szövődött. A bikakultuszt vizsgálva Santarcangeli egyetért azzal a többek által is vallott nézettel, miszerint a krétaiak ismerték a legnagyobb istenségek állat alakban való elgondolását. A krétai szörnyeteg mítoszát az ősi emberevőkultuszok utórezgésé­nek tekinti, majd valamely, ezek után kialakult engesztelő szertartásénak. A bika „a föld alatti világgal, az alvilági hatalmakkal, a föld alatti barlangüregekkel van kapcsolatban” – írja. Ám meglátása szerint a bikakultusz ezen túl a termékenység gondolatköréhez is kapcsolódik valami módon, erre utalnak a Knósszosz-palota termei­nek képei is, melyekből kiviláglik, hogy a szent rítusok során fiatal fiúk és lányok „egy vad bikát ingereltek, hátára ugrottak, és bámulatos forgásokat mutattak be rajta, kezüket épp csak megtámasztva a szarvak hegyén, miközben a bika feléjük rohant”. „Voltaképpen minden, a labirintussal kapcsolatos kutatásnak a táncból kellene kiindulnia” – idézi Kerényi Károlyt a szerző. A labirintushoz kapcsolódó tánc már az egyiptomi halottkultuszban is megjelenik, mint a bejárandó út megidézése. A kanyargós, spirális útvonal az örökkévalóság jelképe, s a knósszoszi palota „körmeneti” folyosóján látható szertartási táncábrázolás, a „darutánc” is ezt sugallja. Ilyen labirintustáncról olvashatunk az Iliász-ban is. Eszerint Thészeusz, miután legyőzte a Minótauroszt, a fiatalokkal, akik vele együtt megmenekültek a haláltól, eljárt egy alkalomhoz illő táncot. Emellett még Vergilius, Plinius, Tacitus és Suetonius írásainak néhány részlete is feleleveníti ezt a szertartásformát. A táncmotívum univerzálisnak látszik, a távoli Ceram szigetén is spirális vonalban mozognak a szertartás résztvevői, és Kerényi Károly itt felhívja a figyelmet a krétai labirintushoz kötődő tánc hasonlóságára. Santarcan­geli abban is egyetért Kerényivel, hogy ezekben a táncokban megjelenik a halálmotívum, amely azonban az újjászületés eszméjét is mindig magában foglalja, és a babiloni Gilgames-eposszal veti össze a harc, a halál és az újjászületés motí­vumainak egyezését. A labirintus középpontját taglalva Mircea Eliadét idézi a szerző: „…az ember nem élhet anélkül, hogy fel ne építsen önmagának valamely szent térséget, egy Középpontot”. A labirintus összefügg egy beavatási úttal, amit a korai időkben valószínűleg sötétben, kanyargó barlan­gokban kellett megtenni, s amely próbák soroza­ta után vezetett el a központi szentélybe. A szerző példákkal illusztrálja, hogy a középpont kü­lön­böző dimenziókban létezhet: síkon, hegytetőn vagy egy barlang mélyében, de akár spirituális „elválasztó vonalon” is (fény-sötétség, élet-halál). „A hosszú kanyargós út elvezet a középpontig. Mintha homályosan azt érezné itt meg az ember, hogy csak a leghosszabb út vezet el a tökéletességhez” – írja Sant­arcangeli. A középponthoz fűződő rejtély és titokzatosság az újjászületéshez is kapcsolódik: a bika megtalálása, legyőzése és a kijutás a halál általi újjászületést is jelenti egyben. A középponthoz a kimondhatatlan titkok, szörnyeteg bű­nök és vágyakozások, féltudatos és tudattalan törekvések, álmok és lidércnyomások kötődnek. Egyszóval az ember a titokzatos terület közepén azt találja, amit találni akar, s igen gyakran megtalálja önmagát – állítja a szerző. „A végső megismerés önmagunk megismerése, saját énünk megértése, amint saját lelkiismeretünkben visszatükröződik.” Ezért is található gyakran tükör is a labirintus középpontjában, mely motívum irodalmi alkotásoknak is visszatérő témája. A labirintus középpontja mindig változást foglal magában, elté­rést minden addigitól: az átmenetet jelenti egyik világból a másikba. Aki kijön a labirintusból, már nem azonos azzal, aki oda belépett.
Santarcangeli hosszan taglalja azt a látszólag érthetetlen tényt, hogy a híres ókori mítoszt gyakran nem Krétához kötik, hanem Trójához. Az erről szóló nézeteket egybevetve ezt azzal magyarázza, hogy a krétai kultúra gyors feledés­be merülésével a rómaiak számára az ősi, mitikus korszak „városa”, az „Urbs” Vergilius jóvoltából Trója volt. Az Aeneis V. énekében elmondja a költő, hogy a trójai nép bölcsője Kréta volt, s ez a Kréta és Trója között fennálló kapcsolat valóságos hiedelem volt a maga korában. Összekapcsolásuk végighúzódik az egész középko­ron, amit a mítoszok csak tovább erősítettek.
Archetipikus felfogásában a labirintus a profánból a szentbe, a világközéphez vezető utat je­lenti, és a rajta áthaladás nem más, mint a beavatás próbája. Santarcangeli könyvében – ha nehezen kibogozhatóan is – végigköveti azt az évszázadokig tartó folyamatot, melynek során a labirintushoz kötődő funkciók a szakrálisból a profánba csúsznak át. „Az olyan civilizációs korszakokban, amikor a társadalmat mélyen áthatotta
a misztikus-vallásos érzelemvilág – és ilyen volt a minószi civilizáció és a keresztény középkor is –, ez
a jellegzetesség válik uralkodóvá. Azokban a történel­mi korszakokban viszont, amelyek inkább a földi világ felé fordultak, mint a császárkori Rómában vagy a XVIII. században, a labirintusjel és annak használata látszólag szinte teljesen elveszíti annak »szent jellegét«.”
Bár labirintusok a világ minden táján felbukkantak, a technikailag tökéletes ábrázolása el­sőd­legesen Kis-Ázsiára és Európára korlátozódik, Afrikában és Amerikában kevésbé ismeretesek. Santarcangeli a labirintusok három virág­zó korszakát különíti el: az ókor, a kora kö­zépkor és a XVI–XVIII. századig terjedő időszak. Első vi­rágkorában a labirintus egyike volt az euró­pai sziklaművészet leggyakoribb témáinak a Föld­kö­zi-tengertől az Északi-tengerig, és külö­nös mó­don valamennyi északi labirintus ugyan­azt a krétai stílusú formát ismétli. Ennek magya­rázatára Santarcangeli elfogadja azt a né­zetet, miszerint a történelem előtti időkben kapcsolat állhatott fenn az északi terület és a föld­közi-ten­geri vidék között. A prehisztorikus barlang- és sziklarajz labirintusok funkciójukat tekintve vadászati szertartásokhoz és varázslatokhoz köt­he­tők. „Hogy a sziklarajzokon miért éppen a labirintusokat ábrázolták, erre a tudományos kutatások mai állása mellett nem lehet egységes és megfelelő magyarázatot találni.” Ám azt más kutatókkal egyetértésben tényként kezeli, hogy az ősi sziklafalrajzok mágikus tekervényei valamiképpen az anyaölt és a bélrendszert idézik: „a kanyargós utak célja és végső középpontja, a mélységekből ke­let­kező új élet eredete és kútforrása” – amiből arra következtet, hogy mágikus funkciójukon túl ezek a rajzolatok termékenységalakzatokként is szolgáltak. Az első egyiptomi labirintusábrázolás egy zsírkő pecséten látható, amely Memphiszből származik, a piramisok korából. Az Óbiroda­lom idején szoros kulturális kapcsolat állt fenn Egyiptom és Kréta között, ami arra engedi következtetni a szerzőt, hogy Knósszosz labirintusépítésére hatott a fáraók sírhelyének alaprajza is. A labirintusok könyvé-nek útvesztői kö­zül számomra az egyiptomi Hawarában épített bizonyult a legizgalmasabbnak. Lélegzetelállító vállalkozás gondolatban visszarepülni ebbe a titokzatos világba és megpillantani az egyiptomi fáraók labirintusként kialakított temetkezési helyét, mely csodálattal töltötte el az ókori népeket is. Számos piramisuk rejt labirintust, de mind közül legextrémebb volt a hawarai, amely III. Amenemhet fáraó uralkodása alatt készült, és egyszerre szolgált szentélyül és temetkezési helyül. Mára kőhalmaz ez a különleges építmény, csak Hérodotosz és később Sztra­bón, majd Plinius leírásából ismerhetjük. A kétszintes kőépítmény mindkét szintjén 1500 terem kapcsolódott egymáshoz tekervényes labirintus járataival. A teljes sötétségbe boruló alsó szintre senki nem léphetett be, itt helyezték el a fáraó testét, és itt volt a szent krokodilusok terme is, a krokodilokkal. A felső szint kőlapokkal borított hatalmas teremlabirintusainak szövevényes kanyarulatai pedig „ezernyi csodát nyújtottak”.
A krétai kultúrában az útvesztő vallási szertartások lebonyolításának színtere volt, és Sant­ar­cangeli a „labirintus” szót is ebből a funkciójából vezeti le. Bár etimológiailag kétféle felfogás alakult ki a szó jelentésére, a szerző – Kerényi Ká­rollyal egyetértésben – nem a krétai kultúrá­hoz köthető, kétélű balta jelentésű „labrys” gö­rög szóból származtatja azt, hanem a „sokjáratú barlang”-ot jelentő „labra” görög szóból. Ki­a­lakulásánál azt az eshetőséget sem zárja ki, hogy a palota trónterme alatt természetes barlangrendszer húzódhatott, amit aztán az építők leleményesen labirintussá fejlesztettek. A szerző itt felhívja a figyelmet arra a különös tényre, hogy bár az útvesztő mítosza a görög kultúrához kötődik, a labirintus figurális ábrázolása rendkívül ritka a klasszikus Görögország kul­túr­övezetében, annál gyakrabban találkozunk viszont Thészeusz és a Minótaurosz ábrázolásá­val. A köztük lévő harcot igen gyakran fekete alakos attikai vázákon jelenítették meg, de etruszk edényeken és pompeji freskókon is találtak hasonlókat. A knósszoszi palota falán meg­je­lenő labirintus szvasztika formájú rajzolatként látható. Az antik görög és római házak mozaik­labirintusai védelmi funkciót láttak el, az ellenséges hatalmakat és a gonosz szellemeket voltak hivatva távol tartani, Pompeji fennmaradt freskó- és mozaiklabirintusai szolgálnak szép példájául ennek a szokásnak.
A labirintus témája hosszú évszázadokra el­tűnt, majd a kora középkorban újra felbukkant. Népi elbeszélésekből, mítoszokból táplálkozott, és újfajta vallásos értelmezés hatotta át. A korszak szellemi hátterét elemezve Santarcangeli a labirintus második virágkorát a középkor jelek, jelképek és allegóriák iránti vonzódásával magyarázza. Eszerint a korai kereszténységben a labirintus nem más, mint az átmeneti állapotként értelmezett földi világ, a tudatlanság ösvénye, a bűnök közötti bolyongás szimbóluma. Az útvesztő középpontja a Pokol, a Minótaurosz pedig az Ördög megszemélyesítője. A XII. századtól a megváltás funkciójával bővült a labirin­tus szerepe. A szentföldi zarándoklatokhoz kö­tő­dően az „akadályozott zarándokút” szimbólumaként a székesegyházak padlózatába olyan hosszú, kacskaringós és csalóka mozaiklabirintus útvonalakat építettek, amelyek nehezen bejárható utat alkottak, középpontjukban az égi Jeruzsálemmel. Az utat térden állva, bűnbánati zsoltárokat énekelve kellett bejárni. Ez a „jeruzsálemi út” a labirintusban való haladással és a középpontba való eljutással a lélek végső megváltását szolgálta. Főként Németországban és Franciaországban készültek ilyen útvonalak, s a francia gótikus katedrálisok különösen szép labirintusmozaikjai közül is megemlítendők a Reims, Poitiers és Saint-Bertin városok templomaiban láthatók, melyek korabeli ábrázolását és alaprajzát a könyvben is megcsodálhatjuk.
A labirintus a XVI. századtól jelenik meg újra, de már „szentségtől megfosztott jelleggel”, a XVII–XVIII. századtól pedig addig soha nem látott gazdagságú ikonográfiával. A XVI. századi manierizmus vonzalma a gyötrődő világszemlélethez, a korszakban elevenen munkáló „a világ mint börtön” gondolata és a bonyodalmak túlzott kedvelése rányomta a bélyegét az útvesztők­re is. Ekkor hódítanak tért azok a labirintusok, ahol két keresztút között kell mindig választani a döntés szabadságával. Az útvesztőnek ebben a modern felfogásában válik lehetővé, hogy ne csak bolyongjunk, hanem tévedjünk is. De ép­pen a tévedés lehetőségének ez a tudata, ami végső soron kifejezésre juttatja az emberi szellem szabadságát. A labirintus harmadik virágkorának vizuális megjelenési formái a kert, a labirintusszerűen felépített város, mint Pal­ma­no­va, és az olyan személyhez kötődő attribútumok, mint a címerek heraldikai motívumai vagy az ex-librisekhez hasonlatos, de azoknál jóval in­tellektuálisabb impresák. Ebben a korszakában a labirintus addigi szakrális funkciójából díszítő funkcióra vált, és Santarcangeli vizuális példák sokaságával bizonyítja azt a nézetét, hogy az útvesztő az eredeti mágikus-vallási funkcióján túl is remekül működik. A Kelettel való kapcsolatok révén, különösen az arab kultúrával való érintkezésnek köszönhetően, a kertkultúra virágzásnak indult ebben a korban. A kerti hóbor­tok legmagasabb fokára akkor jutottak el, amikor a XVII. század végén Mansart XIV. Lajos szá­mára megépítette a versailles-i „kis parkot”, benne az oly híressé vált labirintussal. Charles Perrault meseíró Labyrinthe de Versailles című munkájában írta ezt meg, kötetét finom vonalú labirintusrajzokkal illusztrálva. A király versailles-i parkja mintájául szolgált aztán a francia nemességnek, s akkortól szaporodtak meg a kertlabirintusok a vidéki birtokokon is. A korszak hivalkodó labirintuskertjei közül is különös figyelmet érdemel az itáliai Bomarzóban lévő Szörnyek Parkjának útvesztője, mely titkokat sejtető, misztérium jellegű utazásra invitálja az odalátogatókat. A labirintusok különleges esetének tekinthetők az angliai turf-mazes rajzolatok: mezőkön, füves térségeken labirintusalakzatot vágtak a fűbe vagy gabonába. Ez a csak a szigetországra jellemző gyakorlat különösen látványos volt „Albion csodálatosan zöld rétein”.
Az előző századokhoz képest a XIX. század kifejezetten labirintusellenesnek volt mondható misztikumellenes építészetével és az egyszerű, egyenes vonalak kedvelésével. Miután a labirintust kiutasították a „felnőttek” játékvilágából, a gyermekek világa vette azt át. Ki ne emlékezne gyerekkorából az átlátszó fedelű kis dobozra, melyben egy golyócskát kell átjuttatni az útvesztő tekervényein át. A labirintus szentből a profánba vezető útja itt, a gyerekjátékoknál éri el végső pontját.
A képzőművészet mindig is nagy előszeretet­tel fordult a gazdag ikonográfiai üzenetet hordozó labirintustéma felé. Az évszázadok alatt ránk hagyományozódott művészeti emlékek gar­madája bizonyítja az útvesztők művészek képzeletét megmozgató erejét. Az emberiség kultúrtörténetén végigtekintve ókori falfreskókon, mozaikpadlókon, könyvillusztrációkon, fametszeteken és rézkarcokon, grafikákon és festményeken csodálhatjuk meg a labirintus soha el nem múló misztériumát. A XX. században a labirintus a tudományba is bevonult pszichológiai tesztek formájában. Az útvesztőben való elveszés, a leláncoltság érzete és a középpont keresésének és elérésének lélektani megoldásai már jóval Freud és a pszichoanalitikusok megjelenése előtt is megtalálhatók voltak a különbö­ző elmegyógyászati iskolákban, de labirintusteszteket csak jóval később kezdtek alkalmazni. A korai behaviorista pszichológusok – a londoni Hampton Court-kastély labirintusából nyervén az ötletet – patkányokat futtattak la­bi­rin­tus­ban, vizsgálván, milyen gyorsan tanulják meg az útvonalat. A szerző ismerteti a NASA tu­dóscsoportja által végzett labirintus-patkánykísérleteket is, melyek egyik részeredménye az egocentrikus (önközpontú) és a domocentrikus (ott­hon­központú) tájékozódási típus elkülönítése volt.
A könyv erőssége egy kicsit a gyengéje is. Sant­arcangeli a labirintus toposzát elsősorban vizuális megjelenési formáiban értelmezi. Köny­vének nagy érdeme, hogy az útvesztők megszámlálhatatlan változatát ismerteti meg olvasói­val sziklarajzok, kavicslabirintusok, épületalaprajzok, pénzérme-ábrázolatok, kőmozaikok, köny­villusztrációk, labirintuskertek, me­ző­raj­zok, gyerekjátékok és tudományos tesztek formájában. Még az is, aki csak a könyv átlapozására vállalkozik, rengeteg információt szívhat magába az ábrák és a képek nézegetésével. Bár Santarcangeli gyakran utal írott forrásokra is, s köztük világirodalmi példákra is hivatkozik, mégis azt érezzük, nagyon kevés teret szentelt a labirintus írásos művészi reprezentációjára. A labirintusok könyvé-ből csak elnagyoltan ismerhetjük meg a görög és latin mitológia labirintustörténeteit, semmit nem tudunk meg az antik mitológiából Vergílius segítségével a középkori mesevilágba átkerült mesékről, a kü­lön­böző népek útvesztőkről szóló ősi elbe­szé­lés­eiről, a későbbi korok költeményekben, novellákban és regényekben felbukkanó labirintu­sairól. Bár könyvének függelékében, A la­b­irintus témájával kapcsolatos irodalmi szemelvények fejezetében ókori történetírók töredékei mellett olvashatunk rövidebb-hosszabb idézeteket Ho­mé­rosz, Ovidius és Vergilius költeményeiből, találunk még ott egy magyar népmesét, egy polinéz éneket és egy indián mondát is, amelyek színesítik ugyan a könyv tartalmát, de nem pótolnak egy irodalomról szóló, áttekintő könyvfejezetet. Ha a gyerekjátékoknak lehetett külön fejezetet szentelni, talán ez a téma is megérdemelte volna. Santarcangeli stílusa élvezetes és jól követhető, csak helyenként érezni úgy, hogy egy jó szerkesztő feszesebbé tehette volna a szövegét. Ilyen redundáns részeknek éreztem az Egyiptom és Kréta kapcsolatát taglaló részt, a Földközi-tenger térségének túlírt bemutatását vagy a Lappföldön fellelhető kavicslabirintusok agyonmagyarázását. Ezektől a kisebb zök­ke­nők­től eltekintve a könyv élvezetes olvasmány, amit elősegít, hogy a szerző szélesebb olvasóréteget megcélozván felhagy a tudományos művek nehézkes hivatkozási gyakorlatával, s csak ritkán szakítja meg a szövegét zárójelbe tett szakirodalommal, ehelyett a könyv végén fejezetekhez rendelve sorolja fel a hivatkozott szerzőket, a képek jegyzékével együtt. A kötet ezenfelül kiegészül még név- és helymutatóval is, ami tanu­láshoz és kutatómunkához nyújt nagy segítséget. Könyvének külön kiemelendő érdeme a függelékben többek között Hérodotosz, Apol­lo­dórosz, Sztrabón, Platón, Diodorus Siculus, Plutarkhosz vagy Tournefort tollából származó rövidebb-hosszabb primer szövegek közzététele.
Bevezetőmben utaltam rá, hogy írásom végén még visszatérek a Santarcangeli által választott definícióra. Emlékszünk, így szólt: „Bonyolult útvonal, melyben olykor könnyű elveszíteni vezető nélkül az utat.” Könyve végén a szerző ön­val­lo­más­szerűen sokkal bonyolultabban és mélyebben fogalmazza meg az útvesztő lényegét: „Be­ha­tolni a labirintusba annyi, mint szándékosan magányba helyezkedni: annyi, mint elfogadni a sors tekervényeit és ismeretlen szigorát, s úgy megkísérelni a megoldást, hogy visszautasítunk minden segítséget. […] Ez a magány azonban Einsamkeit lesz, és nem Alleinsein – Hölderlin megkülönböztetése szerint –, egyedül leszünk, de nem elhagyottak. Keresett, akart, magunk választotta út lesz ez ahhoz, hogy megmagyarázzuk önmagunknak önmagunk misztériumát az »akadályozott zarándokút« folyamán, melyet éber állapotban, sőt a legmegfeszítettebb figyelem állapotában teszünk meg, hogy elérkezzünk a megmenekülés helyzetéhez.” Paolo Santarcangeli könyvét elolvasván, tekintsük ezt a vallomást az ő igazi labi­rintusdefiníciójának.
Nemrégiben láttam egy fiatal rendező krétai mítoszról szóló rajzfilmjét (Bertóti Attila: Ariad­né fonala). A történet szokványosan indul, Thé­szeusz Ariadnétól érzékeny búcsút vesz, s fonalát a sisakcsúcsára gombolyítva elindul a labirin­tusban felkutatni és megölni a bikát. Kanya­rog a hős a ridegen kongó járatokban, kopognak a léptei, idegtépő zene. Ezenközben a járkálásra felneszelt bika figyelmét felkelti a labirintus járatai között tekergő fonal. Közelebb megy, hümmögve megvizsgálja, majd nyomába ered a rejtélynek. Eközben Thészeusz csak tekereg-tekereg, a bika a nyomában, majd elkapja a hőst, és megöli. Eztán a fonalat követvén, elindul a bika az útvesztőben, és egyszerre csak a vakító napfényben találja magát! S ugyan kit pillant meg a labirintus előtt, fonalgombolyaggal a kezében? A Minótaurosz szuszogva, fújtatva áll a barlang bejáratánál. S hogy a szépséges Ariadné túléli-e a nem várt fordulatot? Talán igen, talán nem.