Kovács Éva – Bartók Imre

KÉT BÍRÁLAT EGY KÖNYVRŐL

György Péter: Apám helyett
Magvető, 2010. 306 oldal, 3490 Ft

I

VAD EMLÉKEZET

Pirost, György Péter édesapját halála után ismerhettem meg, és rögtön szívembe zártam – a fiát. „Szeretnék nagyon óvatosan fogalmazni. Élete utolsó éveiben apám lelkesítő jelenségnek tartotta a Jobbikot és a Magyar Gárdát. Szorgalmas olvasója volt a szélsőjobboldalon belül is kissé ezoterikus Kárpátia című lapnak, 2007-ben egy, a Fidesz (!) számára készített videointerjújában, Pesty László kamerája előtt úgy fogalmazott, hogy a médiában való túlreprezentáltságuk miatt a zsidók némi önmérsékletről tehetnének tanúbizonyságot. Továbbá kifejtette, hogy nem ért egyet Izrael állam létével. […] Apám nem volt antiszemita, de minden további nélkül elfogadhatónak tartotta antiszemiták társaságát. Tény, hogy a Jobbik, illetve a Magyar Gárda számos nézetével, nyilvános fellépésével egyetértett.”1 Az apám – Piros emlékezete megírása versenyfutás volt a nácikkal Piros emlékezetéért: „Konkrétan az a félelem volt bennem, hogy képesek és megemlékeznek az apámról. Elmentem Dobogókőre egy síházba megírni azt a cikket. Tudtam, miért csinálom: ha egy százalék esély van, hogy megemlékeznek róla, azt nem bírnám elviselni, ezért önzésből írtam meg.”2 Kutya nehéz egy helyzet lehetett…

Lehetetlen történet
Pirost tehát – ha addig nem is – ebből az írásból megismerhette a nyilvánosság, s határozott képem volt róla nekem is, mikor a könyv olvasásába kezdtem. S bár György Péter Élet és Iro­da­lom-beli búcsúja és a most megjelent könyv bennem egymásra következő szövegekként él, érteni vélem azt is, miért nem került be előbbi az utóbbiba. Ez a könyv nem Piros élettörténe­tének kibontása, sokkal inkább átlépés az Új – apa nélküli – Világba, megszegése a csend parancsának, határsértés a néma tartományban (Nádas Péter). Nem lezár, elvarr, sebet gyógyít vagy gyászol, hanem elmesél, ahogy az első fejezetcím is mutatja, egy „lehetetlen történetet”. Ennél a műfaji meghatározásnál magam sem tudnék pontosabbat az Apám helyett-re. De mi is a „lehetetlen történet” talánya?
Apánkkal foglalatoskodni nem lehetetlen, sőt szokványos tevékenység. Az apa – vagy tágabban a család – történetének továbbörökítése a társadalmi élet mindennapi gyakorlatai közé tartozik. Így ágyazzuk vissza magunkat rendre személyes, családi és társadalmi viszonyainkba. E történetbe ágyazás nemcsak arra hivatott, hogy az életben – a történetmeséléssel áthagyományozott kulturális kompetenciák segítségével – eligazodjunk: önmagunkhoz is történeteink segítségével kerülünk közelebb. Még akkor is, ha ebből (a György Péterénél kisebb vagy kevésbé megrázó fordulatok esetén is) rögtön számos probléma adódik, melyek, ha megoldódnak is, valami nyugtalanságot hagynak maguk után. Történetet mesélni apánkról nem könnyű, de nem lehetetlen.
Az sem az, hogy az apánkról szóló történethez dokumentumokat hívunk segítségül, vagy éppen dokumentumok kényszerítenek bennünket apánk történetének újragondolására. Apa­szö­vegek gyakran forognak olyan dokumentumok körül, amelyek másként, nemritkán sötétebb színben láttatják az apát (és persze a gyer­me­két és az őket körülvevő világot is), mint ahogy az apa azt életében látni engedte. Ezt sem köny-
­nyű „helyre tenni”, ráadásul ezek a látszólag „leleplező dokumentumok” aztán túlnőnek az egykor bori munkaszolgálatos, élete végére szél­ső­jobbos, de mégiscsak személyes apán. Idege­nek, furcsák, és gyakran nincsen bennük a keresett Igazság. Ahogy a kelet-európai zsidóság turisztikailag felkapott városnegyedei – ha valamilyen lokális veszteség-tapasztalat felismerésére és megélésére alkalmas helynek gondoljuk őket el – valójában nem-helyek (non-lieux), ugyanígy nem-források a család számára a családban feltalált szövegek, hiszen általuk sem áll össze a kép. Kiemelt jelentőségük abban rejlik, hogy nyomasztó anyagiságukban bizonyítanak egy olyan múltverziót vagy múlttöredéket, amely addig láthatatlan volt, vagy legalábbis homály fedte.
Hiszen a család több, mint szülők és gyermekek intim világa, a család maga is egy történelmileg telített kulturális mező, melyet nem családi – azaz magántermészetű – törésvonalak szabdalnak. A késő modern családregénynek s ezzel a családfavágás nehézségeinek (Balassa Péter) megjelenését a magyar irodalomtörténet a hetvenes évekre teszi, s a ma látható ív Nádas Péter Egy családregény végé-től hoz­zá­ve­tőleg megint csak Nádas Péterig (Párhuzamos történetek) húzódik. Apakönyvet, könyvet az „apa helyett” írni: ennek is megvan a maga élő hazai irodalmi kultúrája, melyben György Péter könyve is megtalálhatja a helyét. A családregények „lehetetlensége”, szakadozottsága adja az Apám helyett belső ritmusát is, azonban, nem lé­vén irodalomkritikus, ezt csak sejtem, megítélni nem tudom pontosan. „Mi hát a teendőm az apám hagyományával, a történetével, az elhallgatásaival, az elszólásaival, mindazzal, amit értem vagy ellenem tett? Mindaz, amit meg kell írnom, egyrészt jóvátehetetlenül személyes, másrészt – szándékaim és legjobb tudásom szerint – messze túlmutat az apámmal való viszonyomon. Az apám helyett írom ezt, de sem mentséget, sem magyarázatot nem kérek, és nem azt keresek. Az én feladatom csupán az, hogy rekonstruáljam a társadalmi fantáziának, a felejtésnek és az elfojtásnak, az eltűnt történeteknek azokat a kereteit, azt a teret, amelyben mindezt tündér könnyedséggel, sikerrel megtehette.” (163.)

Identitáspolitikai mániák
György Péter tehát kereteket, társadalmi tereket szándékozik rekonstruálni. Azonban a történetmesélésben nem csupán a tudásvágy hajtja, hogy az apja történetét egy, a viszonyukban, a viszonyuk által már nem kontrollált kontextusba helyezze. Ő ennél többet – a lehetetlent – kísérti: elismerni és elismertetni, hogy az, amit a szélsőjobbon, a zöldek között, illetve zsidó környezetében dicséretes, ijesztő vagy őrült devianciának tudtak be Piros ismerősei és „családtagjai”, valójában hibátlan magyar. („Élete végéig fizette azt az árat, hogy egykor a zsidótörvények ellenében kellett fenntartania a hazája iránti lojalitását, a többet nem magától értetődő magyar identitását.” – 89.) A keretek csak-csak felállnak, a tér mégsem nyílhat egybe, hiszen hibátlan magyarnak ilyen történettel Magyarországon nem lehetett és nem is lehet lenni; a keretek összedőlnek, a tér beomlik, és zsidóként lapít aztán agyon. „Igazán nem volt s most sincs kedvem ahhoz, hogy azzá legyek, amivé az apám helyett írottak tesznek. Zsidóvá. Valamiként, akármint, de vé­gül csak zsidóvá. Vagyis nem tesznek azzá, majd csak azzá válok. Majd mások szemében az leszek, aki amúgy már régen vagyok, és aki magamtól nem voltam soha. Egy zsidó. Amivel szemben éppolyan tehetetlen vagyok, mint az apám, mindössze a körülményeink mások. Az én pórázam hosszabbnak tűnik, talán ez minden. Az akaratlan tapasztalatok általi átváltozás az én életemben az apám történetén át zajlik, de azért Gregor Samsa még én vagyok.” (126.)
Hogy ez az átváltozás (amit csak György Péter feltételezett tiltakozását tiszteletben tartva nem nevezek második generációs szindrómának, vö. 127–128.) miképp illeszkedik a hazai és az európai hagyományba, arra megint csak számos példát lehet hozni. Hogy csupán azokat soroljam, melyek a saját élményeimet formálták: Virág Teréz a nyolcvanas évek elején kezdett el beszélni a második és harmadik nemze­dék traumáiról,3 Spiró György 1984-ben írta meg a Jönnek-et,4 Erős Ferenc, Kovács András és Lévai Katalin a „Hogyan jöttem rá, hogy zsi­dó vagyok” című szociológiai tanulmányt,5 Már­ton László a Kiválasztottak és elvegyülők című nagyesszéjét6 – és még mindig csak a nyolcvanas éveket tapossuk. A rendszerváltás utáni évtizedek irodalmából, tehát a „második hullámból” kimagaslik a „némaság paralízisének” (Bá­tho­ri Csaba) gyötrelmes bemutatása, Németh Gá­bor Zsidó vagy? című regénye.7 György Péter könyve (és most egy pillanatra kitágítva, György Péter számos írása) itt, ebben a kánonban is megtalálná a helyét.
Van mindazonáltal egy paradoxon, melyet ha a magyarországi művekből csak kevéssé, a nyugat-európaiakból rögvest láthatunk. A ho­lo­kauszt és a zsidóság tabusításáról az Apám helyett legkimunkáltabb magyarázata az (vannak párhuzamos magyarázatok, azokról később), hogy a tabusítás a Kádár-korszak fausti csele, azaz tipikusan a szocializmusra jellemző múlteltörlési eljárás volt. Trauma a traumában, ’44 és ’56 – pontosabban ’44 ’56-tal való – kettős elfojtása. Ez mint történeti leírás, Magyarország­ra valószínűleg megállja a helyét, rend­szer­spe­cifikus elvként azonban nem feltétlenül. Em­lé­ke­zés és felejtés a hatvanas évek végéig nagyon hasonló hullámokat vetettek egész Európában, s lényeges és társadalmi jelentőségű eltérések csak a nyolcvanas évekre rajzolódtak ki, s akkor sem feltétlenül rendszerspecifikusan (gondoljunk csak az olasz, a görög, francia, brit vagy oszt­rák emlékezetpolitikákra). A második nemzedék küzdelmeit, ha tőlünk nyugatra tekintünk, nagyon hasonló kudarcok övezik, mint ke­leti sorstársaikét – még akkor is, ha ’68-at az apák elleni sikeres lázadásnak ítéljük. A túlélők sebei, megkockáztatom, alig gyógyultak gyorsabban a demokráciákban, mint a diktatúrákban. A második nemzedék dolgát pedig, félek tőle, sem a felejtés, sem az emlékezés felkínált lehetőségei nem könnyítették meg.
Vegyük például Alain Finkielkraut 1980-as A képzelt zsidó-ját.8 A két mű keletkezésének ideje, társadalmi és személyes környezete persze különböző. A tapasztalatok a vasfüggöny két oldaláról származnak, A képzelt zsidó még a vasfüggöny leomlása előtt, az Apám helyett jó két évtizeddel utána született. Finkielkrautba gyermekként sulykolták a zsidóság szenvedéseit, az antifasiszta hős túlélők képét, majd kamaszkorára ugyanabba az absztrakt univerzalizmusba feledkeztették bele, melyet György Péter gyermekként készen kapott. Finkielkraut 1948-ban, Párizsban születik, s kötete az „első hullámos” revivalirodalomba illeszkedik, míg György Péter hat évvel később jön világra – de témánk szempontjából milyen hosszú volt az a hat év! –, s az Apám helyett-et, mi tagadás, nehéz lenne revivalirodalomként olvasni (bár nem lehetetlen).
A zsidó identitás traumatikus átélésében mégis sok a hasonlóság a kettő között. „Hiába állok kö­­zel hozzájuk, zsidó létezésmódjuk el van zárva elő­lem” – írja Finkielkraut;9 és valami hasonló érzés hajtja Györgyöt is. Míg azonban az íráskor jóval fiatalabb francia szerző a rögeszmés zsidóság, a soá mementóvá tárgyiasulása ellen lázad, magyar társa a zsidóság rögeszmés elfelejtése ellen. Emlékezés és felejtés – mintha a soá mindkét megoldást rögeszmévé torzítaná, és eleve kudarcra ítélné. „Fogtam a transzcendenciát: kitekertem a nyakát” – így Finkielkraut,10 „az én kérdé­sem, hogy rám miféle kötelességet ró az apám történe­te, az tehát, aminek viszont én voltam a szem­tanúja” (14.) – így meg szerzőnk. Finkielkraut szövege a részekre bontott lét versus egyhangú élet közötti feszültségtől robban, György Péter a szabadesés versus illeszkedés dilemmájaként láttatja az apák örökségét. Előbbinél a soá tapasz­ta­latával az a „baj”, hogy jelképpé változtatta a zsi­dóságot, utóbbinál az a „baj”, hogy tabuvá vált a soá. S nem írhatók le ugyanazokkal a szavakkal a sorsok, szalad bele mindkét szerző a száműzött nyelvet (Paul Celan, Kertész Imre) elzáró falakba.11 Elég a „hisztérikus magamutoga­tásból”, „össze kell tákolnom egy olyan emlékezetet, amelynek révén a lehető legtöbb igazságot mondhatom a magaménak, és vihetem át azokra, akiket ez a szó: zsidóság a szeretetem számára megjelöl” (kiem. A. F.)12 – zárja könyvét Finkielkraut. Az első hullám identitásoptimizmusa már a múlté, a második hullámban megszólalók finoman szólva is fokozottan óvatosak, ha az identitás kerül a terítékre. „Változó kontextusokban sikertelenül próbálok megfelelni agyonbonyolított identitáspolitikai mániáimnak” – vezeti fel György Péter azt a több mint egyoldalas zárójeles (!) személyes történetét, melyben életében elő­-
ször a kérdésre, hogy ő mi is, azt vágta rá magától ér­tetődően, hogy – csak ott és most, egy kis idő­re, csak amíg a munkahelyére nem ér – zsi­dó. (41–42.) 2010-ben, apja halála után más­fél évvel, zárójelben.

Illuminációk
Az Új Világba Piros 1944. szeptember 30-án ke­rült, amikor is egy ötágú csillagot rajzolt a naplójába. „Az új világot belakó új ember, novij cselav-
jek fogalmát épp azért kedvelte, mert annak antro­pológiájában a zsidóság kategóriájának nem volt helye.” (140.) Az új világ, amelybe György Péter könyvével mi is átlépünk, a soá utáni világ. En­nek terét később a dioráma metaforájával ábrázolja a szerző. A dioráma olyan, ma már csak a múzeumokban és a modellezésnél használt, a XIX. század elején még színházként működő látványélmény, melyben a tér és az idő változásának illúzióját festett vásznak mozgatásával
és megvilágításával teremtik meg. A metafora arra hivatott, hogy a „csalás érzékelhetetlenné tételét” bemutassa (198.). A társadalmi fantáziák, a felejtés és az elfojtás, az eltűnt történetek, „az identitás nélküli lét feltételek nélküli elismerésé­nek” (41.) kulisszái a dioráma vásznai – és a szerző lép a gigászi élőképbe. Ezt a teret, ezt az élőképet világítja be a könyv minden fejezete.
A bevezetőt követő tíz fejezet egy-egy né­ző­pontból tárja fel a múlt eltűnésének (és eltüntetésének) mechanizmusait. Az első négy fejezet azoknak a pozícióknak a lehetetlenségét mutatja meg, melyeket a diorámába helyezett test (elevennek tűnő, háromdimenziós lény, esetünkben Piros és sorstársai) e történetben felvehet: a „zsidó”, a „túlélő” és a „szemtanú” helyét. Piros valójában e pozíciók egyikébe sem léphetett: keresztény, a népi írókért lelkesedő fiatalemberként élete traumatikus eseményével, zsidóként való elhurcoltatásával „semmit, de semmit nem tudott kezdeni”. Ha túlélőként tért volna haza Borból, és nem rajzolta volna az ötágú csillagot ahhoz az 1944. szeptemberi feljegyzéshez, akkor hazátlanként kellett volna leélnie az életét. Amit pedig szemtanúként látott és átélt, átadhatatlan volt. „[…] az első napoktól lehetetlennek látszott, hogy áthidaljuk az űrt, amit felfedeztünk a rendelkezésre álló nyelv és a majdnem valamennyiünk testében folytatódó tapasztalat között” – idézi György Péter Robert Antelme-et. Azaz: „Miféle jelentést tulajdoníthatunk a táborok átadhatatlan és ugyanakkor felejthetetlen, paradox tapasztalata után a humanizmus politikai esztétikájának?” (106.)
A következő fejezetek (5–7. fejezet) a Piros által majdnem az élete végéig boldognak tekintett amnézia vásznait illuminálják. S ahogy képről képre (keretből keretbe) haladunk (az ahistorikus szocialista humanizmus „hézagos”, sebeket ütő, de ideig-óráig mégiscsak az új világ illúzióját keltő politikai-esztétikai paradigmájának felemelkedésétől egészen bukásáig), úgy mutatja meg a könyv azt a szocialista örökséget, mely zsidók és nem zsidók között kezdetben „a túlélés etikai és egzisztenciális közösségének” és ma utódaik emlékezőközösségének összeforrását egyaránt lehetetlenné teszi. És itt fejezetről fejezetre feltűnik egy-egy mozzanat, gondolati ív, amely korábbi történelmi ismereteinket új fénybe helyezi. Történeti források, kép­ző­mű­­­vészeti alkotások, filmek, tudományos írás­mű­vek mikroelemzései váltakoznak személyes emlékek felidézésével és Piros naplórészleteivel. Ahogy a mottók, úgy e szövegrészek is egyszerre szőnék tovább a történetet, rekonstruálnák azt a társadalmi totalitást, otthonosságot, amelyben Piros hitte, élt, s amely az apja helyett e történetet író fiúnak a mából visszatekintve elviselhetetlenül cinikus és obszcén, s amelyet aztán ezért ugyanezeknek a mottóknak, szövegrészeknek a segítségével folyamatosan maga számol fel. „Mégsem kérhettem meg az apámat, hogy ne legyen önmaga.” (190.)
A 8. fejezet (A Lukács öltözőjében) egyrészt visszapillantás az első négy fejezetre, másrészt főhajtás Radnóti Sándornak, és nem utolsósorban egy izgalmas tézis a magyar irodalomban Ná­das Péter Párhuzamos történetek című mű­vé­vel bekövetkezett „antropológiai” fordulatról. „Ottlik természettudományos törvénynek tekintette az élettörténet folytonosságának megszakadását, amely ellen, ahogyan benső természetünk ellen, nincs miként, tehát miért lázadnunk. Nádas e folytonosság megszakadását társadalomtörténeti eseménynek tekinti, amely az otthontalanságot, a hazátlanságot evidens létállapottá téve új kulturális antropológiát követel.” (200–201.) Ebben a fejezetben vezeti be György Péter a dioráma metaforáját, értelmezési keretét is, hogy Ottlik és a modern nagyregény panoramikus látványával szembeállítva saját kérdéséhez (ti., hogy lehetséges-e egy történet) közelebb kerülhessünk.13
A haza és a biztonság meg nem feleltethető­sé­­ge (202.), a Nádas műveiből kirajzolódó radiká­­­lis léptékváltás, majd léptékvesztés, írja György Péter, melyről Piros és kortársai azt remélték, és hosszú évtizedeken át a dioráma illúziójában meg is élhették, nem kell tudomást venniük. Nem mellesleg Nádas majd’ minden figurája ha­társértő (áthágó, megszegő – egyszóval transz­g­ressziót hajt végre) – míg Piros mindent akar, csak egy bizonyos határt átlépni semmiképp. Mint­ha György Péter kérdésére is a Mélabú-ban vol­na a válasz: „A halálról való gondolkodás talán egy olyan dolognak a súlyát igyekszik meghatározni, amelynek nincsen se súlyban, se terjedelemben, se időben kifejezhető mértékegysége. S alkothatunk-e képet arról, aminek nincsen mértékegysége? És elképzelhetünk-e valami olyat, amiről ugyanakkor nem alkothatunk képet? Ha ilyen lehetőséggel kerülünk szembe, akkor még mindig van szavunk, ilyenkor szoktunk képtelen dolgokról beszélni. Vagy ha a képtelenség mértéke még a saját képalkotói képességünket is felülmúlja jelentőségben, akkor a semmiről beszélünk, habár beszédünk által ez is rögtön valamivé válik.”14 Lehetlen, halál.

Az obszcén küszöbén, avagy a radikális humanizmus
Így érkezünk el (és vissza) a még mindig „nyitott és integratív antropológia” és a bornírt „szocialista humanizmus” között kiéleződő ellentétek késő kádári világába, melyet immár a „homogén ideológiai terek felbontásától való rettegés” uralt (9–10. fejezet).15 Nincs talán rettenetesebb, egyben vonzóbb György Péter számára – s nyilván ez azért is lehet így, mert a korszak saját személyes múltja, fiatal felnőttkora is –, mint erre a világra visszatekinteni. „Az elbeszélhetetlenné vált történet, az átadhatatlan, a feldolgozhatatlan tapasztalatok sora és az üres szocialista humanizmus ugyanannak az éremnek a két oldala.” (255.) Ez az a keret vagy társadalmi tér, amely garantálta, hogy Piros és az egész Kádár-rendszer megmeneküljön a Kertész-féle (és Nádas-féle?)16 „radikális, új humanizmustól”. „Akár a magas­mű­vé­szetben, akár a populáris kultúrában, az üresen kongó, de kötelező humanizmus megőrzése, deklarálása volt az ultima ratio. […] [N]em volt tényleges különbség a cenzorok és a művészek humanizmusképe között.” (271.) Felejtés, léhaság, cinizmus és jelenidejűség – s válaszul a hetvenes évektől a kegyetlen, antihumanista s ezért immáron beilleszthetetlen és üldözött neoavantgárd; me­gint csak kiváló példákkal keretezve. Ez a rendszer múlott ki a nyolcvanas évekre, s fosztotta meg paradox módon Pirost a korábbi idilltől, s tette őt és élő sorstársait 1989-ben – ugyan szabaddá, de – túlélővé.
A könyv utolsó fejezete A test és a szöveg címet viseli. Sasha Waltz Körper-ével kezdődik, s azt a Memories of Camps dokumentumfilmjével „nézzük össze”. Aki ezeket ismeri, tudja, hol járunk… Nem véletlen, hogy Sasha Waltz a Kör­per és nem a Leib címet adta táncművének, itt a test jel (Körper) és nem eleven hús-vér valóság (Leib). A Körperben élők táncolják el a holtat (ahogy az 1945-ben élők táncolnak a holtakkal, német gyilkosok a gödör szélén egyensúlyozva temetik a zsidó legyilkoltakat egy amerikai kamerája előtt). Ez a „megidézett rémület” – a „lehetséges határértékéhez” (George Bataille) közel. „Ennek a világnak az obszcenitása abban van, hogy semmit sem enged át a látszatnak, semmit sem hagy meg a véletlennek. Benne minden látható és szükségszerű jel”,17 „emberi lények időleges nyomai az üres terekben” (286.). Így érkezünk meg a lehetetlen történet végéhez, az eleven valóság végleges eltűnéséhez, ahol test és szöveg nem találhat már egymásra.
És itt, az obszcén küszöbén György Péter ránk hagyja Sasha Waltzot és az ő testeit – birkózzék meg mindenki a maga magányával, a közelébe értünk, mégsem szabadul el a terror: a múzeumban az emlékezet formái hullámzanak, a testet elhagyva visszahív a szöveg a – radikális – humanizmusba. Pirosból és Piros sorstársaiból minden végleg eltűnt, „semmi sem maradt belőlük, csak ezek a sorok” (290.).

Halálos vágta
Az Apám helyett-et egy tizennégy oldalas irodalom- és filmlista zárja, de nincs benne egyetlen lábjegyzet, pontos hivatkozás sem. Ez a magamfajta társadalomkutatót bosszanthatja, mert megnehezíti a munkáját, ha a hivatkozottak pontos helyét, környezetét szeretné kikeresni, de a tágabb olvasóközönség számára talán megkönnyíti a befogadást. Ráadásul, úgy gondolom, jobban is illik ahhoz az iramhoz, amit a könyv diktál – ami, mi tagadás, rohamszerű. Van néhány gondolkodó (köztük magyarok is), akik hasonlóan mérhetetlen ismeret- és tudásfolyamot zúdítanak az olvasóra, mondván, „kövess, ha tudsz!”, és a „tudsz” ilyenkor a műveltség rostája, s soha nem tudjuk, hogy már a második sornál elvérzünk-e, vagy kitartunk a szöveg közepéig. György Péter prózája ilyen is meg nem is: bizonyos műveltség híján nehéz olvasmány, hivatkozásai mégsem zárják ki az olvasót, mert az átélésben csak ritkán akasztják meg. A könyv tempóját mintha a vad megértés diktálná, a bizonyítás megtörtént a szövegen kívül, aki akarja, járjon utána.
Ismerek erre a vad poétikára egy valós példát, amely e könyv olvasása közben többször is eszembe jutott. Georges Didi-Huberman írt egy tanulmányt a Mémoires des camps. Pho­tog­raphies des camps de concentration et dèxter­mination nazis 1933–1999 című kiállítás katalógusába,18 melyben a tőle újabban megszokott, vad esszéforma szabályai szerint jár el, s a szöveg örvényei az embert szinte beszippantják.19 A kiállítást és a katalógustanulmányt ádáz vita kíséri Franciaországban, s az addig köztiszteletnek örvendő – és zsidó származását sohasem titkoló – szerzőt többen eltévelyedett szekularizált zsidónak, a katolikus fetisizmus rabjának, pornográf leselkedőnek bélyegzik a Les temps modernes hasábjain. E viták hatására Didi-Hu­berman a hetvenoldalas esszéhez egy százötven oldalas tanulmányt ír, s mindkettőt megjelenteti könyv alakban.20 A második – látszólag jóval szelídebb, legalábbis fegyelmezettebb – tanulmányban a bizonyítások, kifejtések, részletes bemutatások olyan tárházát vonultatja fel, hogy káprázik a szemünk. (De valahogy, meglehet, mégis az első szöveg bűvöl el jobban…)
Nos, elképzelem, ahogy György Péter járkál fel s alá egy egyetemi tanteremben, és ott a könyvben olykor csak félig elmondott példákat elemzi közösen a hallgatóival (és a végén, ad abszurdum, más következtetésre jut, mint most a könyvben), vagy éppen egy konferencián szól hozzá és mondja el (egyébként meglehetősen pontosan és új példák segítségével), ami e könyvben esetleg torzó maradt. Ne bosszankodjon hát senki az Apám helyett elejtett példáin, felvillanó ötletein, átsuhanó megérzésein – vegye e hihetetlenül gazdag empíriát a szerző ajándékaként.

Jegyzetek

1. György Péter: Az apám – Piros emlékezete. In: Élet és Irodalom 44. 2008. október 31. http://www.es.hu/2008-11-03_az-apam-.
2. Ugyanő: Soha senki nem akart megölni. Valuska László interjúja. http://index.hu/kultur/2011/03/12/gyp_int/
3. „Aztán 1981 januárjában ott álltam [anyám] sírgödre felett – és csak a halála után figyeltem fel arra, hogyan őr­ződik meg a múlt, a vészkorszak szörnyűsége még a har­ma­dik generációban is.” Virág Teréz: Emlékezés egy sze­derfára. In: Virág Teréz: Emlékezés egy szederfá­ra. Szerk. László Klári. Animula, 1996. 142.
4. Spiró György: Jönnek (1984). Mozgó Világ, 1987/
4. 3.
5. Erős Ferenc–Kovács András–Lévai Katalin: „Hogyan jöttem rá, hogy zsidó vagyok?” (Interjúk). Med­vetánc, 1985/2–3. 129–144.
6. Márton László: Kiválasztottak és elvegyülők. Töp­rengés a sorsról, amely nem közösség. Magvető, 1989.
7. Németh Gábor: Zsidó vagy? Kalligram, Pozsony, 2004.
8. Alain Finkielkraut: A képzelt zsidó. Múlt és Jövő, 2001. (Eredeti mű: Alain Finkielkraut: Le Juif imagi­naire. Les Editions du Seuil, Paris, 1980.)
9. Uo. 147.
10. Uo. 145.
11. György Péter könyvét W. A. emlékének és Ker­tész Imrének ajánlja. S noha Kertész neve aztán a kö­tetben csupán kétszer kerül elő (a 7. fejezet mottójaként és elhíresült két mondatával „Ne kössön en­gem Magyarországhoz. Elég az, hogy engem az Ön honfitársai [a németek] zsidóvá tettek.” Die Welt, 2009. 11. 07., magyarul: http://www.nol.hu/belfold/ebbol_lett_a_bot­rany__a_teljes_kertesz-interju_magyarul_), s az iro­da­lomjegyzékben is csupán a Sorstalanság szere-
pel, a könyvet olvasva bennem Kertész egyik esszéje ele­ve­nedett fel. (A száműzött nyelv. Élet és Irodalom, 2000/47. (nov. 24.) 3–4., 2001-ben megjelent az azonos című esszékötetben a Magvető gondozásában.)
12. Finkielkraut, i. m. 228.
13. Nem előzmények nélküli a Nádas-szövegek „kép­­­ként”, „látványként” olvasása – s engem, bevallom, ezek a gondolatkísérletek (elképzelések) hoznak iga­zán lázba, s e láz meg is billentheti a recenzió egyen­súlyát. Mindazonáltal a Párhuzamos törté­ne­tek-et én a modern testből írt prózaként, sőt az ér­zékek XX. századi társadalomtörténeteként olvastam – a ké­pi­ség, a látvány gyönyörét és fájdalmát már a korábbi Nádas-regényekben megéltem, megszen­ved­tem –, és a kritikákat figyelve zavarodott­sá­gom az idő­vel egy­re növekedett: én értem kínosan félre ezt a regényt? Bán Zsófia, Darabos Enikő és Né­meth Gá­bor írásai aztán ütöttek egy keskeny rést a kritikák vastag falán, ahon­nan a „szó megtestesülésé­ről”, a „szóra bírt testről” tovább gondolkodhattam. (Vö. Németh Gábor: Hassliebe. Ná­das Péter: Párhuzamos történetek. Jelenkor, 2006/4. 463–468.; Bán Zsófia: Az anatómia melankóliája. Szó-kép és tekintet a „Pár­hu­zamos történetek”-ben. Holmi, 2006. augusztus. 1015–1017.; ugyanő: 2W: Párhuza­mos tekintetek – A W.-fejezet (Nádas Péter) és a W.-projekt (Forgács Péter). In: „Col Tempo” – The W. Project. An Instal­la­tion by Péter Forgács. Mű­csar­nok, Velencei Bien­ná­lé-katalógus, 2009; Darabos Enikő: A néma test dis­kurzusa. A saját mássága mint az in­dividualitás kritériuma Nádas Péter Párhuzamos történetek című re­gényében. Jelenkor, 2007/4. 439–462.)
14. Nádas Péter: Mélabú. In: Nádas Péter: Játéktér. Szépirodalmi, 1988. 50.
15. S ami egyébként benne is tart bennünket közben az előző fejezet szívében, a Párhuzamos történetek-ben, hiszen a Nádas-kritikák is részben a humanizmus körül forogtak.
16. Én fogok utoljára beleszólni abba a vitába, hogy vajon a Párhuzamos történetek humanista próza-e, az azonban mégiscsak tény, hogy a kegyetlenség mély­séges mélyen beleíródott a nyugati humanizmus kul­túrájába.
17. Baudrillard, Jean: Pornó-sztereó. Ford. Ladányi István. Ex Symposion, Benyúlás-szám, 1992/1–2. 31–
33., idézet helye: 5. http://www.exsymposion.hu/

Nádas Péter: Szerelem. In: Nádas Péter: Leírás. Szép­irodalmi, 1979 [1971]. 109–217., 135.
18. Clément Chéroux (ed.): Mémoires des camps. Pho­tographies des camps de concentration et dèxtermination nazis 1933–1999. Marval, Paris, 2001.
19. Nagyon idekívánkozik egy másik nagyesszéje, az Ouvrir Venus. Nudité, rêve, cruauté (Éditions Galli­mard, Paris, 1999) is, melyben épp a humanizmus kegyetlenségének stációin vonszol végig bennünket, olvasókat, felnyitott, pucér testeken át.
20. George Didi-Huberman: Images malgré tout. Edi­­tions de Minuit, Paris, 2003. (A könyv 2007-ben Bil­der trotz allem, 2008-ban Images in Spite of All cím­mel németül és angolul is megjelent.)

Kovács Éva

 

II

A FOLYAMATOS ÖSSZEOMLÁS

A borítón idilli kép: félmeztelen, kamasz fiú evez a Balatonon egy nyári délutánon. A kép valóban „idilli”, mégpedig abban a kifejezett értelemben, ahogyan ez a szó többször is visszatér a könyvben: azáltal mutat meg valamit, hogy elrejti azt. A csalóka napfény mögött már árnyak gyülekeznek. A kép – amely a címbeli apát, György Lajost ábrázolja 1943 augusztusában – ez esetben a felvétel pillanatához viszonyított közeljövőt rejti el, az apa 1944-es munkaszolgálatos élményeit, amelyek aktív elhallgatása és tevékeny, stratégiai elfeledése köré épül aztán egész későbbi élete – és ennek az elhallgatásnak a megértése köré épül maga a jelen könyv is. Nehéz szabadulni ettől a képtől, amelyet az ábrázolt fiú apja, György Antal készített, és a fiú saját fia, György Péter helyezett a róla írt könyv borítójára, mikor egy egyszerre vak­me­rő és ugyanakkor megrendítő gesztussal kiszolgáltatta őt és egykori hallgatását az irodalmi nyilvánosságnak. A képen szereplő fiatalember kedélyes küzdelme az elemekkel, a mozdulat közben megragadott, kimerevített pillanat ma­gát a könyvet olvasva visszamenőleg mitológiai tartalommal telítődik: mintha ennek az embernek már most valami tudomása volna arról, hogy hamarosan nemcsak a Balaton könnyű hullámaival, hanem egy sokkal komorabb vidék vízáramával is meg kell majd küzdenie: Léthé folyójával, amelyen, bármennyire küzd is, végül – akárcsak a képen – a jelen illuzórikus „idilljébe” zárva sehova sem fog eljutni.
Az Apám helyett nem éri be a felejtés stratégiája kudarcának leírásával, hanem annak mélyebb, a családi kontextuson messze túlmutató megértésére is törekszik. Ebből adódóan György Péter könyvében legalábbis három tematikus réteg van folyamatosan mozgásban tartva, illetve láttatja egymást folyamatosan egymás fénytörésében. Az egyik a szerző apjának története, konkrétabban a munkaszolgálat élményeit tartalmazó napló elrejtésének és elhallgatásának története („az írás elrejtése árulkodóbb, mint az, amit tartalmaz, illetve elhallgat. A titokként kezelt szöveg paradoxona, nyomasztó abszurduma világosabban jelzi az apám problémáját, mint a feljegyzései” – 75.). A másik két narratív réteg részben keretként szolgál ennek az elhallgatásnak a megértéséhez, részben pedig maguk is efelől válnak érthetőbbé: egyfelől Magyarország XX. századi történelméről van szó, arról a rejtett (mert kifejezetten az elhallgatáson alapuló) kontinuitásról, amely összefüggést teremt a második világháború, a Kádár-rendszer és a rendszerváltás utáni időszak között, másfelől pedig arról a tágabb történeti és emlékezetpolitikai kontextusról, amely az országhatárokon túl az Euró­pát döntően meghatározó századbeli történelmi trauma „feldolgozását” érinti.
Az utóbbi aspektus tekinthető talán a könyvben a leginkább vázlatosnak; ezzel együtt is tartalmas és sokszor megvilágító részelemzéseket olvashatunk a holokausztirodalom jelentős alakjairól és a katasztrófa fontos teoretikusairól: Agamben, Améry, Blanchot, Borowski, Kofman, Levi és még sok más név jelöli ki annak a hagyománynak a kereteit, amelynek a múlttal való valamiféle szembenézés, illetve a múlt megértése képezi az elsődleges tétjét. Talán a leginkább megvilágító erejű e tekintetben a Gold­hagen- és a Friedländer-féle holokauszt-tör­té­net­írás egymással való szembeállítása; Gold­ha­gen redukcionista és egyoldalú, „minden német náci” típusú narratívája helyett Friedländer ket­tős, az objektív forrásértékkel rendelkező törté­nelmi dokumentumok és a személyes testi­mó­niu­mok együttes olvasásán alapuló történetfelfogása sokkal közelebb visz a történtek megér­té­sé­hez. Ezt a szempontot aztán György Péter ma­gán a könyvön belül is sikerrel érvényesíti (bár ebben olykor, az apja bori naplójából idézett részletek esetén „könnyű dolga” van, hiszen ezek a szövegek eleve csak úgy olvashatók, mint amelyekben teljesen és véglegesen egymásra, illetve egymásba íródott a tényszerű és a személyes). Ennyiben a személyesség, ami nagyon sokrétűen, néhol távolságtartással, ritkábban érzelmileg telített hangon, de lényegében mindenütt rányomja a bélyegét erre a könyvre, kiiktathatatlannak bizonyul, és strukturális funkciót is ellát. A Saul Friedländer kettős perspektívát alkalmazó 2007-es könyve (The Years of Ex­termination: Nazi Germany and the Jews, 1939–1945) képes feltárni a múlt eleddig, ha nem is ismeretlen, de ilyen módon talán még nem tapasztalt rétegét (és talán hozzátehet-
jük, jóval korábban már ezt az elvet működteti Claude Lanzmann Shoah-filmje). Márpedig – és György Lajos tekintetében ennek van döntő jelentősége –, ha ez a „Vergan­gen­heits­be­wäl­ti­gung” valódi és tulajdonképpen egyetlen lehetséges útja, akkor az is világos, hogy ez a szembenézés miért nem mehetett végbe már az első generációban: maga a trauma nem tette lehe­tő­vé, hogy mindazok, akik azt átélték, távolságot tartsanak a tapasztaltakkal szemben, olyan távolságot, amelyben megszülethetne az elbeszélés tere.
A személyes és a történeti szempont egymással való folyamatos keveredésének tehát nem pusztán formai, de egyenesen módszertani je­len­tősége is van. Mindennek okai leginkább az „igazság krízisében” gyökereznek, vagyis abban, hogy a történelmi tapasztalathoz való hozzá­fér­he­tőség e történelem átélői, illetve örökösei szá­mára hovatovább lehetetlenné vált. Ezt a hozzáférhetetlenséget jelzi annak a pozitivista, objektív történetírásnak a kudarca, amely a történelmi traumáról szólva csak elutasítóan tud viszonyulni a személyes testimóniumokhoz, lé­vén azok megbízhatatlanságukból következően nem rendelkeznek reális forrásértékkel. Azoktól az évektől kezdődően azonban, amikor egyre több holokauszt-visszaemlékezés kezdett napvilágot látni, mindenki, aki legalábbis minimálisan képes volt magára vonatkoztatni mindazt, „ami megtörtént”, beláthatta, hogy ezek a dokumentumok mégis kulcsfontosságúak a történtek megértéséhez – már csak azért is, mert nem „tényeket” kell megérteni, nem a számok (l. a bizarr „vitát” arra vonatkozóan, hogy akkor most öt- vagy hatmillió) nagyságát kell felfogni, hanem elsősorban éppen azt, amiért és ahogyan mindez a ma élőket a felejtés kerülő útján érintheti és érinti. György Lajos bori naplója e dokumentumok közé tartozik; a munkaszolgálat ugyan nem azonos a haláltáborral, mégis abba a „l’univers concentrationnaire”-be (David Rousset fogalma, l. 103.) tartozik, amelyben napról nap­ra végbemegy az ember iparosított megalázása, semmivé tétele és végső soron, ha az idő engedi, meggyilkolása.
A műben az Auschwitz-irodalom körvonalakban történő ismertetésénél több konkrétumot és gazdagabb anyagot mozgató réteget képez az újkori magyar történelem megértését célzó narratíva, konkrétabban a következő kérdés körüljárása: hogyan lehetséges, hogy ’56 után fél évvel, az 1957-es május elsejei állami ünnepségen a Hősök terén több százezres tömeg ünnepelt együtt Kádár Jánossal, aki a rendezvény egy adott pontján még el is vegyült az emberek között, és akivel csak lehetett, barátságosan kezet szorított. Hogyan lehetséges, hogy a véres megtorlások szinte hetek alatt feledésbe merültek, hogy bebörtönzöttek és kivégzettek tömegeinek árnyékában az emberek boldogan kimentek majálisozni? Hogyan lehetett évtizedeken keresztül működésben tartani a hallgatás és a sö-
tét kom­promisszumok ideológiai gépezeteit? György Péter részben apja történetéből olvassa ki a választ. Ezek szerint Kádár nem kevesebbet ajánlott az embereknek, mint hogy kölcsönösen nézzék el egymásnak ’44-et és ’56-ot. Ő, illetve a vezetés elnézi tíz- és százezrek bűnrészességét abban a botrányban, amelyet ’44-ben Ma­gyar­or­szágon a németek nem egyszerűen magyar segédlettel hajtottak végre, de amely – mint azt többek között Eichmann és Veesenmayer vissza­emlékezéséből tudjuk – ezen erőteljes magyar közreműködés nélkül elképzelhetetlen lett volna. ’44 és ’56 így a közös bűn egymást tükröző képei; az első, amit a tömeg követett el, a második, amelyet ugyane tömeg ellen követtek el. (A „borítsunk fátylat a múltra” szocialista történelemfilozófiájának nyugati változata is létezik: ott ’56 helyett ’68-ban már kifejezetten a fiúk generációja akart leszámolni az apák hazugságaival.)
Ennek a Kádár-rendszer belső működésére vonatkozó narratívának természetesen van egy szociálpszichológiai segédhipotézise is, nevezetesen az, hogy mindazokban a magyar emberekben, akik, ha tevékenyen nem tettek is semmit, de akár csak végignézték, hogy a szomszéda­ik egyik napról a másikra egészen egyszerűen eltűnnek, több mint tíz év elteltével mégis valamiféle artikulálatlan és artikulálhatatlan lelkiismeret munkált. Ez a lelkiismeret a hallgatás móduszában beszélt, éppen ’57 májusáig, amikor is boldogan kiáltott igent a Kádár által ajánlott felejtéspolitikára. Ezzel pecsételődött meg a szocialista rendszer végleges zártsága és ahistorikussága, és nyilvánvalóan mindebben gyökerezik a mai magyar közélet számos válságjelensége is. A rendszerváltás ugyanis ebben a felejtéspolitikában, legalábbis az össztársadalmi konszenzusok szintjén, nem hozott valódi változást; mindennek a könyvben szintén az apa története a bizonyítéka, aki számára a többpártrendszer egyedül saját zsidósága erőteljesebb tagadásának újabb lehetőségét hozta el: a Job­bik­kal való abszurd szimpátiát.
A könyv nagyjából felét főleg ennek az értelmezésnek a kibontása, illetve a Kádár-rendszer bizonyos jelenségeinek és termékeinek a fenti narratívából kiinduló értelmezése teszi ki. A rö­vid kommentárok és elméleti fejtegetések jelentőségét nagyban fokozza, hogy azok egy személyes kontextuson átégetett fogalomrendszer fe­lől íródnak, illetve az érintettség okán sajátos, ritkán tapasztalható közvetlenséggel és intimitással gazdagodnak. Tömör és erőteljes elemzéseket olvasunk például Ottlik Iskola a hatá-
ron című regénye híres nyitójelenetének hamis „idilljéről”. Ottlik végtelen apolitikussága az ízig-vérig becsületes ember irtózása a reálpolitika fertőjétől, és ennyiben az ellenállás gesztusa; ezzel együtt ez az idill mégis csalóka és a szerző számára művészileg is kétséges marad – pontosan ez az az idill, amelyet György Lajos is hajszolt világéletében, és amelynek akár csak időleges megtalálására vonatkozóan is a fiúnak pusztán kétségekkel teli feltételezései vannak.
A Lukács-fürdő ugyanakkor nem csak az Ott­lik-nyitójelenet híres helyszíne, de a Párhuzamos történetek egyik kiemelt jelentőségű találkozási pontja, történelmi keresztutcája is; Nádas Péter regényében a három férfialak testi létezésének anatómiai leírása szintén felfogható egyfajta „apolitikusságként”. Habár mindhárman a rendszer ügynökeiként dolgoznak, testük tapasztalatai mégis többet képesek elmondani életük történetéről, mint az államgépezetben vállalt konkrét és végzetes szerepjátékaik. (Egyéb­ként a Párhuzamos történetek folyamatos víz­te­matizációi talán szintén összefüggésbe hozhatók a felejtés ama mitológiai víztömegével, amelyre a jelen könyv borítója is csendben utal.)
De olvasunk még Rubin Szilárdról, a Csir­ke­já­ték egyetlen „zsidós” félmondatáról, és még többet a korszak kabarékultúrájáról és main stream filmjeiről, például a Tanú hamis tör­té­ne­tietlenségéről, továbbá Hajas Tiborról, Mol­nár Gergelyről, illetve a Spions együttesről és annak morbid Anna Frank halála című daláról. György Péter a korszak szubkultúrái tekintetében is igen nagy és átfogó tudással rendelkezik, láthatóan jól érzi magát ebben a világban, illetve e közegek megértésében; jól bejáratott és meggyőző értelmezési stratégiái révén megteremt a maga és az olvasója számára egyfajta hermeneutikai idillt, amely azonban a maga részéről egy idő után szintúgy kissé csalókának mutatkozik, olyannyira, hogy ezek az egyre hosszabbra nyúló részek valójában mintha elodáznák azt, hogy visszatérjen valódi témájára, az apjára. Árulkodónak tűnik, hogy az apa, akár az elfojtott, számos esetben nem egyszerűen megjelenik, hanem kifejezetten „visszatér” a fejezetek végére, többször egy olyan történet erejéig, amelynek esetleg nincs is közvetlen kö-
ze a fejezet szűkebb értelemben vett tárgyához. A maga módján az Apám helyett egész szövege maga is folyamatos elodázása annak, hogy az apáról legyen benne szó. Mégis, éppen ez válik tanulságossá, akár csak György Lajos bori naplójának esetében, amelynek elrejtése árulkodóbb volt konkrét tartalmánál; olykor az Apám helyett elbeszélői stratégiája – sőt talán nem túlzás zavart mondani – és a könyv műfaji meg­ha­tározatlansága is többet elárul a mélyben szunnyadó feldolgoz(hat)atlan gyötrelmekről, mint az, amit György Lajosról valóban megtudunk.
Az apa tanúskodásának már-már borgesi paradoxona – a Borban átélt eseményeket rögzítő napló ott van, de senkinek sem szabad látnia – áthagyományozódik a következő generációra, és rögtön a rendkívül jól választott címben is megjelenik. Hiszen mit is jelent valaki más helyett beszélni? Azt jelenti, hogy a helyére állok, és ott mondom el, amit neki kellett volna elmondania? Vagy amit ő maga nem mondhatott el? Amit elmulasztott elmondani? És kinek beszélek, ha az apa világosan saját magáért hallgatott? Miféle jóvá- vagy elégtételt jelent ezek után átadni titkát az utókornak, köztük ezreknek, akik ismerték? Miközben az emlékezés terhe a túlélő(k)re hárul, az egyetlen valódi titok továbbra is az elhallgatás marad. És az apám helyett itt elkerülhetetlenül azt is jelenti: az apám ellenében, illetve: saját magamért, a saját szabadságomért. (Sajátos kettősség látszik még a mű nulladik lapján is, amely az időben egyszerre utal vissza és előre: „In memoriam W. A. / Kertész Imrének”. Sarah Kofman Rue Ordener, rue Labat című önéletrajzában hasonlóval találkozunk, l. ehhez 92.)
Paul Celan egyik sora után az Auschwitz-nar­ra­tológia szállóigéjévé vált, hogy „senki nem tanúskodik a tanúkért” („Niemand zeugt für den Zeu­gen”). Ám az alapvető mnemotechnikai nehézséget nem is (csak) a későbbi generációk feledé­se jelenti, hanem az, hogy ez a tanú­síthatatlanság már az első generációban elkezdődik. Freud a Mózes-tanulmányban ír olyan traumáról, amely után az ember „látszólag sebek nélkül” hagyja el az események helyszínét; a sebek, legalábbis a láthatók, a legtöbb esetben nyomtalanul begyó­gyulnak, és így megerősítik ezt az utólagos látszatot. A trauma élményében így nem az a döntő, hogy benne elfeledkezünk egy olyan valóságról, amelyet nem lehet teljességgel megragadni, hanem az, hogy magában az élményben kódolva már jelen van a saját maga elfeledésére, elhárítására, elfojtására irányuló tendencia. Ha lehetséges egyáltalán a másik „helyett” szólni, akkor ennek értelme alighanem abban rejlik, hogy egy későbbi, ha nem is felszabadultabb, de talán világosabban látó kor képes helyreállítani ezt a kizökkent időt.
A jelen könyvben az apa története döntő pontokon ehhez a problémához kapcsolódik, az előre kódolt feledés programjából íródik – még akkor is, ha ennek van egy érthető és indokolható mozzanata, nevezetesen György Lajosnak az az aligha elítélhető vágya, hogy otthon legyen a világban (= Magyarországon), ahonnan pedig zsidósága miatt kitaszították, és kis híján meggyilkolták. György Péter ezt az elemet, apja nyilvánvalóan erős személyisége és élni akarása miatt, talán túlságosan is hangsúlyozza: a könyv rekonstrukciójából néhol az tű­nik ki, hogy a valódi traumát György Lajos számára nem is annyira a munkaszolgálatban átéltek jelentették, hanem a puszta tény, hogy az ország, amelyet asszimiláns hátteréből adódóan feltétel nélkül a hazájának tekintett, megtagadta őt.
Fontos azonban, hogy mindez valójában magának György Lajosnak az interpretációja a tör­téntekről, amely egyúttal azt is legitimálja, hogy magát a bori naplót, habár rögtön a történtek után papírra veti, de elrejtse a nyilvánosság elől. „Ezzel – reményei és tervei szerint – megváltotta a jogát a felejtéshez és a hallgatáshoz egyaránt.” (85.) Elvileg ennek kellett volna megteremteni a le­he­tőségét, hogy a későbbi élete során a Borban történtekre jelentéktelen epizódként, „osztálykirándulásként” emlékezzen, és különféle (lényegében érdektelen) ideológiák jelszavait követve egy olyan univerzalizmushoz kapcsolódhasson, amely megóvja a kitaszítottság élményétől.
A napló kényszeres rejtegetése azonban arról árulkodik, hogy „az, ami megtörtént”, mégiscsak nagyobb és jelentősebb az asszimilációs kudarc problémájánál és a nemzeti hova (nem)tartozás kérdésénél. Ezek már olyan utólagos racionalizációs kísérletek, amelyek nem megérteni segítenek a történteket, hanem végső so­ron lehetetlenné teszik, hogy mindezt tágabb tör­téneti perspektívában, egész Európa múltját és jövőjét érintő döntő eseményként foghassuk fel. A saját zsidóságot ugyanúgy tagadni a háború után, mint azelőtt, egyszerre érthető és abszurd vállalkozás.
Ahogyan ettől kezdve minden egyszerre ért­he­tő és abszurd: az apa későbbi „zöld” fordulata, majd szélsőjobboldali megtérése és erőteljes Jobbik-szimpátiája. Ez utóbbiról alighanem sokaknak ugyanaz a fogalom jut eszébe; György Péter maga is több helyütt emlegeti a „zsidó ön­gyű­löletet”, de ez a gyűlölet mégsem ugyanazt jelenti klasszikus formájában (mondjuk úgy, hogy „az ártatlanság korában”, a századforduló környékén), mint a holokauszt után. Maga a „zsidó” fogalma változott meg, legalábbis az asszimiláns környezetben, és vált a „túlélő” szinonimájává. Márpedig mivel a „túlélés maga az árulás” (100.), ezért aztán az élet, akár segít rajta a felejtés teljesítménye, akár nem, folyamatos lelkiismereti válságban van. Így ennek az ön­gyű­löletnek is más okai és motívumai vannak, mint ama klasszikus változatának, amelynek fogalmát Theodor Lessing állítólag Otto Wei­nin­ger figurájából vezette le. A „túlélés” a holo­kauszt után a mások helyett élés nem éppen győzedelmes, sokkal inkább elhordhatatlan élményét és terhét jelenti, és nem érthető meg pusztán a „hazátlanság” élményéből.
Hogy a zsidóság ettől kezdve nem jelent mást, mint krízist, mint – egy nagyon pontos megfogalmazással – „folyamatosan összeomló konstrukciót” (73.), azt annak a jelentőségteljes történetnek az abszurditása is elárulja, ami már nem az apával, hanem az elbeszélővel esett meg 2010 augusztusában egy napsütötte hétköznapon a Lövőház utcában (41–42.). A szembejövő, nejlonzacskójában két barackot szállító férfiú „bizalommal, már-már jóindulattal” csak annyit mond neki: „Menj vissza Galíciába.” Ez a banális eset („sértés”?!) a várttól eltérően ezúttal sosem tapasztalt indulatokat ébresztett, és néhány pillanattal később üvöltözésre, kis híján verekedésre került sor. Az elbeszélő a közelben járó, az események után érdeklődő rendőr kérdésére, hogy mégis miért történt az összeszólalkozás, olyan választ ad, amely végül hozzásegíti ahhoz a felismeréshez, amelyhez apja nem jutott el: „Mert zsidó vagyok.”
Ez a nagyon is tipikus történet megmutat valamit annak az örökségnek a végtelen nega­tivi­tásából, amit a zsidóság jelent: pontosabban, hogy nem jelent semmit azon túl, hogy ez az a tulajdonságom, ez vagyok én, amiért bárki kitagadhat, leszólhat, megtámadhat, vagy az életemre törhet. György Péter természetesen tisztában van vele, milyen nyomorúságot jelent, hogy ebből a negatívumból identitás szervező­dik. A második generáció azonban legalább ez­zel képes szembenézni. Azonban az első, György Lajos generációja, illetve azok, akik a felejtést választották, kettős negativitás foglyai maradtak, mert még ezt az asszimilációban semmivé vált zsidóságot is még egyszer megtagadják – hogy aztán, mint György Lajos, az univerzalizmus ideológiáiban eljusson a magyar politikai paletta szélsőjobb szárnyához, ami nem csak a privát emlékezetpolitikai stratégia abszurditását, de nyilvánvaló kudarcát is jelzi – ám sok tekintetben az egész magyar társadalom kudarcát is jelenti.
Ítélkezésről persze, nem meglepő módon, a könyvben nincs szó. A könyv (életrajz? kié?) valódi tétje a személyesség terének megterem­tése: annak az űrnek a posztumusz betöltése, amely az apa hallgatása révén szükségképpen létrejött az évtizedek során. Ez az űr azonban nem csak ennek a családnak az életében volt jelen, hanem Európa egészének történeti levegőjét is ritkássá „varázsolta”. Nincs itt semmiféle mnemotech­ni­kai romantika, semmiféle közvetlen „szembenézés”, még kevésbé „leleplezés” – a családi titkok kibeszélése csak annyit ad föl a szemérmesség követelményéből, amelyet az a régi és az új rendszerekben már magától is elveszített. Az elbeszélői éthosz egésze mégis arról tanúskodik, hogy a múlthoz való viszony helyreállítása az egyetlen esélye egy ország vagy egy kultúra lakosainak arra, hogy magukat közösségként értelmezzék újjá.
A műfaji letisztultságot a könyv végül az utolsó oldalakon éri el. Egy szimbolikus jelentőség­gel és jelentésekkel is átszőtt, kétségkívül pokolian nehéz sors, ezúttal minden konkrét élmény említése nélkül tapintható közelségbe kerül. „Hagyta, hogy elmúljon az ő ideje, és néma maradt, amikor beszélnie kellett volna, mert amire szót kért, és szót kapott, addigra már késő volt.” (288.) A fiú itt már nem az apa helyett, hanem az apáért szól.
És ismét a borító. Az emlékezés paradoxona van kódolva ebben a képben: amit gyászolunk, már azelőtt gyászoljuk, hogy meghalt volna, amit teherként hurcolunk, már akkor hurcoljuk, amikor még nem is vált holt súllyá. A halál mint pusztulás megelőzi a halált mint életvilágbeli faktumot: a fiatal György Lajos már ezen az ifjúkori képen saját egzisztenciája jövendőbeli roncsaival küszködik. És mi, a szerző segédletével, mindannyian vele evezünk Léthé iszapjában, egy olyan „feledésben”, amelyről ma, a küszködés ellenére, talán, többet van módunk tudni, mint eddig bármikor.

Bartók Imre