Keresztesi József – Visy Beatrix

KÉT BÍRÁLAT EGY KÖNYVRŐL

Térey János: Protokoll. Regény versekben
Magvető, 2010. 404 oldal, 2990 Ft

I

MINDEN CSAK KITARTÁS

„Arra céloz, hogy meg kellene írnom az it­te­ni tapasztalatunkat? Hogyan? Ha lejegyzek minden szót, ami elhangzik kettőnk közt egy óra alatt, az érthetetlen lesz, hacsak meg nem írom hozzá az életem történetét magyarázatul.”
(Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet –
Tábori Zoltán fordítása)

Térey János új könyvének nagyjából a háromnegyedénél járunk, amikor főszereplője, Mátrai Ágoston, a magyar külügyminisztérium protokollfőnöke egy skóciai vacsorát otthagyva fogja magát és elautózik a tengerpartra. Magányosan üldögél az elhagyatott északi táj kellős közepén, és számot vet az életével: „Tettekre nincs mód, és ez nem derít föl. / Mi előttünk volt, az marad utánunk: / A szertartásrendet átörökítjük. / Segíteni akárkin, megoldani bármit? / Tüneti kezelés a műsorunk.”
Ennek a lemondó fölismerésnek egészen más az akusztikája, mint annak az életbölcsességnek, amelyet még a kötet elején fogalmaz meg Mátrai: „Te vagy az istenem, Hűvös Protokoll! /
S ti vagytok az isteneim, ti mind, / Udvariasságból kölcsönösen / Betartott normák! Mert ha ti kihaltok, / Elszabadul, s megfojt minket a dzsungel.” Míg e korábbi belátás egy kultúrát fönntartó, értelmes és civilizatorikus tevékenységnek ítéli a protokollt, az utóbbi pótcselekvésnek, a legjobb esetben is csupán utóvédharcnak tekinti. E két belátás között szemmel láthatóan nagy távolság húzódik, és ez az az út, amelyet a Protokoll hőse bejár a regény lapjain.
Ugyanakkor a skót tengerparton elhangzó felismerésben – de még a mondatok rendjében is! – ott visszhangzik egy klasszikus szöveghely, mégpedig Rilke sokat idézett, nevezetes verszárlata: „Nagy szók a korból, melyben látható / volt a történés, nem hozzánk valók. / Győzést ki említ? Minden csak kitartás.” (Wolf von Kalckreuth gróf emlékére – Jékely Zoltán fordítása.) Mátrai Ágostonnak ezzel a helyzettel kell számot vetnie: úgy hiszem, a Protokoll fő kérdése éppen az, hogy ez a kitartás pozitív életprogrammá konvertálható-e. Mindez pedig, ha jól látom, Térey pályáján is új utakat nyit. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy – elsősorban a regény motívumainak az elemzése-összekötése révén – ezt az olvasatot igazoljam.

A történet egy új szerelem magaslati pontján veszi kezdetét, ám csakhamar nyilvánvalóvá válik, hogy ez a viszony nem jelent tartós megoldást: az egyedülálló Mátrai az unokanővérével jön össze, ami eleve félig-meddig tiltott tartományba kényszeríti a kapcsolatukat. Mindemellett pedig kettőjüket nagyon is azonos anyagból gyúrták: „Blanka az én női felem. De sajnos / Túl­ságosan is azonos velem.” Ahogy Vári György írja recenziójában („Szeptember túlságos napsütése”. Magyar Narancs, 2010/50–51.): „Az, amire a főhős vár, a valódi találkozás váratlanságával, ele­men­ta­ri­tásával legyőzné minden előzetes szabályozottság és kiszámíthatóság, minden protokoll uralmát. Az ő viszonyuk szabálytalansága viszont épp ezt a váratlanságot akarja felszámolni, rokonságuk épp azt szavatolja, hogy egymás tükörképei legyenek, hogy ne találkozhassanak, csak jól ismert önmagukkal.”
Miután kiderül, hogy Blanka viszonyt folytat Buránnyal, a divatos festőművésszel, Mátrai – aki egyébként is mélyen lenézi Burányt – kihátrál a kapcsolatból. S valahol itt veszi kezdetét a körülbelül egy esztendőn át tartó mélyrepülés (a Protokoll cselekménye nyár végétől a következő nyár végéig terjed). Mátrain egyre inkább elhatalmasodik a „protokollundor”, s bár látszólag nem történik az életében semmi szokatlan – társasági életet él, flörtöl, s emellett forog a szokásos munkahelyi taposómalom, amit rendszeres időközönként egy-egy külföldi kiküldetés szakít meg –, mégis egyre inkább kicsúszik a lába alól a talaj, depressziós tüneteket mutat, álmatlanság gyötri, „ámokfutás folyik az agyában”. Az említett jelenet tájékán, Skóciában merül föl benne a felmondás és a pályaelhagyás gondolata. Mindez nem érlelődik tényleges elhatározássá, Mátrai (és ez nagyon fontos!) csupán eljátszik az ötlettel, a gondolatkísérlet mégis elrugaszkodási pontként szolgál a számára. A következő fejezetben, a tikk, a gyo­morideg és a rosszullét fizikai mélypontját kö­ve­tően indul meg benne a lassú változás, ahogy a folyamatos pánikhangulat helyét apránként valamiféle rezignált alapérzület veszi át. Úgy dönt, hogy megbékél a démonaival, és mégsem lép ki élete eddigi keretei közül: „[…] »Rájöttem, Kálmán, jót tesz némi függés. / Nem is olyan rossz irányítva lenni«, / Mondja komolyan, nem cinikusan.” Vagy valamivel később: „Érzem, az lesz, / Kenetteljes és diadalmas ősz. / Diadalmas az ősz, s nem én az őszben.” A regény ezt követően kettős zárlattal ér véget. Az utolsó két fejezet címe ugyanaz: Pro domo. Az első zárlatban Mátrai
a Hármashatár-hegyen kirándul Fruzsinával, a parlamenti gyorsírólánnyal, akiben egy letisztultabb és mélyebb kapcsolat lehetőségét látja. A második, rövidebb zárlat az elsőt kivonatolja-ismétli meg, csakhogy immár Fruzsina alakja nélkül: a társas idill helyét az egyensúlyát megtaláló Mátrai elégikus magánya veszi át.

A könyv legfőbb kihívását – ha tetszik: nehézségét – a voltaképpeni cselekménynélkülisége jelenti. A Protokoll magányos hősével nem történik semmi – legalábbis semmi drámai, semmi visszafordíthatatlan. (A jelentőségteljes kivételekről majd később.) Mátrai talajvesztését nem lehet egyetlen fordulóponthoz, egyetlen eseményhez kötni, mint ahogy a magára találása sem valamiféle hirtelen fölismerés eredménye. Ahogy a könyv egyik recenzense írja, Térey „legnagyobb epikai bravúrja az, hogy képes ezt a folyamatot annyira elnyújtani, hogy az sohasem tetten érhető; két egymást követő lapon Mát-
rai viselkedése mindig ugyanolyannak tűnik, egy-
egy fejezet eleje és vége között viszont már érezhető a különbség”. (Szilvay Máté: A hiábavalóság tartománya. http://prae.hu/prae/articles.php?aid=
3179)
A kötet íve valóban lassú, apró momentumokból építkező folyamatot rajzol ki, amely leginkább a betegség és gyógyulás analógiájával írható le. A katharszisz, a részvét és félelem általi megtisztulás itt nem valamiféle megrázkódtatás, nem hirtelen fordulat következménye, hanem inkább a belső egyensúly fokozatos helyreállása. Ez a folyamat a hol közeli, hol távoli, hol apróbb, hol jelentősebb motívumok egymást értelmező rendjében érhető tetten: a Protokoll négyszáz oldalán elképesztően feszes és gazdag szövésű motívumháló húzódik végig. Ezek az apróságok egymást értelmezik, és ezek­ből az összecsengésekből épül fel a „cselekmény nélküli” mű – így hát a regény olvasójának is közel kell hajolnia hozzájuk. Ezzel együtt járhat persze a rejtvényfejtés tévútja, a „túlértelmezés” veszélye, mégis úgy gondolom, hogy érdemes vállalni ezt a kockázatot, mert a Pro­to­koll esetében a legfontosabb következtetések levonására a motívumok összevetése nyújt lehe­tőséget.
A regény hőse egyébiránt maga is jó példával szolgál az analitikus figyelemre. A skót színt követő fejezetben Mátrai, a magányos flâneur például a Műegyetem előtt álló szoboralakokat veszi szemügyre. Ezek a világháború során elpusztultak, és később rekonstruálták őket – ám az eredeti szobroknak élő modelljük volt, akik így csupán többszörös áttételen keresztül sejlenek föl a most látható szoboralakokban: „Most két külön, egymásba olvadó / Lényük van: az a szétlőtt, régi-régi, / Meg ez az idei, vadonatúj. / Lehet, csak picit hasonlítanak / A törött Énre. Némi átfedés van, / A póz, a mozdulat eredeti, / De eltérő az arcuk, kézfejük más. / Nos, ezek a nők nem azok a lányok: / Színültig töltik a négy láthatatlan / Alak helyét, kik szilánkká szakadtak.” Ez a hatásos kép Mátrai önértelmezése is egyben, és számára ennek a hasadtságnak az elfogadása hordozza magában a túlélés lehetőségét. Ha igent mond önmagára, hát erre a hasadtságra is igent kell mondania.
Térey új könyvében a frontvonalak a hősön belülre kerülnek. Azt hiszem, hogy mindez élesen elválasztja a Protokoll-t nemcsak a Paulus világától, hanem a hozzá közelebb álló színpadi művekétől is. Azon is sokat gondolkodtam, hogy számomra miért nem esik nagyobb súllyal a latba az a kifogás, amelyet az ÉS-kvartett részt­vevői (Károlyi Csaba, Margócsy István, Radnóti Sándor és Takáts József, lásd Élet és Irodalom, 2011/14.) több ízben is megemlítenek, miszerint a regény egyik legnagyobb hibája, hogy Térey a politika világát eliminálja a re­gény­ből, noha hősének mint diplomatának a tere par excellence politikai tér. Mátrai valóban távol tartja magától a mindennapi hatalmi játszmák világát, szigorúan semleges marad, habár helyzeténél fog­va ezt éppenséggel nem tehetné meg. Ahogy Takáts József megjegyzi: „Valójában nemcsak
a főhősnek nincsenek politikai nézetei, hanem, ha jól emlékszem, a regény egyetlen szereplőjének sincsenek, holott a többségük politikai közegben mozog. Sőt, ebből a regényből, amely a mai valóság egy szeletének kordokumentumaként íródik a mű ambíciója szerint, ha jól értem a szerzői intenciót, voltaképpen nem derül ki, hogy valaha volt rendszerváltás. Ez tényleg kissé meghökkentő akkor, amikor valaki beleírja a művébe a 2007. március 15-i utcai zavargásokat. Itt valami mintha nem volna tisztázva.”
A dolog annál is különösebb, mert ezzel a kifogással jómagam is egyetértek – ám számomra, ahogy a csokoládésdobozokon olvasható figyelmeztetés mondja, mindez a termék élvezeti értékét nem befolyásolja. A magyarázat talán az lehet, hogy – dacára a regény minden realitásigényének, a gazdag világábrázolásnak, dacára a Budapestről, illetve a Mátrai által meglátogatott helyszínekről nyújtott pazar le­írások­nak – úgy találom, hogy a Protokoll fő tör­ténései belül zajlanak, a kívül mindennek csupán a szimptómája. Mindamellett persze tisztában vagyok vele, hogy ha Térey könyvét a belső egyen­súlyvesztés drámájaként olvasom, azzal még nem adok választ erre a kifogásra, mindössze megkerülöm. Valamiért mégis hajlandónak bizonyultam elfogadni munkahipotézisként, hogy a politikai világ elkülönítése a diplo­máciai protokoll világától előfeltételként szol­gál ahhoz, hogy a lényeges tétek a hősön belülre kerülhessenek. (Meglehet, ellenkező esetben a protokoll civilizált formarendje olyan éles ellentétbe kerülne a valóban realisztikusan ábrázolt magyar politikai világ civilizálatlanságával – ad notam „Győzést ki említ? Minden csak betartás” –, hogy mindez eleve szétrobbantaná a regényt, s lehetetlenné tenné e belső tétek kibontását.)
E hibának vagy hiánynak meglehet tehát a maga szerkezeti oka, némileg hasonlóképpen, mint ahogy az irodalmi műveltség is hiányzik a regény szereplőinek a világából. Amint arra Kálmán C. György hívja föl a figyelmet (Vers­re­gény. Élet és Irodalom, 2011/12.), Térey hőseinek az olvasás kimarad a látókörükből, noha egyébiránt a magaskultúra rendszeres fogyasztói. A premierekre és vernissage-okra összpontosító kifinomult műélvezet itt nem más, mint meghatározott szociológiai helyi értékkel bíró, reprezentatív társasági játék, aminek az ára az efféle funkcióval nem rendelkező irodalmi mű­élvezet eliminálása a szereplők életéből. Ter­­mészetesen mindkét esetben stilizációról van szó, melynek során mind a politika hatalmi játszmái, mind a társasági eseménnyé nehezen konvertálható olvasmányélmények épp e sti­li­záció érdekében szorulnak ki a regényvilágból – a Protokoll-ban kibontakozó csöndes dráma kedvéért.

Mert hiszen a Protokoll voltaképpeni „története” ez a folyamat volna: épp a főszereplő folyamatos belső átrendeződése tölti ki azt az
űrt, amelyet a regény „cselekménynélkülisége”, pon­to­sabban fordulatnélkülisége teremt meg. Mind­ez persze rokon az Asztalizene sokat emlegetett eseménynélküliségével vagy konfliktusnélküliségével, annál is inkább, mivelhogy Térey a színpadi mű több szereplőjét is átemeli a regénybe. Ugyanakkor a Protokoll fókusza egészen máshová esik. E fókuszból látható be a kettős zárlat jelentősége is, miszerint a Fru­zsi­nával eltöltött idill esszenciája Mátrai, a „kaktuszember” számára nem a másik személyben, hanem a saját nyugvópontjának a megtalálásában ölt formát: „És gyűljön össze minden, ami csak / Használható a halál ellenében.”
Úgy látom, hogy mindez új ambíció Térey életművében. Mátraiban, a magányos „kaktuszemberben” olyasfajta igény jelentkezik, amely túlmutat a „hűvös Protokollon”. Térey világlátásáról, antropológiájáról és törté­ne­lem­szem­lé­letéről szólva a „hűvös” és a „hideg” jelzőket egyébként gyakran szokás használni, ám a Pro­tokoll-ban ezek a jelzők (és itt eszünkbe juthat Kemény István nevezetes verse, a Keresztény és közép is) rendszerint nem a tisztánlátáshoz vagy az elfogulatlansághoz, hanem az értékvesztéshez kapcsolódnak: „Étvágytalan / Most Blanka, s hideg, rettentő hideg, / Meg­föl­leb­bez­hetet­­le­nül hideg”; vagy: „Hideg voltam vele? Ő volt hi­deg. / Valamit ő herdált el súlyosan”. Térey új re­gé­nyé­ben éppenséggel a protokoll, a hűvös távolságtartás fölszámolása vagy legalábbis átér­tékelése zajlik, az elérhető otthonosság keresése.
Nem véletlen hát, hogy a Protokoll-t nagy távolság választja el Térey előző epikus munká­jától, a Paulus-tól – ami azt illeti, az új mű már az alcímében (Regény versekben) is igen hatá­ro­zott mozdulattal választja el magát a verses ­re­génytől, jelezve, hogy verses epika ugyan, de ép­penséggel nem a verses regény műfaji kódjai men­tén kell olvasni. Már maga a rímtelen drámai jambusok alkalmazása is alapvetően más ritmust, lélegzetet ad az elbeszélésnek, mint a Paulus Anyegin-strófái. Ami pedig a két mű célkitűzéseit illeti, ég és föld választja el őket: a Paulus történelmi és filozofikus perspektíváit, fenséges-hősi karaktereit hiába is keresnénk a Protokoll lapjain. Mátrai Ágostont talán csak a kívülállása, a szakember ideológiai semlegessége köti össze Pállal, a budapesti hackerrel és a Sztálingrád alatt harcoló Friedrich Paulus tábornokkal.
A három színpadi művel, az úgynevezett magyar trilógiával (a Papp Andrással közösen jegyzett Kazamaták-kal, az Asztalizené-vel és a Je­re­miás-sal) való kapcsolat jóval kézenfekvőbb, rá­adásul a Protokoll többé-kevésbé ugyanabban a világban játszódik, mint az Asztalizene. Ám van itt egy igen fontos különbség. Vári György írja a trilógiát elemző kritikájában, épp az Asztalizene kapcsán: „A dráma démiurgosza tulajdonképpen kegyetlen antropológiai kísérletet végző megfigyelő, aki megfigyeli, hogyan viselkednek szereplői a zárt, laboratóriumi térben. Ezért, a kí­­sérlet sikere érdekében nem »szeretheti« szereplőit, nem érezhet együtt velük, mert az valamiféle elő­fel­tevést igényelne, az emberbe vetett hitet vagy reményt. A humanizmus felfüggesztése munkahipotézis.” (Min­den megvolt. Térey János magyar trilógiájáról, különös tekintettel az „Asz­­talizené”-re. Holmi, 2010/9.) Nos, ez a munkahipotézis egyáltalán nem érhető tetten a Protokoll világában. Mát­rai Ágostont a legkevésbé sem jellemzi az Asz­ta­lizene figuráinak a mozdulatlansága. A könyv elején Blanka nekiszegezi a kérdést Mátrainak: „»De mégis: kaktuszember, kaktuszember… / Ret­tegsz? Mi a fenétől?« »Nem szorongás, / Csak józan távolságtartás, gyanú, / Gyanú a teremtett világra.«” Pontosan ez a gyanú válik a későbbiek során problémássá, kényelmetlen pozícióvá, és Téreynek ahhoz, hogy meg tudja festeni Mátrai életválságát, magának is föl kell függesztenie a gyanakvással teli távolságtartást legújabb hőse iránt.
Ugyanakkor nagy mi­zant­ró­pia­mo­no­ló­gok­ban ez a könyv sem szűkölködik („Fáraszt a Har­madik Köztársaság”), noha finom hangsúlyeltolódások itt is tetten érhetőek. A hetedik fejezetben olvashatjuk: „Rettenetes a szegények szeme! / És borzasztó a szegények odőrje! / S legborzasztóbb a hercig szánalom! / Oda se nézz! a szolidaritás / Öngyilkosság – gondolja Mátrai.” Aztán a regény végéhez közeledve, a tizennyolcadik fejezetben, amikor Mátrai a Blahán a „valódi nélkülözőket” figyeli: „Pedig az emberi nyomorúságban / Van valami illetlen, ordenáré, / Valami, amit palástolni kell, / Ameddig lehet, amíg van mivel – / Gondolja el­borulva Mátrai.” Nyilvánvaló, hogy Mátrai nem a saját humanista érzékenységétől elérzékenyül­ve pillant a szegényekre, ám a különbség a két szöveghely hangoltsága közt jól mutatja az elmozdulást. Míg az első esetben az elfordult tekintettel a saját szégyenét palástolja, a másodikban már talál magában annyi erőt, hogy e szégyenkezést legyőzve egyfelől képes legyen szembesülni a mások szégyenével, másfelől ezt képes legyen a saját, civilizált módon leplezett nyomorúságával párhuzamba állítani. Mátrai a tisztánlátás új szintjére lép, és épp e lépés megtétele körül forog Térey regénye.

Túl a nyomorúság „illetlen”, palástolatlan feltárásán, a fegyelmező-civilizáló protokoll radikális fölmondása egyébként is mindig tiltott határátlépésként jelenik meg a regény lapjain. Mátrai beosztottja és hivatali ellenlábasa, az intrikus Kovács közvetlenül azután, ahogy a főnöke fölajánlja neki a tegeződést, roppant tapintatlan bizalmassággal a magánéletében kezd vájkálni. Kovács bukását is a méltatlan viselkedés, a protokoll felrúgása okozza: a neveze­tes komáromi incidens során, amikor a szlovák hatóságok nem engedik át a hídon az augusztus 20-i szoboravatásra érkező magyar köz­társasági elnököt, Kovács odalép a szlovák rendőrfőnök elé, és fityiszt mutat neki. Érdemes fölfigyelni rá, hogy Kovács elveszti ugyan a fejét, ám tette végső soron nevetséges marad: „– Ez botránynak kicsi, tettnek kevés –, / Gondolja Mátrai, Kovácsra nézve. / – Végre valami őszinte, Kovács. / Ez az, Kovács. Ez vagy te, iszonyú fasz. / Ha nem vagy harlekin, legyél rideg! / Lázadj föl, köpj és káromkodj olyat, hogy / Piruljanak belé a matt falak, / És csinálj végre egy világi botrányt, / Ordas baromságot, csak tiszta hittel!” Kovács karrierjének persze a diplomáciai botrány vet véget, ám a figura bukása épp haragjának a kisszerűségében válik véglegessé. Mátrai, noha mélyen érinti a komáromi skandalum („Eddig csak átsétált az ügyeken, / Ehhez most köze van. Ez most személyes. / A bőrén érzi: testközel, jelen van”), végső soron megmarad a diplomáciai keretek között. A történet során ugyanakkor ő is elköveti a saját „őrült tettét”, amikor a Római-parton fekvő lakásából motorcsónakkal száguld a munkahelyére: „Elhatározta, visszavonhatatlan: / A vízirendőrség
ha követi, / Nem él majd semmilyen extra jogával,
/ Megadja magát, nem fog menekülni. / De nem tartóztatják föl itt sem, ott sem.” Mindamellett, hogy kétségkívül a karrierjébe kerülhetett vol­na, azért ez sem igazán nagyszabású action gra­tuite. Tettekre nincs mód: a kötelező viselkedési kóddá vált önfegyelem alkalmi felmondása a legtöbb, ameddig a lázadás eljuthat. Az igazi, végletes határátlépést közvetlenül Kovács botránya után, álmában követi el: szabotálja a munkáját, és kineveti a miniszterét. Ébredés után bűntudat gyötri, hiszen ezúttal végigvitte azt, amit Kovács csak tessék-lássék tett meg. Később rádöbben, hogy ez az utolsó álma, amire vissza tud emlékezni: ha úgy tetszik, ez volt a gyógyulás utolsó etapja.
Ez a lázadás természetesen joggal utalható az elfojtott, tudat alatti tartományba. Mint említettem, a Protokoll cselekménye híján van a drámai fordulatoknak – mégis akad két fontos esemény, amely visszafordíthatatlannak bizonyul Mátrai számára. Az egyik a megrendítő operaszínpadi jelenet, amelynek a szemtanúja lesz (s amelyet Térey Zsótér Sándor Haydn-rendezéséből emelt át a művébe): a haldokló Eurüdiké az elfekvő, gördülő férfitesteken távozik a színpadról. „Ez öröknek fog bizonyulni, érzi: / »A vergődés, a hömpölygés a sorsa / Eurü­di­ké­nek, nincsen irgalom.«” (Ha távolról is, de erre a képre rímel később, amikor Mátrai a skót ten­gerparton a sziklák felé futó hullámokat figyeli: „Nem akarok mást, csak tudni a mozgást.”) Az operai jelenet azért is érdekes, mert itt a mű­vé­szet a katarzis erejével hat a főszereplőre – egyéb­­iránt pedig a művészet többnyire a társasági élvezetek médiumaként jelenik meg a Protokoll-ban. A színházi premiert leíró, rendkívül szarkasztikus jelenetben kéz a kézben jár a szno­béria és az éles kritikai érzék (hőseink leginkább azért tekintik meg a premiert, hogy legyen min köszörülniük a nyelvüket), mint ahogy az is nagyon jellemző, hogy Térey Burányt, a középszerű tutista festőt az egyik művén keresztül lépteti be a regénybe, amely éppenséggel Mátrai főnökének, a külügyminiszternek a falán lóg: „Csinos, de buta, narancsszínű ömleny.” Az ízlésítélet szociális kontextusát különösen éles fényben tünteti föl az a jelenet, amikor Mát­rainak felteszi a kérdést a minisztere, hogy véle­ménye szerint nem kellene-e eltávolítani a régi, idős konyhafőnököt. Ekkor a személyzeti kérdés és az ízléskérdés elválaszthatatlanul egybe­fonódik, ami rossz szájízt hagy maga után – hiszen egyenrangú feleket feltételező ízlésítéletben a főnökkel egyeztetni eleve csapda­helyzet.
A másik fontos momentum, amely visszafordíthatatlannak bizonyul a regényben, Mátrai ba­rátjának, a műkritikus Karányinak a váratlan halála. Karányi sajátos körülmények közepet­te lép be a regénybe: egy látványosságra invi­­tálja Mátrait, hamis festmények nyilvános elégetésé­re. Amikor a mindettől idegenkedő Blanka „a szép fölöslegének” nevezi a képeket, Karányi szigo­rú feleletet ad: „És hogyha nincs személyiség, ezek / Nem festmények, csak piszkos kartonok! / […] / Megtisztulunk. Szellemi higiénénk / Igényli ezt a fest­ményégetést. / […] / Ezekért nem kár. Ezek égjenek.”
Azt hiszem, hogy Karányi szólamában nem nehéz ráismerni a korai Térey-líra „természetes arroganciájára”. Ráadásul ugyanebben a jelenet­ben a botránykeltés vágya is ott munkál benne (Burányt akarja nyilvánosan megalázni), és az a néhány mondat is igen árulkodó, amivel Ka­rá­nyi az első megjelenése alkalmával fogadja Mát­­rait: „Ráunok erre-arra. Én nem szeretem / Töb­­bé a sört. Nincs akkora különbség / A legjobb és a legrosszabb között. / Nincs olyan irtózatos amplitúdó, / Mint a lőrék s a csúcsborok között.” Karányi hivatásos műélvező, aki a drámaiságot keresi a vacak művekben is, ezért lehet gonoszul szenvedélyes – bár Blanka későbbi megjegyzése szerint rendkívül irritáló, hogy mindenre kész ellenérvei vannak, és nincs benne szeretet.
S ha elfogadjuk, hogy Blanka Mátrai női mása volna, akkor logikus következménynek te­kint­hető, hogy egy bizonyos ponton Mátrai és Kará­nyi barátsága fölbomlik. Ám ennél is fontosabb, hogy e vita során voltaképpen egymás személyiségére mondanak nemet. Karányit ezután halálos baleset éri, ám temetetlen halottá válik: haragosai meggyalázzák a sírját (ahogy Mátrai megjegyzi, Karányi „Erősebb náluk az utálatával, / Ha némán, holtan is kihívja őket”), később pedig egyre-másra Karányi-kísértetek bukkannak föl Mátrai előtt, olyan alakok, akiket az első pillan­tásra a halott barátjának hisz. A kísértetfigura belakja a regény terét, és akkor is fölbukkan egy beszélgetésben, amikor Mátrai Skó­ciá­ban eljátszik a pályaelhagyás gondolatával: „Tet­tekre nincs mód, ez bánt, megvisel. / Beszéltem róla, a ha­lott barátom… / Karányival az utolsó vitánk / Pont erről szólt. Tudod, Karányi volt / A teljesítmény­kényszer rabja. Bár a / Maga ura.”
Nem tudom, mennyire túlzó a megállapítás, hogy Karányi figurájában Térey mintha a korábbi költészetét meghatározó personát szembesítené Mátrai figurájával. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a Protokoll-ban megváltozik a gesztusok rendje a korábbi Térey-művek gesztusrendszeréhez képest. Ebben a költészetben mindig is kiemelt fontossággal bírt a gesztus mint a személyiséget összegző jel, az önstilizáció mint a hatás uralása. A Protokoll hőse, Mátrai Ágoston a belső békéje érdekében lemond erről, Térey pedig szép jelenetekben rögzíti ennek a lemondásnak a különféle aspektusait: az ön­sti­lizáció elvetésének legszebb gesztusa alighanem az a kép, amikor az ínyenc Mátrai a menzán jó étvággyal kanalazza be a grízgaluskalevest és a tökfőzeléket.

A tettek, a „segíteni akárkin, megoldani bármit” imperatívusza nyilvánvalóan nem kérhető számon a „hűvös Protokollon”. Mátrainak végső so­ron ezt kell elfogadnia, és ezzel a tapasztalattal kell megtanulnia együtt élni. Ám a protokollon kívüli világban végül is eljut a tettig, még ha szemérmes kerülő út formájában is.
Egy ponton, a Blankával folytatott viszony kudarcát beismerve a regény hőse körülírja a mindent átható hiányérzetet, amellyel szem­besülni kénytelen: „Mert Blanka paraván volt: eltakarta / Az abszolútum hiányát, s az űrt, / Mely ott tá­tong halott vagy távozó / Szeretteink helyén.” Ugyanakkor a „távozó szeretteinkkel” kapcsolatban nemcsak a távozás nyomán fellépő hiányról van szó: Mátrai viszonya a saját szűkebb családjához egyáltalán nem problémamentes. Az anyja, Vera, az egykori színésznő roppant erős anyafigura, uralkodó karakter: „Keresztem az volt kisfiú koromban, / Hogy percekig se hagytak egyedül. / Anyám szorított. Mindig, mindenütt / Négyesben, hármasban, öcsémmel… akkor / Fél délutánt se voltam egyedül.” Mátrai Verával korrekt, de nem különösebben bensőséges viszonyban áll, ahogy az öccsével, Balázzsal sem tudnak igazán megnyílni egymás előtt.
A legerősebb érzelmi szálak kétségkívül a halott apjához fűzik. Az apa – a Füvészkert egykori főkertésze, aki még Mátrai gyerekkorában épp a kert előtt vált cserbenhagyásos gázolás áldozatává – a hiányával újra és újra megmutat­kozik. Mátrai és Blanka számára épp a Fü­vész­kertben válik végképp világossá, hogy a kapcsolatuk folytathatatlan. Térey amellett, hogy magával ragadó leírását adja az elhanyagolt kertnek, magától értetődő módon kopírozza rá az apa elveszítésének, valamint az elveszített édennek a képét. Amikor Vera komoly beteg lesz – bár a történet végére túljut a válságos állapoton –, Mátraiban felsejlik az elárvulás képe, és ennek révén bukkan elő annak a délutánnak a traumatikus emléke, amikor értesült az apja halálhíréről. Amikor Veránál járva szétnéz saját gyerekkori szobájában, azt konstatálja, hogy semmihez sincs már köze, csupán az apja fényképéhez és tárgyaihoz. Minden egyes ponton, ahol csak fölbukkan az apa figurája, nyilvánvalóvá válik, hogy a hiánya micsoda veszteséget jelent.
Az „anyám szorított” kijelentés azon túl, hogy pontosan leír egy viszonyt, további jelentőségre is szert tesz: a három családtaggal kapcsolatban a legintimebb fizikai kontaktus, az ölelés három eltérő formája jelenik meg a regényben. A Protokoll vége táján Mátrai vendégül látja vacsorára Balázst, aki félrenyel, kis híján megfullad, Mátrai pedig szakszerűen, hátulról átölelve segít rajta. Ez a vészhelyzetben létrejött ölelés teszi lehetővé, hogy Mátrai szavakba öltse az aggodalmát és a szeretetét: „»Beszélj hozzám, hogy mit, nem érdekel. / Mostantól mindened átjárható lesz. / Balázs, ezentúl beszédes leszel.« / »Nem értem, mi van?« »Semmi, féltelek. […]«”
Mindezt azonban megelőzi az apa megjelenése. Mielőtt vendégül látná vacsorára az öccsét, Mátrai lesétál a szomszédos Evezős sörkertbe, apja egykori törzshelyére, és ekkor Térey egy remekbe szabott asszociációs sorral végigzongorázza hőse belső életének a legfontosabb pontjait. Eszébe jut halott barátja, Karányi, róla pedig az, hogy már nem láthatta „a férfitesteken úszó Eurüdikét”. Aztán folytatódik az asszociációk sora: erről a forgolódásról eszébe jut egykori szerelme, Evelin, aki egy ortodox zsidóhoz ment feleségül, Jeruzsálemben él, és minden ér­telemben világok választják el Mátraitól (ugyan­akkor az ő emléke vált ki a féltékeny Blankából rossz ízű, antiszemita megjegyzéseket). Az ő távolléte tehát ugyancsak afféle vízjel a történeten – ez a kapcsolat alighanem mélyebb nyomokat hagyott Mátrain, mint amennyi mindebből láthatóvá válik: „Az volt a hőskor, / S az első alkalom megházasodni. / S még hány csábítás, s én mégis maradtam / A menyegzőre mindig készületlen, / És örök éretlen az apaságra.” Nem véletlen, ha e nagy jelentőségű gondolatsort követően csakhamar fölbukkan az apa alakja is. Mátraiban egy régi árvíz ijesztő gyerekkori emléke merül föl: „»De hát itt emberek laknak, pa­­pa.« / Bújt az apjához Ágoston. »Tudod, / Le­mond­tak róluk. Őróluk lemondtak. / Majd szeptemberre megszárad a házuk.«”
Ha nem tévedek, ez az egyetlen hely a regényben, ahol az apa megszólal. És ezt az összebújást-ölelést követi a vacsorajelenet félig-meddig technikai jellegű, mégis nagyon fontos (életmentő?) ölelése. Mátrai nem mond le az öccséről, ennek révén pedig eljut a – mégoly hétköznapi és magától értetődő – tettig.

E fent bemutatott motívumsor talán azt sugallhatja, hogy mindez a regény csúcsjelenete volna, ám erről szó sincs. A Protokoll legjel­lem­zőbb vonása éppen az, hogy nincsenek csúcsje­lenetei. Kerüli a látványos dramatur­giai ­gesztu­sokat: a regénybeli történések rendje a köznapiságot képezi le, a „tettekre nincs mód” kijelentésben summázott világállapotot. Az olvasó talán azonosul ezzel a belátással, talán nem; mindenesetre, azt hiszem – és a fenti példákkal ehhez igyekeztem munícióval szolgálni –, hogy akkor talál utat a Protokoll-hoz, ha legalábbis kész elfogadni a regény kiindulópontjaként. Térey János ennek a helyzetnek az immanens drámaiságát igyekszik tet­ten ér­ni, és az ebből adódó lehetőségekkel igyekszik számot vetni nagyszerű könyvében.

Keresztesi József

 

II

A MAGÁNY VERKLIJE

A Protokoll kétségtelenül a magány regénye, a hosszan kitartott magányé, egyetlen dallam véges, de hatását tekintve mintha végtelen szá­mú variációja, mely összességében mégis szigorúan monotonon csökken (értsd, minden elem kisebb vagy egyenlő ≤ az őt megelőző elemnél), s alattomosan (majdnem) mélyebben ér véget, mint ahol kezdődik.
Térey Protokoll-ja, mint megannyi verses regény, egy pontosan megrajzolt társadalmi közegbe, politikai, közéleti eseményei által meghatározható év(ek)be helyezi esendő alakját. Mátrai (az alak) látszólag ügyesen mozog e felső középréteg mindennapjainak kulisszái között, nem is tehet másként a Külügyminisztérium protokollfőnökeként, az illem, a jellem, a viselkedéskultúra, az etikett fodros-bodros világában. „Te vagy istenem, Hűvös Protokoll! / S ti vagytok isteneim, ti mind, / Udvariasságból kölcsönösen / Betartott Normák! Mert ha ti kihaltok, / Elszabadul, s megfojt minket a dzsungel” – hangzik a mű eleji „invokáció”. Mátrai Ágoston a hivatalos közéleti és diplomáciai formalitások mellett ma­gán(y)életét is – ismételten: látszólag – az illem, ódonabb nevén viselkedéskultúra mentén éli: virágot visz beteg édesanyjának, meghallgatja a válófélben lévő Novákot, Operába jár, baráti vacsorákat szervez, meglátogatja Laci bácsit, lelkesen elfogyasztja az ünnepi menüt, misét hallgat; vagy ha nem, legalább a látszatra ügyel, szupertitkos „incesztus”, csöndes-makacs lerészegedések, diszkrét kurvázás. De a „kaktuszember” életvitele nem képmutató megjátszás, nem gyarlóságok gyarlósága, hanem csak mint mindenkié, emberien emberi, összetettségében ellentmondásos, kifelé zárt, befelé egyre kétség­beesettebb, s a főhős a folyamatot diagnosztizálja is önmagán: „ez az ember süllyedő hajó, / Nem büszke karavella, mint tavaly”, „Centinként süllyed velem az egész”. A sikeresnek, magabiztosnak tűnő Mátrai a jó modor, a helyes viselkedés, a pontosság, önuralom, odafigyelés, lelkiismeretesség, kellemes társalgás megannyi fogását elsajátította, munkaeszköze, sikerének záloga mindez, ám a létetikett megtanult eszközei üres igyekezettel leplezik a fásultságot, unalmat, nevetséges sybaritavázzá csupaszodnak, de leginkább a hiányzó intimitást helyettesítik, ahol s ameddig lehet.
A Protokoll az intimitás hiányának regénye, korunk hőse rosszul szeret, ha szeret egyáltalán. A gyengédség, szeretet jelei feltünedeznek olykor (Verocska, Laci bácsi iránt), azonban anyjával való viszonyát is leginkább a köte­lező látogatások, ajándékok, illendőségi körök jellemzik, egyedül a „tényleg beteg?” réseibe szű­rő­dik be némi őszinte aggodalom. Laci bácsi esetében az apapótlék keresésének kudarca a kötelező látogatások lelkiismeretévé módosul. Fruzsinát mértéktelenségével riasztja el: „Rosszul szerettem. / Túlzó ajándékommal, elsietve.” – „Mert rámenős / Voltál, mohó.” A naplószerűen pergetett események elbeszélői közlései, belső láttatásai, a Mátrai körül élő emberek minősítései és a főszereplő önreflexiói az intimitás szinte teljes hiányáról tanúskodnak. Az „elemien otthonos nő”-re, szerető közegre vágyó Mátrai utolsó kapcsolata a bizarr, vérfertőző szenvedély „a parazita grófnővel”, de már ennek megjelenítése is nélkülözi a gyengédség, meghittség pillanatait, egymásra találásuk elementárisnak tűnik a mű erős felütésében, de „Nem mint egy egész két fele, hanem / Mint véletlenül összekoccanó / Bolygók”. A két embert igazán összekötő intimitás jelzései nem az intimség létmódjából fakadó szubjektív zártság, kiadhatatlanság, elmondhatatlanság miatt hiányoznak a műből, a regény világában ez a fajta szoros kötelék, meghittség mindössze vágyott képként, múltként (ex-Evelin), nosztalgiaként (Donner Al­­má­ja), álhitként (Novák Edinája) sejlik fel. A gyen­gédség, intimitás helyét a nyers szex veszi át. A re­gény­ben a szex az szex, semmi több, másnapra még csak érzéki emlékfoszlány sem marad belőle. A vágy felkeltése és kielégülés/kielégítése helyzet és adódó (vagy vásárolt) partner függvénye. Ebben a világban a nők is odateszik (aláteszik) magukat, ha úgy hozza vágy és alkalom, érzelmi életük sérült, szétesett, domina(ncia)harcokba, szerepekbe menekülnek. A mű végére még a „társaslény-”, „együttlény-érzet” szexben oldódó (instant társ) illúziója sem marad, az észt „anorexiás Zsebibaba” a regény utolsó alkalmi aktusa, a mű végén a több hónapja „érintetlen” Mátrai mindössze fültanúja az erkélyen szeretkező szomszédok kéjének. „Ebbe azért belesajdul a szíve”, bár próbálja magával elhitetni, hogy ez „csöppet sem kavar[ja] föl”. Mindez azonban nemcsak a főhős jellemzéséhez hozzáírható látványos adalék, hanem természetesen az egész kort, a magyar társadalmat és általában az emberi kapcsolatokat jellemző tünetcsoport; e téren a Protokoll egészen műfaji őséhez, a Don Juan-hoz nyúl vissza, mindkettő a szexua­litáshoz, nemi élethez, intimitáshoz való viszony szempontjából (is) mutat rá a társadalom állapotára. Jelen esetben a mai 30-40-esek nemzedékének magánéleti káoszára, a családi kötelékek hiányára, fellazulására, szétcsúszására, a társtalanság feloldására tett kétségbeesett próbálkozásokra, melyek sok esetben a puszta, lelketlen örömszerzés szintjén maradnak.
Mert mindez kortünet; nemcsak Mátrai életéből hiányzik „egy nő mindenekfelett”, az intimitás, családi kötelékek hiányával, felbomlásával jellemezhető a szereplők többsége, magá­nyosan él Laci bácsi, Verocska, Donner, Del­fin, Max és az „abszolút egyke” Karányi, a „családsoviniszta” Novák épp válófélben, volt felesége iránt nosztalgiázik Donner, „Nekik se sikerült – gondolja [Mátrai]. / Ezek ilyen idők.” A magányérzet és egyedüllét állapotát erősíti, hogy az el­be­szélő egyáltalán nem enged betekintést a né­hány, családban élő mellékszereplő boldog(talan)ságába sem, nem látunk bele sem Balázs, sem Rádler, sem Skultéti életébe, mivel ezek Ágoston számára távoliak, vágyottak, „szinte” elképzelhetetlenek, s ebben a regényben minden a főhős attitűdjéhez, perspektívájához mért; az egyetlen főszereplő köré épülő nar­rációt Anye­gin, Don Juan, Alfréd és mindenféle „délibábos” korunk hőse után akár szintén tekinthetjük műfaji vonásnak.

Térey művének egyik nagyszerűségét az adja, ahogy számtalan szállal kötődik a byroni–pus­ki­ni és a magyar verses regény hagyományához. Mert ne feledjük, a műfaj jóval több, „fajla­go­sabb” annál, mint egy regénynyi világ (hő­sök­­kel, eseményekkel stb.) verses formában való tálalása, csak mert a szerzőnek verslábakkal támadt bíbelődni kedve. (Bár arra is érdemes felfigyelni, hogy a műfaj bizonyos visszavonásá­ra utal az alcím: Regény versekben.) A Protokoll nem csak a rögtön szemet szúró spleen, fásultság, kiábrándultság életérzésében, a felesleges em­ber nem teljesen anyegini típusában, aki bár társadalma „hasznos” tagja, egy jól működő gé­-
pe­zet jól működő, bár kissé elkoptatott csa­varja, magát és munkáját mégis feleslegesnek érzi, to­­vábbá nem csak a sármos, művelt, mű­vé­sze­tek­ben és társas érintkezésben jártas, sikeres, mégis megcsömörlött főhős „előállításában” köthető műfaji elődeihez. A kortárs témával, közeggel jelentkező verses regény mindig társadalmi, ideológiai, morális válság kifejezője a maga unheroic herójával, aki a kor és önmaga hibájából kudarcra ítélve céltalanul, fásultan bolyong a valóság adta keretek közt. Ugyanak­kor a verses forma, a lírai kitérők, a kollokviális modor, a szerkezet fellazítása egyben vissza is vonja, deformálja a regényszerűséget, s távol ke­rül egy balzaci vagy flaubert-i értelemben vett rea­lista ábrázolástól, regényvilágtól. A laza kom­pozíció, a „klasszikus” regényben megszokott ok-okozati összefüggések, kiemelt események hiánya, a fragmentált, aforizmatikus félsorokba, sorokba, apró szituációkba sűrített jellemábrázolás pontosan fedi le a szétesett, cél­talan, társas kapcsolataiban, művészi és morális értékeiben elbizonytalanodó társadalom működését.
Fragmentumokból, eseményszerű elemek­ből, apró, egymáshoz hasonlító mozaikokból bontakozik ki Mátrai egy éve is; egyenletes tempóban, jelzésszerűen felvillantott történések, mintha naplóba készülne (mellesleg Ágoston­nak van naplója, ha nem is jegyez bele rendsze­resen), mintha emlékeztetőül állna itt minden, kihagyások nélkül. „Új naptár? Jól van. Hát akkor muszáj lesz / Betölteni az összes szűzi lapját.” A hétköznapok verklije közé ékelődnek a semmivel sem hangsúlyosabb, semmivel sem jelentőségteljesebb hétvégék, ünnepnapok és utazások, amelyek megadják, megadhatnák a fásult­ság, magány érzéseinek feloldását, a „kapcsolódás” és a kikapcsolódás, helyrerázódás esélyét, de mégis legtöbbször az egyedüllét elől menekülés kényszeres programjaiba, művészeti fanyalgásokba, embertársi kiábrándulásokba vagy egyszerű lerészegedésekbe torkollnak. Az eseménytelen eseményeknek ez a fajta végtelenségig, unalomig, újabb és újabb csömörös kifekvésekig űzött egymásutánja szintén megidézi a byroni ősképet, sőt annak is műfaji gyö­kerét, a pikareszket. No, nem abban az értelemben, hogy akár Mátrai vagy Don Juan a lecsúszott Lazarillók családjába tartoznék, de az immorális világban elszenvedett (szó szerint), látszatra végtelen, minden ok-okozatiságot nélkülöző, felcserélhető és akár tetszőlegesen elhagyható kalandok száma – kevésbé kaland, inkább cselekményegység értelemben, bár a szakrális képégetés, az Eurüdiké az Operában vagy az észt kurva stb. akár kalandként is értelmezhető – a pikareszk hagyományát villantják fel, a csa­var­góattitűdről nem is beszélve. A konkrét és átvitt regénytér feltördelését a folyamatos bolyongás adja. A befogadónak az a benyomása, hogy a fő­hős folyamatosan úton van, megy, kering, kó­vályog, mint a szűkölő kutya, amelyik nem találja a helyét. A permanens úton levés (látszata) egyrészt a regény időkezeléséből, tempójából is adódik, a Mátrai életét, mindennapjait egymás után, az egyes eseményeket sok esetben mindössze néhány sorban rögzítő narrátor folyamatos – monoton – mozgásban tartja hősét és regényét, még valahogy azt is mozgásként (eseményként) érzékeljük, amikor megtudjuk, Mátrai egész hétvégén nem mozdult ki, mivel két sorral lejjebb már újabb hét, újabb mozgáskényszer kezdődik. „Milyen szomj, micsoda városi szomj! / Az állandó eseményszomjúság.” A szinte napról napra pergetett események, a verkli folyamatos tekerése, nyiszorgása a hangok közé préselt szüneteket, megakadásokat is a dallam részévé teszik. Másrészt az emberi lét törvénye mindez a mozgás, külső és belső kényszer, a hiány feloldásának kényszere, az űr betöltésének kényszere, a „valamit csinálni kell” kényszere, „[e]z hát a sors és nincs vég semmiben” (kérdőjel nélkül). A bolyongás elsődleges színtere Budapest, a „Kopott gőgű, barázdált arcú város”, elsősorban Buda, de olykor Pest is; utcák, jár­mű­vek, autó, taxi, néha a BKV is: metró undorral, nosztalgiából földalatti, brahiból kék busz, budai hegyek, Római-part, presszók, éttermek, kocsmák. Mátrai foglalkozásából adódóan a kalandregények utazástematikája is remekül érvényesülhet, repterek, delegációk, terminálok, Madrid, Izrael, New York, Brüsszel, Észtor­szág, Skócia. A térbeli eltávolodás, majd a visszatérés azonban nem változtat lényegében semmin, a megfeszített munka, a töprengés, önref­lexió, emlékezés vagy egy újabb tobzódás terei ezek, szinte minden szakralitás, szimbolikusság nélkül simulnak bele egy ember életének mozgásterébe. A tér állandó változása, a közeledés, távolodás, visszatérés, körben járás formái ma­gát a valódi cselekményt (az életet?) helyettesítik, a regénynek nincs kiemelkedő pontja, meghatározó eseménye, a mű a viszonylag erős felütés (vérfertőző Blanka-szerelem) – te jó ég, mi jöhet még?! (semmi) – után a magány, hiányérzet, megcsömörlés feloldására, túlélésére tett „több száz oldalas” kísérlet, melyet a végső kora őszi hegyi jelenet(ek) sem old(anak) fel telje-
sen, inkább szerény belátássá, elfogadássá szelí­dít(enek).
A folytonos bolyongás, jövés-menés, a terek szüntelen kitöltése az „élés” látszatát keltik, a vágyott élet pótcselekvései ezek. Mátrai elhibázott életének hübrisze, hogy mindenáron megpróbál teret nyerni mindenféle értelemben: ám a pozíciók elfoglalása, a felesleges idő térbeli kitöltése, térré formálása, a nagyszerű helyekre tett utazások, a múlt emlékhelyeinek felkeresése és Fruzsina buzgó „elfoglalása” a Cioran-mottó egy lehetséges értelmezéséből követ­ke­ző­en éppen a nem élni vagy ál-élni tarto­má­nyába vezet. Sokszor kell egyedül felmenni a hegyre ahhoz, hogy a dolgok bizonyos távolságból elnyerjék értelmüket; a közelben, az itt­ben való benne állás, benne menetelés túlságosan felnagyít mindent, ezáltal eltorzítja még a fontos dolgokat is, szétválaszthatatlanná válik lényeges és lényegtelen, értékes és értéktelen, boldog és boldogtalan, s maga az ember is torzzá, eltúlzottá, mértéktelenné válik a görcsös térnyerés (mindenféle értelemben) közepette. Sokszor kell egyedül felmenni a hegyre ahhoz, és erre (is) vonatkozik a Pro domo (variációs) kettőzése a mű végén, hogy az ember felismerje, az „élés”-hez teret kell veszteni. Teret kell en­gedni másnak. A másiknak. Önmagamból. Önmagamban.

A mű fragmentáltságát nemcsak az apró cselekményegységek, jelzésszerűen felvillantott eseménymorzsák aprólékos összeillesztése adja, hanem az elbeszélésmódok építkezése is: a többnyire rövid elbeszélői közlések, a párbeszédek, Mátrai gondolatainak, reflexióinak egységei szüntelen mozgásban, hömpölygésben vannak, mint minden ebben a regényben. A jelenetek (és a helyszínek) gyorsan változnak, ahogy a párbeszédek is többnyire rövidek, pergők, leginkább néhány szavasak, felpörgött világunkban nem jut több odavetett információnál, jó szónál, frappáns replikánál. S ha azt gondoljuk, mindez valamiféle szűkszavúsághoz vezet, nagyot tévedünk, mivel minden, akár mindössze három sorban megformált jelenet rendkívül pontos, találó, képekbe sűrített, erőteljes; a megszólalások, párbeszédek néhol természetellenes rövidségük ellenére, mert azért szószátyár világban is élünk, sem válnak mesterkéltté, hiteltelenné, mivel Térey a ki nem mondott gondolatok, be nem fejezett mondatok, félszavakból is… jellegű utalások diskurzusrendjét tálalja fel, a félbetört, lezárult, el sem kez­dődött, félig közeli, félig távoli, formális, munkahelyi vagy alkalmi stb. kapcsolatok pár­­beszédeit. Nincs közelség, mely megnyitná az intimitás áradó szólamait.
Az álmokkal, belső reflexiókkal, emlékképekkel is dolgozó elbeszélés és mindezeknek az eltérő megszólalásmódoknak, beszédhelyzeteknek aktív váltakozása hozza létre azt a gördülékeny, jó ritmusban előrehaladó szöveget, amely az egymáshoz – legalábbis elbeszélői és szereplői attitűdjében – hasonlító események folyamatos váltakozása által egyetlen dallam véges-végtelen variációja lesz. A variáció csúcsra járatása a nyelvi regiszterek variánsaiban teljesedik ki. A kevertnyelvűség, az eltérő megszólalásmódok jelenléte a verses regények jól ismert vonása, ám amíg Byronnál, Puskinnál és követőiknél az elbeszélői kitérők tudatosan, rafináltan bonyolították a mű szerkezetét, s felhívták a figyelmet a mű irodalmiságára, mű­al­kotás voltára, ez a féle játék, eltávolítás, narrá­tori fecsegés, amely a Paulus-ban még megvolt, kedves olvasó, nem terepe a Protokoll-nak. Eb­ben a műben nincsenek elbeszélői kitérők, ki­szó­lások, kikacsintások, a befogadóval való bizalmaskodás, a szerző jól érzi, hogy az efféle beszédmód és a „kötelező” metafikció kissé megkopott az utóbbi évtizedben. De a magány erőteljes tematikájának sem kedvezne az ilyenfajta kötetlen, társas csevely. A Protokoll-ban az elbeszélő a hősével van elfoglalva, feladata: minél pontosabban rögzíteni az önmagával viaskodó Mátrai tetteit, állapotát, szavait, gondo­latait; jól teszi, így állhat elénk minél precízebben az egy év magány.
A kevertnyelvűség tehát diszkréten mutatkozik Térey művében, a szépségesen sűrű „költői” szólamot legtöbbször az elbeszélő sajátítja ki jelenet- és atmoszférafestő tevékenységéhez, különösen a helyszínek és a természet ábrázolásához. De nem mindig, olykor a szereplőknek is juttat ebből valamit. Találkozik itt társalgási modor a rém udvariastól a beszólogatós durváig, a (pesti) szalonszleng, a szexuális aktusok nem szépelgő, nem szépítő nyers közlései, a protokollérintkezés formalitásai, de mindez va­lahogy megszűrve, kicentizve, fenntartva a be­fogadói figyelmet; Mátrai műveltségéből, mozgásteréből, utazásaiból fakadóan az idegen szavak, kifejezések gyakori használata inkább tűnik menő yuppie-skodásnak, mint idejétmúlt dandyskedésnek, ahogy a magyar verses regény sok példányában. Az irodalmiság más, épp visszafogottságában hatásos eszközökkel van itt jelen, nem az elbeszélő harsány kiszólásai, szólamai, nem az irodalmi formák normaszegésének mára már kifutott játéka, és nem is a téma és a mű irodalmi voltának kiemelései hivatottak ezt kifejezni, mint e műfajban általában; a stanzák vagy anyegini strófák helyett az élőbeszédhez köztudottan közelebb álló drámai jambusok peregnek, a becsapódó, kopogó rímek elmaradnak, a sorvégek fellazulnak az enjambement-ok sokaságától, a folyamatosan hömpölygő szöveg körbefonja, rabul ejti az olvasót. A (szó)képekkel megteremtett város, a finom utalások, áthallások, aforizmatikus reflexiók és jellemzések, a szópárbajokban – ha már a valódi párbajok kora elmúlt – elhelyezett élcek és a „fékező” figyelmet, odafigyelést meg­követelő szintén pontosan elhelyezett idéző-, záró- és gondolatjelek, kettőspontok mind en­nek a visszavett irodalmiságnak szabályszerű eszközei, az (írás)jelek protokollja.

Mátrai alakja a helyzetek, párbeszédek, de fő­ként a metaforákba, hasonlatokba sűrített önértelmezések, a más szereplők szájából elhangzó jellemzések mentén bontakozik, nem ki, hanem a szemünk előtt, folyamatosan, mint a ka­leidoszkóp képei, vagy ha jobban tetszik, mint a diszkógömb, amelynek mindig más-más oldala, más kis tükröcskéje villan felénk, de az egész mégis ugyanaz. Térey most sem riad vissza az összetett jellemábrázolástól, melyet a már eddig felsorolt számtalan módon művel az el­beszélő, mivel éppen ez a regény tétje, sikerül-e egy Mátrai Ágoston nevű személy képviseletével egy karaktert, egy emberi viszonyrendszert, élethelyzetet, érzelmi folyamatot, életszakaszt, egy társadalmi réteg lehetséges létállapotát – és még mi mindent – megmutatni. Ami ebben a szerteírt ábrázolásban összecseng, külső protokolláris látszat és a rejtegetett belső feszültsége, átjárhatatlansága, melyet Blanka a „kaktusz gyümölcse”-képben (természetesen több értelemben), „Kívülről szúrós és átjárhatatlan, / De túlcsordulóan édes belül”, fogalmaz meg; ám Fruzsina is hasonlót mond: „Elsőre karcosnak találtalak, / Közelről gyöngédnek. És most mohónak.” Az ember efféle dualista felfogása a mű számos pontján tetten érhető, a főhős önmagá­val szemben érzett vívódását, a feleslegesség-hiá­ba­va­ló­ság érzetét éppen e két résznek a disz­har­mó­niája, a test „lényegi” kitöltetlensége okoz­za: „Nem tudja, kényes testét mire őrzi, / Nem tudja, fényes esze mire jó.” Mindez a Szent Ágoston-i antropológiához (De beata vita) is igen közel áll – a névválasztás nem lehet véletlen, a befogadó a Paulus után gyanakvó –, az ember sem test, sem lélek nélkül nem létezhet, s az utóbbi az értékesebb, fontosabb alkotórész. Lélek nélkül az ember csak kiüresedett protokoll, „szép lakáj”, „főudvarmester úr”, noha feladata az len­ne, ahogy Szent Ágoston A Szentháromság­ról című mű­vé­ben írja, hogy a lélek tetteinket kí­vülről, fe­lül­ről vezérelje; az íratlan erkölcsi törvények az ember lelkébe vannak vésve s nem a protokollkódexbe. Ezt a hiányérzetet, lélektelenséget –

„Amolyan középpont nélküli élet: [melyet a regény szerkezete is tükröz]
A fölszínen csak látszatmozgolódás.
A ruházat feszes csomagolás.
A test csak tartály. Óhajtja a lélek,
A csellengő, a kóbor, elbitangolt,
Hogy tartályában biztonságban éljen.”

– érzékeli egyre erőteljesebben a főhős, „ez csupán / Egy magasabb élet mélyföldi mása: / Erős árnyéka”. Az értelmetlen társasági körökbe, partikba, a hiábavaló ügymenetbe megcsömörlő Mátrai szó szerint ismétlődő konklúziója húsz oldal eltéréssel: „Az agyonjátszott verklit úgy utálom.” Erről a „mélyföldről” tér vissza a főhős, küzdve az önpusztító érzéki örömök ellen. A mű kettős zárlata karakteres, mint a lezáró jel kettős vonala, és szerteárad, mint több (két) hangon kitartott záróakkord, egy más minőségű élet, egy más minőségű magány ígérete. Ágoston hegyre megy, megnyugszik, megpihen, érzékeljük az elbeszélő pátoszát, szimbólumot áldoz, atmoszférát tömjénez a hegyi jelenethez, „szeptember túlságos napsütése”, „hibátlan hársfalevél, / Recés szélű”, először „szív alakú”, majd „ha­rag­zöld”, mint maga a főhős. Nincs vallásos értelemben vett megtérés, bár a hasonlat éppen erre játszik rá mindkét zárlatban: „Mint egy vallás. Nekem havonta egyszer / El kell magányosan zarándokolnom / A szentélyhez.” Pedig mennyire egyszerű lenne félretenni az egyházzal szemben elejtegetett bírálatokat, felidézni a kerti jelenetet, hallani, hogy Tolle, lege!, és felütni a könyvet ugyanott, ahol az egykori egyházatya, és elolvasni Pál apostol üzenetét: „tisztességben járjunk: nem tobzódásokban és részegeskedésben, nem ágyasházakban és szemtelenségekben, nem versengésben és irigykedésben, hanem öltözzetek az Úr Jézus Krisztusba, és a testet ne ápoljátok a kívánságok szerint.” (Róm. 13,13–14.) Egyszerű lenne, de itt mégsem erről van szó, és nem csak azért, mert a XXI. században lehetetlennek tűnik effé­le panteisztikus képbe oltott megváltás, s mivel a mű végéről van szó, egyben édeskés happy end. A szerző jól érzékelhetően visszaveszi ennek a felvillantott lehetőségnek az esélyét, a „csupasz hegytetőre” érkezés a motívumkettőzés miatt ép­pen a megváltás, megvilágosodás egyszeri, rend­kívüli lehetőségét, alkalmát törli el, vagy legalábbis erősen elbizonytalanítja azt. A második Pro domo fejezet az első esszenciáját ismétli meg a múltat („Keresztem az volt kisfiú ko­rom­ban”), jövőt („Nagykövet leszek…”) és a vágyott, el­képzelt jelent („Ez kell most: viaszosvászon-idill!”) összesűrítő, hegyen játszódó jelenetnek. Ágos­ton felismeri, hogy eddigi életét, a „recés szélű” hársfalevelet el kell ejteni, a maga sorsát, maga boldogságát csak önmaga teljesítheti be, az első zárlatban „a hegyre / Egyedül indul”, a másodikban „Egyedül megy föl”: indulás és érkezés, s a közte kitöltött élet – múlt, jelen, jövő, „És gyűljön össze minden, ami csak / Használható a halál ellenében” – eredendő magánya ez, az önazonosság magánya. Az (élet)utat ebben az értelemben csakis egyedül lehet bejárni – akár Fruzsina előtt, után, nélkül, mellett –, s a természeti képekben felcsendülő imperatívusz ennek a másféle magánynak, ezáltal másfajta létviszonyulásnak igenléseként értelmezhető. Ennek a magánynak, amely már nem az üres test, hanem a benne fellelt lélek magánya, nem probléma, hogy „Semmilyen találka / Nincs megbeszélve mára senkivel” – még Istennel sem.

Visy Beatrix